Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-26 / 122. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 26., péntek Hé! Van ott Waíaki? Vili. országos színházi találkozó A „helyzet” tükörképe Román Judit és Csonka Ibolya Rózewicz Fehér házasság című színművében A világhírű Kepes György műveinek Egerbe kerülését mihamarabb kevesen szeretnék jobban tőlem. Ennek érdekében a magam szerény eszközeivel próbáltam segíteni is ezt az ügyet. Engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit összefüggéstelennek látszó gondolatsort indítsak el, remélve, hogy a végén talán összeáll egésszé. Ha Kepes és Amerika, akkor egy másik nagy művészt, Woody Allem szeretném citálni. Ő azt mondta: most vettem részt egy gyorsolvasó tanfolyamon, 20 perc alatt elolvastam a Háború és békét. Az oroszokról szól. Miért idéztem ezt? Mert Kepes György művei Egerben, uram bocsá’ Magyarországon, olyan magányosakká válnak, amit csak ahhoz tudnék hasonlítani, mintha valaki az Enciklopédia Britanika 23 kötetét egy írás- tudatlan embernek ajándékozná. Mert nincs az ügynek szellemi alapja. Lóg a levegőben. Mi a teendő? Mit kell tenni ahhoz, hogy a művészet szellemi ereje húzza azt a pontot, amihez erősítettük? Nos, el kell vetni annak a tudásnak a magvát, ami majd lehetővé teszi évek múlva, hogy a köz-műveltsége magáévá tegye a művészi evidenciákat, művészóriások életfilozófiáját, világ- szemléletüknek űjraélését. Empatikusán eljussanak a művészi öröm érzéséig. Az általános iskolában heti két órában rajzot, művészettörténetet tanul a.gyermek és amikor a szakmunkásképzőbe vagy a gimnáziumba kerül, ott már gyakorlatilag szinte meg is szűnik ez irányú képzése. És csodálkozunk, hogy miért nem tud mit kezdeni a környező világgal, miért nem hoz létre szép dolgokat, csupán majmol, leutánoz rossz sémákat és értetlenül és ami ebből fakad, érdeklődésmentesen éli meg vizuális környezetét. Sajnos nemzedékek nőttek fel vizuGeorge Orwell 1984 című regénye után újabb Orwell-művet vehetnek kézbe az olvasók. Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent a szerző Állatfarm című, eddig csak szamizdat kiadványként terjesztett kötete. A regényt Orwell 1943—44-ben írta, s a „Tündérmese” alcímet adta neki. A regény a sztálini korszak szatírája Lenin halálától a szovjet-német meg nem támadási egyezményig teijedő időszakális analfabétizmusban. Pedig az ember 90% -ban minden információját a világról vizuálisan szerzi. Nézi a tv-t, a mozit, elbű- völődik a diszkó színes fényeitől, de passzívan fogyasztó módjára. Pedig az igazi vevő válogatni is tud a felkínált látható világból. A válogatáshoz szempont kell ami egyenlő a tájékozottsággal. No, de tájékozottságot honnan szerezzen, ha az intézményes oktatás számára ilyen szűkmarkúan mérte azt. Javaslatom kicsit új, merész, de bízva a vállalkozó szellemű vezetőkben tisztelettel javaslom, hogy a zenei oktatás szép eredményeihez hasonlóan,, hozzunk létre Egerben, ebben a jó hírű iskolavárosban egy RAJZISKO- LÁT=VIZUÁLIS CENTRUMOT. Ez az iskolatípus úttörő jellegű volna, erkölcsi sikerei azokra szállna vissza, akik azt elindították és létrejöttét gondozták. Egerben már történelmi előzményei is voltak az intézményi rajzoktatásnak. Az 1828-ban alapított rajziskolában Joó János, a magyar művelődéstörténet egyik jelentős személyisége rajztanárként dolgozott több mint 50 éven át. Sajnos az idő elmosta az iskola húrét is, pedig a maga korában korszakalkotó jelentőségű volt az iskola Joó Já-. nos által sugalmazott törekvései. Mindezekről javaslatom ötletének megszületése után szereztem tudomást és végtelen jóleső érzés volt észrevenni az elmúlt évszázadban gyökerező, egy évszázadig szunnyadó és talán napjainkban újra kihajtó üzenetnek népnevelő kényszerét. El kell vetni annak a tudásnak a magvát, ami fává terebélyesedve az égi madaraknak szállást ad. Gárdonyi Géza, a mi egyik nagy óriásunk azt mondta: A könyvre kiadott pénz nem eldobott pénz, olyan mint a vetőmag. A magyar nép tehetséges. Miért? Mert egy ázsiai vadalanyba ban. A színhely egy angol farm, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az ember uralmát. A maguk igazgatta állatfarmon élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. A kezdeti jelszó — „Minden állat egyenlő” — érdekesen módosul... Az Európa Könyvkiadónál elmondták, hogy előkészületben van Szolzsenyicin A rákpavilon című könyvének megjelentetése, beojtva él német, szláv, román, török, diaszpórában élő zsidó, cigány, a hadak útját járt latin légió. Csodálatos egyedülálló szép magyar nyelvünk pedig eggyé kovácsolja ezt az etnikai százszorszépet. Vagy nem tartjuk talán magyarnak Radnótit, Petőfit, Adyt, Kazinczyt? Kik a magyarok, ha nem ők? Igenis magyarok vagyunk mindnyájan, akik e nyelven gondolkodunk és érzünk. És ez a magyar nép igenis tehetséges. Egy zártabb etnikum, mint az északi népek, vagy az iszlám ország népei kevésbé forrnak ki, annyi zseniális elmét, mint e közép-európai olvasztó tégely. De miért kell mindig elmenni ebből a hazából a zseninek? Ne hagyjuk magára! Ne hagyják magára azok, akik tehetnek azért, hogy a tehetséges gyerekek felnőtté válva, a világ szellemi javaihoz hozzá tudjanak tenni, mindnyájunk büszkeségére. Öntözni kell azt a magot, mely Isten szabad ege alatt itt magától kisaijad, és segíteni, hogy szárba növekedjen. Javasolva kérem, hogy az egri Vitkovits-ház (aminek felújítása után jól kontúro- zott programja nincs) legyen a magyarországi vizuális oktatás egyik sasbérce, bástyája. Vagy a Panakoszta ház, melyet úgyis fel kell újítani, ha csak nem akarják megvárni, hogy az egykori építtető nemes szándéka szerint Eger városnak ajándékozott ház a Dobó téren összedőljön. Aggódom, nehogy megkaparintsa 100 Ft-ért (most ez divatos speciális árfolyam) az épületet valami „tőkeerős” társaság, és étel-ital- butik-bazár szemlélettől áthatva végképp megadja a kegyelemdöfést ennek az épületnek is. A rajziskola célja nem művészképzés, hanem nyitott szemű, a szépet észrevevő, emberi környezetet teremtő gondos munkát végző, művészeteket kedvelő és szerető fiatalság neveközreadását a kiadó jövőre tervezi, s talán 1990-re napvilágot láthat a Gulag-szigetcsoport is. A kitűnő jugoszláviai írónak, Danilo Kisnek két műve — A holtak enciklopédiája és a Borisz Davidovics síremléke című regénye — vár megjelenésre. A könyvkiadó megjeleníti Jorge Semprun híres regényét, a Ramon Mercader második halála című művét is, amely szinte leplezetlenül Trockij sorsának törlése. Az iskola legkiválóbb tanulóiból kerülnek majd ki természetesen a már ma is működő művészeti szakiskolák, főiskolák leendő hallgatói. És a többség, akik nem tanulnak tovább művészeti vonalon, és „csak” a munkahelyeken, gyárakban, a termelés minden szférájában helyezkednek el, magukkal viszik az igényességet, ami a termelésben termelőerővé válik. Ami már gazdasági haszon, következésképpen nemzeti érdek is. Egy amerikai közgazdász szerint ha egy ország gazdaságilag leszálló pályán van, akkor kell a legtöbb pénzt az oktatásra fordítani. Szívesen hiszek neki. A részletes programot, a metodikai felépítést évek óta kidolgoztam. 1987 februárjában szépen bekötött példányokban elküldtem néhány általam úgyvélt fontos helyre, úgymint Művelődési Minisztérium, a miniszternek (akkor még Köpeczi Béla volt) a megyei pártbizottságnak, megyei városi tanácsnak. Bár a mai napig — 2 és fél év óta — írásban még nem válaszoltak a címzettek, válaszukat gyanítom. Nincs rá pénz! Semmire sincs pénz! No de azért 5 Ft csak ösz- szejött volna már egy bélyegre, hogy legalább ezt közöljék velem. A jó szándékú állampolgár meg csak úja a levelét, mint hajdan Mikes Kelemen Rodostóból a nemlétezőhöz. ...pedig szeretnék segíteni és dolgozni a közösségért azokkal is, akiknek jól fizetett pozícióikban ugyanazt kellene akarniuk, ha másért nem, hát a fizetésükért. Feszülten várom a pillanatot, mikor dörren már a startot jelző indítás. Addig magamban számolok: Elkészülni!... Vigyázz!... ténete. Václav Havel négy drámája a Modern könyvtár sorozatban várhatóan novemberben lát napvilágot. A kiadó a História folyóirattal közösen új történelmi sorozatot indít Extra Hungarian címmel, amely XX. századi emigráns magyar politikusok, közéleti személyiségek emlékiratait közli. Szerkesztik Horthy Miklós Portugáliában írt emlékiratait is. A magyar színházak egy-egy évadát áttekintő szakmai szemlék, találkozók létrehozásuk óta nemcsak arra voltak jók, hogy kiemeljék az adott időszak előadás-rengetegéből a legjobb produkciókat, hanem arra is, hogy tükrözzék a hazai színházművészet pillanatnyi helyzetét. A legutóbbi találkozón bemutatkozott Szolnok, Kaposvár, Nyíregyháza (két-két előadás), Eger, Győr, a budapesti Katona József Színház, a Pesti Színház, a Vígszínház, a Radnóti Színház (egy-egy előadás), és újdonságként, a találkozók történetében első ízben, egy főiskolai vizsgaelőadás, pontosabban: vizsgarendezés. Más szóval: a vidéki színházak közül Zalaegerszeg, Békéscsaba, Debrecen, Miskolc, Kecskemét, Szeged, Veszprém, Pécs, a budapestiek közül a Nemzeti, (és vele a Várszínház), a Madách és a Madách Kamara, a József Attila, a Népszínház, a Játékszín, a Vidám Színpad, a Thália, nem tudott olyan produkciókat felmutatni, amelyek a válogatást végzők ítélete szerint joggal vehettek volna részt a találkozón. Illetve: voltak színházak, amelyek — mint a korábbi években is — nem kívántak részt venni a versengésben. A kérdés már most az: valós helyzetet tükröz-e ez az arány, ez a válogatás? Aki az évad bemutatóit vidéken és a fővárosban is ismeri, alighanem egyetért azzal, hogy igazán kiemelkedő előadás igen kevés született. Ezek viszont jelen voltak a találkozón. A szolnoki Ghelderode- vagy Székely János-bemutató (A titkok kapujában, illetve ä Caligula helytartója), a kaposvári Kihallgatás (Éörsi István drámája), vagy Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című darabja, az egri Rózewicz-bemutató (Fehér házasság), a vígszínházi Spíró-Má- sik szerzőpáros darabja, az A hogy tesszük, vagy a Pesti Színházban a Süskind-monodráma, A nagybőgő, kétségtelenül az évad legmagasabb szintjét képviselte. A többi előadásban is fellelhettünk számos érdekességet: rendezői kvalitásokat, színészi produktumot, esetleg a mű volt izgalmasan érdekes. Azt azonban, hogy sok, kitűnőnek ismert színházunk — a Nemzetitől Miskolcig — nem nyújtott igazán kiemelkedő teljesítményt, szintén nem tagadhatja az évadot jól ismerő szakember. És itt lép be a „helyzet”. Itt a színházművészet olyan belső tendenciáiról, a szervezeti, személyi, művészeti megújulás olyan sürgető követeléseiről van szó, amelyek alapvetően befolyásolják a szakma helyzetét, közérzetét, sőt, érthetően, a teljesítményét is. Bizonytalanságok, rendezetlenségek, kapkodás, kényszerintézkedések közepette nem lehet nyugodtan dolgozni. A magyar színházművészet Sosem volt független az őt körülvevő társadalom, a magyar „helyzet” adott szituációitól. Nem lehet független most sem. Könnyű belátni: ami a színházi életben jelenleg probléma, bizonytalanság, kapkodás és kényszerlépés, elválaszthatatlanul függvénye a társadalmi problémáknak, bizonytalanságoknak, kapkodásoknak, kényszerlépéseknek. A színház ebben az értelemben is tükröt tart nekünk. Vegyük észre: ha a színházi találkozó sajátos tükörképe olyan, amilyen, akkor az egyben az országos helyzet tükröződése is. Azt pedig már Gogol megmondta: „Ne a tükröt szidd, ha a képed ferde!” T. I. Csont István Az Európa Könyvkiadó újdonságai A nyolcszázezer szívbeteg mellett ez a kór viszi a pálmát, bár meglehet, hogy szögről-végről rokonságban is vannak egymással. Tele van velük a kórház, az orvosi rendelő, a gyógyszertárakból markostól viszik haza a drága orvosságokat. — Mi a baj? — Az ideg! Fáradok, leizzadok, legszívesebben a hátam mögött tudnám már az egész életet... Forog a világ körülöttünk. Amire régen évtizedekig kellett vámunk, vagy tartanunk, abból mostanság hetenként történik legalább kettő. Szellemi mohóságunk kielégíthetetlen, pedig nagy a világ, úgysem foghatjuk az egészet a kezünkbe. Sokan korbáccsal kergetnék előre az eseményeket, és korszakalkotó ötletekkel állnak elő, amelyek többnyire kérészéletűek, és úgy pukkannak szét, mint a szappanbuborék. A látszat is csal! Úgy tűnik, mintha röpülne az idő, rakétasebességgel suhannak el felettünk a napok, pedig az idén is hatvan perc egy óra, háromszázhatvanöt nap egy esztendő, nem több, nem keveNeurózis sebb, mint száz évvel ezelőtt. — Mi bántja? Könnyes a szeme, azt olvasom ki belőle, hogy szenvedni hallgatva is lehet. — Nem ért meg senki! Otthon sincs már béke, a féljem bolondnak tart, a rokonok haragszanak, a lányom néha megsimogat és azt mondja: szegény mama! Az igazság a tévedés tő-« szomszédja, ha ugyan nem élnek egy fedél alatt, így aztán egy panaszkodásból, egy köny- nyekkel áztatott levélből aligha lehet a valóságot kideríteni. Idegszálainkon a valóság csontkeze játszik, és betegségeinkhez anyagi romlásaink is hozzájárulnak, és figyelmeztetnek, hogy a tényekkel nem lehet tréfálni. Nem egyre megy, hogy valaki hetente háromszor eszik-e húst, vagy háromhetenként egyszer... — A lánya azt mondta, szeretik magát! — Jaj annak, akit szeretni kezdenek, — sipít fel a lélegzete és elfogja a köhögés. A hölgy tisztviselő, intelligens asszony. Amikor utoljára láttam telt volt, mint a galamb, most sovány és megviselt. — Amíg anyám élt, gyermek voltam én. is! Neki sok mindent elmeséltem, és tulajdonképpen nem is volt fontos, hogy válaszoljon. Most, nagyon sok bennem a feszültség. Körülöttem mindenki ideges, türelmetlen, nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Amit hittünk, amit tanultunk, arról kiderül, hogy hazugság. A fiam érettségizik. Röhögi, és jó bulinak tartja a tételmanipulációt. Jelentkezett a főiskolára; mi lesz, ha nem veszik föl? És ha fölveszik? Egy madarat könnyebb elkapni, mint ennek a meggyötörtén is bájos asszonynak a pillantását. Talán már önmagával sem mer szembenézni? Laikusán is tudom, hogy gyógyításra, gondozásra szorul. — Meddig feküdt bent? — Három hétig, azelőtt tovább is. Ott azért jó, mert azt sem érezném, hogyha fát vágnának a hátamon. Idehaza inkább nyűg vagyok, mint segítség... Mostanság kiveszőben van a szép szó, és az emberek szomjazzák a megértést. Izmosodik az intolerancia, makacskodik az erőszak, a filmek, a könyvek tömve vannak konfliktusokkal, a munkahelyeken sandán lessük egymást, és tüjemkednek a hátsó gondolatok. Az emberek gyakran nem vitatkoznak, hanem veszekednek! Szidják, vádolják egymást, szemben és hát mögött, mocskolódnak, és bántva érzik magukat, ha mindez szóvátétetik. Ha valaki csendes, úgy vélik, vaj van a fején, ha teleszájú, akkor demagóg, mindenesetre „demokrá- ciatanból” bizonyos, hogy a vizsgán sokan póttételre szorulnánk. Nem a hangerő, hanem a kiáltás hatása a fontos, és az indulat bármily látványos és rokonszenves is, korántsem igazságos... — A kő azért van, hogy keresztet faragjanak belőle... — Ezt meg honnan veszi? — Tévednék? — Szerintem, az ellenkezője az igaz. Még akkor is, ha keresztet „is”faragnak kőből... — Ne tagadjuk! Tönkretesz- szűk egymást. Munkahelyen, utcán, még odahaza is. Fullánkokkal vannak tele sokszor a-szavaink, és szúrós darazsak módjára viselkedünk. Valóban a kövekből akarunk minél több keresztet faragni... Nem jók az általánosítások, tovább kellene fejlesztenünk az egyén, az egyéniség szerepét, hiszen a tenger is vízcseppekből áll. És miközben rádöbbenünk arra, hogy nem csupán a tömegben lehet kiabálni, akkor talán már az sincs messze, hogy megtiszteljük az egyedül szólót azzal, hogy netán neki is igaza lehet. A vitapartner nem ellenség. — Mióta beteg? — Három éve, hogy „kikészítettek”. A hivatalomban belekevertek egy olyan ügybe, amelynek sem okozója, sem 'végrehajtója, csupán a szenvedője voltam. Amikor végre kiderült az igazság... — Mivel engesztelték? — Sajnálták, hogy túl érzékeny vagyok... — És? — Rossz szokásom van! Mindig megsértődöm, ha ok nélkül sértegetnek, és — sajnos — nem vagyok annyira kemény bőrű, mint a bivaly... Vannak percek, amelyeket nehezen bocsátunk útjukra, szavak, amelyeken később napokig rágódunk, de azért nem árt tudni, hogy ha túl sok darázs csípi meg egyszerre az embert, abba bele is lehet halni.. Szalay István
