Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-17 / 114. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 17, szerda Pályaválasztóit — tanácstalanul Archív fotónk akkor készült, amikor még „éltek” a készülékek (Fotó: Koncz János) Néha régebbi programok is felötlenek emlékezetemben. Nem véletlen ez, mert olykor akaratlanul is fogódzót keresek, ha közéletünkben káoszt, zűrza­vart, illetve a vele járó toleran­ciahiányt kell érzékelnem. Az utóbbi kórtünet napjaink talán legaggasztóbb, ráadásul járványszerűen terjedő betegsé­ge. A szóláskényszer, az önmu­togatás száműzi az egyébként sem magas fokú kulturáltságot, s máris csapdosnak a bántó, a sér­tő, a másik fél véleményét az asz­talról lesöprő mondatok. Ez a magyarázata annak, hogy annyira frissen él bennem a má­jus 6-i Mindennapi irodalmunk egyik blokkja. Nem kedvelem — főként öncélúan kísérletező jel­legük miatt — Eszterházy Péter írásait, ez a megnyilatkozása azonban rokonszenvet ébresztett bennem személyisége iránt. Elő­Toleranciahiány szőr a szavak szerepéről beszélt. Példákkal illusztrálta, hogy ki miként óvja őket, ki milyen gaz­dag tárházból válogat. Aztán ar­ra utalt, hogy jó néhányan vissza­élnek velük, megtépázzák erede­ti értelmüket, hamisan csengővé torzítják a tiszta fogalmakat. Di­vat lett a harsányság, az, hogy a nép, illetve a nemzet nevében de­valválják megbecsülendő kin­cseinket azok, akik hamisítatla­nul konzervatív lelkülettel, érvé­nyesülési vágytól fűtve pártolnak az újhoz, messze lekörözve azo­kat, akik régóta, mindenféle csinnadratta nélkül ezért kardos­kodtak. Intelligensen figyelmeztetett: legyünk türelmesek, etikusab- bak, s elsősorban kézzelfogható tettekkel bizonyítsuk hovatarto­zásunkat. Minden szinten. Nemcsak kabaré Megkérdeztük: Elmarad az ünnep az idei könyvhéten? Az idén június 2-től 7-ig tartják a könyvek szokásos seregszemlé­jét, az ünnepi könyvhetet. Mint ilyenkor szokásos, telefonon ér­deklődtem a rendezvénysorozat megyei szervezőitől: milyen prog­ramok várhatók Egerben s a me­gye más településein a könyvün­nepen? A Megyei Művelődési Központ szakelőadója, Snekszer Károlyné elmondta: az intézmény ezúttal nem szervez semmiféle programot az egri könyvtérre, s író-olvasó ta­lálkozókat sem terveznek. Az ok: már tavaly is meglehetősen kevés pénzt kaptak e célra. Ráadásul el­maradt a szokásos egyeztető érte­kezlet is, amelyet minden évben a Hazafias Népfront kezdeménye­zett. A megyei könyvtár már ta­valy is külön utakon járt. Talán őket kérdezzem. Orosz Bertalannénál, a Bródy Sándor Megyei Könyvtár igazga­tójánál csengettem ezután. Való­ban nem vesznek részt a koordiná­ciós bizottság munkájában — erő­sítette meg az értesülést. Az Olva­só Népért mozgalom megyei bi­zottsága társadalmi vezetői tisztét már a múlt évben átadtam Korsós Lászlónak,a szakszervezeti könyvtár vezetőjének, ebben tehát ő az illetékes. A megyei könyvtár hálózatban egyébként számos ta­lálkozóra sor kerül — tájékozta­tott. Tovább nyomoztam tehát. Kor­sós László, az egri SZMT könyvtár vezetője arra hivatkozott, ő csak társadalmi munkás az ügyben, a népfront apparátus kezdeménye­zésére várt, amely mindeddig ké­sik. — Hajdú Jánosné művelődés- politikai munkatársunk hetek óta komoly egészségügyi problémái miatt betegállományban van — válaszolt érdeklődésemre Mészá­ros Albert, a Hazafias Népfront Heves megyei titkára. — S miért nem vette át a felada­tot tőle más?­— Nézze, mi el vagyunk foglal­va az operatív teendőkkel — rea­gált a titkár — hiszen rövidesen küldöttértekezletünk lesz. Nem tudom, a társadalmi aktivista mi­ért nem csinált semmit. Mi egyéb­ként külön nem szoktunk erre költséget tervezni, de nincs anyagi akadálya, hogy támogassuk a szer­vezést, de eddig semmiféle kérés nem érkezett hozzánk ezzel kap­csolatosan. A kör tehát bezárult. A dolog­hoz csak annyit, hogy az egri városi tanács művelődési osztályán sem tudtak bővebb információt adni. A könyvesboltok egyelőre ugyan­csak keveset tudnak az előkészüle­tekről. Miközben az érdekeltek egymásra mutogatnak egy sokéves hagyomány megszűnik.Lehet, hogy a könyvárak emelkedésével ünneplő kedvünk is elmúlik? (jámbor) Amitől 1987-ben mint fan­tomképtől rettegtünk, aminek 1988- ban már láttuk a nagyon is valóságos, ijesztő árnyékát, 1989- re már megérkezett teljes valójában: a pénztelenség gőté­mé, amely, lám, élő darabokat akar kivágni a kultúra testéből. A közelmúltban Pécsett bejelen­tették, hogy a költségvetés hiá­nyai miatt ijesztően nagy össze­geket kívánnak elvonni a szín­háztól, a szimfonikus zenekartól és a nyári színháztól. Az érintet­tek azonnal kétségbeesett felhí­vással fordultak a nyilvánosság­hoz, és — egyelőre — elérték azt, hogy a tanács bizottságot küldött ki: vizsgálja felül a kulturális in­tézmények költségvetését. Pécs ügye nem egyedülálló, sokkal inkább példaértékű. Mégis, mit lehet tenni — kérde­zik ilyenkor a kultúra barátai —, meddig lehet felhívásokkal elhá­rítani a csonkítások veszélyét? Különösen, ha olyan módon ve­zetik elő az operáció szükséges­ségét, hogy ha nem veszik el e te­Tavaly még jobb volt bizonyta­lankodó nyolcadikosnak lenni. Ha nem tudta, merre tovább, milyen iskolában, szakmában találkoznak leginkább vágyai és képességei — elment a pályavá­lasztási tanácsadóba. Ott tesz­teket oldott meg, kézügyessé­gét, egyenstílyérzékét és még számos dolgot műszerekkel vizsgáltak, majd az eredmé­nyekkel bekopoghatott a pszi­chológushoz vagy a gyógypeda­gógushoz, aki elbeszélgetett ve­le. Nem nagy dolog — mond­hatjuk —, de mindenképpen hasznos egy tizenéves gyerek­nek, akinek még nincs objektív képe önmagáról, s hirtelen fel­nőtt módon kell döntenie: mit válasszon. Az elmúlt év márciusában azon­ban a megyei tanács határozatot hozott a „háttérintézmények korszerűsítése” címén, és a me­gyei pedagógiai intézetben a ta­nácsadó csoport tagjainak szá­mát hétről kettőre csökkentette. A gyógypedagógust és a labo­ránst a munkaerő-szolgálati iro­dába helyezték át, a pszichológus pedig az egri városi nevelési ta­nácsadóban keresett állást. A műszerek csak porosodnak... — Nálunk csak két általános pályapedagógus maradt — mondja dr. Horváth Tamás, az intézet igazgatója. — Körülbelül egymillió forintót érnek a készü­lékeink, de arról nem szólt a ren­delkezés, hogy mi legyen velük. Az átcsoportosított szakembe­rek nélkül ugyanis ezeket nem tudjuk használni. A konkrét gye­rekvizsgálatok ezzel kivibe tét­lenné váltak, a gépek pedig itt po­rosodnak, pedig szükség volna rájuk. Az iskolák, a szülők és a diákok is megszokták, hogy kér­hetik a segítségünket, most pedig el kell küldenünk őket. — Hányán fordulnak meg itt egy évben? — A tavalyi tanév során 1529-en részesültek a pályavá­lasztási tanácsadás valamilyen formájában, közülük 600-an pe­dagógiai-pszichológiai vizsgála­ton, 339-en pedig pályaalkaL masságin vettek részt. A hetedik — nyolcadikosok 10 — 12 száza­léka keresett meg minket, és többségük megfogadta javasla­tunkat. Nem is mondta senki, hogy a tartalmi munkánkat kifo­gásolják, ezt a „korszerűsítést” a pénzszűke szülte. Persze nehéz azt forintokban kifejezni, hogy mennyi hasznot hozott a cso­port... Csakhogy a demográfiai rületről a pénzt, akkor kevesebb jut az oktatásra. Márpedig ki merné ma azt állítani, hogy az oktatásra nem kellene többet ál­dozni? Ezt a legszőrösebb szívű közgazdászok sem vonják két­ségbe. Van-e érv, racionális és nem pusztán érzelmi indoka annak, hogy megvédelmezzük a kultúra költségeit? Jelesül nem is a kul­túrát általában, hanem a színhá­zat és a zenét, ami leginkább a kultúra luxusának látszik? Azt hiszem, léteznek ilyen ér­vek, s mindjárt a kiindulópont a legfontosabb. Vajon miért a kul­turális kiadások felülvizsgálatá­val kell kezdeni egy ilyen pénz­ügyi fogyókúrát? Vajon ugyan­olyan alapossággal — külön sza­kértői bizottságokkal — vizsgál- ják-e a költségvetés minden téte­lét azok, akiknek a szűkös kere­tekből gazdálkodniuk kell? Alig hiszem. A minap a televízió Kincs, ami nincs címmel soroza­tot mutatott be arról, hogy egyé­nenként és közösségenként, or­hullám csúcsán, amikor kopog­tat a munkanélküliség, még sok­kal fontosabb, hogy okosan ha­tározza meg jövőjét a kamasz, és ehhez gyakran útmutatást kell kapnia. A pszichológus ideges Balázsné Csuha Máriát az egri nevelési tanácsadóban találom. Ő volt a régi csoport pszicholó­gus tagja. Láthatóan cseppet sem nyugodt, nincs megelégedve a kialakult szituációval. — Az a baj, hogy nem látok koncepciót a változások mögött. Az idén is végeznek az általános­ban, tehát a feladat nem szűnt meg. Ezekkel a gyerekekkel ki foglalkozik? A legkiszolgálta­tottabbak az egészségkárosodot­tak, akiknél pontosan körül kell írni, hogy mire alkalmasak, rá­adásul ők csak a szakmák szűk körét tanulhatják ki. Nem egy esetben a mi vizsgálatainkon vet­tük észre, hogy egyáltalán bete­gek: hátgerincferdülésük van vagy színtévesztők. Évente 150 — 200 ilyen tizenéves jött hoz­zánk, és ha csak velük törődtünk volna, már megérte. — Úgy tudom, januárban és februárban tartottak számukra fogadóórákat. — Valóban, de az csak tűzol­tómunka lehetett. A gyógypeda­gógus volt kollégánk az intézet­ben várta őket, én pedig a neve­lésiben — műszer és megfelelő helyiség nélkül. Előfordult, hogy órákig kellett várniuk, s az anyu­kák velem veszekedtek, hogy mi­ért nem kapnak annyi figyelmet, mint tavaly. Igazuk is volt, de hát mit tehettem. A pályaválasztás nem munkaügyi szakfeladat, és nem is az iskolák „belügye”, amivel birkózzanak meg, ahogy tudnak. Ez pedagógia, amiben a szágosan hogyan pazarolunk el milliárdokat, energiával, anyag­gal, szervezetlenséggel, figyel­metlenséggel. Vajon nem kelle- ne-e minden gazdálkodóegység­nek — a tévé riportereinél mégis­csak alaposabban és komolyab­ban — megvizsgálni egy adott megye, város, intézmény kiadá­sainak rovatait, és az összegek in­dokoltságát? (Közöttük termé­szetesen a kulturális intézmények kiadásait is.) De hát miért tartsuk fontosnak a kultúrát? Erre elég sok érv akad a gazdag, igazán piacorientált országok példatárából is. Lassan közhelyszámba megy: a XX. század utolsó harmada közgaz­daságilag arról nevezetes, hogy a szellemi munka felértékelődött a termelésben. S nemcsak a szó szoros értelmében vett szakmai tudás, hanem általában a „hu­mán tényező”, ahogy ezt a leg­jobb kapitalista menedzserek is mondják, és le is vonják ennek megfelelő következtetéseiket. Lehet-e vitatkozni azon, hogy kampányok semmit nem érnek, hiszen a diákok nem arra várnak, hogy azt mondjam: ezt vagy amazt a szakmát, iskolát jelöld meg. Az önálló döntésre kell megtanítanunk őket. — Hogyan teszi ezt a pszicho­lógus? — A személyiségfejlődés újabb lépcsőfokára lép azzal a kamasz, hogy felelősségteljesen tölti ki a jelentkezési lapját. Meg­felelő önismeret, a lehetőségek­ről alkotott reális kép kívántatik hozzá, és szándék is, hogy meg akaija találni helyét a világban. Folyamatos kapcsolattal, sok be­szélgetéssel érhető el ez a bi­zonytalankodó, netán gátlásos, szorongó fiataloknál. Maga jus­son el oda, hogy megmondja, mi akar lenni, és tudja is, hogy az a cél mit takar. Egyszeri találko­zás, amire az idén mód volt, nem sokat ér. Hogy jövőre hogy lesz, azt pedig még nem tudjuk... Birkózzon az iskola? A megyei tanács művelődési osztályának helyettes vezetőjét, Harmati Lászlónét is megkér­deztük. — Szerintem az iskola felada­ta lenne, hogy felkészítse tanuló­it, s ezt azért nem tudja vállalni, mert számtalan egyéb nyűg van a vállán. Persze igénylik a szülők a tanácsadást, de szerintem nem olyan nagy tragédia, hogy meg­szűnt, az oktatásban vannak en­nél égetőbb problémák. A kény- szerűség diktálta a határozatot, vagyis az, hogy nagyobb szükség volt a munkaerő-szolgálati iro­dára. Amíg nincs pénz, ezen a helyzeten nem tudunk változtat­ni — véli, s mit lehet erre monda­ni... A spórolás újra szült egy fél­megoldást. Palágyi Edit a színház, a mozi, a zene, az iro­dalom, a művészetek általában milyen fontos eszközei annak, hogy az egyén, a szabad állam­polgár, az értékteremtő ember megismerje önmagát, társas kapcsolatainak természetét, s képes legyen arra az örömre is, amint a művészetekben ráismer emberi önmagára. Felismeije az emberi természetben és a nem­zeti történelemben rejlő olyan összefüggéseket, amelyek hova­tovább nélkülözhetetlenek, ha nem akarjuk tovább tűrni azt a közömbösséget, érdektelensé­get, amely naponta forintok mil­lióiban mérhető károkat okoz a termelésben. S ez csak az „emberi tényező” egyik, s nem is mindig a legfonto­sabb oldala. A másik: az oktatás, a tanulás, a szakmai felkészülés elengedhetetlen része, fontos ki­egészítője, helyenként megala­pozója mindaz, amit a fiatalság az iskolán kívül kap(hat). A vi­lág megismerhető (és megtanít­ható) része egyre kevésbé fér a Manapság — s ez természetes — a humor sem olyan, mint egy­kor volt. Nem baj ez, mert hitem szerint előnyére változott. A szerzők keményebbek, kiábrán- dultabbak, sebzetten cinikusab- bak lettek, szakítva a hajdani, rossz beidegződéseikkel. Ügy is fogalmazhatnék, hogy kezdenek rálelni önmagukra, arra a belső énre, amely nem ismer pitiáner, felesleges kompromisszumokat, amely az igazságért sóvárog ak­kor is, ha ennek képviseletéért nem hála, nem méltatás, hanem ostorozás jár. Most persze nem ilyen a hely­zet, a kurázsira azonban szükség van. Erről tanúskodott a május 8-i Rádiókabaré minden mozzana­ta. Az elszámolás témaköréhez csoportosított kettősök, jelene­tek, riportok, konferansziészö- vegek kellemes perceket szerez­tek mindnyájunknak, derültünk, kacagtunk, tetszettek a frappáns poénok, a jellemorvosló „méreg­gel” kezelt nyilak. Az utóbbiak ráadásul minden esetben célba is találtak. Többen — tegyük hozzá: jog­gal — csipkedték azokat a refor­mereket, akik pár hónappal ez­előtt még hallani sem akartak szemléletváltásról, előbbre vivő ötletekről. Néhány vonással tö­kéletesen megrajzolták arcélü­ket. Olyannyira hibátlanul, hogy csak szét kell néznünk szűkebb és tágabb környezetünkben, s rögvest minősíthetjük őket. Dr. Korom Mihály indokolt kötelező iskolai oktatás szűkös időkeretei közé. Regényt olvas­ni, filmet, színházat nézni, zenét hallgatni korábban is jórészt a tanórákon kívül kellett, de a számí­tógéppel játszani és programo­kat csinálni, a hangok, a nyelv, a pszichológiai magatartásminták szövevényeiben eligazodni is jó­részt már csak a kötelező tanórá­kon lehet. Erre azért is van oly nagy szükség, mert ha az az isko­la egységes és általános művelt­séget tud adni (milyen jó lenne, ha ezt már maradéktalanul nyúj­taná), akkor azt az egyéni pluszt, azt az egyedi valamit, amire az egyes tanulónak, az egyedi em­bernek van szüksége, azt éppen az iskolán kívül lehet (kell) meg­szereznie. S ez nemcsak az isko­lás korú gyerekekre érvényes igazság. Aztán túlhajszolt korunkban az sem lehet mellékes szempont, hogy mikor pihenünk a nyolc­órás helyett rendszerint 10 — 12 — 14 óráig tartó műszakok után? S hogy a kikapcsolódásnak a te­levízió marad-e az egyetlen le­hetséges módja? Egy parlamenti képviselő, egy vidéki orvoskar dékánja mondta egyszer az Or­szággyűlés nyilvánossága előtt: a több emberi szó a gyógyításban a legmegbízhatóbb ellenszere a túlzott gyógyszerfogyasztásnak. Emberi szóra pedig nemcsak a betegnek van szüksége. Ez azt jelenti, hogy akkor min­denhonnan el lehet venni pénzt, képviselői visszahívása kapcsán például azt kérdezték, hogy mi lenne, ha minden alkalmatlan honatya távozna az Országház­ból? Vajon hányán maradná­nak? Jutott ironikus megjegyzés Marosán György legfrissebb könyvének is, főként azért, mivel nyíltsága jó, ha megközelíti a tíz százalékot. A volt PB-tagoknak IBUSZ- ajánlatként azt a damaszkuszi utat ajánlották, amelyen Saulus Paulussá, azaz Pál apostollá ne­mesült. A kínálat meglehetősen előnyös, hiszen ára mindössze 40 ezer forint. Felvillanyzotta a hallgatókat a Verebes — Sugár párviadal is, amely valamiféle kendőzetlen méregkészítésre ösztönzött mindnyájunkat, azt sugallva, hogy ne lakkozzuk ki- sebb-nagyobb hibáinkat, inkább szembesüljünk azokkal, megfo­gadva azt — s ez mindenekelőtt az újságírókra vonatkozik —, hogy nem tetszelgünk tovább a mikrofonállvány cseppet sem hí­zelgő szerepkörében. Igen, ez tényleg nem habköny- nyű derű, hanem karaktert edző gyakorlat. Mégis kár ódzkodni tőle, mert hosszabb távon feltét­lenül javunkra kamatozik. Nemcsak ígéri, hanem garan­tálja is azt a katarzist, amelyet bevallatlanul is szomjúhozunk. Különösképp, ha mellénk telep­szik a sohasem részrehajló lelki­ismerét, amellyel eddig tenger­nyien álltak hadilábon... Pécsi István csak a kultúrától nem? Valószí­nűleg ezt senki sem gondolja ko­molyan. Ha tisztességgel meg­vizsgáltak minden költségvetési kiadást, és még mindig el kell vonni a kultúrától, akkor sem szabad ezt differenciálás nélkül megtenni. Már csak azért sem, mert az igényesebb kultúra tud igazán olyan tekintélyt teremte­ni, amelyik közvetve forintot ka­matozik. Pécs balettja, zenei éle­te, egykori filmfesztiváljai nem­zetközi találkozókon hoztak már kemény devizát a városnak és az országnak. Csak éppen az így „ megtermelt összeget” nem a kul­túra kapta kézhez! S végül persze az adott művé­szeti ágakon belül is lehet takaré­koskodni. Egy pazarlásra beren­dezkedett országban néha a mű­vészek sem érzik eléggé, hogy jobb előkészítéssel, kiérlelt kon­cepcióval, az ihletre hivatkozó kapkodással szemben itt is nagy összegeket lehet megtakarítani. I Nem a nagyvonalúság ellenében, : hanem — ahol kell — a nagyvo­nalúság érdekében. Amikor az ősember még alig tudott több élelmet összegyűjte- f ni, mint amit naponta megevett, a fennmaradó kis szabadidejé­ben már elkezdte díszíteni a tár­gyakat, amelyeket naponta hasz­nált. Azóta eltelt néhány millió év, s jó lenne ezt az őskori tapasz­talatot nem elfelejteni. B. L. A kultúrában Fogyókúra vagy élveboncolás-77777

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents