Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-15 / 112. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. 15., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Mikor lehet konvertibilis a forint? A valuta konvertibilitását hosz- szű ideig szinte kizárólag a nemzetközi árucsere és idegenforgalom kapcsán emlegettük. A lakosság milliós tömegei számára a világútlevél és a túrista-ellát- mány emberközelbe hozta a konvertibilitás fogalmát s az ilyen tulajdonsággal rendelkező külföldi fizetőeszközöket. Mit kell tudni az átválthatóságról? A konvertibilitás iránti közérdeklődést újabban azok a ki- és bejelentések is növelték, amelyek a nagy nyilvánosság előtt — egyebek között az Országgyűlésen — hangzottak el, utalva arra, hogy számos nyomasztó gondunk enyhítését, megoldását segítené, ha konvertibilis lenne a nemzeti valuta, másrészt azt tudhattuk meg, hogy szakértő bizottság kapta feladatul e téma tanulmányozását. Addig is gyarapítsuk konvertibilitással összefüggő ismereteinket. Nemzeti valutánk, a forint 1946-ban akkor született, amikor világméretekben sem működött a valuták átválthatósága, a forinthoz kapcsolódó elvárásaink netovábbja az volt, hogy nemzetgazdasági keretek között minél tovább őrizze értékét. Generációk követték egymást, s a konvertibilitásról nem is szereztek gyakorlati ismereteket, tapasztalatokat. Az átlagember — a néhány nyugati országot megjárt túrista — úgy képzeli el a konvertibilitást, — magyarul az átválthatóságot —, hogy saját nemzeti valutája, fizetőeszköze tetszés szerinti mennyiségben szabadon átváltható más valutákra, a hazai pénz korlátlanul vihető külföldre, a külföldi pedig haza. Nos, a minden korlátozástól mentes teljes körű átválthatóság csak a békeidőkben létezett, amikor a bankjegy csak helyettesítőként működött az aranyérmék mellett, s ez utóbbiak aranytartalmuk szerint egymásra, bankjegyekre voltak átválthatok. De jure — de facto Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy ahány ország, annyiféle a konvertibilitás. S az sem ritka, hogy a konvertibilis valutával- rendelkező országok időről időre korlátozzák az átválthatóságot, a tőkemozgást, más valuták befogadását, vagy a saját valutában való tőkekivitelt. A jelenlegi konvertibilitás sokféle formájú lehet. Van de jure — tehát deklarált — és de facto — tehát a gyakorlatban érvényesülő konvertibilitás. Létezik jegybanki konvertibilitás, amikor az átválthatóság kizárólag a jegybankok között érvényesül. A konvertibilitás regionális jellegű is lehet, ebben az esetben az átválthatóság csak az adott övezetben, országcsoporton belül biztosított. Létezik külső konvertibilitás — ilyenkor az úgynevezett devizakülföldi számára adott az átváltás — s van belső konvertibilitás, amely az átváltást a valutabelföldi számára is lehetővé teszi. Egy másik osztályozás szerint korlátozott a konvertibilitás, ha az átválthatóság csak a folyó fizetési mérleg tételeire — az árucsereforgalomra, nemzetközi fuvarozásra, biztosításra — terjed ki. Nagyobb fokú az átválható- ság, ha a fizetési mérleg egészére — tehát a tőkemozgások tételeire is — kiterjed. A nemzetközi valutaalap alapszabálya szerint egy valuta akkor konvertibilis, ha az átvált- hatóság leglább a fizetési mérleg folyó tételeire — ezek a tőkehozam, a profit és a kamat — kiterjed. Az átválthatósághoz nemzetközi elismerés kell A második világháború szétrombolta a valutáris együttműködést. A nyugat-európai országok nemzeti valutáik konvertibilitását pénzügyi együttműködés eredményeként állították helyre. 1950-ben megalapították az Európai Fizetési Úniót, amely az együttműködő országok közötti sokoldalú elszámolásokat végezte. A passzívum növekvő hányadát — kezdetben 40-50, majd 70, végül 100 százalékát aranyban, vagy dollárban kellett teljesíteni. A 100 százalék elérésekor az együttműködő országok valutái de facto konvertibilissé váltak s ennek deklarálására 1958 után került sor. A dolog lényege és semmiképpen sem mellőzhető tanulsága, hogy a fejlett nyugateurópai országok is nemzetközi együttműködéssel jutottak el a kon vertibilitás helyreállításáig. Világviszonylatban is csak elvétve akadt példa arra, mikor egyes országok — történetesen az olajban és valutatartalékban gazdag arab államok — önállóan és önerőből deklarálták a konvertibilitást. Van még egy lényeges tanulság: a konvertibilitás bejelentése, megvalósítása mind az egyes országok, mind az együttműködők esetében a gazdaság dinamizálódása, kiegyensúlyozott fejlődése időszakában következett be. A konvertibilitás kinyilvánításának, működésének, fenntartásának alapvető feltétele: olyan versenyképes exportpotenciái és teljesítmény, amely folyamatosan tudja biztosítani az ország behozatalának s folyó fizetési kötelezettségeinek devizafedezetét; megfelelő mennyiségű, értékű deviza- és aranytartalék; olyan hitelképesség, amely mind elvben, mint gyakorlatban lehetővé teszi a hitelfelvételt. A nemzetközi tapasztalatok figyelembe vételével a konvertibilitás megszerzésének az is feltétele, hogy az ország legjelentősebb gazdasági, külkereskedelmi, pénzügyi partnerének erős konvertibilis valutája legyen. A nemzetközi valutamegosztás fejlődésével növekszik a külkereskedelmi nyitottság s a munkamegosztásban való hatékony beilleszkedéshez szükség van a pénz értékmérő funkciójára, a nemzeti valuta ilyen vagy olyan mértékű átválthatóságára. Ezt érzékeljük manapság nálunk is, amikor a kiútkeresés közben a konvertibilitás hiányába ütközünk. Adócsalás? Vagy a jogszabály rossz? Tizenhárom milliót fizetett (rá) az egri áfész Az APEH szerint: az engedékenység anarchiát szül... — Állítólag Ön, Harmati László, az egri áfész elnöke tajtékzott, amikor megtudta, hogy az APEH többmilliós nagyság- rendű büntetést rótt a szövetkezetre... — Nézze, sohasem bírtam elviselni az elvtelenséget. Ez pedig szerintem az.-Elmondaná pontosan, miről van szó? — Nem kell hozzá különösebb kommentár, hogy ez a politika az elmúlt negyven esztendőben, de különösen az utóbbi néhány évben mit tett a magyar falvakkal. Hagyta őket elsorvadni. Alapvető fejlesztésektől fosztotta meg. Magyarul: nincs a falun munkahely, nincs normális egészség- ügyi és kulturális ellátás, kereskedelmi hálózat. A napi élelmiszerekhez is mostohább körülmények között juthatnak hozzá, mint például a városokban. Épp ezért óriási dolog történt néhány évvel ezelőtt, 1984-ben, amikor egy zárolt pénzeszközt szabadított fel a szövetkezeti mozgalom. Ebből elindult egy országos akció: a kistelepülések fejlesztési rekonstrukciója. Az 1500 lélekszám alatti falvakat érinti ez, ahol valóban nagyon rossz az ellátás, a régi, még a Hangyától örökölt boltok vá- lyogfalúak, salétromosak, vizesek, világít bennük néhány 60-as izzó, van egy szeneskályha, és legfeljebb egy háztartási hűtő- szekrény működik. Épp ezért egy olyan egyezmény született, hogy amennyiben a beruházás a rekonstrukció harminc százalékát nem haladja meg — akkor költségként lehet elszámolni a befektetett összeget, — ezzel is ösztönözve az áfészek korszerűsítési törekvéseit.-Az APEH revíziója során viszont négy községben többnek találták a beruházási arányt. Önök itt is költségként könyveltek — miközben azt a bizonyos harminc százalékot jócskán túllépték. — Mi azt mondtuk — hallgatva a főtitkár szavait, miszerint „Gondolkodva cselekedjünk!” — hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk meg rendesen. Amikor megbontottuk a vályogfalakat, azok egyszerűen összeroskad- tak. Vétek lett volna otthagyni a régi romokat, csak azért, mert akkor tettünk volna eleget a jogszabálynak. Miközben tudtuk, hogy az a 280 millió forint, amit négy év alatt erre a programra áldoztunk, soha nem térül meg. — Ennyire jótét lélek lenne az áfész, hogy csak úgy „k'nl'h az ablakon” ilyen sok pénzt — A szövetkezet akkor szövetkezet, ha a tagjait szolgálja. Furcsának tűnik a jótékonyság? Tettük a tagságért, meg egy kicsit — hadd tegyem hozzá— a magyar falu érdekében. Sőt, a vezető kollektíva azt vállalta, hogy lemondott évente a prémiumának egy igen jelentős részéről, mert a rekonstrukció egyben csökkentette a szövetkezet nyereségét. De mégis megtettük, mert ennyivel tartozunk a tagságnak. — A négy kifogásolt esetből végül is háromnál engedékenynek mutatkozott az APEH... — Miután fellebeztünk, sőt, az országgyűlési képviselőnk ezügyben még interpellálni is akart a pénzügyminiszternél, Tamaszentmáriánál, Hevesaranyosnál és Egerszólátnál elengedték a teljes összeget. Novaj- nál viszont nem. így végül tizenhárom milliót húztak ki a zsebünkből. Egy olyan ügy miatt, aminél az államot sem károsítottuk meg, hiszen a kisboltok tol- dozgatása, foldozgatása legalább ennyibe — ha nem többe — került, és még csak nem is vezetett igazán eredményre. — Haragszik az APEH-re? — Én nem az APEH szervezete, hanem az elavult jogszabályok ellen harcolok. Mert ezekkel nem lehet reformot csinálni. Szemléletváltozásra van szükség! Azokkal a bürokratákkal, akik a rossz paragrafusokat szolgálják, nem lehet megújulni ebben az országban. Az APEH-nél három beszélgetőtársam is van. Dr. Kovács Sándor megyei igazgató ugyanis behívja még az ügyben illetékes két kollégáját: Gál Sándornét, a kereskedelmi osztály vezetőjét, és dr. Kohajda László jogtanácsost. Az ő véleményük: — Nem győzzük elégszer hangsúlyozni: nem mi hozzuk a jogszabályokat, mi csak azok végrehajtását, betartását ellenőrizzük. Ez a dolgunk. — Mikor lesz rend végre ebben az országban? Anarchia lesz, ha az ország törvényeit nem tartjuk be, mert nem tetszik ez vagy az a jogszabály. — Nekünk, ebből a székből egyébként sincs jogunk minősíteni egy megállapodást. Az a szabály, amire Harmati László hivatkozik kompromisszum útján született: a Belkereskedelmi, a Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal és a Szövosz megállapodása. Tehát amikor ez létrejött, az ő képviselőjük, a Szövosz ott volt. — Akkor kellett volna ágálni ellene az áfésznek is, amikor először érezte, hogy nem jó. 1986- ban, épp az egri áfésznél volt egy hasonló eset: Andomaktályán végeztek egy abc-felújítást, és ezt is a kistelepülések rekonstrukciójáról szóló megállapodás szerint számolták el. Na de Andor- naktálya nem kistelepülés! Már akkor 300 ezer forint körüli bírságot fizettek — ebből okulhattak volna. Ha hamarabb jelzik a problémát, még mi is segíthettünk volna, mert épp az andor- naktályai ügy kapcsán írtunk a felettes szerveinknek, hogy ez a kompromisszumos megállapodás nem egészen tökéletes. De más áfésznél a megyében ezügyben nem volt gond, holott ezek is végrehajtottak hasonló rekonstrukciókat. Be tudták tartani a szabályokat. Hogy végül is a módosítási javaslat miért nem került napirendre — nem tudjuk. — Nem lehet szó nélkül elmenni az ilyen esetek felett. Az áfész élt — vagy hogy csúnyát ne mondjak — visszaélt a j ogszabály adta lehetőséggel. Azt mi is elismerjük, hogy a kisközségekben fejleszteni kell a kereskedelmi hálózatot. Vásárlói szemmel nagyon szépnek találjuk a novaji boltot. De ne mondja senki, hogy ott harminc százalék a beruházási arány, mikor a laikus is látja, hogy egy vadonatúj formájú, modern épületről van szó! A mi álláspontunkat támasztja alá az is, hogy a Szövosz a pályázat útján elnyert összeget visszavonta, mert azt nem az eredeti célnak megfelelően használta fel az áfész. Ez olyan hárommillió forint. De ami a lényeg: nem harminc, hanem száz százalék a beruházás! — Ez pontos szám, vagy indulatból mondott ilyen nagyot?- Mi nem szeretünk indulatosak lenni. Ez a pontos szám. Egyébként a felülbírált három községnél — tehát ahol végül elengedték mind az adóhiányt, mind a bírságot — nem az történt, hogy az APEH tévedett volna. Egyszerűen kompromisz- szumot kötött. De úgy látszik, az áfésznek ez nem volt elég... Hozzátéve azt is, hogy az a bizonyos 13 millió forint nemcsak a novaji ügyet tartalmazza, hanem — közel kétmillió forintos — egyéb hiányt, bírságot. — Az ügy ezzel le van zárva? — Az APEH központi határozata ellen nincs helye fellebbezésnek. Viszont bíróság elé még lehetett volna vinni az ügyet. Ha az áfész ezt mégsem tette meg — nyilván megvan rá az oka. — Ha a szavaikból jól veszem ki, Önök sem értenek teljes mértékben egyet a jogszabállyal. — Stimmel. A vállalat szempontjából tényleg nem jó ez a jogszabály. Nem hiszünk a „pántlikázott pénz” politikájában.-Nem keseríti el Önöket, hogy végeredményben mégiscsak egy vitatott jogszabálynak tesznek eleget? — Amit tehettünk, megtettük, hiszen annak idején jeleztük az aggályainkat. De nem az a megoldás, amit az áfész elnöke mond, hogy hunyjuk be a szemünket, mert rossz a jogszabály. Mi nem bírálhatunk felül egy rendelkezést. Azért kapjuk a fizetésünket, hogy mindannyian betartsuk a Magyar Népköztársaság törvényeit. S jó lenne, végre, ha arra fordítanának több figyelmet, hogy a befolyt adót minél demokratikusabban használja fel az állam, nem pedig azon töprengenének sokan, hogy a jogkörrel felruházott szervezetet milyen légből kapott okok alapján bombázzák. Úgy, tűnik, az egyik félnek, a józan, paraszti logika szerint, és erkölcsileg igaza van. És igaza van a másik félnek is — a jogszabályok tükrében. Jó magyar „ördögi kör”: mindenkinek igaza van, és ettől majdnem mindenki rosszul jár. Doros Judit Villamos energia — biogázból A település szennyvizéből nyert biogázzal fűtenek, világítanak, s működtetik az elektromos berendezéseket a Fejér Megyei Vízművek székesfehérvári szennyvíztelepén. Számítások szerint a 274 kilowatt teljesítményű motor beállításával — bár kapacitását még nem tudják teljesen kihasználni — máris napi 4500-5000 forinttal mérséklődnek a telep energia- költségei. A berendezés — a szükséges járulékos beruházásokkal együtt - 2-3 év alatt megtérül. Robotok áruszállításra Elkészült az első hazai fejlesztésű robottargonca az Unirobot Kft.-nél. Az ipari számítógéppel vezérelt robottargonca akkumulátorral működik, s újratöltés nélkül 16 órát üzemel egy- húzomban. A kocsi 1 tonnás terhet tud önműködően szállítani a számítógép által meghatározott útvonalon. A vezérlő számítógép utasítja a robotot, hogy milyen útvonalon haladjon, hol álljon meg, milyen terhet vegyen fel, s azt hová szállítsa. Kezelőszemélyzet nélkül dolgozik. (MTI-fotó: Balaton József) jA. Azt mondta Petőfi, hogy „Szabadság, szerelem” — e kettő — kell neki. A szerelemmel úgy nagyjából rendben is volnánk — legalább ez... — viszont az előbbivel kapcsolatban állandóan gondjaink, vitáink vannak. Mi a szabadság, kinek a szabadsága az, ami van (vagy ami nincs) lehetünk-e egyáltalán szabadok? És ha igen, mennyire lehetünk azok, hiszen a szabadságnak is vannak mértékei, fokozatai, bármilyen csúnyán is hangzik ez, főleg ma: amikor teli torokból harsogjuk — szinte megrészegülve a zamatától — ezt a szót. Nekem sajnos nap mint nap kétségeim támadnak. Ha például a sokat követelt vallásszabadságra gondolok, mostanság az is eszembe jut, hogy bizonyos egyházi képviselők ösztönzésére megakadályoztak, betiltottak egy rendezvénysorozatot. Cicciolináról van szó, aki nélkül elég jól megvoltunk eddig is, viszont a betiltás, a beavatkozás ténye kissé bizonytalanná tesz. Értem én, hogy sokakat sért a pornósztár mezítelen (erkölcsromboló) látogatása, de mi van azokkal, akik elmentek volna a rendezvényre, mert kíváncsiak lettek volna rá. Ki mondhatja azt teljes nyugalommal, hogy te nem mehetsz el ide, mert én úgy döntök, én úgy látom jónak, hogy ez az egész erkölcsrend és kész...Nem nagy ügy ez, viszont látható az ellentmondás a tolerancia abszolút hiánya. A szabadsággal kapcsolatban az is elmondható, hogy a valóságban másképpen érvényesül, mint ahogyan azt mi — kissé meseszerűen — elképzeltük, elképzeljük. Életünket ugyanis inkább az érdekek mozgatják, mintsem a nagy emberbaráti érzések. Ezek nem túl szép szavak, de hát gondoljunk csak a szabadság élharcos országára, az Egyesült Államokra. Az USA „ezt” a Romániát a legutóbbi időkig támogatta, éspedig azért, mert politikai érdekei ezt így kívánták. Pedig az emberi jogok tekintetében nem két éve változott meg a helyzet, ebben azt hiszem megegyezhetünk. A szabadság firtatása (nem firtatása) olykor független a tényéktől és azoktól az emberektől, akik áldozatok az adott helyen, az adott zónában. A szabadságról szólva az is megjegyzendő, hogy az igen relatív. A vállalkozásnak a piac szabadságának például nemcsak nyertesei, hanem kárvallottjai is vannak. Mégpedig olyan rétegek — a fiatalok például vagy a nyugdíjasok —, amelyeknek gyakran csak a kiszolgáltatottság, a megalázottság jut osztályrészül. A mások szabadsága tehát nem az ő szabadságuk. A szabad versenyről — mint a gazdaság szuperszabadságáról — meg csak annyit, hogy az történelmileg egyszerűen nem jött be. A nyugati országok régen rájöttek erre, s ők is tisztában vannak azzal, hogy a versenyt, a piacot így- úgy, de szabályozni kell. Nem ártana, ha ez nekünk is eszünkbe jutna néha. Lehetünk-e tehát szabadok, létezik-e tisztán ez az állapot? Azt hiszem nem, bár a víziót, a lehetőséget „eleve” nem szabad feladnunk. Úgy gondolom, a mi szabadságunk is a mások szabadsága útján valósulhat meg maradéktalanul. Addig viszont — visszatérve Petőfihez — marad a szerelem, na és persze a remény. Havas András
