Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 6„ szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Az SZKP és a társadalom Bírálatok a párt címére A Szovjetunióban igen élénk légkörben lezajlottak az első többjelöltes választások, és a Népképviseleti Kongresszus megválasztja a Legfelsőbb Tanácsot és az államfőt. Ezzel párhuzamosan pedig valószínilleg ismét felizzanak majd a viták: milyen szerepe legyen a pártnak az új politikai intézményekben, amelyek a párt és az állam közötti mélyebb felelősségmegosztásra irányuló gorbacsovi tervek talaján alakulnak ki. Ennek a vitának a nyitányaként is nevezhetjük Igor Kljamkin ismert szociológusnak a Novij Mir tekintélyes folyóiratban megjelent terjedelmes írását. A szovjet sajtóban eddig szinte példa nélkül állóan radikális cikk élesen bírálja a Szovjetunió Kommunista Pártját, azzal vádolva, hogy „politikai hazugságokat” terjeszt, amelyekkel már több nemzedék óta megtéveszti a szovjet embereket. Az írás — amelynek tartalmától a szerkesztőség elhatárolta magát, de a glasznoszty szellemében leközölte — felteszi a kérdést, hogy a húszmillió tagot tömörítő párt milyen alapon monopolizálja a hatalmat, amelyet jogi értelemben az 1977-es alkotmány biztosít számára. A publicista szerint a valós demokrácia mindaddig lehetetlen, amíg a párt nem hagyja felszínre törni saját soraiban a nyílt másként gondolkodást. A szerző rámutat a politikai változtatások szerinte lényegi ellentmondására, tudniillik, hogy a demokratizálás olyan rendszerben megy végbe, amelyben egyetlen párt nyilvánította magát a társadalom kizárólagos törvényes vezetőjévé. Kljamkin nem követeli ugyan nyíltan a többpártrendszert, ám megállapításai erre engedtetnek következtetni. „A politikai hazugság katasztrófához vezet, ha valamely szervezet vagy csoport teljes hatalmi és információs monopóliummal bír, mert így senki nem kaphatja őket rajta azon, hogy megcsalnak másokat, vagy hogy egyszerűbben fogalmazzunk: a politikai hazugság katasztrófához vezet, ha nincs demokrácia”. A szerző bírálja a párton belüli antidemokratikus hagyományokat, amelyek szerinte még a peresztrojka négy esztendeje óta sem változtak; a legfontosabb kérdésekben a nyílt vitát mindig elfojtották a „monolitikus egységre” való törekvés jegyében. Szerinte a Szovjetuniónak most nem megtisztítania, hanem megsemmisítenie kell a hadikommunista ideológia egész értékrend- szerét. Az egyik vezető központi kutatóintézetben dolgozó Kljamkin azt is kifejti, hogy az egyenlőség elve nem az általános szeretet győzelméhez, hanem a kaszárnyarendszerhez, az egyenlősdi- hez, és a gyűlölet eszkalációjához vezetett. Jobb, ha a Szovjetunió megtalálja az utat a népek családjába, mint ha ismét haszontalan kísérletet tesz arra, hogy föléjük helyezze magát — olvashatjuk az írásban. A szerző ugyanakkor leszögezi: „még nem találtuk meg ezt az utat, még mindig azzal kísérletezünk, hogy a peresztrojkát olyan eszközökkel valósítsuk meg, amelyek maguk is peresztrojkára szorulnak.” A szovjet rendszer hibás fejlődése pedig annak köszönhető a cikk szerzőjének véleménye szerint, hogy „Lenin idején a pártegység elve győzött a demokrácia elve fölött” s úgy ítéli meg, ez érvényesül az átalakításban is. Nem ez az első írás egyébként, amely a hivatalos sajtóban bírálta az SZKP-nak a társadalomban betöltött szerepét. Az év elején a leningrádi Néva folyóiratban Szergej Andrejev biológus, gyárigazgató fejtette ki nézetét arról, hogy szerinte a párt- és kormánybürokrácia „új osztálya” szabotálja a gazdasági és társadalmi változásokat és a Kreml vezetésének nem áll hatalmában leállítani ezt a szabotázst. „Noha a párt azt állítja önmagáról, hogy a népet szolgálja és a társadalom élcsapata, a szovjet átlagembernek gyakorlatilag soha nem volt és ma sincs lehetősége, hogy hozzáférjen a hatalom valós eszközeihez” — volt olvasható a Néva januári számában.- dl Egy habarovszki parkban (Fotó: Time—MTI) A fegyvergyűjtő (Fotó: Perl Márton) Ismerek néhány fegyvergyűjtőt. Ók azok, akik egy-egy érdekesebb darabért képesek a „térképről is lemenni”, akik éjszakákba nyúló beszélgetéseken cserélik ki tapasztalataikat, akik a világ összes kincséért sem válnának meg nehezen megszerzett régiségeiktől. Kerecsenden Csík István kalauzolt végig bennünket féltve őrzött birodalmában. — Ez az egyetlen szenvedélyem — mutat körbe a zöld posztóval bevont falakon, amelyeken kardok, szablyák, veretes fegyverek idézik a múltat. — Gyerekkorom óta megszállottja vagyok ennek a hobbinak. Kálban születtem, nevelkedtem, így ott bukkantam rá az első darabokra. Padlásokról, fészerekből kerültek elő a különböző korú, és értékű fegyverek. Immár tíz éve vagyok tagja a Hadtörténeti Múzeum fegyvergyűjtő klubjának, így azóta csere útján is hozzájuthattam néhány, számomra kedves példányhoz. Ilyen például a Rákóczi korabeli madonnás kard, vagy a 48-as szabadság- harcban használt ulánus-kardok. — Úgy látom, a meghatározáshoz szükséges szakirodalom sem hiányzik. — Ezeket a kiadványokat is folyamatosan vásárolgattam, hiszen sokat segítenek a különböző korok alaposabb megismerésében. Sajnos, egyre borsosabb áron kínálják ezeket a könyveket. — Mit szól a család ehhez a nem mindennapi szén vedélyhez ? — Amikor építkezni kezdtünk, már akkor is úgy terveztük, hogy az egyik szoba erre a célra készül. A fiam is teljesen „megfertőződött” a gyűjtéssel. Ha egy-egy új tárgy kerül hozzánk, alig várja, hogy kézbe vegye. — Több száz darabból áll ez a különleges kollekció. Mit szólna hozzá, ha valaki szeretné öntől megvenni? — Semmi pénzért nem adnám oda senkinek. Aki komolyabban foglalkozik a gyűjtéssel, ismeri ezt az érzést, amit én. Szinte betegesen ragaszkodunk minden egyes apró régiséghez, amit mi magunk kutattunk fel és szereztünk meg. Számunkra épp ezért felbecsülhetetlen értékű lehet az is, ami mások számára csak egy rozsdás ócskavas. (b. k.) Nyomozás szoborügyben Hová tűnt Hatvanból Gáspár András bronz emlékműve? Gáspár András! Az 1848-as hatvani csata győztes tábornokának emlékét róla elnevezett utca, sportegyesület őrzi a városban. Mi több: a település 1938-ban, Juhász András helybéli szobrász keze munkája nyomán, bronzszobrot is állíttatott Gáspárnak, éspedig a rendőrség előtt, ám annak 1944-ben úgy nyoma veszett, hogy több helytörténeti kutatónak mindmáig sem sikerült előkerítenie. Demény-Dittel Lajos, aki a település műltjának kutatása során a török hódoltság idejéig visz- szanyűlt, most szívósnak mutatkozik a honvéd tábornok emléke kapcsán is. Mert bőven vannak kérdőjelek. — Igen, s elsőként nem is a bronz emlékmű holléte késztetett kutatásra, hanem az esemény maga. Mikor, kinek jutott eszébe Gáspár Andrást megmintáztatni, s ki volt a mű alkotója? A „Hevesvármegye" című lap 1938. október 15-i száma sok tekintetben kezemre játszott — mondja Demény-Dittel Lajos MÁV-tisztvi- selő, számtalan megyei és országos helytörténeti pályázat díjazottja. — Nos, mint az október 6-i szoboravatást megidéző újságcikkből kitűnik: Révász József korabeli rendőrtanácsos szervezőkészségének, részben anyagi támogatásának tudható az emlékmű létrejötte. S nyilván erre vezethető vissza az emlékmű felállításának színtere, a „rendőrségi palota kis virágos parkja” — ahogyan a cikkíró fogalmazott. Egyébként jó egészségnek örvend máig is Ignáczy Béla bácsi, a Bajza Gimnázium idős tanára, aki a szoboravatáson, Hiring Gyula kormányfőtanácsos ünnepi beszédét követően, az 1848-as csata történetét ismertette az egybe- sereglettekkel, majd Fülöp István községi bíró, a felszabadulást követően Heves megye utolsó főispánja mondott záróbeszédet. — Érdekes, értékes információk! De mit tudott mega Gáspár-szobrot készítő művészről? S hová szállították 1944-ben az emlékművet? Megvan egyáltalán valahol? — Nos, ami Juhász Andrást illeti, 1901-ben született, éspedig a szőlőhegyi Szent Antal utcában, ahol szobrait is mintázta. Akkoriban inkább a fafaragás éltette. E munkáira figyelt fel Várkonyi Sándor főjegyző, s a már idézett rendőrtanácsos. Rábeszélték az alig húszéves fiatalembert, aki parkőrködésből élt, hogy fejlessze szobrászi készségét. Stipendiumot is megszavaztattak neki, hogy jó felvételi után az ipar- művészeti főiskolán folytassa tanulmányait. Hogypedig sikerrel állt helyt a fővárosban, diplomája bizonyítja, amelyet a Hatvány Lajos Múzeum őriz. Ugyanott található egy Juhász András munkája révén született Rákóczi-mellszobor és a Szoptató anya című alkotás, amelyek gipszből vannak, s nem tudni, kiöntötték-e valaha is őket. — Miután Juhász András 1976- ban bekövetkezett haláláig Hatvanban élt, itt alapított családot, feltehetően egyéb munkák is kikerültek a kezéből. Ez ügyben sikerült-e valaminő nyomra bukkannia? — Szintén András névre keresztelt fia volt ebben a segítségemre — mondja a termékeny, hasznos munkát végző amatőr helytörténész. — így tőle tudom, hogy az 1930-as években műkőből elkészítette Szent Imre és Szent János szobrait, aztán ő hozta helyre a második világháború során megsérült Szentháromságszobrot, s mintázott például műkő emléket az óhatvani temetőben Lé- nárt Béla sírjára. Érdekes momentum ugyanakkor, hogy a hazai és külföldi Petőfi-szobrokkal kapcsolatos Vaijas-gyűjteményben szó esik ugyan az 1952-ben Lőrinci főterén emelt, teljes alakos Petőfi bronzalkotásról, de a művész fián kívül talán senki nem tudja mindmáig, hogy ez is a hatvani mester munkája. S ugyanez áll fenn Apc esetében, s bátran sorolhatjuk ide a Szűcsi sporttelepe közelében lévő 1848-as emlékművet. — Visszatérvén Gáspár András- szoborhoz: miben bízhatunk? — Szerintem pillanatnyilag csak a vakszerencsében. Vagypedig e beszélgetés megjelenése.kapcsán valaki nyomra vezet bennünket. Azt hiszem, a szobor föllelése nem csupán hiányt pótolna, hanem hozzájárulna egy szülővárosában megrekedt szobrász művészetének pontosabb értékeléséhez... Moldvay Győző Rántott csirke M indenki mamának szólítja, pedig nem tartozik még a legidősebbek közé. Szomszéd lévén a hátsó udvaron pillantom meg a tyúkjai között, kezében szakajtó, lába előtt vödör. A jószágok eszegetnek, ő pedig minden terhétől megszabadulva egy hirtelen mozdulattal egy kis kendermagosnak és egy piros taréjú fehér kakasnak kapja el a frakkját. Messziről látom, hogyan csorog a vér a lábasba, rossz hallgatni a kakas rekedt vergődő tiltakozását, villan a kés, a tolla is véres lesz, amikor beletörli a fényes pengét. — Vendégeket vár? — A lányomék jönnek! — ragyog a tekintete, és két orgonabokor között — hóna alatt a csirkéstállal — átújságolja a kerítésen, hogy jönnek, és hozzák a kis unokát is. Fölöttünk ragyog a tavasz, bontakozik a világ, úgyszólván mindennap hoz valami újat, friss látnivalót. Madarak mérik a magasságokat, a kertben nyílnak a virágok, méhek muzsikájától, kakukk kiáltásától ékes a természet, nyitva ajtó, ablak, habfehér függönyökkel szalad a kerekedő szél. Ráérősen járkálgatok, és unalmamban meglátogatom a mamát, ül a kút mellett, és ko- pasztgatja a csirkéket. — Szóval hazajönnek... — Éppen ideje! Hallottam hírét, hogy a gyerek is beteg volt, de nem írtak volna egy sort sem, nem is üzentek, valaki a városban járt, és annak szólta el magát a lányom... Sámlit tol alám. Üljek le, mondjak már valamit, hová lyukadunk ki ezekből a nagy összevisszaságokból? Jót nem mondhatok, rosszal nem zavarom, így aztán ő hallgat egy ideig, én szívom magamba az áldott jó levegőt. — Sírok miattuk eleget! Két lányom, két fiam van, de csak elvétve jön tőlük levél vagy üzenet. Háromezerkétszáz a nyugdijam, van egy kis majorságom, szűkösen megélek, aztán — amíg bírok — itt van az erdő. Csemetét ültetni, virágozni, csipkézni, somozni mindig hívnak az ismerősök... — Melyik lányát várja? — Magduskát! Ő tanárnő, a férje orvos. Úgy tűnik, az egyik kiskakas bőre már tiszta és sárga, mint a kikirics, mama óvatosan már a pihéket csipkedi róla bütykös ujjaival. — Az aprajából becsinált levest készítek, a nagyját kirántom. A sámlin ültömben azon tűnődöm, hogy bizony az öregek és a fiatalok közé falat emel az idő. Hamar kihűl a fészek melege, az anyai szívjóság nem vész ugyan el, megmarad rövid visz- szaemlékezésekben, történetekben. Ám az anyáknak ez kevés! Mert ők meghalnak, ha nem szerethetnek, és ha nem szeretik őket... — Küldenek, hoznak-e azért valamit? A lélek finom húijain máris érzem a rezdülést. A felszakadó sóhajtásban, a szemsarkában hirtelen támadt könnycseppnek üzenete van. — Nekem jó gyermekeim vannak. Iparos, úriember mindegyik! Tudja, a mai világban ez a nagy rohanás, a céltalan sietség az oka mindennek. A várakozás boldog örömével és a két levágott kakasával hagyom magára mamát a holnapi viszontlátás reményében, majd a mézillatos délutánban járok még egyet a kis patak mentén, virágot szedek a vázába, régmúlt tavaszi emlékeim között keresgélek. — A mamánál voltál? — Csirkéket vágott. — Járatják vele a bolondját... Mellbe döfnek a kemény szavak, koppannak a lelkemben, mint a márványon a golyók, rosszindulatot sejtek, de aztán mindjobban érlelődik a félve fogadott igazság. — Levagdaltatnak vele minden rántani valót! — Voltak-e? — kérdezem két hete is. — Voltak bizony! De már nagyon későn jöttek, és reggel jókorán elmentek... — Egy hétig ette szegény mama a rántott húst, miközben a szíve majdnem meghasadt a magafogyasztotta csirkéi miatt. Elkínálni nem merte, az igazat mondani szégyellte. Szép, kellemes, májusillatú éjszakát várok, nyitott ablakon beáramló álmosító orgonaszagú álmot. Éjfélre jár, koptatom könyvem lapjait, hátha szende- regnék legalább egy csipetnyit. Hajnalodik, amikor elalszom. Nehéz álmaim vannak, mert véres torkú csirkéket kergetek, amelyek bebújnak a sövénybe a sok bürök, meg csalán közé. Déltájban zsírszag árad a szomszédból, zöldségeit húsleves illatát érzem, látom a mamát, sürög-forog, mintha lakodalomra készülne, megállásra egy perce sincs. — Olyan asszony pedig, mint a tejbe aprított kenyér! Úgy mondják, az orvosné lánya pénzzel is segíti. Néhány száz forinttal mindig könnyít egy kicsit a lelkiismeretén... — Pénz? Nem pénz kell már az ilyennek... Úgy fordul a szó, mintha va- rangyos békákat öntenének elém. Neheztelek is a gonoszkodás miatt, pedig tudom, hogy igazságot mondanak. Este vacsorára vagyok hivatalos a mamához. — Szívesen látom rántott csirkére, mert ők — üzentek —, nem tudnak jönni. Az orvosoknak gyakran közbejön valami... Egyedül eszem a májat, a zúzát, a combot is. A mama egy harapást sem eszik, úgy mondja, egyetlen falat sem menne le a torkán. Hallgatunk nagyokat, keresgéljük a szavakat, ám görcs támad a szívemben, és csomó akad meg a torkomon, amikor szólnék. Hallgat a mama is, pedig tudhatná, hogy minden embernek őrizkednie kell a saját hallgatásától... Szalay István