Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-14 / 87. szám

4. KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 14., péntek Zenei esték Egerben Hogyan min Az Ifjúsági Házban a hónap második szombatján a „Szól a szív’’-alapítvány javára rendez­tek hangversenyt. Egy perselye- ző hangversenykörút egyik állo­mása volt tehát Eger, mert léte­sült egy közösség, amely segíteni akar a nem látó gyermekeknek. Pesti és bécsi főiskolások szolgál­tatták a műsort, a kínai Li Jü őw-től a hatéves és vak Érdi Ta­másig, miközben Németh Tamás zongoraművész, az egyetlen fel­nőtt a tehetséges és jól felkészült fiatalok között, Schubertét ját­szott, az Asz-dúr impromptu-t, a Zenei pillanatokat, a B-dúr scherzót, Chopintől az É-dtír etűdöt, a cisz-moll polonaise-t és az Asz-dúr keringőt. Csupa lírát, csupa Olyan érzéseket, a szenve­délyektől erősen áthatott-átita- tott muzsikát, amely egyúttal a derű, a magabiztosság, az élni vágyás, a boldogság hatványo­zott foglalata. Valami olyasféle, amikor a felemelő érzésektől a lélek szárnyalni kezd, és belső erőitől fogva röptetni kezdi azt a gondolatot, netán sejtést, hogy az ember valami magasztosra született. Csak ezt eddig nem vette észre, még nem tudatoso­dott benne egészen. És Németh László — vakon — úgy közelíti meg a zongorát, hogy bevezetik. És ettől a látványtól, ettől a jele­néstől elszorul a szívünk. Mert akaratlanul és ösztönösen végig­fut rajtunk a kérdés: hogyan tud­ja ő, a művész, a vak átélni, meg­fogni, megfogantatni magában mindazt a teljességet, ami a zené­ben, ebben a csodálatos állapot­ban bennefoglaltatik. És amikor a zongorista már feltétlen ura a harmóniának, amikor már eljut tudatunkig, hogy ő tolmácsolja nekünk, látóknak a látható világ szépségét, a lélek által felfogható dolgok, események gyönyörű ké­pét, már nem is kérdezzük újból: mekkora fegyelem, erőfeszítés, az akaratnak és a készségnek mekkora újrahatványozása kel­lett ahhoz, hogy ez a sors, ez a Németh László a világtalan vilá­gában örömről, boldogságról, táncos léptekkel guruló pillana­tokról mondja el nekünk a magá­ét7. És amikor a hatesztendős má­sik világtalannal, Érdi Tamással Mozart Varázsfuvolájából adtak elő részleteket, az emberi jóság és megértés bölcs intelmeit tar­talmazó zenével megmagyaráz­ták nekünk — még akkor is, ha ez nem volt szándékukban —, meny­nyire nem a nehézségek, a meg- csapattatások számítanak, ha­nem a bátorság és erkölcsi erős­ség, ahogyan felvesszük a harcot, magunkban, magunkért. Játszottak itt gitáron Kristof- csák Veronika, Tulipán Veroni­ka, kétszer is odaült a klaviatúra elé Józsa Péter, Liszt Mefiszto- keringőjét hozta elő a romanti­kából Li Jü Sü, Sátori Péter Csaj­kovszkijt játszott és Sarasaiét, Gerzsényi Mónika fuvolázott, Czenke Csaba Paganinit idézte. De mindez együtt, így,.a jóság és az emberszeretet megrendítő él­ménye volt — muzsikába foglal­va. Hétfőn a főiskola zenetermé­ben három szólista, Sz. Rózsás Andreáié nek), Szili Mihály (he­gedű) és Marik Erzsébet (zongo­ra) kamaraestjére hívtak meg minket. A fiatal énekes — dr. Pusztai JanosMétanítványa — ki­lenc számot szólaltatott meg. A Schumann-dalok kitárulkozását Wagner és Brahms zenei szöve­gei folytatták, majd Puccini Ma- nonjából az Ékszerária, és We­ber Bűvös vadászából Annuska áriája fejezte be az énekesi prog­ramot. Ha az egri énekesek, Pászthy Júlia, Pánczél Éva és a többiek Ida nénije, dr. Pusztainé valakit egy ilyen bensőségesre sikerült műsorban felvezet, ott oda kell figyelnünk. S valóban: értékes hang, érdekes, fegyelmezett egyéniség mutatkozott be. Egye­lőre a baráti körnek számító kör­nyezetben. Csillogni, itt-ott ígér­ni éreztük azokat az erősségeket, amelyek egy énekest a magasba lendíthetnek. A gondosság, aho­gyan az énekesnő az egyes dalla­mok, darabok hangulatát meg­formálta, igényességre és tuda­tosságra vall. Fokról fokra mele­gedett bele műsorába. Köteles­ségünk figyelni rá. Szili Mihály jókor lépett be az egri szólisták körébe. Tettrekész- sége, szervezőereje és szakmai felkészültsége ennek a kamara­estnek is jelentős tényezője. Ha azt mondjuk, hogy hangulatosan muzsikál, csak udvarias bókot mondunk. Az ő játéka több en­nél. Beethoven Tavaszi szonátá­jában ugyan nincs lehetősége, hogy temperamentuma kibonta­kozzék, de már Schumann Á-moll szonátájának első és C. Franck Á-dúr szonátájának ne­gyedik tételét nagy vivőerővel játszotta; hozzákeverte a művek­hez azt a kicsinyke, ám mégis fontos többletet, amit egyéni ér­telmezésnek hívnak. Mert végül is mindenki a saját módján éli meg a műveket. Marik Erzsébetet régen hal­lottuk pódiumon. És főként ilyen felszabadultan játszani. És mintha egyre inkább érlelődne benne a gondolat: a zenélést így kell felfogni a művészi adottsá­gokkal rendelkező embereknek: mindazzal, amit tudásuk biztosít számukra, szolgálatot teljesíte­nek. Ezt a szolgálatot nagyon ko­molyan kell vennie a „dudások­nak”: akiknek bizony nemegy­szer „pokolra kell menniök.” Marik kétségekkel gyötrődik koncert előtt és után. Az a jobbik eset, ha a koncert idejére nem piszkálnak a kis ördögök a füle mögött. Most nem piszkálták. Játszott hangulatosan, röptetve, önfeledten, sokat segítve kedves, a művésziekben igencsak tisztes­séges partnereinek is. Ilyen a tavasz Egerben és mu­zsikában! (farkas) Útmutató az iskolai kirándulásokhoz Repro­dukálhatatlan kincsek könyve Hol is van az Ilona-völgyi fa­sor? Mit kell tudnunk a gyön­gyösi japánakácokról, a mátra- füredi lucfenyőkről, láttuk-e már a kápolnai „Kossuth-hársfákat”, és milyenek a mikófalvai fakövü­letek? Ezenkívül még számos, csak a bakancsos erdőjárók és a természetvédelmi őrök, szakem­berek által igazán ismert látniva­lóra és értékre hívja fel a figyel-' met az Eger Tourist ízléses, szép kiadványa, amely Heves megye immáron védelemre szoruló ter­mészeti értékeit mutatja be. A kitűnő és felkészült szerzői gár­da, valamint a kirándulásra csá­bító fotográfiák hasznos olvas­mányt jelentenek a diákoknak és az iskolai kirándulásokat tervező tanároknak egyaránt. Valójában az Eger városának természetvé­delmi fáitól a Bükki Nemzeti Parkon át a közép-tiszai tájvé­delmi körzetig kalauzolja el a ka­rosszékben és a valóságban is ki­rándulni vágyókat a kiadvány. Most, amikor javában „tom­bol a tavasz”, kicsik és nagyok készülnek az iskolai túrákra, ja­vasoljuk, vegyék kezükbe terve­zéskor ezt a kis könyvet is. * • Felvétel az Állami Balett- intézetbe Az Állami Balettintézet felvé­telt hirdet az 1989/90-es tanévre olyan 10 éves leány- és fiúgyer­mekek részére, akik a tánchoz kedvet éreznek, és elvégezték az általános iskola első négy osztá­lyát. Az intézetben általános és középiskola működik, melynek elvégzése után a tanulók .érettsé­gi vizsgát tesznek. Sikeres érett­ségi vizsga után a növendékek az intézet főiskoláján tanulnak to­vább, s kapnak művészdiplomát. Az Állami Balettintézet szakma­ilag sokoldalúan képzett, hivatá­sos táncművészeket nevel. A felvételi vizsgára május 2-től 15-ig lehet jelentkezni. A vidéki tanulók szülői hozzájáru­lással, válaszborítékkal és bé­lyeggel ellátott levélben, a buda­pestiek személyesen jelentkezze­nek az Állami Balettintézetnél (1061 Budapest, Népköztársa­ság útja 25.). A felvételi vizsgára jelentkezők budapesti elhelyezé­séről a szülőknek kell gondos­kodni. Az újonnan felvett növen­dékek számára az intézet diák­otthoni elhelyezést csak korlá­tozott számban tud biztosítani. A jelentkezőket a felvételi vizsga időpontjáról értesítik. Fafaragó diákok Győrött A valamikor fűként falun élők, pásztorok hobbiját, a fafaragást, ma már városon élők is sokan kedvelik, mű­velik. Győrött például a fiatalok közül hódolnak so­kan ennek a szenvedély­nek. A Rába-parti város­ban már 17 éve működik a Bartók Béla Megyei Műve­lődési Központ alkotóhá- záhan ilyen szakkör, ahol sok középiskolás diák hó­dol a nem kis fantáziát és kézügyességet igénylő el­foglaltságnak. Képünkön: Munkában a szakköri tagok (Fotó: Matusz Károly — MTI) „A szegényekhez vonzódtam” Gödör Kálmán kiállítása a Hatvány Lajos Múzeumban „Stílusom nincs. Modorom a legváltozatosabb.” — vallja mun­kásságáról Gódor Kálmán 78 éves hatvani festőművész. Fest­ményei mégis éppen a bensősé- gességükkel ragadnak bűvkö­rükbe. De miért is kérnénk szá­mon egy XX. századi művésztől markáns alkotói egyéniséget vagy éppen könnyen beskatu­lyázható modort, amikor e kor nagy egyéniségének, Picassónak se volt következetesen végigvitt stílusa, s modoráról ugyancsak elmondható, hogy a lehető leg­változatosabb? Persze, nem összehasonlítani akarom az életműveket, mert hi­szen hogyan is hasonlíthatnám össze a metropoliszt a kisváros­sal. A távoli párhuzam mégis kí­sért. Picasso egyetlen életműbe ötvözte szellemi környezetének művészeti törekvéseit. Gódor Kálmán képeiben viszont felfe­dezhetjük az 1930-as évektől napjainkig az idegen befolyás alatt működő magyar kultúrpoli­tika béklyójában vergődő realis­ta festészet szinte összes formai próbálkozásait. Mint ennek a régiónak és kor­nak sok más kis mesterénél, megannyi ellentmondásos tö­rekvésből, de az egyedül üdvözí­tőnek meghirdetett és támoga­tott vonal kényszerítő hatása alatt rajzolódik ki nála is az a sa­játosság, amit jobb hiányában ezennel közép-kelet-európaiz- musnak nevezek. Márciusban a Hatvány Lajos Múzeumban megnyílt tárlatán két régebbi, eddig soha nem kiál­lított festményével lepte meg hatvani közönségét: Mindkettő kényszerűségből maradt mind­máig rejtve műtermében. Az egyik egy Golgota-kompozíció, amelyet pályájának kezdetén, a nagybányai festők befolyása alatt készített. A másiknak a cí­me: In memóriám. Készítésének ideje: 1957. Stílusa tipikusan az ötvenes évek hivatalos elvárásai szerinti: klasszikus kompozíciós felépítés, realista festésmód, szürkébe ágyazott, visszafogott tüzű színek. A kultúrpolitika ha­tásának furcsa fintora, hogy a propagált stíluseszközöket hasz­nálva jeleníti meg az akkor tiltott és a közelmúltban még mindig gyanús képzőművészeti témát. A látvány sokaknak személyes élmény, fájdalmas emlék. A fia­talabbaknak egyre tisztábban ki­rajzolódó történelmi mozzanat. Az utca kövezetén fekvő hulla mellé lobogó gyertyákat helyező ismeretlen emberek. Aprószen­tek, 1956. A szereplők a stílus szabályainak megfelelően jelen­nek meg, nem pátosszal, de azért egy kicsit színpadiasán, mintha Sztanyiszlavszkij rendezte nagy­szabású nemzeti dráma statisztái volnának. ’’Témaköröm megválasztásá­nál a belső impulzusok vezettek. Ennélfogva az alkotási periódu­sok sem voltak időhöz kötöttek. Színekben gondolkodtam, s ezek határozták meg témáimat, ame­lyek elsősorban munkástémák.” Áz 1930-as években csendőrök kísérik be, mert kubikusokat fest. Későbbi munkásait se a munka pátosza emeli festészeté­nek főszereplőivé, hanem a sza­kadatlan küzdelemnek, a megél­hetés gondjainak, a történelmi viharok állandó irányváltozásai­nak talpon, egyenes gerinccel va­ló viselése. „A szegényekhez vonzódtam, velük vállaltam sorsközösséget. Ez lett az a bőr, amelyből később sem tudtam ki­bújni. Nem is akartam.” A kiállí­tás egyik legszebb képén, a „Pi­henő munkások”-on még alig száradt meg a festék. 1982-ben Derkovits-emlékérmet kapott. Soha rosszabb választása ne legyen a díjról döntő bizottság­nak. Vécs (Nagy) Zoltán Mégis lesz néptáncfesztivál Hetek óta tartó viták után úgy döntött a Szakszervezetek Csongrád Megyei Tanácsa, hogy mégis lesz néptáncfesztivál Sze­geden. Az SZMT elnöksége még feb­ruárban juttatta el a sajtószer­vekhez állásfoglalását, amelyben tiltakozott a SZOT titkárságá­nak döntése ellen, miszerint „pénzügyi okok miatt az idei év­re ütemezett nemzetközi szak- szervezeti néptáncfesztivál el­marad.” A tiltakozás eredményes volt, mert ugyan a SZOT nem kí­ván társrendezője lenni a feszti­válnak, de az alapösszeget a Szakszervezetek Csongrád Me­gyei Tanácsa rendelkezésére bo­csátja. A Szegedi Szabadtéri Játékok és a Csongrád megyei tanács anyagi támogatásával, az SZMT rendezésében így marad a szege­di nyár szép hagyományokkal és kulturális értékekkel bíró prog­ramja. Július 20-a és 30-a között zajlik le majd Újszegeden a nép­táncfesztivál. (MTI) Matíld, gyere haza! M atild elment. Hol­nap lesz egy fél éve, hogy összeszedte ma­gát, hívott egy taxit és olyan arc­cal, mintha a hétvégi telekre in­dulna borsót kapálni, közölte: — Akkor én elmegek Frici. Öt évig éltünk együtt a nagya­pa egyszobás sufnijában, ő a tej­üzembem dolgozott, az én szak­mám autószerelő. Három évig a faluban melóztam, közben fusiz­tam, feljelentettek, majd kivál­tottam az ipart. Ézen is sokat zsörtölődtünk, mert Matild elle­nezte a maszekságot, jajgatta, hogy tőke kellene az induláshoz és ha kevés is az, amit a szerviz­ben összehozok, de legalább biz­tos pénzt... — Nincs benned vállalkozói szellem! így nem lehet semmit összehozni... — Összehozni! Mit tudsz te „összehozni”? Ezen aztán keveredett olyan csetepaté, hogy a szomszédok is megsokallták. Szerencsi néni a maga 90 kilójával kipenderített a konyhából, Matildot pedig úgy a sarokba lökte, hogy majd össze­tört alatta a hokedli. — Ha nincs gyerek, hát nincs! Folyton civakodtok,,'ugyan mi­nek is adna az Isten? Matild nem volt rossz asszony. Szeszélyei mellett szorgalmas volt, iparkodó, szerette a tiszta­ságot. Vasárnap a vacsorához mindig került az asztalre egy liter bor. — Ennyit csak megérdemelsz Frickó! Nem igaz? Amikor becsukta maga mö­gött az ajtót, utána sem néztem, gondoltam, elmegy a kereszt­anyjához, menjen, ha menni akar! Beleuntam már a folytonos, zsörtölődésbe, és az unszolásba; hogy menjünk már az orvoshoz, vizsgáltassuk meg magunkat, O gyereket akar! — Gyereket! Ebbe a disznó­ólba? írj csak Ceizlemek, de kérj tőle egy lakáskiutalást is... Megnyugodtam. Elment, és végre egyedül maradtam. Feltet­tem a lemezjátszóra egy jó szá­mot, főztem magamnak egy erős kávét és — ha hiszi, ha nem — olyan koffeines szundit vágtam le, hogy másnap reggel ébredtem fel a heverőn. Élveztem a ma­gányt. Egy hétig rántottán és te­jen, parizeren éltem, vasárnap Szerencsi néni örvendeztetett meg egy tányér forró húsleves­sel. — Mi van Frici? Hogy ityeg a fityeg? Befaltam a levest, a jó zaftos leveshúst is, és vállat rántottam. — Kimosná-e a cuccaimat Szerencsi néni? Aztán ha ki is ta­karítana... Nem kívánom in­gyen! • Szerencsi néni összeszedte a tányért, a kanalat, szúrt a szeme, mint a vasvilla. — Szóval házvezetőnőt akarsz? Méghogy legyek egy nős ember cselédje... Egy hónap múlva a születés­napomon a haverokkal csava­rogtunk, amikor egy éjszakai mulatóhelyen összeakadtam egy nővel. — Zsanett! így mutatkozott be. Nevettem. — Mi van ezen nevetni való? Táncoltunk, ittunk. Hajnal felé a haverok kidűltek, elszéled- tek, Zsanett pedig, akinek éjsza­ka elmeséltem a „sorsomat”, kö­zölte, hogy nincs hol aludnia, vi­gyem a lakásomra. Gőzösen ér­tünk haza, és délig hempereg­tünk. Délben rámtört az éhség. — Nézz szét, csinálj valamit! — Te vagy itthon — mondta —, és a másik oldalára fordult. Teltek, múltak a napok. Zsa­nett kezdte itthon érezni magát, kimosott, de főzni nem tudott. Amíg én melóztam, addig ő vi­deózott, lemezt hallgatott, és az ételessel elsétált a vendéglőbe. A vendéglői kaja persze a fél fo­gunkra sem volt elég, ezért na­ponta kétszer is megfordult az üzletben... — Neked mi a foglalkozásod? — kérdeztem tőle már az első na­pokban. — Háztartásbeli.. Kellemesen telt az első három, négy hónap. Zsanett szebb is, fiatalabb is volt, mint Matild, és értette a dolgát az ágyban... A harmadik hónap húszadika táján elfogyott a pénzem, a taka­rékkönyvből, — amit Matild be­rakott — kiszedtem az utolsó fo­rintot is. Az egyik héten három napig vidéken kellett dolgoz­nom. Pénzes vállalkozás volt, si­ettem haza, vágytam is már Zsa­nett után. Éjjel érkeztem, zörget­tem, dörömböltem, de nem nyi­tott ajtót. Dühömben belöktem a vállammal félfástól. Egy húszé­ves fiúval holt részegen találtam őket... Egy hónapja már, hogy me­gint egyedül vagyok, közel fél esz­tendeje, hogy elment Matild a feleségem. Mostanában sokat gondolok rá, pedig Szerencsi né­ni megint hoz ebédet vasárna­ponként, és az ingeimet is kimos­sa. — Egy kisiparos ne járjon úgy, mint egy csavargó! Szégyellem magam, sajnálom a pénzt. És, hiányzik Matild! A bíztatása, a kötekedése, a tiszta­ság a lakásban, és a jó ételek. Nem bírtam tovább! Feladtam neki a táviratot, jött is a válasz. Holnap jön haza. Szerencsi néni érdeklődött, hogy bevallom-e majd Zsanet­tet, és az üres takarékkönyvet? Mit mondok majd a feleségem­nek, amikor hazajön? Jót nevettem. — Ha nem vallanám be, Sze­rencsi néni lenne az első, aki el­mesélne mindent. És, hogy mit mondok, majd? Azt, hogy rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nél­kül... Szalay István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents