Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. április 8., szombat Visszhang cikkeinkre Az elmúlt hetekben a lapunkban megjelent írásainkra a korábbiaknál is több olvasói észrevétel érkezett. Ennek különösképp örülünk, hiszen a tény arra utal, sokan olvassák cikkeinket, s egyszersmind legalább ugyanennyien felelősséget éreznek az általunk megfogalmazott közérdekű problémák iránt. Az alábbiakban e levelekből, s az azokra adott válaszokból készítettünk összeállítást. Természetesen azzal az igénnyel, hogy az adott témák nem lezártak, s további hozzászólásoknak is teret adunk. Vélemények a hitelességről 1989. február 21-én jelent meg a Hitelesség című jegyzet, melynek szerzője Homa János volt. A cikk megjelenését követően jó néhányan fejezték ki egyetértésüket, de a leírtaknak akadtak bősz kritikusai is. Most újabb véleményeket közlünk az eddig beérkezettek közül. Tisztelt Homa János Úr! Sajnálattal kell bevallanom, hogy február 21-én közölt írása valahogy elkerülte a figyelmemet, így azonban abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy együtt olvashattam el az On igen nagy figyelmet érdemlő, s a hitelesség látszatát kelteni kívánó cikkét, valamint a Népújság március 20-i számában megjelent visszhangot. Én nem ismerem Önt, de néhány korábbi cikkét már olvastam. Éppen ezért kissé meglepődtem eddig nem ismert, új hangnemén. „Hitelesség” című írásában megtámadja azokat, akik hosszú élettapasztalattal a hátuk mögött — hogy az Ön által Nyers Rezső elvtárstól kölcsönzött megjegyzésnél maradjunk — Saulusból lassabban és megfontoltabban lesznek Paulusok. Nem én találtam ki, de szerintem is az igazi, megfontolt gondolatok, vélemények — melyeknek most különös jelentőségük van — a nézetek ütköztetésében, kemény vitában születnek. Vitázni azonban ott és akkor lehet, ahol és amikor a különböző nézetek vannak jelen. Ha a vitát elfojtjuk, nem lehetünk reformerek. A reformra nézve sokkal veszélyesebbeknek tartom az olyanokat, akik most hirtelen lettek Paulusok és könnyen elfelejtik, hogy nem is olyan rég még buzgó Sau- lusok voltak. S megróttak mindenkit, akik nem azonosultak velük. Az ilyeneket régen köpenyegforgatóknak nevezték, akiknek sem hitük, sem elvi meggyőződésük, sem erkölcsük nincs. Az ilyenek táplálták hízelgésükkel a pártot, a néphatalmat kisajátító, korrupt kiskirályok hiúságát. Azt tanácsolom Önnek, ne azoktól féltse a reformot, akik 1956 megítélésén vitatkoznak, hanem inkább azoktól, akik uj- jonganak mindenért, ami történelmi múltunk megtagadását célozza. Az ilyen Paulusokból hamarább lesz újra Saulus, mert az ilyen nem a reformok, nem a haza fejlődését tartja elsődlegesnek, hanem inkább saját egyéni érvényesülését. Egyetértek Önnel abban, hogy elítéli azokat, akik nem a direkt, nem a szemtől szembe való csatározást választják. De nem értem akkor, hogy Őn miért választotta ugyanazt a sunyinak titulált módszert. Idézett cikkében zászlót bont a reform mellett, s úgy érzi, ezt akkor szolgálja a legjobban, ha vagdalkózik valakik ellen, akiket nincs bátorsága megnevezni. Ha igazán elítéli a sunyi módszereket, akkor konkrétan és direkt módon, szemtől szembe nevezze meg cikkjének alanyait, és harcoljon ellenük nyíltan, ahogy a tisztesség megköveteli, és csak úgy általában ne sértegesse azokat, akik nehezebben tudnak váltani. Nem tudom, Ön hány éves, de érdekelne, milyen politikai és főleg erkölcsi alapon nevezi reformelleneseknek azokat, akik vélemény és vita nélkül nem hajlandók bólogatójánosok módjára elfogadni az 1956-os események egyszavas megítélését. Teszik azt még akkor is, ha oly művelt politikustól hallják, mint Pozsgay Imre. Ön ezen felháborodik? Milyen objektív alapon feltételezi Ön, hogy akik átélték 1956 októberének utolsó napjait, akik látták Budapest utcáin a börtönökből kiszabadított köztörvényes bűnözőket, állig fegyverben, garázdálkodni és gyilkolni, akik saját fülükkel hallották Mindszenthy bíboros rádió- nyilatkozatát, mind reformellenesek, mert nem hajlandók elfogadni, hogy csak népfelkelés volt? Ilyen egyszerű volna az egész? Ön szerint tehát, aki az egyszavas népfelkelésre szavaz, az mindjárt reformer? Aki arra szavaz, mindent megtett hazánk felvirágoztatása, a szocialista haza felépítése érdekében? Vagy az sem baj, ha nem lesz szocialista az a haza? Mert ha nem baj, akkor mire a reform? A történelem kerekének visszaforgatására? Véleményem szerint, aki nem tesz választójelet 1956. október 23-a és október 30-a közé, az egyenlőségjelet tesz a népfelkelés és az ellenforradalom közé, az meggyalázza a népfelkelés magasztos nimbuszát. Nem ismerem a március 20-i számban megjelent írás aláíróit, de megállapíthattam, hogy amit írtak, az jó szándékú és tisztességes vitaalapot szolgáló, becsületes bírálat. Igazat adok az Ön néhány szavas válaszának kezdő soraiban írtakra, miszerint „minden cikket félre lehet magyarázni, ha az ember úgy akarja”. Önnek is jogában áll úgy magyarázni, ahogy akarja, de csak mint magánembernek. Az olvasó viszont mint újságírótól és mint önjelölt reformertől joggal elvárja, hogy cinikus hangvételű visszautasítás helyett megalapozott és objektív érvekkel, korrekt és nyílt vitában megdöntse a bírálat jogosságát, vagy ismerje el hozzá nem értését. Az olvasó ezt várja Öntől, de úgy látszik, a tanulságok levonásához csak ennyire futotta a válaszában hivatkozott tehetsége és emberi tisztessége mértékéből. Tisztelettel: Bóka Sándor Eger Tisztelt Bóka Sándor! Ismét elolvastam február 21-én megjelent Hitelesség című cikkemet, sjóleső érzéssel nyugtáztam, hogy az nem teljesen arról szól, amit Ott ki óhajt olvasni belőle. Ebben a cikkben — a továbbifélreértések elkerülése végett — arról írtam, hogy manapság sokan azok közül is a reform híveinek mutatkoznak, akik régen a legmesszebbmenőkig elutasították ennek szükségességét. Ezeknek az embereknek a szemében szálkának számít Pozsgay Imre, aki — mint közismert — nem az 1988-as májusi pártértekezlet óta, hanem jóval előtte lett a reform elkötelezett híve. So már most, ezek az ál-pálok alig várták, hogy megtámadhassák Pozsgay Imrét, s ehhez alapul szolgált kijelentése, hiszen az 1956-os eseményeket népfelkelésnek nevezte. Jómagam a Pozsgay Imre kijelentéséhez kapcsolódó vitának a hátterét próbáltam bemutatni a publicisztika szerény eszközeivel. Sem azok ellen érveltem, akik vitában, gondolkodva kívánják magukévá tenni az MSZMP Történelmi A Ibizottsága és Pozsgay Imre álláspontját, hanem inkább azok ellett, akik gondolkodás nélkül elutasítják, s helyette inkább azt az 195 7után megfogalmazott, durván félreértelmezhető egyszavas minősítéstfogadják el, hogy ellenforradalom volt. Számomra a párt vezetésének az októberi események után közvetlenül megfogalmazott véleménye, s a mostani megállapítás egybecseng, tehát a közvetlenül érzelmi és gondolati hatásra született, illetve a több mint 30 éves történelmi tapasztalat által megérlelt álláspont egymást erősíti. Ennyit az ominózus cikkről, s ezután már csak félve és halkan merem megjegyezni Önnek, aki ilyen alaposan tisztában vem a dolgokkal, hogy Pozsgay Imre az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, állami végzettségét tekintve filozófus. Tehát talán Ön is elismeri, hogy magasan kvalifikált ember. Ha ő vállalta ezt az egyszavas kijelentést, nyilvánvalóan azért tette, mert mindmáig minden ehhez hasonló történelmi eseményt (nagy francia forradalom, nagy októberi szocialista forradalom, Dózsa György-féle parasztfelkelés stb.) ehhez hasonlóan minősítettek. Ebben a minősítésben — szerény történelmi tudásom szerint, egyébként történelem szakos tanár vagyok — a kirobbanás oka volt a meghatározó, s nem az, hogy az események később mibe torkollottak. Tehát ez eddig így volt... Egyébként Ön és az Önhöz hasonló gondolkodású, rendkívül nagy tapasztó latú emberek mellett élnek mások is ebben a megyében, sőt ebben az országban is, akik Önökkel ellentétben megértették az általam leírtakat, s ezt szóban s írásban is megfogalmazták. Mindezek ellenére vallom, Önnek nem kell egyetérteni velük. Az elmúlt negyven év látszategyetértése, láthatja, hova vezetett. Azt hiszem, Kedves Bóka Sándor, mindebből ez a legnagyobb tanulság. Ami pedig az Ön által említett korrekt és nyílt vitátjelenti... Biztos vagyok benne, hogy most bármit is mondunk, az utókor tárgyilagosan fogja értékelni az elmúlt negyven esztendőt, s benne 1956- ot is. Ezt még On sem vonhatja kétségbe... Tisztelettel: Homa János Egy nappal ezelőtt, március 20- án jelent meg a Népújságban Rózsa László és Vincze Ferenc megjegyzése Homa János február 21-én közölt Hitelesség című jegyzetéről. Én nem vártam eny- nyi ideig az írással. A hozzászólóknak, tehát Rózsa Lászlónak és Vincze Ferencnek sem sikerült az annyira óhajtott pozitív érzésnek hangot adni. Pedig számukra is adva voltak a lehetőségek: épülő-szépülő városunk, a példamutató szociális gondozás stb. Ők mégis inkább más témában fejtették ki mondanivalójukat, kissé szűkszavúan. Megtartva a maguk szabta intelmet, amelyet a cikk szerzőjéhez intéztek: soha ne mondjon többet, mint a mondanivalója. Kár, hogy nem közölnek pontos információt az „1956-ban felkoncolt, meggyalázott emberek ezrein” túl arról, hogy hány ezrekről tudnak, akikkel nem hirtelen felindulásból, hanem jól ’’megfontolt” ítélet alapján, igazságtalanul bántak el 1956 előtt és után. Ez hozzátartozik az „árnyalt” értékeléshez, amelyet Nagy Imre lánya is remél. Olvasói igényem csupán any- nyi: véleményét mondhassa el az újságíró, a párttagság, az olvasó. S jó az, ha az írás összecseng az átélők vagy túlélők mondandójával. Mint az élet bármely területén, úgy a véleménynyilvánításban is helye van a pozitív és a negatív érzésnek egyaránt. És legyen szabad kinek-kinek a neki tetszőt használni. Tisztelettel: Kiss Albert Eger, Zalka u. Még egyszer a Közműkalamajkáról Az 1989. április 1-jén közölt újságcikkben foglaltakról: valóban kalamajka, mivel a cikk nem a fellebbezés valódiságát tükrözi, de nem is tükrözheti, hiszen sem Eger Város Tanácsa, sem a Heves Megyei Tanács illetékesei nem válaszoltak a Karéj utcaiak közös fellebbezésének okára. A közműfejlesztési hozzájárulás ügyében hozott 44.822/88. sz. városi határozatot a megyei tanács illetékes osztálya megsemmisítette ugyan, de már egészen mással, mint amit a Karéj utcaiak közös fellebbezésére válaszolnia kellene. Az így előállt helyzetből két dolog következik: a városi tanács illetékesei újra nekifuthatnak a közműfejlesztési hozzájárulás kivitelezésének, legfeljebb kissé rendezettebb szövegű határozatot kell szerkeszteniök, a Karéj utcaiak pedig újra fellebbezhetnek, és a fentiekben mondottak miatt ismét a már előző fellebbezésben beteijesztett indokolással, mert az válasz nélkül maradt. Nos, mi volt a Karéj utcaiak indokolása? Egyszerűen az, hogy az 1984-ben végzett közműfejlesztéssel kapcsolatban a hozzájárulást csak most vetették ki, a lakosságnak kárt okoztak. Ugyanis az utóbbi időkben történt óriási drágulások következtében nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a havi megélhetési lehetőség fejenként legalább 1000 forinttal több, akkor sem tévednénk, ha ettől többet mondanánk. Vegyünk azonban egy ezrest. Egy házaspár esetében ez havonként kétezer forint, ami azt jelenti, hogy a közműfejlesztési hozzájárulás 12, illetve 13 ezer forintját ebből az árdrágulásból adódó veszteség féléves összegéből ki tudta volna fizetni a házaspár. Azaz annyi idő alatt, ameny- nyi haladékot a kivitelezési határozat a befizetések teljesítésére adott. Mi, Karéj utcaiak tehát nem jogtalannak, hanem etikátlannak tartjuk a késedelmes kivetést. Ugyanis a lakosságnak az árdrágulásokkal kapcsolatban van tűrési határa is, és nem engedhető meg még egy városi tanács műszaki osztályának sem a fenti mulasztás. Mulasztásról beszélek, vagy jobb volna, ha felelőtlenséget, vagy a munkához való rossz hozzáállást, vagy éppen közönyösséget mondanék? Ki hiszi el Fekete Mihálynak, a városi tanács műszaki osztálya csoportvezetőjének, hogy a késedelmet az ügygyei foglalkozó betegeskedése okozta? Ki hiszi el, hogy egy városi tanácsnál egy ember betegeskedése miatt megáll az élet? Azt hiszem, senki... Inkább vállalták az újságíróval szemben is a mellébeszélést. Azt állították, hogy a Karéj utcaiak közös fellebbezése ellenére azért közölték egyeseknek az ominózus határozat jogerőre emelkedését, mert a fellebbezésen egyikük szerepelt a szokásos aláíróhelyen. Ez nem igaz. Ugyanis a fellebbezést egyedül szerkesztettem, a többi aláíró a fellebbezéssel egyetértve csatlakozott, s mindannyian a kétoldalú irat 2. oldalán egymás alatt következő sorokban írták alá a beadványt, közvetlenül a szöveg után. Nem igaz, hogy az aláírásokat nem lehetett azonnal észrevenni. Inkább az felel meg a valóságnak, hogy nem megfelelő partnerei a lakosságnak, és ebből következhetett az is, hogy az ügy tárgyilagos intézése helyett a 200 forintos illetékkel ellátott beadvány aláíróitól újabb 200 forintot követeltek. Ékkor következett be a kalamajka, és ez vált érthetetlenné a lakosság előtt. Az ötéves elévülési idő sem okozott számunkra problémát, ugyanis eszünk ágában sem volt erre hivatkozni. Amire hivatkoztunk, arra választ nem kaptunk, így várjuk az újabb határozatot, hogy azt hivatkozásunkkal újra megfellebbezhessük, természetesen akkor majd úgy, beadványunkat sokszorosítani fogjuk annyi példányban, amennyi aláírni szándékozó lesz, és minden példányt el fogunk látni külön-külön 200 forintos illetékbélyeggel, mert Egerben a városi tanács műszaki osztálya ezt így kívánja. Vagy már nem? Dr. Gömöri András Eger, Karéj u. 14. sz. alatti lakos Mit szül a székházvita ? Adóztassunk vagy gyógyítsunk? Adózni kell, ezt így senki sem vitatja. Gyógyítani? A kisfiúnkat Kékesen gyógyították ki súlyos légzési, sorozatos meghű- lési állapotából. Hálánk ki sem fejezhető. Melyik APEH-dolgo- zó mond le erről a lehetőségéről, ahogy bárki más az országban. Országos érdek ez, s a válasz: bizonyítvány. Egészségügyre, oktatásra akkor is áldozni kell, ha nehéz a helyzet, és arra a gazdaságra is, amely ma nem felel meg adottságaink, képességeink, szükségleteink minimálisan elvárható szintjének. Gábor László „A székházvita margójára” című, 1989. március 25-én, a Népújságban megjelent cikke reagáló íráskényszerét váltja ki bennem tisztességesnek szánt, közérdekűnek vélt okokból. Azt vártam — talán sokan voltak így vele —, hogy a kibontakozás idején az elvi ködösítést elsöprő konkrét felvetést miként fogadnak, esetleg oldanak meg az illetékesek (Ez egy kis maradék bizalom!) Az illetékesek! Ebben az ügyben én a megyei szakigazgatás, a szakemberek, a közvetlenül érintettek véleményét vártam, s persze nem ők nyilatkoztak (döntő súllyal). Az ige elhangzott, s mi a kolumbuszi tojás: Egerben nincs elég székház még... Ezt Medgyessy Péter sem hitte volna. Gábor figyelemre méltó dolgokat is ír cikkében. Például: „Beteg gyerekekre vagy egészséges adóhivatalnokokra áldozzuk-e ezt az összeget? Ha ilyen egyszerű lenne a világ, akkor sok mindent azonnal rendbe tudnánk tenni magunk körül.” Szerintem ilyen egyszerű, de tenni kellene, így sorrendet állítva a legsürgősebbekre fordítani a pénzt. Vagy tovább építeni egy XXI. századi légvárat, amely csillog, de helyenként rohad: azon a ponton túl, ahol a közigazgatás már mások rovására erkölcstelen mértékű, arányú pénz- elosztást és felhasználást valósít meg. S ha eddig ezt valósította meg részben, arról is írhatnának, mikor indul — megyei koordinálással is — a harc az ésszerű, a szükséges, a modern ügyintézésen felüli káros, bénító bürokrácia ellen; hány székház, irodahelyiség stb. lenne felszabadítható. Kellene a hely a nyugati tőkét idecsalogató menedzserirodáknak, számtalan szolgáltató-, esetleg termelőegységnek. Eger helyzeti előnyben van, használjuk ki! Álmodozás helyett nézzük, milyen székházat is kívánnék én az APEH-nek. Nem ilyen rongyos 100 milliósat, szebbet, jobbat, főleg korszerűbbet, olyat, ahová örömmel (no ez túlzás!) vagy szó nélkül járnak adózni az emberek, mert van miből, s amire használják, az értelmes cél. Nem öli meg a 23 százalékos kamat a jóval szerényebb eredményt, már ahol nyereség van. S ezt akkor, amikor kiizzadtuk, mert másként nem megy. Másként csak gyűlöletes építmények születnek. Én bevallom, gondolkozom azon, hogy Gyöngyös szennyvízhálózati fejlesztését (fertőzött területről jön az ivóvíz több mint fele!) milyen „demokratikusan” leszavazták a megyén, hogy rohad és korszerűtlen szerkezetű az úthálózat, s sorolhatnám az infrastruktúra akut gondjait, az ipar rohamos gyengülését, meg az idegenforgalom fejlesztésének megvalósítható és vissza nem térő lehetőségeit, így például a Mátra előrelépése (főként gazdasági alapon!). Ezen nem azért meditálok, mert a régi sérelmekben szeretnék hemperegni, s Egert mindenestül nem szeretem (sokan szeretjük, ami egri, s elvetünk jó néhány „megyei” vonást). Gondolkodom azért, mert ezeket a kérdéseket is sorra kell venni — megyei érdekből is — és egyszerűen megoldani, sorban és fokozatosan. A székházügyre visszatérve, az oktatási igazgatóság kiválóan hasznosítható idegenforgalmi célokra, részben vagy egészben. Egy kis kombinációval szerintem egészben. Akkor ez miért nem megy? Telnek az évek, fogynak az esélyek. Gyógyítsunk vagy irodaházat építsünk? Egyszemélyes népszavazásom nem palástolt eredménye: gyógyítsunk. És a gondolkodásmódunkat is gyógyítsuk, míg van lehetőség rá. S látni kell azt is, hogy az APEH Nagy János utcai irodájában az ügyfélszolgálatos — egyedül a kétszázból — majd megszakad, és egyszer csak elmenekül a két-három főt igénylő munkaköréből. Ővele és az ügyfelekkel (a hátrányok rajtuk csapódnak!) mikor foglalkoznak végre oly buzgalommal, mint az irodával? Neki és nekünk ez nem helyiségkérdés... Demokratizálódást, felelős magatartást várok, azt, hogy az élet által felvetett kérdések megoldásának legyen fóruma, elszámoltatható felelőse, ne a logikát nélkülöző, a hatalom kinyilatkoztatását körülbástyázó hangvételű, elviselhetetlen lihegéstől kelljen szenvedni. Kívánom, hogy az újságírók csak olyan cikket íijanak mindig, amivel osztatlanul, belülről is azonosulhatnak. Egyet nem értés esetén tisztelni is lehet a véleményt, s több ez, mint a szimpla székházügy. Abasár, 1989. március 31. Boldog Károly Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a hozzászólást, amely tükrözi, hogy milyen forrásokból táplálkoznak azok az indulatok, amelyek az egri APEH-irodaház körüli vitában felszínre törnek. El kel! dönteni, hogy arról folyik-e a szó: gazdaságos-e megépíteni a már elkezdett létesítményt, vagy arról, hogy jó-e avagy rossz adó- és beruházáspolitikánk, netán arról, hogy ki- egyensúlyozott-e Eger és Gyöngyös viszonya. A magam részéről úgy tartom, hogy kár ebbe a kérdésbe helesűríteni minden problémát. Ha ne adj’ isten leállítanák az építkezést, akkor sem változnának meg azok a döntési mechanizmusok, melyeket a levélírónk többnyire joggal sérelmez. Ha többe kerül abbahagyni a munkálatokat, mint más megoldást találni, szerintem kár a szembeállás jegyében — kerül, amibe kerül alapon — megtorpedózni az APEH-irodaház befejezéséi. Nem mindig az a pazarlás, ami elsőpillanatban annak tűnik. Ac általam ismert s írásomban közzétett adatok szerint többe kerülne most minden más megoldás, mint az irodaház megépítése. Nem vagyok a látszattakarékosság híve, mert abból sok jó nem származik. Nézetem szerint nem szabad megragadni a felszínen, ezért is írtam cikkem címében: Az volna a kérdés: gyógyítsunk vagy adóztassunk ? Meggyőződésem: ha a problémáinkat rosszul fogalmazzuk meg, nem is találunk megoldást. Nem tartom feleslegesnek ezt a vitát. Nem is kívántam „körülbástyázni” a hivatalos döntést. Azt szeretném, ha bajaink gyökeréigjutnánk el, s ehhez ez az eszmecsere is segítséget nyújt, ha az érveket meghallják a felek a bennük dúló indulatoktól. Máskülönben meddővé válik minden kimondott, leírt szó. Nem kívánok olyan cikkeket írni, melyekkel osztatlanul lehet azonosulni. Azt tartom kötelességemnek, hogy feltárjam a tényeket, amelyekkel ebben a vitában nagyon kevesen törődtek. Gábor László
