Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-28 / 99. szám
4.______ ___________KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 28., péntek R itmusok a folyosón Id. Blaskó János emlékkiállításáról A töprengés ablakai Valahonnan valahová Rokonságom az énekló" fotóssal Avagy: Losonci Lilla és Moldvay József tárlata Hatvanban A nemrég elhunyt id. Blaskó János emlékkiállítását az egri Ifjúsági Házban rendezték meg. Itt látható az a törzsanyag, amely a művészt, életművét a befejezettség állapotában mutatja be. Örökösei jól tették, hogy az emlékezés óráit ide tervezték, mert a festő nemcsak hosszú évekig dolgozott itt, de idetartozásáthű- ségét itteni barátaihoz többször is kinyilvánította. Maga is hitte- tudta, hogy ez az értékteremtésre sarkalló város, a légkör valóban munkára serkentette őt. Mi is a mélyebben értelmezett összetartozás és rokonszenv érzéseivel tekintünk végig ezen a tartalmas szellemi hagyatékon, amelyről rögtön kitetszik, hogy a művész egyéniségének és a kornak szabatos lenyomata. Elmélyülten kutatta az alapvető tudnivalókat, azokat az okokat és indokokat, amelyek végül is a ritkán megjelenő figurális kompozíciókon túl és felül, a lényegre törés szenvedélyével elvezette őt a konstruktív fogalmazási rendszerhez. Annyiban feltétlenül igaz gyakorlott és vallott tétele, hogy minden természeti jelenségben, látványban, épületekben, környezetünkben, a mindennapi életünk városi tapasztalásaiban ott élnek, hatnak a keretek, a konstrukciók, amelyek nemcsak befolyásolják, olykor döntően meghatározzák szemléletünket is. Anélkül, hogy az indokok és a világnézet, a szemlélet, a benti megélés históriáit feltérképeznénk. A képzelet segítségével, tisztán a témákból és a tényekből kiindulva állítjuk, hogy a töprengő művész kissé visszavonta magát az élet har- sogóbb változataitól. A lakás, a szoba biztonságot ígérő fedezékéből nézett a nyüzsgő sokadal- makra, az emeleti ablak magasából tekintett ki a tájra. Nappal is, de főként éjszaka, amikor a magára maradt lélek töprengéseit semmi nem zavarta. Látszólag. A család és a külső körülmények — a képek vallomása szerint — viszonylagos meghittséget, védettséget biztosítottak annak a férfinak, aki a két világháború között érett felnőtté és művész- szé. Korszakokat élt meg együtt velünk, olyanokat, amikbe az érzékeny lélek nem egyszer bele is rokkant. Ez a viszonylagos visz- szavonultság nyomon követhető sok alkotásán. Különféle szándékokkal, különféle helyzetekben, villanó sárgával festve, a legtöbbször felfedezhetjük képein azokat az egész kompozícióhoz képest kisméretű ablakokat, négyzeteket, amiknek a jelenléte megszabja a kép ritmusát. Oda kellett és kell figyelnünk ezekre a sokszor félretolt ablakokra, mert nélkülük a kép, az életmű veszti az értelmét. Mintha erre az ablakra lenne felfüggesztve, mint egy felöltő, a mondanivaló, a vallomás, a színek és keservek, gondolatok és gondok megfogalmazott orgiája. Ahogyan a mozdulatlanságban, a finoman odametszett színek vitájában, egymásra hatásában megvalósul egy lélek küzdelmének a lepárlása. Nem egy változatban megfogalmazta a lakótelepi házak éjszakai látványát, a vak és kinyílt ablakok világát, nyilván azokra is utalva, akik a panelketrecekben élni kényszerülnek, elvágva, megfosztva a természeti környezettől, a fáktól, az erdőtől és mindattól, ami a modern embert idáig felnevelte. Lehet, hogy ez a kis fénylő ablak — a művész önarcképe helyett világít? Sok-sok talányunkra kapunk itt választ. Például abban, ahogy a magányt kifejezi az odavetett öltönnyel és fehér gyolccsal. Amit első látásra nem tudunk mire vélni, de értelmezhető az ábra úgy is: bizony, nem marad egyéb az ember után; az emlékezés szavai mögött csak néhány tönkremenő tárgyi bizonyíték fogja még mondani a magáét — egy ideig. S mindezt annak ellenére érezzük, hogy témákból is kitetszik: nemzedékekben gondolkodott, szüleiről festett áttételes allegóriát, ami lélek szerint nem is szorul magyarázatra. Tiszteletet követelt az őrzőknek — és mi hisszük is, hogy velünk együtt a lélek magasabbrendűsé- gére gondolt. De túl minden vallomásosságon, feltűnik a figyelőnek négy egymás mellett elhelyezett kép és téma: a Félelem, a Ragyogás, a Születés, a Vízpart. Mind a négy remekbe szabott szín- és ritmus-rendszerbeni, mintha a Nap tűzvörös gömbje játszana körkörös udvarokkal. Az igéző látvány mellett, alatt ellenhatásként más színek, eltérő szerkezeti rendben. Lehetséges az, hogy a négy téma és a csaknem azonos kifejtés, kifejezés olyan egy-gyö- kerű élmények halmazát örökítette meg — talán öntudatlanul is —, amikre ez az egész élet épült? Lehetséges, hogy a félelem, mint életérzés annyira egyenrangú volt benne, érte, miatta, a születéssel és a ragyogással, hogy nem tudta még motívumként sem másként ábrázolni sem egyiket, sem másikat? És mind a négy látvány ebben a végtelen vonalban megsemmisítőén alázatossá teszi vezérli a szemlélőt, mert sejti, hogy megnyomorító külső élet- körülményeink között is csak azt kereste ez a kortárs, amit érdemes felmutatni. Magunk helyett, magunk helyébe, magunk miatt. De azért is, hogy a kimondott, vagy rejtett okulás-okítás hasson. Ha már érzelmeinket, irtózatosan szenvedélyes és veszedelmes megnyilatkozási vágyunkat a hatástól való félelem sokszor nyűgbe szorította is. A főhajtás mellé — sok vita, beszélgetés emlékére és folytatásaképpen — felsorakoztattuk töprengéseinket. így is lehet dicsérni! Farkas András Szinte hallom az itt-ott eltöty- tyentett sanda megjegyzést: na, ez a botcsinálta galériavezető most idehozza nekünk a retyeru- tyáját. Ezt a másik Moldvayt! Ráadásul kettős minőségben. Fotókiálh'tást nyit neki, utána pedig énekelteti. Oratórium-áriák Bachtól, Handeltől... — Te, Józsi, mióta ismerjük mi egymást? — Talán fél esztendeje. — Igen, igen. Éppen az operista Csavlek Etelkát fotóztad, amikor véletlenül telefonvégre kaptalak. — Neked „ugrott” egy kiállításod Hatvanban, s jól jöttem beugrónak. — Mondd csak, lehetünk mi rokonok? — Hát Ádámról és Éváról biztosan. De ez, ugyebár, túl távoli kapcsolat... — Most megérkeztél ezzel a többtucatnyi fotóval. Festők, szobrászok, muzsikusok, színészek, írók néznek ránk. Borsos Miklós, Ferencsik János, Bessenyei, Illyés Gyula, satöbbi. Csak ezek izgatnak? — Minden arc, amely mögött valami plusz, valami sajátosan egyedi fűtöttség húzódik meg. Nézd ezt a targoncavezetőt. Micsoda figyelem, micsoda összpontosítás sugárzik egész lényéből. — Tanultad a portrézást? — Inkább beletanultam. Menetközben. Merthogy lassan harminc esztendeje csinálom, s a gyakorlatnál, az önkontrollnál nincs jobb tanítómester... — Hogy jön mindehhez az oratóriuméneklés? — Abból élek és fotózok, szólistája lévén a rádió és televízió kórusának. — Ezek szerint sokfelé megfordultál a világban? Olyankor hoztál is haza valamit? — Hát egy olasz vagy francia útról száz-százötven fotót biztosan. Ruggeiro Riccit, a világhírű hegedűművészt például egy milánói koncertünkön kaptam lencsevégre, Ljubimov, portréja párizsi vadászzsákmány. Persze, rendelésre is dolgozom, jobbára könyvekhez készítek illusztrációkat, s állandó munkatársa vagyok a rádió és a televízió műsorújságjának. — Hatvani kiállításod hányadik? — Nehéz lenne hirtelen megszámolnom. De ilyesféle áru- kapcsolás, mint a mostani, talán tíz-tizenöt lehetett életemben. — Az emeleten színekben dúskáló festőművész, Losonci Lilla állít ki, te pedig itt, a földszinten szerénykedsz fekete-fehér fotóiddal. Nem félsz a konkurenciától? — Két különböző műfaj. A színek biztosan lenyűgözik az embert, de a portréalanyaim szeméből, arcából sugárzó indulat sem kutya. — Jó! Akkor kívánom azt, hogy győzzetek mindketten...! * Egyébként Losonci Lilla és Moldvay József június derekáig látható kiállításait most pénteken, fél 6 órakor dr. Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja meg, az ezt követő koncerten pedig — Moldvay József oldalán — Oláh Gábor, valamint Hargitay Géza működik közre. Moldvay Győző Gorbacsov pártolja Megjelenik a Gulag-szigetcsoport A Szovjetunióban még az idén részletek jelennek meg Alek- szandr Szolzsenyicin „Gulag-szigetcsoport” című művéből. A sztálini kényszermunkatáborokról írt trilógia néhány részlete várhatóan az év vége felé lát napvilágot. Nem derült fény azonban arra, ki, vagy milyen fórum döntött a kérdés felett. Az AP emlékeztet rá: Mihail Gorbacsov pártolja a sztálini időkben koholt vádak alapján bebörtönzött, majd 1973-ban külföldre száműzött Szolzsenyicin műveinek megjelentetését. Tárgyalásokat folytatnak az író egyik regényénak, a „Rákkór- ház”-nak a kiadási jogáról is. RÓJ MEDVEGYEV A. nyugdíjas pártvezér utolsó évei (Részlet a szerző Hruscsov című könyvéből) Fordította: Zahemszky László (VI/5.) A Szovjetunióban hamisítványnak nyilvánították ezt a publikációt. Hruscsovot behívatták az SZKP Központi Bizottságába Arvid Pels éhez, a pártellenőrzési bizottság elnökéhez, a Politikai Bizottság tagjához, akivel éles hangú beszélgetésre került sor. Hruscsov még ott helyben megírta azt a rövid nyilatkozatot, amely másnap megjelent a sajtóban. (1964 őszétől első ízben jelent meg Hruscsov neve a lapokban.) Nyi- kita Szergejevics határozottan tagadta, hogy valamelyik külföldi kiadónak átadta volna visszaemlékezéseit, és elítélte azok publikálását. A nyilatkozatban azonban nem tagadta meg az em - lékiratok létezését. 1970 nyarán Hruscsovot először érte szívroham, és néhány hétre kórházba került. Ősszel aggódni kezdett emlékiratai miatt. A szemtanúk elbeszélése szerint kezét mellkasára szorítva jött ki Pelse dolgozószobájából. Égész- sége megrendült, s többé már nem dolgozott a memoárjain. 1971-ben, a meleg napok beálltával egyre kevesebbet dolgozott kertjében is. Gyakran órákon át mozdulatlanul ült karosszékében. Szeptember elején meglátogatta nyaralójukban lányát, Radát és vejét, Alekszej Adzsubejt. A kertésszel és testőrségével erdei sétára indult. Gombázni szeretett volna, de hamar elfáradt. Majd hirtelen rosszul lett,, és megkérte a kertészt, hogy a nyaralóból hozza el az összecsukható széket. Sokáig üldögélt, majd hamarosan visszatért Petrovo-Dalnyeje-i házába. Miután állapota nem javult, az orvosok sürgetésére beszállították a kórházba. Másnap, 1971. szeptember 11-én életének 78. évében elhunyt. A szovjet emberek nem értesülhettek Hruscsov haláláról sem szeptember 11-én este. sem pedig 12-én. Csak szeptember 13-án reggel, a temetés napján jelent meg egy rövid közlemény a Pravdában: „Az SZKP Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa fájdalommal tudatja, hogy 1971. szeptember 11-én, hosszan tartó súlyos betegség után, életének 78. esztendejében elhunyt Nyikita Szergejevics Hruscsov személyi nyugdíjas, az SZKP Központi Bizottságának egykori első titkára és a Szovjetunió Minisztertanácsának volt elnöke.” Nekrológot nem tettek közzé, a temetés helyét és időpontját sem hozták nyilvánosságra. Hozzátartozóitól és rokonaitól természetesen sokan értesültek Moszkvában Hruscsov haláláról még az újságközlemény megjelenése előtt. Ismeretessé vált, hogy a temetésre déli tizenkettőkor kerül sor a Novogye- vicsje temetőben. Már kora reggeltől gyülekeztek az emberek, főképpen idősebbek, de sok volt a fiatal is. Délelőtt tíz órakor én is elmentem a Novogyevicsij kolostorhoz. Az egybegyűltek között jónéhány ismerős akadt azok közül az idős bolsevikok közül, akik a XX. kongresszust követően tértek vissza Moszkvába a lágerekből. A kora reggeli órákban a temetőbe vezető valamennyi úton megerősített milíciaosztagok és civilruhás emberek jelentek meg, a kolostort és a temetőt a belügyi csapatok vették körül. Senkit sem engedtek be, a kapun pedig ez a felirat állt: „Temetőrendezési munkálatok miatt zárva”. Körülbelül fél tizenkettőkor parancsszavak hangzottak el, és a milícia sietősen szabaddá tette az úttestet. Néhány rúotorkerék- páros jelent meg, de nem a Pogo- gyinszkaja vagy a Pirogovszkaja utca felől érkeztek, hanem lentről, a rakpart irányából. Moszkvában ezen a partszakaszon mindig kevés az ember, és a gyászmenet útvonalát úgy határozták meg, hogy minél kisebb feltűnést keltsen. (Folytatjuk) Szülőfalujában, az ukrajnai Kalinovkában (1962) Tél
