Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-25 / 96. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 25., kedd Egy hét.. . A KÉPERNYŐ ELŐTT Nincs tévedés Részlet a Julie-hadművelet című angol sorozatból A hemzsegő álreformerek, a köpönyegforgató karrieristák, az űj eszméknek jellemtelenüí hajbókoló ókonzervatívok — eljön az az idő is, amikor nevükön szólítjuk majd őket — ellenére is megtisztulást hozó jövő nem formálódhat, létezhet a közelmúlt tárgyilagos mérlegelése, értékelése nélkül. Akkor is meg kell ezt tennünk, ha az egykor vétkesek méltatlan- kodnak, s utólagos „érdemeikre”, számos kitüntetésükre — ebből valóban akad bőven — hivatkozva megkísérlik tagadni vaskos, soha meg nem magyarázható hibáikat. Épp ezért nélkülözhetetlen az, hogy velünk együtt nézzenek szembe a tegnapokkal, s torzítás nélkül lássák valódi önmagukat. Nincs tovább szemfényvesztés, hazudozás, hála Istennek a leggondosabban varrott leplek is lehullanak. Nemcsak fenn, hanem lenn is. Méghozzá — s ez így van jól — egyre gyorsabb ütemben. E tisztes célt szolgálják — többek között — a hitelesen szerkesztett, összeállított dokumentumfilmek is. A Gulyás-testvérek két részes vállalkozása, a Törvénysértés nélkül az ötvenes években kitelepítettek, a Horto- bágyra száműzött ártatlan emberek kálváriájának állomásait idézi. Azok kérnek szót, akiket jogtalanul üldöztek, kínoztak az észkombájnnak aligha számító Rákosi Mátyás kisstílű, ostoba, szadista hajlamú pribékjei, azok, akik ma nem akarnak emlékezni minderre.. Érthető, hiszen embertelenségükért megvetnék őket ismerőseik, barátaik, unokáik. Az erkölcsi ítélőszék elől mégsem futhatnak sehová. Régi cselekedeteik ugyanis megelevenednek a celluloidszalagon. Azok emlegetik, akiket gátlástalanul megkínoztak, akiket vadul ütlegeltek, akiket méltóságukban megaláztak ezek a jelenünkre „konszolidálódott” verőlegények, akiknek nincs, nem lehet semmiféle mentségük. Feleslegesen hivatkoznak felsőbb parancsra” mivel a kegyetlenkedés lényükből fakadt, élvezték az általuk elkövetett atrocitásokat. Ráadásul szellemszegénységük miatt acsarkodtak azokra, akik megvetették az uniformizáltsá- got, s természetesen másként gondolkodtak, mint kis országunk korlátolt, köpcös, kopasz minivezére. A meggyötörtek emelt fővel járhatnak. Ez azonban kevés. Szenvedéseik rehabilitációt követelnek. Erkölcsit és anyagit egyaránt. Erre figyelmeztet ez az alkotás is, nyomatékolva, mindnyájunkban tudatosítva, hogy a megbocsátás kötelességízű, nemes erény. Feladni azonban nem szabad. Semmiféle brutalitást! Pécsi István Én úgy gondolom, hogy... Bizonyára észrevette kedves nézőtársam, hogy mostanában alig akad magára valamit is adó politikus, riporter, de lassan közember sem, aki nem úgy kezdi a képernyőn mondandóját: „Én úgy gondolom, hogy...” Mintha az minősítené a különböző megnyilatkozásokat, szóljanak akár a világ nagy dolgairól, vagy hétköznapi folyamatokról, hogy mennyire személyes jellegűek. Pedig nem egyéni jótulajdonságai miatt hívta meg a múlt héten sem a szakszervezetek képviselőit például a Hírháttér stúdiójába Mester Ákos, ahogy a politológust és a politika más szakembereit sem rokonszenves jellemük vagy férfias arcvonásaik miatt látta vendégül. A kórus mégis egyként zengett: én így vagy úgy gondolom... Természetesen ez a másik oldalról is elmondható: a kitűnő riporter sem magánérdeklődésének adott hangot, amikor kíváncsi, és a szétfoszló tabukat egyre kevésbé tisztelő kérdéseit szembe szegezte velük. Valószínűleg inkább a nézőket képviselte ebben a vitában. Honnah hát ez a vallomásszerű nyitány, amely így elönti a közéletünket? Most, ha stílszerű lennék, magam is azzal kísérelném meg a választ, hogy én úgy gondolom... De biztos vagyok abban, hogy nemcsak az én fejemben fordul meg, hogy egyre inkább elveszti az értelmét és az értékét ez az unalomig ismételt kifejezés. Már régóta nemcsak azok használják, akiktől feltehető, hogy valóban eszükbejut egy-két önálló ötlet. Sokkal inkább azok nyüvik el, akik ilyen kiindulóponttal elsütnek egy szószerinti vagy tartalmi idézetet, amelynek nem nevezik meg a forrását. Ezzel azt bizonyítják, hogy talpuk alatt megingott az elméleti talaj, mert már nem kapaszkodhatnak állandóan egyszerű áligazságokba, amelyeket a tekintély hitelesített. Most egymás mellett több igazság is él, állást kellene foglalni, irányzatokhoz, uram bocsá', az azokat képviselő személyekhez vagy csoportokhoz kapcsolódni, tehát színtvallani. Ez viszont egyáltalán nem kényelmes dolog, mert még sokféleképpen alakulhatnak az erőviszonyok. Ezért egyszerűbb azt mondani, hogy ez vagy az az én személyes véleményem, amelynek megfogalmazása magánteljesítmény, természetes tehát, hogy benne van a tévedés kockázata, sőt — manapság — már a joga is. A politika mai, némileg cseppfolyósnak tűnő állapotában összekeverednek bizonyos elemek, amelyek bizony egymástól távol állnak. Nem elképzelhető, hogy bárki is elhinné, hogy ha valaki egy szervezetet, egy pártot vagy bármi más közösséget képvisel, csak a saját nevében szólhatna. Ezért aztán teljesen felesleges a címben idézett szófordulat, s hitelesebb ha valaki nem hangsúlyozza lépten nyomon, hogy ő gondolkodik, hanem inkább a néző, a hallgató, az olvasó győződik meg róla. Gábor László „A szülők tiltakoztak: Mi osztrákok vagyunk, csak beszélünk magyarul” Tények és remények Burgenlandban A beszélgetőtárs: dr. Galambos Ferenc alsóőri plébános „Nem anyagi, hanem nyelvi és kulturális szempontból a burgenlandi magyarság sorsa szomorúbb mint a többieké. A legsúlyosabb gondunk pedig a magyar öntudat hiánya a lakosság nagy részében” — e kijelentésekkel keltett figyelmet a magyar nyelv hete egri tudományos tanácskozásán tartott előadásában dr. Galambos Ferenc alsóőri plébános. Szavai hiteles forrásnak vehetők, hiszen két évtizede lelki- pásztorként irányítja, szervezi a burgenlandi magyar nemzetiségű lakosság kulturális tevékenységét, az anyanyelvi műveltség megőrzésén és gyarapításán fáradozik, s a magyarsággal való kapcsolatok ápolása is az ő önként vállalt feladata, érdeme. „Az 1921-ben — nem sokkal a területek lecsatolását követően tartott népszámlálás során a kétszázhetvenezres burgenlandi lakosságból, mintegy huszonötezren vallották magukat magyarnak. A legutóbbi 81-es hiteles adatok szerint már csak mindösz- sze négyezren jelölték meg a kérdőíven az Ungarnsprache, azaz ”magyarul beszélő” jelzőt.” — idézünk az előadásból. Galambos lelkész úr szerint ez a szám hozzávetőlegesen nyolc-tízezerre tehető. Különösen — mondja — mióta a bevásárló turisták inváziója megindult Magyarországról, vidékükön itt is ott is feltűnnek a táblák az üzletek előtt: ”Sógor ne menj tovább. Itt minden árut megkaphatsz.” Akik tehát eddig elfelejteni látszottak a magyar nyelvet, most felidézik emlékezetükben. A helyzet árnyalására egy példa: pár éve a helyi magyar nyelvű sajtóban megjelent egy cikk Szemerédy Lajos tollából, melyben a szerző szorgalmazta, hogy azokban a helységekben, ahol 30-35 százalék a kisebbség kétnyelvű legyen az oktatás. A felvetés ellen nem a hatóságok, a szülők tiltakoztak: „Mi osztrákok vagyunk, csak magyarul beszélünk” — érveltek. Manapság viszont a kereskedelem élénkülése óta a helybeliek kérték, hogy a francia vagy angol helyett a magyar legyen választható tárgy az iskolában. — L elkész úr, ön igen sokat tett a kisebbség öntudatának erősítéséért, ápolásáért. Tavaly megnyitották az Őrvidéki Magyar Intézetet, a Szent István emlékére tartott ünnepségükön ott volt hazai tudományos életünk színe-java. Az Önök munkájáról forgatott tévéfilmben nemrégiben láthattuk mennyi szép eredménnyel is dicsekedhetnek. Tánccsoportjuk, énekkaruk, népzenei együttesük van. Melyek az újabb terveik? — Szeptemberben kisebbség- védelem címmel tanácskozást szervezünk. Ennek közvetlen oka, hogy a közeljövőben itt Magyarországon rendezik meg először a szomszédos népek kisebbségeinek konferenciáját. A mi rendezvényünk ezt készíti elő. A kisebbségek jogairól szeretnénk megszólaltatni a legjobb szakembereket Közép-Európából. —Mindezek erősítik a helybeliek megfogyatkozott öntudatát...? — Ezt már a múlt év szeptemberi szent istváni ünnepségeink is bebizonyították. Egyébként létezik egy helyi, úgynevezett őri öntudat. Maga az őrség története egészen az Árpád korig nyúlik vissza. Érthető, hogy erősebb a szent istváni hagyaték,az alapelvek továbbélése, hiszen mintegy ötven templomunkban van Szent István vagy Szent László szobra. Erre is építve szeretnénk föltámasztani a lakosokban az öntudatot, feltárni a hiány okait. — S mi hazai magyarok mit tehetünk, miben segíthetünk? — Próbálunk szakembereket hívni. De meg kell vallani, nagyon nehéz. Nem is tudom, hogy mondjam? Nagyon sokan jelentkeznek nálunk, hogy jönnének dolgozni. Mindenki nagyon ajánlkozik. Azok tudnak a Iegsi- kersebben együttműködni velünk, akik beleélik magukat a helyzetünkbe. A néprajzkutatók nyelvészek közül is azok, akik nem csupán két-három órára ruccannak le, hanem előzetesen tájékozódnak, együtt élnek a néppel. Hiszen sokakban csalódott is az őrvidék nép. zárkózott, nehezen nyílik meg. Ám ha látja, hogy a segítőszándék komoly, az eredmény is az lesz. — Tudom, hogy dédelgetett terve az intezívebb magyar tanítás megszervezése. Hol tartanak ebben? — A legnagyobb bajnak mindeddig azt tartottuk, hogy olyanok tanították a gyerekeknek a magyart, akik maguk sem anyanyelvi közegben sajátították el.Hiszen már a harmadik generáció nőtt fel kisebbségi helyzetben. Elmozdulás van az utóbbi időben. Eddig a grázi és bécsi egyetem magyar fakultásán csak tudósokat, fordítókat képeztek, az utóbbi időben pedagógusokat is. Ma már a felsőőri gimnáziumban a magyart olyan kollegina tanítja, aki elvégezte ezt. Az általános iskolai tanárok számára pedig négy szemesztert kötelező továbbképzésen tölteni Magyarországon. Nagyobb gond az, hogy nehéz összehozni az osztályokat, kevés a jelentkező. — A nyelvi öntudat felébresztésében sokat segíthetnek az együttműködések... — Igen sokan jönnek tőlünk a debreceni nyári egyetem kurzusaira, s ha nem is öntudatot, de indítást, lendületet kapnak e felé. — A cserkészmozgalom fel- élénkülése bizonyára a fiatalok „ cseréjét ” is elősegíti.. — Épp a napokban a Balaton mellett tárgyaltam ez ügyben. Osztrák és ottani magyar cserkészekkel is járunk ide kirándulni. Ami a cserekapcsolatokat illeti, épp a közelmúltban alakítottunk ki egy olcsó vendégházat, hogy a „nagy nyomásnak” meg tudjunk felelni. — Egri kapcsolatról beszámolhat-e? Ügy hallottam a Somogyi József vezette Qudlibet kórus tavaly önöknél vendégszerepeit. — Kedves emlék,az ottaniak még most is emlegetik, nálunk énekeltek, minden bizonnyal megint találkozunk majd velük. Pár éve a kis citeráscsoportunk- kal tettünk egy körutat. A gyerekek számára az Egerben töltött napok voltak a legkedvesebbek. A továbbiakban is szándékunkban van kapcsolatokat erősíteni. Bár az is igaz, sok az ajánlkozó a cserére, de nehéz a falusi népet kimozdítani a régi röghözkötött- ségből. Sokszor az anyagi jólét kényelmessé, érdektelenné teszi az embereket, főleg kulturális szempontból. Az értékek megismertetése a mi feladatunk. Mert ha ez a maroknyi őslakosság fölnéz az anyaországra, akkor visz- szakapja öntudatát is. Jámbor Ildikó RÓJ MEDVEGYEV A nyugdíjas pártvezér utolsó évei (Részlet a szerző Hruscsov című könyvéből) Fordította: Zahemszky László (VI/2.) Hruscsov hamar felhagyott a vezetésbe való visszatérés gondolatával, és idővel egyre kevésbé sajnálta az elvesztett hatalmat. De megbánta néhány tettét, vagy még inkább azt, hogy sok esetben tétlen volt. Sajnálta, hogy nem vitte végig a párttagok rehabilitálásával kapcsolatos ügyeket, és nem változtatta meg az 1936-1938-as évek politikai pereiben született ítéleteket, s a levéltárak mélyére süllyesztette a különleges bizottságok következtetéseit. Az első két nyugdíjas esztendő volt a legnehezebb a számára. Később azonban hozzászokott nyugdíjas helyzetéhez, és mind közlékenyebb lett. Gyakrabban uta*zott Moszkvába, felesége és testőrei kíséretében sétálgatni kezdett a moszkvai utcákon. Hangversenyekre és színházba is eljárogatott. Nagy érdeklődéssel tekintette meg Mihail Satrov Bolsevikok című színművét a Szovremennyik Színházban, s a darab nagyon tetszett neki. Miután több lett a szabadideje, sokat kezdett olvasni. Óriási magánkönyvtára volt, minthogy a múltban meg tudta szerezni mindazokat a könyveket, amelyeket az országban kiadtak. Néha televíziót is nézett. Hozzátartozói számára váratlanul hallgatni kezdte az orosz nyelvű külföldi rádióadásokat, az Amerika Hangját, a BBC-t, a Deutsche Welle (Német Hullám) elnevezésű adót, melyek zavarását az ő kezdeményezésére szüntették meg. Ezekből a műsorokból sok mindent megtudott az országban és a külföldön lezajló eseményekről, és meghallgatásuk után kommentálta azokat, őszinte felháborodását váltották ki a hatvanas évek második felében a Sztálin rehabilitálására tett kísérletek. Rokonszenwel követte a disszidensek mozgalmának első megnyilvánulásait, amelyek a mozgalom korai stádiumába a Sztálin részleges rehabilitációja elleni tiltakozás medrében folytak. Szaharov akadémikusról is rokonszenwel beszélt, felelevenítve a vele való találkozásait, és sajnálta a Liszenko-kérdésben 1964-ben kirobbant konfliktust. Nyugodtan fogadta Liszenko leleplezését és bukását, és meg sem kísérelte, hogy védelmébe vegye az áltudóst. Bonyolult volt Hruscsov kapcsolata Szolzsenyicin- nel, amiről olyan sok szó esett a hatvanas években. Hruscsov csak most olvasta el Az első körben című regényét, amely nem tetszett neki, és azt mondta, hogy soha nem engedte volna meg a kiadását. Itt volt az a határvonal, amit nem volt képes túllépni. Türelmesebb lett, de a kulturális és politikai életben nem vált a pluralizmus hívévé. Nem sajnálta azonban, hogy segítette az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregény közreadását. Miután rokonaitól értesült arról, hogy Sztálin lánya, Szvetlána Nyugatra szökött, Hruscsov először nem hitte el. Régóta ismerte Sz vetlana A llilujevát, találkozott is vele. Hruscsov számára igen fontosnak tűnt, hogy Szvetlána — Sztálin fiától, Vaszilijtól eltérően — nyilvánosan támogatta a XX. és a XXII. pártkongresszusok határozatait, és ezzel kapcsolatban fel is szólalt az egyik pártgyűlésen. Az Amerika hangja egyik adásából értesült Allilujeva szökésének részleteiről, és ettől teb jesen megrendült. Hosszú ideig senkivel sem akart erről beszélni. Idővel Hruscsovot elfogta a cselekvési vágy. Hozzátartozói számára váratlanul fényképezéssel kezdett foglalkozni. Beszerezte a fotózáshoz szükséges kellékeket, és elég szép^sikereket ért el. Igaz, az objektumok megválasztásában igen korlátozott maradt. A leggyakrabban a természetet fényképezte: a mezőket, faágakat, virágokat, madarakat. Ám a kedvenc szórakozása a gyümölcsös gondozása és a zöldségeskert művelése maradt. (Folytatjuk) Itt még együtt a Lenin mauzóleum mellvédjén (1962)
