Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 22., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Szabó István filmrendező az égi kihívásról Legyen nemzeti kincsestárunk a televízió Elhaverosodás Az utóbbi hetekben több fórumon is hangot adott nézeteinek a hazai televíziózás közeli jövőjéről Szabó István Kossuth- és Oscar-dijas filmrendezőnk. Egyik vitaindító előadónak kérték fel a november közepén megrendezett 28. miskolci tévéfesztivál Kihívások és televíziózás a 90-es években témájú szakmai tanácskozására. Ugyancsak ebben a tárgykörben felszólalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának legutóbbi ülésén is. Az egész ország tévénéző táborát érintő és érdeklő gondolatairól ültünk le beszélgetni Szabó Istvánnal. — Hogy milyen lesz a televíziózás a 90-es években, már korántsem a jövő, hanem a jelen problémája. Nem vagyunk lépéshátrányban a kérdésfeltevéseinkhez képest? — kérdeztem tőle. — A kérdések a 90-es évek televíziózására vonatkozólag nem új keletűek: eléggé régóta tudjuk, minek nézünk elébe — hangzott Szabó István válasza. Ma már azonban egyáltalán nem szükséges látnoki képesség ahhoz, hogy tisztán lássuk a helyzetet. Már most, a 80-as években megjelentek a légtérben, és egyre több ember számára nálunk is foghatók a külföldi műholdas adások. Ha nem akarjuk, hogy ez a műsoráradat elsodorja szemünk elől a mi nemzeti televíziónk adásait, szemléletet kell váltanunk. S ez nem megy, csakis koncentrált szellemi ráfordítással. — Mi mostanában mindent inkább az anyagi ráfordítások függvényében vizsgálunk. — Es közben megfeledkezünk, milyen értékek mennek veszendőbe, vagy maradnak kihasználatlanul. A mi televíziónk nem számíthat arra, hogy a hatalmas mennyiségű műholdas műsorkínálattal úgy állja a versenyt, hogy minőségileg felülmúlja mindazt, amit azok nyújtanak. Erre képtelen lenne. Nem is ez a dolga. Annyi mindenünk van, oly nagy szellemi tulajdonunk, amire a televíziónk alapozhat, hogy a fordulat magától kínálkozik. — A fordulat? — Igen, mert a magyar televízió mindeddig, pazarló módon, nem nyúlt ki ezért a vagyonért, parlagon hevertette. S most már a kihívás oly mértékű, hogy a fordulat nem halogatható tovább. A 90-es évek hazai televíziós igényeinek az felel meg, ha mind valóságos, mind átvitt értelemben — a saját nyelvünkön beszélünk. Ehhez pedig a magyar kultúrának a mainál színvonalasabb és céltudatosabb jelenléte szükséges a magyar televízióban. — Ezt ma mi akadályozza meg? — Sok minden. A gondolkodásmód A szemlélet. A struktúra. Miért kell az élő magyar irodalom, a kortársi zene, mozgókép, tudomány stb. alkotásainak egymástól elhatárolva, elidege- nítve, sokszor egymást átfedve megszületniük, és publikumot keresniük? Legkiváltképpen a televízió kapuinak kellene kitárva állniuk, hogy az új, izgalmas magyar szellemi művek, korszerű művészi üzenetek beáramolhassanak. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan a jelenlegi bezárkózás. Persze a világért sem akarok igazságtalan lenni. Szellemi életünk legjobbjainak is feli kellene adniuk lenéző magatartásukat a televízióval szemben. — Ki tegye meg a kezdeményező lépést? — Egyoldalúan ez nem megy. De most inkább a televízió munkatársain a sor. A magyar szellemi élet alkotó egyéniségeit és közösségeit fel is lehet izgatni, el is lehet csábítani, új utakra is lehet vezetni a televízió többmilliós közönségének a szolgálatára. Nekik talán jó, ha az emberek szabad idejük nagy részét a műholdas műsorok nézésével töltik? Az értelmiség alkotó, gondolkodó képviselőinek fel kell ismerniük, hogy csak szellemi ösz- szekapaszkodással védhetjük meg helyünket és identitásunkat a televíziós műsorokkal átszabdalt légtérben és a nézői tudatvilágban. Ez nemzeti ügy. — Ezek szerint a Magyar Televízió állandó versenyhelyzetbe került, amihez fennállása óta nem szokott hozzá. De hát a kommersz műsorok áradatával szemben képesek-e a nemes művészi produkciók a nézőket magukhoz hódítani? — A mi a televíziónknak egyetlen esélye van a csatornák konkurenciájában. Ha a magyar kultúra és szellemi életképviselőit, műhelyeit is versenyre készteti. — Az imént összekapaszkodásról beszélt. Nem mond ennek ellent a verseny szükségességének hangoztatása? — Mind a kettő a szellemi alkotás hatásfokát erősíti. Én a Magyar Televízió alkotó szerepét nem abban látom, hogy minden művet „házon belül” állítson elő. Mind az összefogó, mind a minőségi versenyre ösztönző feladatát úgy teljesítheti a legjobban, ha az eddiginél sokkal szélesebb mezőnyből meríti a műsorigényeit. Ha a magyar kultúra teljes alkotógárdáját a belső munkatársának tekinti, s úgy is becsüli. S ezzel a televízió máris alapot, értelmet, tartalmat ad az egészséges versenynek. Hiszen válogathat. A jobbat, az értékesebbet, az érdekesebbet juttathatja el a képernyőre. — Aligha zárható ki ebből a tévedés veszélye. — Megéri a kockázatot. S. Gy. Settimius Severus diadalíve Rómában Félig restaurálva (balról) áll a Forum Romanumon Settimius Severus diadalíve 1989. áprilisában. A helyreállítási munkálatokat félbe kellett szakítani, mert elfogyott a pénz, másrészt mert a környezetszennyezés a restaurálásával azonos ütemben károsítja az ókori emlékművet — nyilatkozta egy szakértő, Roberto Nardi régész. (Telefotó - MTI Külföldi Képszerkesztőség) A rádióban, a tévében és a sajtóban nemrég új tudományág születéséről adtak hírt dr. Barta András Kézikönyv az elsárká- nyosodásról című műve alapján. Az elsárkányosodás a nőknek ama potenciálisan rossz tulajdonsága, amellyel a teremtés koronáinak életét megnyomoríthatják, megkeseríthetik. Tisztelettel bejelentem, hogy ennél még újabb és fontosabb tudományágat fedeztem fel a napokban. Az elhaverosodás diszciplínájáról van szó. Megcáfolhatatlan bizonyítékaim teljes fegyvertárával állítom, hogy ez a kór kizárólag a férfi nemi hormonokat termelő, vezető beosztásúak meghitt, baráti, elvtársi és (al)koholtan testvéri-rokoni kapcsolatában jelentkezik. Mindenféle érintkezés által teljed: tanácsi, ügyviteli, apparátusi, vállalati, kereskedelmi, szövetkezeti, maszek stb. Az orvos- tudomány egyelőre tehetetlen e falánk vírussal szemben, ezért újabban a jogtudósok próbálják kioperálni a társadalom és a párt szervezetébe is beépült szövevényes betegség rákfenéjét. A fertőzés diagnosztizálása nehézkesen halad, mert a sejtek kapcsolatai az egyszerű ember számára áttekinthetetlen láncot alkotnak. Például az elhaverosodás szorosan összefügg az időjárással, amennyiben mindkettő lehet felhőtlen, kellemes, sőt forró. Az elegyengetés és az elgereb- lyézés módszerével már a növénytermesztést, illetve a zöldség- és gyümölcskereskedelmet is hatalmába kerítette! Sőt, az újabban észlelhető elkanászoso- dás és eltehénkedés alapján arra következtetek, hogy állattenyésztésünk is bajban van. Elhallgattatás, elfektetés, elrettentés — ezek a személyi kultusz-2 vírussal keresztezett elhaverosodás heveny tünetei. Az eltusso- lás, elsekélyesedés, elhalászás víz- és halgazdasági kapcsolatokra utal, míg az elgáncsolás és az elbundásodás azt bizonyítja, hogy az elhaverosodás ellen a sportban sincs kivétel. Leggyakrabban még a következő szimptómákról ismerhető fel: a/ elvadászosodás, vagyis egyenlőtlen, mindig győzedelmes harc a nyulakkal, őzekkel, foglyokkal szemben; b/ eltapo- sás, vagyis egyenlőtlen, mindig győzedelmes harc a beosztottakkal szemben: c/ elfajzás, azaz talpnak vagy annál feljebb lévő testrész(ek)nek a nyalása: d/ el- barátnősödés, pontosabban: nőnemű egyedek szexvizsgálata vállalati kocsiban, üdülőben, hivatalban, az erre a célra elkülönített pásztorórákon társadalmi munkában. A Szovjetunióban már tömegesen alkalmazott gyógyszerekben van minden reményünk! Elhaverosodás ellen már nálunk is szedhető a glasznoszty és a peresztrojka, bár az utóbbi időben akadozik az ellátás. És ami a legfurcsább, e két gyógyszernek határainkon belül speciális mellékhatása jelentkezik: túl nagyot kell nyelni hozzá, majd enyhe rosszullét után jön a felfelé bukás... Saiga Attila „Ring a bölcső, ringadozz Népszokások és hiedelmek a születés körül 55 Buba teknőben, Leszpéd, Moldva (Korniss Péter felvétele) Minden család életében nagy esemény egy újszülött világrajöt- te. így volt ez a hagyományos parasztgazdálkodás keretén belül is, azonban a mainál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyermek nemének — nyilvánvalóan gazdasági megfontolásból. Többnyire a fiúkat részesítették előnyben. Ezt mutatja a gyerek szavunk is, mely mindig fiút jelentett, a lány csak kisleány, lányka, pisás leány nevet érdemelte. „Na mi lett, széna vagy szalma?” — kérdezték az újdonsült apát. „Á, csak szalma” volt a válasz kislány esetében. Az asszonyok, hogy a gazdasági szempont, a presztízs, vagy akárcsak az apai büszkeség diktálta követelményeknek eleget tegyenek, sokat mesterkedtek azon, hogy születendő gyerekük a vágyott fiú legyen. A hagyományok szerint az eljövendő gyermek nemét már az esküvő napján biztosítani kell. Attól függően, hogy az ifjú pár mit szeretett volna elsőszülöttnek, egyes helyeken a magasra vetett menyasz- szonyágyra kisfiút vagy kislányt rakott a vőfély, másutt a menyasz- szony ölébe ültették a kívánt nemű kisgyermeket. Bizonyos előjelekből, eseményekből, a terhes asszony külsejéből, viselkedéséből, közérzetéből szerettek volna következtetni a gyermek nemére. Nagy öröm volt, ha újévkor a várandós menyecske házába elsőként férfi látogató érkezett, ez biztos fiút jelentett. A hegyes, bal oldalra húzó, magas has, mozgékony magzat, a túlhordás fiú, a foltos arc, széles far, jobbra húzó has, gyomorégés kislány születését jövendölte. Tiltó és óvó rendszabályok egész sora mutatja, hogy a szülők és a közösség számára a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy az újszülött életképes, szép és egészséges legyen. Ennek érdekében a terhes anya nem végezhetett bizonyos házi munkákat, nem készíthetett kovászt, nem dagaszthatott kenyeret, tilos volt káposztát vagy uborkát savanyítani, pénteken fonni, varrni, szemetet az ajtó felé söpörni, temetőbe menni, esküt tenni, kötél alatt átbújni stb. Mindezek — a hiedelem szerint — a magzat halálát okozhatják. Nem volt szabad vizesedényre ülni, mert a baba nagyfejű lesz, kutyába, macskába rúgni, epret vagy egrest enni, mert akkor szőrös lesz. Óva intették a leendő anyát csúnya vagy testi hibás ember megcsodálásától, szokatlan, torz dolgok megnézésétől mert a gyermek is olyan lesz. Ha terhes asszony tököt lop, kopasz, ha kukoricát, hosszú hajú gyereke születik. Ha kedvező tulajdonságokat szeretne biztosítani gyermekének, akkor viszont jól nézze meg a szép embereket, a kék szemű gyermeket. Az áldott állapotban levő anyákat mindenki óvta, vigyáztak rájuk, minden kívánságukat teljesítették. Vendégségben minden ételből megkínálták, otthon is megkapott mindent, amit megkívánt, „hogy el ne vesse pé- terkéjét”. Még a határban is leve- hette a megkívánt gyümölcsöt, nem szólt érte a csősz. Az újszülöttet életének első pillanatától kezdve mágikus, rituális cselekedetekkel vették körül, melyek egyszerre voltak egészségügyi eljárások, társadalmi szokások — mint például a családba fogadás —, illetve óvóvédő varázslatok. Amikor a csecsemő világra jött, a bába megtö- rölgette, négysarkú, pehellyel töltött vánkosba csavarta, pólyamadzaggal körültekerte, majd egy pillanatra letette a földre. Onnan vette fel az apja a családba fogadás jeléül. Volt hely, ahol a kalapját is rátette egy pillanatra, vagy kivitte az istállóba, és lóra „ültette”, hogy jó lovas váljék belőle. Ezután az anyja mellé fektették az ún. „boldogasszonyágyába”, ahol 2—3 hetes koráig maradt. A lepedővel elfüggönyözött, ezért sátoros ágynak is nevezett ágy nemcsak nyugalmat biztosított a gyermekágyas asszonynak és gyermekének, hanem védelmet nyújtott a gonosz lelkek ellen, és megóvott a szemmel veréstől. Hogy az ágy minél biztosabb menedék legyen, varázserejű tárgyakat tettek bele: patkószöget, sarlót, kést, fokhagymát, szentelt füvet, keresztet stb. A csecsemő nem maradhatott egyedül, ha anyjának fel kellett kelnie, seprűt tett maga helyébe, hogy a boszorkány ne tudja kicserélni a még meg nem keresztelt újszülöttet. A váltott gyerekkel kapcsolatos hiedelmek már csak a mesékben élnek, de országszerte elterjedtek és egységesek voltak. A visszacserélés úgy történt, hogy a befűtött kemence előtt sütőlapátra ültették az elcseréltnek vélt gyereket, ekkor a boszorkány félelmében, hogy az ő gyerekét dobják a tűzbe, visszaadta az egészséges gyereket. Az első fürösztésnek is egész életre kiható jelentőséget tulajdonítottak. A fürdővízbe aprópénz került, hogy ne szűkölködjék, tej, hogy fehér legyen a bőre, alma, hogy piros arcú legyen, kislányoknak virág, hogy szépek legyenek, liba lábát mosták a vízbe, hogy ne legyen fagyos kezű, tűt, fejszét, fúrót — az eljövendő mesterség szimbólumait — tették a vízbe. Megoszlottak a vélemények a fürdetés legmegfelelőbb idejéről. A többség a reggeli, délelőtti fürdetést találta jobbnak, erre utal az a hiedelem is, hogyha naplemente után öntik ki a fürdővizet, az elviszi a baba álmát. Az sem volt mindegy, hová öntik ki a vizet. Fontos volt, hogy olyan helyre kerüljön, például bokor, vagy kerítés tövébe, ahol nem járnak át rajta idegenek. A rózsabokorra öntött víz a kislány szépségét biztosította, a fa tövébe pedig az egyenes, szép szál ember növekedését. A beteg gyermek gyógyítása jóformán csak a babonás szokások segítségével történt. Még a két háború közötti időszakban sem igen fordultak orvoshoz, csak ha a baj már nagyon nagy volt. Azt tartották, hogy a legtöbb betegséget a szemmel verés okozza. Elhárításként piros szalagot, gyöngyöt kötöttek a csecsemő csuklójára, fordítva adták rá a kisinget, pénzt tettek főkötője alá. A szemmel vert gyerek fürdővizébe meghatározott számú parazsat dobnak — ez a szenes víz —, s minden parázsnál egy személy nevét mondják. Amelyik említésénél leszáll a parázs, az vagy olyanféle személy igézte meg a gyermeket. A gyógymódhoz ráolvasás is tartozott ilyesféle: „Kalap alá, konty alá, vidd a rontást tűz alá, víz alá”. A népi gyógymódok alkalmazásával, hiedelmekkel sok kötetnyi irodalom foglalkozik — szerencsére ma már nem az orvostudományt helyettesíti, a néprajzi kutatás egyik területe csupán. L. K. A szemmel verés gyógyítása, Tunyog, 1931 (Luby Margit felvétele)
