Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-22 / 94. szám

, 1989. április 22., szombat

Hiteles, uj politikával ii|ni fellenduiiiet

az ország élete

Beszélgetés Pozsgay Imrével

Közvetlenül a nagy visszhangot kiváltó kecskeméti Reformműhely tanácskozás után látogatott Heves megyébe Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, államminiszter. Elsősorban az volt a célja, hogy a magyar nyelv hetének országos megnyitóján felszólaljon, de mostanában minden egyes lépését, megnyilvánulását fokozott érdeklődés követi, mert szükségszerű reformpolitikánk markáns képviselője. Már megnyitó beszédében sem titkolta, hogy minden jelenséget átfogó nemzeti, társadalmi szempontból közelit meg. A délutáni aktívaülésen, amelyen az egri Reformkor is megalakult, még meggyőzőbben fejtette ki következetes elveit. Ez alkalomból kértük meg, hogy nyilatkozzon a Népújság számára, válaszoljon néhány közérdeklődésre számot tartó kérdésre.

— Megnyitójában arról beszélt, hogy nem szabad elfelejtenünk 15 milliós kis népünknek azt a harmadát, amely a határainkon kívül él. A felgyorsult magyar reformok megnehezítik-e a kapcsolatainkat a környező országokkal, s egyúttal a kisebbségi magyarsággal?

— Úgy néz ki, hogy ideig-órá- ig nehezítik. Ismerjük viszontagságos sorsukat, a politikai konfliktusok miatt meghasonlottsá- gukat is. Ám nem látok más kiutat egész Közép-Európa számára, így a szomszéd népek számára sem, mint reformmal megszabadulniuk a rájuk rakott kölönctől, kényszerképzetekből fakadt társadalmi elképzelésektől. Ha ezek szabad nemzetek, szabad népek lesznek — a magyarsággal együtt —, akkor ez a magyarság helyzetét is megváltoztatja ott, ahol most él. — Tavaly rendkívül váratlanul érte a közvéleményt a magyar-román csúcstalálkozó híre. Hogyan lehetne értékelni az aradi tárgyalásokat az azóta eltelt idő tükrében?

— Az aradi találkozó eredményeit az élet elég gyorsan vizsgálta felül. Ma is vallom, hogy a kísérletet meg kellett tenni. Egy politikusnak, egy politikai garnitúrának ez is a kötelezettségei közé tartozik. De be kell vallani, hogy e kísérlet hiábavaló volt. Azok, akik együttműködési szándékot mutattak, percekkel később már lábbal tiporták azt, amiben megállapodtunk.

így ez a kísérlet csak újabb információt hozott arról, hogy nem vehetjük le napirendről a közösség ápolását, s nem vehetjük le a napirendről azt a programot, mely szerint felelősségei tartozunk a határainkon túl élő magyarságért.

A reform kizárja a diktatúrát

— A reformot sokan az Ön és Nyers Rezső nevével hozzák kapcsolatba. Hogyan értékelik az ilyen megállapításokat?

— Én azt hiszem, hogy ezek is kicsit a politikai szegénységnek a következményei. Én persze szívesen vállalom a reformpolitikusnak kijáró megítéltetést, és bár gyötrődve, de elviselem az ezért járó kritikát is. Viszont az egész politikai nyilvánosság nyavalyáit mutatja, hogy politikai személyiségekben ez a kor oly kevés embert tud felmutatni. Politikus ugyanis csak nyílt politikai küzdőtéren születik. Kamikáze ugrásokkal és önfeláldozó cselekedetekkel, vagy civil kurázsival esetleg gyéren előfordulnak ilyen személyiségek. A politika fogja majd a politikusokat megteremteni.

— S nem túl veszélyes ma reformpolitikusnak lenni?

— Biztos, hogy van benne kockázat. Józan ember ilyen kockázatokat is számításba vesz, amikor politizál, de ha van némi elkötelezettsége, és személyes ambícióin túlmutató becsvágya — például egy országért tenni valamit —, akkor csak egyet láthat igazán, hogy hazánknak kockázatos lenne levenni a napirendről a reformot.

— Egy másfajta kockázatról kérdezném meg a véleményét. Ügy tűnik, hogy a gazdaságban krízishelyzet van. Nem fenyegeti-e ez a politika reformját?

— De van ilyen fenyegetés. Mert ha az emberek életkörülményei romlanak — s ha a társadalom nagy része ráadásul nincs is tudatában annak, hogy miért —, akkor könnyen összekötik ezeket a jelenségeket az éppen aktuális politikai körülményekkel. Valamiféle sajátos egybeesés alakul ki tudatukban: ha reformot hallanak, akkor inflációra

gondolnak, ha reformot hallanak, akkor munkanélküliség jut az eszükbe. Ezek a babonás kapcsolatok óhatatlanul létrejönnek egy olyan társadalomban, amelyben az állampolgári létformákat felszámolták, ahol egy ellátott társadalom állami gondoskodás alatt élt és működött. Ilyenkor — ezt Kecskeméten is megemlítettem — nem lehet csodálkozni azon, hogy egy balhitbe süllyedt nép valójában dühöt fejez ki csődbejutott gondoskodójával szemben. Ez is bele van kalkulálva a politikába. Aki ezzel nem számol, az ne politizáljon. Ettől még lehet bizalmat teremteni, és nem másként, mint a nyilvánosság segítségével, a nyilvánosság kitágításával. Aki azt hiszi, hogy reformot véghez lehet vinni diktatúrával, az körülbelül olyanfajta foglalatosságot űz, mint aki fából vaskarikát akar csinálni.

Kopernikuszi fordulat

—A májusi pártértekezlet után úgy fogalmazott, hogy a Politikai Bizottság sokszínűsége erény. Most inkább arra lehet következtetni megnyilvánulásaiból, hogy egy homogénebb pártot és vezetést szeretne. Mi változott meg azóta?

— Akkor valami nagyon félreérthető volt a szavaimból, akár Kecskeméten, akár másutt hangzottak el ezek. Én ugyanis tagolt — a pártban is belsőleg tagolt — politikai viszonyokat tudok csak elképzelni, ahol a szervezeti keretek is teret nyitnak a szabad gondolkodásnak. Ezt a pártot az ölte meg, hogy a gondolatot előbb ki kellett irtani, s csak azután rájönni, hogy az hiányzik a pártmozgalomból. Én a sokszínűség híve vagyok, az egység számomra nem valami szakrális, rituális jelenség, hanem vitában kikovácsolódó dolog. Mondhatnám úgy is, hogy tekintélyalapon nem lesz többé egység ebben a pártban. Viták alapján lehet. Természetesen így elfogadom az egységet.

— Régebben bizonyos alapvető kiindulópontokban, például a többpártrendszer kérdésében sem volt egység. Az Ön által fontosnak tartott sokszínűség ellenére kialakult-e mára bizonyos nézetazonosság?

— Az alapvető politikai kérdések közül a legalapvetőbb tisztázódott. Az tudniillik, hogy gyökeres fordulatra és teljes modellváltásra van szükség. Ebbe beletartozik, hogy az új politikai berendezkedés csak alkotmányos garanciát hordozó jogállam keretében valósulhat meg, működhet, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a garanciákat a hatalommegosztás hozhatja magával. A hatalommegosztás pedig a pártok küzdelmében, tehát a többpártrendszerben fejeződik ki. Ez olyan gyökeres politikai, nézetbeli fordulat, amelyet egy kelet-európai ország életében joggal lehet hasonlítani a kopernikuszi fordulathoz. A gazdaság helyzetéről szólva az előzőekhez hozzá kell tenni, hogy még nem történt meg a radikális áttörés. Ez pedig a tulajdonreform, s a tulajdonreform nyomán keletkező állampolgári vagy civil társadalom az önrendelkezésre, az autonómiára képes ember gazdasági feltételeinek a megteremtése.

— Mi kell ahhoz, hogy a többpártrendszer valóban működjön, s ne csak elhatározás maradjon?

— Az látszik már, hogy ehhez önmagában a több párt nem elég. Hiszen a kecskeméti tanácskozáson az is elhangzott, hogy maga az MSZMP sem párt, hanem történelmi helyzeténél fogva közhatalmifunkciókat vett át. Közhatalmi funkcióihoz nagy, konglomerátum-szerű tömeget gyűjtött össze magának. Ez az egyik tisztázandó dolga a pártmozgalomnak. Ezért úgy hiszem, egyetlen lényeges kérdés sem kerülhet le napirendről, miközben már fordulat is bekövetkezett életében. A másik: a most keletkezett pártok valami tétova vágyat, szándékot kifejeznek már a népből, hogy egy tagoltabb, valóságos nézeteket és érdekeket jobban kifejező politikai berendezkedésre van szükség. Viszont ez még igazában elitista mozgalom. Az értelmiséget, a társadalom politizáló szűkebb rétegét ragadta magával, eléggé érintetlenül hagyta még a tömegeket, az egész társadalmat. Éppen ezért én nem a többpártrendszertől félek, hanem a hallgató társadalomtól. A többpártrendszer csak segítené feloldani és megoldani azokat a feszültségeket, amelyek ismeretlenül, de akár dühkitörésre készen is ott vannak a tömegekben.

— Lengyelország példája mutatja, hogy a nyugati országok politikai feltételeket szabnak a hitelek nyújtásához. Létezik-e ilyenfajta nyomás hazánkkal kapcsolatban is?

— Kecskeméten az egyik előadó nagyon szemléletesen szólt a szuverenitás hiányról, s kimutatta, hogy ez nemcsak Kelet felé létezik, hanem Nyugat felé is. Nem akarom ezt most részletezni, csak megemlíteni. Az biztos és tagadhatatlan, hogy valamiféle függést hoz magával. Nagyon rossz lenne Magyarországnak, miként bizonyára rossz Lengyel- országnak is, hogy ha belemerevedne ebbe a függésbe. Azt viszont be kell ismerni, hogy külföldi tőke nélkül nem lesz gazdasági kibontakozás. Éppen ezért

— s elnézést, hogy ha visszatérek az anyanyelvi hét megnyitójára

— egy nemzeti identitásában, nyelvében, kultúrájában megerősödött nép tudja csak a függésnek ezt a formáját túlélni, anélkül, hogy eltűnne, elmaszatolódna a nemzetek világában.

A megyék a magyar politikai életben

— Régen a konzervativizmus védőbástyáinak nevezték a-megyéket. Most lezajlottak a megyei pártértekezletek, igaz, több helyen csak hosszú huzavonák után. Véleménye szerint válto- zott-e a megyékben a helyzet, előretört-e a progresszió?

— Van ahol előretört, van ahol nem. Én azonban — ha megköveznek érte akkor is — megyepárti vagyok. Talán életpályám miatt is. Hosszú ideig dolgoztam megyében. Mert bár a magyar közigazgatási rendszerben — éppen az ötvenes évek óta — nagyon elbizonytalanodott a megyék helyzete, kétségtelen, megkapták azt a lehetőséget is, hogy kiskirály Ságokká váljanak. De megkapták azt az esélyt is — akad, ahol éltek is ezzel, s becsülettel teljesítették —, hogy egyéni arculatot, sajátos összefüggéseket táljának fel, s ha kell, ellenállást mutassanak a felsőbbség önkényével szemben. Én például egy ilyen megyében dolgozhattam a termelőszövetkezeti szervezés idején, s ez a megye az ország legsilányabb homoktalaján ma már nem számít a hátrányos

helyzetűek közé, miközben más megyék kénytelenek állami szubvenciókkal fenntartani magukat. Tehát sokkal összetettebb dolog ez, minthogy generális ítélettel a megyéket a konzervativizmus védőbástyáinak nevezhessük. Lehetnek azok is, de szerencsére akadnak olyanok is, amelyek kitörtek belőle. Történelmileg pedig — hadd mondjam meg, bár még a reakciós szerepkörben, de mégis — a megyék tudták a függőség és a hódoltság nyomasztó öröksége ellenére is az autonómia gondolatát fenntartani Magyarországon. Ahogy Engels mondja: a magyarságot államalkotó nemzetként megőrizni az elnyomás évszázadaiban is. Ezt sem szabad kihagyni a számításból, miközben — megismétlem — nagyon sok helyen reakciós tetteket tapasztaltunk a megyéknél, most is, régen is.

— Bizonyos fáziskésés figyelhető meg a megyék és a főváros között. A vidéket mintha később érintené mega változások szele...

— Ez a fáziskülönbség valóban megállapítható, de ez azt hiszem, térbeli és időbeli dimenziókkal függ össze. Hozzátéve azt is, hogy nagyon sokszor sanda fővárosi szándékok működtetik ezt a fáziskülönbséget, például olyan konzervatív erők, amelyek itt vélnek támaszpontot felfedezni, az ott már ingadozó pozícióik megmentésére. Tehát ezért is kár lenne csak a megyéket elmarasztalni.

— A holnap politikai térképén miként képzeli el a vidék és a főváros kapcsolatát?

— Ez mindig elosztási kérdésként jön elő. Én azt hiszem, hogy a jövőben inkább szellemi ügy és szellemi probléma lesz, hogy ha komolyan vesszük azt, hogy a termelőerőknek nincs közigazgatási határa és a termelőerők világában — akarjuk vagy nem akarjuk — a tőkemozgás lesz az egyetlen motiváló erő. Kiderült, hogy a bürokratikus koordináció nem képes létrehozni a piacot, s ez esetben a tőke a megtérülés és a bővített újratermelés jegyében mozog majd, a szellemi életet pedig a kormányzatnak és a nemzetnek kell irányítani. Ez esetben nem lesznek elmaradott megyék.

Történelmi szembenézés

— Grósz Károly, a párt főtitkára említette, hogy számtalan levelet kapott, amikor Ön az 1956-os eseményeket népfelkelésnek minősítette. Ön is említette, hogy sok-sok levelet kapott ezután. Végül is sikerült-e feldolgoznia mindazt, ami akkor, ekörül a bejelentés körül kicsúcsosodott?

— Levelezés dolgában, e tekintetben nem tudok többet mondani, mint amit Pakson, vagy éppen Tolna megyében annak idején elmondtam. A dolog természetéhez tartozik, hogy érdekeltség és politikai vita szerint ki-ki a neki megfelelő vonzáskörből kapja a támogató vagy az elítélő sorokat. Én több támogató levelet kaptam, és kevesebb becsmérlőt. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy amikor az ember eltökélten ilyen politikai lépés megtételére szánja el magát, akkor a legkülönbözőbb reflexiókkal számolnia kell. Én ezt belekalkuláltam. Most már úgy érzem, bírom az ország közvéleményének a támogatását.

— Önnek az egyik fontos tétele, hogy a múlttal szembe kell nézni. A közeljövőben várható egy olyan fontos esemény, amely újra nemzeti önvizsgálatra sarkallhat mindenkit. Nagy Imre és társai temetése. Milyen belső megtisztulásra, lelkiismereti harcra volna szükség ahhoz, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül történhessen meg a végtisztesség megadása?

— Lelkiismeretvizsgálatra és a lelkiismeret ébrentartására mindig szükség van. Ami a történelmi előzményekhez való viszonyunkat illeti, az előbb említett népfelkelés ügyben azt kell belátni, hogy egy több százezres, a kormányzati felelősségre továbbra is igényt tartó politikai pártmozgalom egy hamis történelmi értékeléshez nem kötheti a maga identitását. Új helyzetben vagyunk, amikor ezt az identitást számon- kérik. Nem is akárkik, a párt saját tagjai. Ami a Nagy Imre temetését és a Nagy Imre ügyet illeti: itt egyedül a rám kirótt feladat miatti kötelezettség tart vissza a véleménynyilvánítástól. Ez a tisztességes. Amikor/mi a bizottságunk munkáját elkezdtük, szinte fölesküdtünk rá, hogy semmiféle előírt következtetésnek nem teszünk eleget. Ez esetben saját bizottságunk munkáját tenném lehetetlenné, ha már most feltételezések alapján nyilatkoznék erről az ügyről. Annyit azonban meg kell mondanom, hogy az ügyek felülvizsgálatába beletartozik a Nagy Imre ügy is, s nemcsak az általam vezetett bizottságban, hanem annak a kormánybizottságnak a munkájában is, amely az 1945 óta elkövetett törvénytelenségeket tárja fel. Ehhez még annyit, hogy egy dolgot joggal feltételezhet az ember minden vizsgálódás nélkül. Az európai politikai kultúrában és civilizációban a politikai vétkeket politikai úton szokták számonkérni, s nem pedig bűnvádi úton, s különösen nem akasztással elintézni.

— Nemrégiben átszervezték a Központi Bizottságot és a Politikai Bizottságot is. Hogyan érzi magát az új testületben?

— Továbbra is vitahelyzetben, és ez szellemileg készenlétet, jó tornát jelent.

— Kecskeméten úgy fogalmazott, hogy egy öt-hatszázezres MSZMP-ből formálódó reformpárt tudná óhazánk előtt álló változásokat véghez vinni. Hogyan lehetne ezt megteremteni?

— Mindenekelőtt a horizontális szerveződéseket kell lehetővé tenni, majd a platformszabadságot biztosító garanciákat, a kisebbség védelmét megoldani egészen addig, hogy harcolhasson többséggé válásáért, és végül pedig egy olyan fajta szervezeti légkört és politizálást szükséges megvalósítani, amelyben ki-ki szabadon eldöntheti — minden kényszer nélkül —, hogy milyen pártot választ magának. Én ennek ellenére remélem, hogy öthatszázezren az MSZMP-t fogják választani.

— Már korábban megfogalmazta, hogy késésben vagyunk. Nem késünk-e el végérényesen ezekkel a lépésekkel? Elérhető-e még ez a cél?

— így mondtam, és így mondom most is, de én más kényszert nem érzek, mint siettetni a dolgokat. Tehát a bizalom vagy legalábbis annak nagy része visz- szanyerhető, s hiteles új politikával újra fellendülhet az ország élete.

Gábor László Homa János

Fotó: Szántó György