Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-10 / 59. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. március 10., péntek 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS »y. . .visszanéztem a megjárt körökbe__99 B án Imre Dante-könyvének margójára „Állottam vizének mélységei felett,/Sima volt a földszin, de sötét, mint az árnyék...” Arany János kezdi e sorokkal Dante cí­mű versét, hogy alább megren­dültén így folytassa: Az ember... a költő (mily bi­tang ez a név!) Hitvány koszorúját, reszket­vén, elejti És, mintha lábait szentegy­házba tenné, Imádva borul le, mert az Isten sejti. A Dante-mű igézetében élő, s azt — bár reménytelenül — újra és újra felfedezni óhajtó olvasó is így áll a legújabb magyarországi Dante-interpretáció, Bán Dan­te-tanulmányok című könyve előtt. Az ok kézenfekvő: olyan monográfia igényű tanulmány- kötetet tart kezében, amelynek számtalan, szinte felsorolhatat- lan dimenzióját látva roppant ki­csinynek érzi magát, s már-már méltatlannak is a befogadásra. Ez a könyv ugyanis — ahogyan az utószót író Király Erzsébet mondja — egyszerre „...egy filo­lógiai iskola, egy módszer, egy tudósfáradozás gyümölcse..., amely egyszersmind egy ember­nek, egy ethosznak, egy szemé­lyes „gyönyörűségnek” a gyü­mölcse...” Dantéről sokan és sokat Írtak már nálunk. Elragadtatással szólt róla Arany, méltatta Pé- terfy Jenő és Kaposy József, for­dította és kommentálta Babits, s hogy ne csak a klasszikus elő­döknél maradjunk, említsük meg a magyar dantológia olyan munkásainak nevét is, mint Kar­dos Tibor, Sallay Géza, Gáldi László, Koltay-Kastner Jenő és Rózsa Zoltán. Ám ilyen teljes­séggel, s az európai és a tenge­rentúli Dante-szakirodalomnak szinte teljes szellemi birtokbavé­telével eleddig senki. S lehet-e elhallgatni, hogy ez a nem min­dennapi tudós életpálya innen, Eger falai közül indult? Aligha. A szülővárosától, s majd ne­gyedszázadnyi időt átfogó gyön­gyösi tanárkodása színteréről lé­lekben elszakadni soha nem tu­dó Bán Imre munkájáról ehe­lyütt szólni és előtte fejet hajtani kötelesség... A közel háromszáz lap terje­delmű könyv egyaránt élvezetes olvasmány lesz szakembernek, s érdeklődőnek egyaránt. Tartal­mának újszerűsége, stílusának könnyedsége, eleganciája, s nem utolsósorban eredményeinek ösz- szessége egyaránt garancia erre. Mindjárt az első tanulmány­ban elmondja: könyve „egy kor­szerű Dante-kép”-et ígér, s te­gyük hozzá: ad is, teljességre tö­rekedve — még akkor is, ha elő­szavában — szerényen — vállal­kozása „nagy hiányairól” beszél. S hogy mit ért korszerűségen? A Dante-filológiában világszerte elfogadott consensus communis követelését, mely szerint „egy modem monográfia nézőpontja csak a középkori Dante lehet.” Hogy miért? Mert Dante eszmei­leg és művészi tekintetben egya­ránt középkori. Tudatos szakítás ez a nálunk sem ismeretlen „kö­zépkor és reneszánsz között” fel­fogással, s hangsúlyos kinyilvá­nítása annak, hogy a Dante- oeuvre tárgyszerűen csakis „a ka­tolikus dogmarendszer, a skolasz­tikus filozófia, a ptolemaiosi zárt kozmosz, a keresztény univerza- lizmus, a lovagi ideálvilág és köl­tészet, az allegorikus-szimbolikus jellegű művészi ábrázolás” felől közelíthető és érthető meg. A kötet tanulmányait ez a szempontrendszer köti csokor­ba, s ez a szándék lesz az írások legjavának vezérelve. Hit és tu­dás középkori viszonya, a közép­kori ember antikvitásképe, a Dante-mű és a lovagi kultúra ösz- szefüggései, Dante szerelemtana és annak forrásai, a nagy firenzei kiterjedt természettudományos tájékozottsága, irodalomelméle­ti tudatossága, morálfclfogása, a vallásos misztika és a skolasztika Commediabeli funkciója, s még megannyi más kérdés kap erudi- tív megvilágítást a könyvben — közöttük olyanok is, mint a Szín­játék „asztronómiai, kronoto- pográfiai, morális” és „szám- szimbolikus struktúrája”. S ha már a Commedia kompozicio­nális, szerkezeti vonatkozásait említettük, tegyük hozzá gyor­san: különösen izgalmasak a kö­tet ama dolgozatai, amelyekben a számmisztika és számszimboli­ka szerkezetformáló funkciójá­val kapcsolatos eredményeit tár­ja elénk a szerző. „Egyszer már komolyan kellene vennünk azt a gyakorta odavetett hasonlatot — írja egyhelyütt —, amely a Com­media felépítését a gótikus ka- tedrálisok megszerkesztésével állítja párhuzamba. Ezek ará­nyait, felépítésük menetét, stílus­elemeit éppúgy kiszáműották, ahogyan Dante tette... Nem pusztán a hármas szám unalomig ismételt szimbolikus szerepéről, és bizonyos — a három canticán áthúzódó — ismétlésekről, előre kiszámított megfelelésekről van szó, hanem a legapróbb részlete­kig ható tervezésről, amelyben az énekek sorainak száma, bizo­nyos nevek megfelelő helyen történő felbukkanása is kijelölt szerepet játszik.” Más helyen, egy az Isteni szín­játék szerkezetét vizsgáló tanul­mányban fel is vonultatja azokat az érveket, amelyek e grandió­zus, valóban a gótikus székes- egyházak szerkezetével rokonít­ható mű struktúrájában a szám­szimbolika szerepe mellett szól­nak. S teszi ezt e speciális kérdés szakirodalmának impo­náló ismeretében — saját megfi­gyeléseivel, eredményeivel gaz­dagítva az eddig tudottakat. A Commedia egyes részeinek ( Po­kol, Purgatórium, Paradicsom) terjedelmi növekedésére például éppúgy figyelmeztet, mint a kos­mos rendjének számszerű össze­függéseire (amit mára Biblia és a görög bölcselet is tanított), vala­mint a Színjáték legfeltűnőbb is­métlődő számaira (3, 7, 10). S nemcsak a szembetűnő ismétlő­déseket (a sötétlő erdőbeli há­rom vadállat; a Dante megmen­tésére gondoló „három szent hölgy”: Mária, Lucia, Beatrice; a túlvilági utazás három kalauza: Vergilius, Beatrice, Szent Ber- nát), hanem a rejtettebbeket is kimutatja, így például azt, hogy mindhárom részben 7-7 ének kezdődik hasonlattal, hogy a szövegben hét ízben esik szó Dante száműzetéséről, avagy hogy Dante összesen „tíz alka­lommal fakad ki a Curia ellen.” Nem kisebb jelentőségűek a Dante és a lovagi kultúra viszo­nyával kapcsolatos fejtegetések sem. Dante legalább oly mérték­ben lovagi költő — halljuk ki Bán Imre szövegeiből —, mint ameny- nyire a vallásos, misztikus érzé­sek lírai kifejezője. Érveit ezúttal is olyan biztonsággal tudja felso­rakoztatni, hogy mindenfajta kétkedés semmissé lesz. Szinte nincs a dantológiában olyan, Dante lovagságát tárgyaló mun­ka, amelyet ne ismerne, s ne ka­matoztatná eredményeit kon­cepciója kidolgozásában. E kér­dés legizgalmasabb kifejtését Az Új élet elemzését adó és a Fran­cesca da Rimini (A Pokol V. éne­kének magyarázata) című dol­gozatokban találja meg az olva­só. Spersze azt is, ami már az esz­tétikum sajátosan magas szintű megnyilvánulása: amikor is en­nek a dolce stíl nuovo, az édes új stílus keretében testet öltő dantei szerelmi lírának „lovagi légkö­re... a vaUásos misztikuméba vált át”, amikor például a Vita nuo- vában a földi és az égi, „a lovagi a vallásossal egyesül.” A recenzens — noha szívesen folytatná élményeinek megosz­tását az olvasóval — kénytelen gátat szabni mondandójának. Kénytelen, mert e könyv, Bán Imre eme, talán legfontosabb opusának gazdagsága egyszerű­en lehetetlenné teszi az általa fel­tárt dantei csodák és szépségek maradéktalan felsorolását. Zár­juk hát e rövidke fejtegetést azzal a reménnyel, hogy a felfedezés további örömét ki-ki maga szerzi meg majd a kötet olvasása köz­ben. Mert ez a mű egy sokáig dé­delgetett monográfiaterv meg­valósulásának elmaradása elle­nére is „fölér a hiányzó monog­ráfiával”, s ebben a formában is élményeket és ismereteket kíná­ló olvasmány... Lőkös István L ányok nevetésétől han­gos a domboldal. A páston kislibákat legel­tetnek a gyerekek, fölöttük most érkező madarak mérin- csélik az égi magasságokat, a patakparton barkát bontanak a mogyorók, langyos szél fésül- geti a télből ébredező kócos vi­lágot. A jegenyék kíváncsian bámulják a patakot, a felhők — mintha megálltak volna — rá­érősen libbennek el a-Nap elől. A nagy tavaszi kibontako­zásban minden nap hoz valami újat, ma reggel, a rét szétterített kötényére megjött az első gó­lyapár. Ismerősen tekintgetnek széjjel a világban, tollászkod­nak, bámészkodnak, megfü- rödnek a ragyogásban. Kutas Andrásné, született Pál Eszter az udvaron áll a kút mellett és hunyorogva lesi az eget, miközben a hajlott derekú kémény tetején kapaszkodó üres gólyafészket figyeli. Egy fohásznyi idő sem telik bele, ide is megérkezik az egyik lakó és mintha nem is hagyott volna maga mögött sok ezer kilomé- temyi utat, békésen rendezgeti tarka ruháját. — Majd megjön a párod is! — mondja az asszony inkább magának és a hiányzó család­tag szerencsés visszaérkezésé­nek nyugalmával teszi a dolgát. Déltájban elegáns autó áll meg a ház előtt, utasa előszősz utcahosszán hordozza végig a tekintetét, majd gondolatban megsimogatja az öreg házat, az udvart, a boldog gyermekkor felejthetetlen színterét, megpil­lantja az édesanyját, aki libbe­nésnek szánva tétova lépteit, tárt karral éri el a fiát. Forró, szorító a néma ölelés, idő kell, amíg a könnyek lepe­regnek az arcon. — Ma jöttek a gólyák is! — újságolja a fiának, aki gyerekes örömében majdnem ölbekapja az anyját, aztán indulnak a be­járat felé. A ház belülről ugyan­olyan, mint régen, a konyha meleg, barátságosan hívogató, a sarokasztal és a lócák félév­százados nyugalommal nyűvik maguk mögött az időt, a láncos óra sétálója is egykedvűen mozdul, csupán az időt méri, mert az események nem reá tartoznak. — És az unokáim? Aggódással várja a választ, de a fia nyugtatja: mindenki jól van, de át majd a nyáron jön­nek, pár napos pihenésre ezút­tal csupán egyedül érkezett. — Túlhajtottad magad! Ki­fáradtál megint? Kevés szóból értenek az anyák, a férjeiket, gyermekei­ket féltő asszonyok olyanok, mint a gondolatolvasók, a szí­vekbe látnak és onnan hozzák elő a legrejtettebb titkokat is. — Szép friss tojásaim van­nak. Sercen a zsír a lábasban, jó il­lat járja át a konyhát, a szek­rényből előkerülnek a hazai ru­hák, a flanelling, az apjától örö­költ bekecs, a micisapka. — Milyen gyógyszert írt fel a doktor? — Csak pihenést rendek... — Kedden a tv-ben is mutat­tak! Szaladt is mindjárt kereszt­anyád a hírrel, sokan megállíta­nak a boltban, az erdőn, ami­kor virágért megyek, úgy mondják húes tudós lettél... Az öregasszony puhán, lá­gyan ejti a szavakat, olyan a be­széde, mint a távolról hallatszó harangszó, érzi, tudja ő jól, hogy tnüycn orvosság kell az ő fiának a mai zaklatott minden­fajta vüágban. — Eddig már eladtam négy­száz csokor hóvirágot, de haj­nalban már ibolyát szedni in­dulunk, úgy gondolom segít­hetnél, mert a lábaim olyanok, mint a csökönyös lovak. — Anyám csak emlegeti a baját, de pihentetni nem akaija a kerekeit. Miért járja még min­dig az erdőt? Pál Eszter a fiára csodálko­zik. — Nem vagyok én semmi­nek szűkében fiam, engem amíg élek, kitart az erdő, a nyugdijacskámat pedig félrera­kom az unokáimnak. Húsvétra Jancsikának biciklit veszek... Alig virrad még, amikor Ku­tas András professzor úrnak már ébresztőt fújnak. — A fokosod ott van az ajtó mögött! Szaporázd magad, mert a hajnali friss levegő jót tesz a szívnek, a tüdőnek... András csodálja az anyját, a vézna kis asszony frissességét, a konok akaratot, az élethez való ragaszkodást. Tudja jól, hogy miként szövi most is a pókhálót körülötte, mert dehogyis kell neki a segítség a virágszedés­hez, mindennél fontosabb most neki a fia egészsége. Hűvös szél támad, ébredezik az erdő, a Nap is előbújik erőt­len sugaraival a magas hegyek mögül. Az első kaptató után a professzor liheg, mint a kovács­fújtató. — Lassabban édesanyám! Megértőén nézi a fiát, az ő hetven esztendős galambszíve bizony rá se hederít a partra, a hirtelen emelkedőre. — Ilyenkor tágul a tüdő! Tu­dod, nem árt, ha néha próbára tesszük magunkat, mert a szo­balevegő, a város füstje meg­szívja az embert. Magasan jár a Nap, amikor elérkeznek a sziklák alá, ahol a déli verőkön úgyszólván ka­szálni lehet a hóvirágot. Az anyja elmarad, kosarába szedi sorra a csokrokat, ő ibolyát ke­res. A száraz avar alatt rá is bukkan néhány tőre, amelyen szendén, fázósan nyiladoznak a bimbók. Magasabbra kapasz­kodik, mintha már könnyebb lenne a légzés is, a szíve sem za­katol úgy, mint amikor elindul­tak. — Merre vagy? Újra egymás mellett állnak és a professzor úr átnyújtja a csokrot. — Édesanyámnak szed­tem... A kosárba, a hóvirágok tete­jére kerül az ibolyacsokor. Egy bólintás, egy könnycsepp a kö­szönöm. — Tudod, aki mindig más­nak szedi a virágot, az örül iga­zán a sajátjának... Szalay István A hallgatás övezete (H/2) Minden harmadik visszaeső Naivitás lenne azt hinni, hogy Anatolij Szorenko, ez a 40 éves alezredes, a Murmanszk közelé­ben lévő szigorított munkatábor parancsnoka — rendőrtiszti főis­kolát végzett és a Szovjetunió Belügyminisztériuma Akadémi­áját, három gyermeke van, 15 éve dolgozik ebben a táborban — beosztottjaival együtt majd átne­veli Bektyaskint, aki kijárta a bű­nözés negyvenéves „főiskolá­ját”. De rendjén való-e, hogy a javító-nevelő büntetés-végre­hajtási intézetek csak az elzárás és a termelés feladatait vállalják magukra? Szorenko „előkelő” helyezést kapott: munkatelepe statisztikai adatai szerint tíz el­ítélt közül kiszabadulása után három visszakerül ide, országos átlagban a munkatáborokba zárt elítéltek mintegy egyharmada harmadik büntetését tölti, vagy ennél is többször elítélték már. A munkatelepeken tartózko­dó elítéltek száma újabban jelen­tős mértékben csökkent, ami nemcsak a bűnözés csökkenésé­nek és a nemrég meghirdetett széles körű amnesztiának kö­szönhető, hanem annak is, hogy a bíróságok csak igen súlyos ese­tekben szabnak ki szabadság­vesztés-büntetést. Ugyanis vilá­gosan felismerték, milyen to­vábbképzést nyújthat egy újonc­nak a zárt büntetés-végrehajtási intézet. Végtére is ismeretes, mi­lyen szomorú következmények­kel jár, ha összezárnak egymással normális és szellemileg elmara­dott embereket, súlyos pszicho­patákat és beteges nemi hajla- múakat. El lehet-e különíteni őket úgy, hogy ne találkozzanak egymással a szűk zárkákban vagy a láger zsúfolt, közös helyiségé­ben? Lehetetlen. Nem, nem a munkatelep a fe­lelős az elítéltek súlyos bűneiért, de ha belepillantunk azokba az ügyiratokba, melyek borítólap­ján piros csík jelzi, hogy különö­sen veszélyes elítéltről van szó, akinek a szökésétől tartani lehet, azt látjuk: ritka eset, hogy súlyos bűncselekményért kapta volna első büntetését. Többnyire vere­kedésért, kisebb értékű lopásért, ittas állapotban elkövetett botrány­okozásért ítélték el először... Tel- tek-műltak az évek, egymást követték a szabadságvesztés­büntetések, és ma már mindnek ott a neve mellett a jelzés: ke­gyetlen és vakmerő bűncselek­ményekért ítélték őket szigorí­tott munkatelepen letöltendő szabadságvesztés-büntetésre. A társadalom elzárkózik A munkatelep iskolája? Talán az élet iskolája. Ugyanazé a ra­gyogó és tiszta életé, amelyben rájuk nincs szükség, ők rontják a képet. Nem gondolkodtunk el ezeken a kérdéseken, megpró­báltuk kikerülni a reszocializáció súlyos problémáját. A bezártság hosszú évein át ezek az emberek havonta tíz rubelért vásárolhat­nak a tábor kis boltjában, ahol mahorkán, cigarettán, fésűn, fü­zeteken, teán és olcsó cukorkán kívül semmi nem kapható. Hi­szen ha innen kikerülnek, még egy közönséges boltban, az ut­cán is elveszett embernek érzik magukat. Mit mondjunk akkor a munkába állásról, hiszen az üze­mek nem is igen akarják felvenni őket! A múlt évben a munkatele­pekről szabadult 11 ezer ember felvételi kérelmét utasították visz- sza indokolatlanul a különböző üzemek. Most azt hirdetjük: kapjanak több önállóságot és jogot a helyi tanácsok! Csakhogy más szem­mel nézi az ember ezeket a jogo­kat, ha megtudja: az ország több mint 70 városa úgy döntött, hogy a korábban elítélt személyek ese­tében korlátozza a bejelentkezés lehetőségét. Annak idején ez odáig fajult, hogy Leningrádban határozat született: büntetett előéletű fiatalok nem jelentkez­hetnek be a városba. De hát hol éljenek, ha nem a szüleiknél? Mondjuk ki nyíltan: e rendte­remtési törekvéssel a szabadulta­kat a gyakorlatban visszakény- szerítjük a munkatelepre. Az, hogy a bűnösnek bűnhőd­nie kell, nem jelentheti azt, hogy meg kell szakítania minden kap­csolatát a szabad élettel. Nehéz megérteni, miért írhat egy javító­munkára ítélt ember hozzátarto­zóinak havonta csupán egy leve­let. Azon a munkatelepen, ahová ellátogattunk, három — mindösz- sze három! — helyiség van, ahol az elítéltek találkozhatnak hoz­zátartozóikkal. Évente két láto­gatást engedélyeznek. De mind­három helyiség ottjártunkkor üresen állt... (Vége) Viktor Losak (Moszkovszkije Novoszty — MTI-Press) Az egri Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet MTZ traktorral történő' talajmunkák végzésre megrendelést vesz fel. Jelentkezni lehet: Eger, Lenin út 132-134. alatt személyesen, illetve a volt kórházi Célgazdaság Vécsey-völgyi telepén személyesen, vagy a 13-434-es telefonon 8-14 óráig. Ibolyák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents