Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-08 / 57. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 8., szerda Nőnapi csokor / / Ave, Éva! Legendák leánya, te édesvízi csókjaink partján delelő Szűz: nézz vissza, láss végig az úton! És dicsértessél, mert beleőszülsz! A fiatalok zömének fogalma sincs arról, hogy a közelmúltban elhunyt Márai Sándor, a hazai és a világliteratúra kimagasló egyénisége. Február 26-i Gondolatjel rá emlékezett, méghozzá rangjához méltóan értékelve munkásságát. A megszólaltatott szakember nemcsak fájdalmát hangsúlyozta, hanem arra is utalt, hogy az ötvenes évek szűklátókörű, korlátolt, bosszantóan tendenciózus irodalompolitikája száműzni óhajtotta mindmáig s a jövőben is élő örökségét a felnövekvő nemzedékek tudatából. Embermesék Ugyanezen a napon ilyen címmel jelentkezett újabb blokkjával az a sorozat, amely mindig szolgál szellemi meglepetéssel. Ezúttal azt a Potoczky Máriát, azt a földbirtokos lányból kommunistává, majd üldözötté, bör- tönbetaszítottá vált remek asz- szonyt kérték mikrofon elé, aki bebizonyította, hogy a jellem formálódását nem törvényszerűen határozza mega származás. Ő ugyanis tolerálta vagyona elvételét, s a miskolci MDP könyvtárának alapítója lett. Érzelmi motíA szeretet Elsősorban gyermekeknek szerkesztik a Hangolót, amelynek stábja február 27-én délután — többek között — azt a héviz- györki Sápi Pálnét, Juli nénit szólaltatta meg, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy napjainkban nem plántálják be a kicsik lelkivilágába a szeretetet, így aztán az aligha szökkenhet szárba, ő Otto von Ma Az Európa Parlament képviseletében hazánkban járt IV. Károly fia, akit a Magyar Hírlap egyik száma Habsburg von Maként titulált, akiről nemrégen a Népújság is írt, akit valaha a Népszabadság Otto von Tegnapként emlegetett. Nos, az idő igazolta, hogy az előbbi megnevezés a helyes, hiszen utolsó monarchiabeli császárunk, királyunk ma már idős gyermeke lépést tartott a korral. A szerdai Ötödik sebességben kiemelte, hogy őt nem zavarja faNévtelen levelek A nem véletlenül közkedvelt, s az ultrabalosok által drasztikusan ostorozott Vasárnapi Újság ismét bizonyította korrektségét, hiszen publikálta az egyes programokra érkezett különböző előjelű reflekciókat.Ez a korrekt s azzal is messzemenően egyetértek, hogy ugyanekkor — „olvasói” Levél kapcsán — bírálta azokat, akik névtelenül dühösködNSZK: anavyav ffiíívészsti sikerek Ez aligha bocsánatos bűn, hiszen kincseit önzetlenül ajánlotta nekünk. Sajnos ez a varázslatos küldemény késve érkezett hozzánk, így hát kötelességünk, hogy erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten pótoljuk mások ge- rinctelenségből fakadó mulasztását, s ne csak fejet hajtsunk gondolkodásmódja, tisztessége előtt, hanem ápoljuk is azt a testamentumot, amelyet ránk hagyományozott. Kell az efféle mementó. Az elszomorító az, hogy nem kizárólag ebben az esetben. vumokkal átszőtt barátság fűzte Nógrádi Sándorhoz, s akkor sem bántódott meg, amikor az ismert politikus nem tudta megvédeni. Cellatársa lett Kéthly Annának, az SZDP egyik vezéralakjának. Soha nem fűtötte bosszú, ugrásra kész indulat, s ma is a megbékélést, az egymás iránti megértést vallja és hirdeti, mondván—visz- szapillantva keserű múltjára —, hogy nem az az ember aki üt, hanem az, aki állja. Disputáznék vele, mégsem teszem, mert lenyűgöz erkölcsi magasrendűsége. jegyében mindig ezt tette, ízes, de tanulságos történetekkel szórakoztatva, nevelve az apróságokat. Most sem okított, csak arra célzott, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk s egyáltalán nem mindegy, hogy milyen felnőttekké érnek nebulóink. Hallgassunk rá. Javunkra válik. miliabeli hovatartozása, hogy büszke magyarságára, s arra az országra, amely dicséretes tempóval hozza be egykori lemaradását, amelynek vezető politikusai komolyan veszik a demokráciát, az európaiságot, a pluralizmust, a többpártrendszert, amelyet azért érdemes segíteni, hogy ezek a törekvések ne szenvedjenek csorbát, hogy a múlt intelmeit kamatoztatva felhőtlenebb jövőt építhessünk. Osztoz va a jogokban és a kötelességekben egyaránt. nek, háborognak, vádaskodnak, s eszükbe se jut, hogy cáfolhatat- lanul bizonyítják etikai szegénységüket. Nem felesleges mindez, hátha hasznukra válik, s álarcukat levetve mutatkoznak azon a porondon, ahol csak az igazság diadalmaskodhat. Bármilyen viadalomban... Pécsi István Talán nyelvi érdekesség, hogy a honatya megnevezés után nem honosodott meg beszédünkben a „honanya” titulus, így tizenhét község parlamenterét 1985 óta egyszerűen csak úgy emlegeti az ember: a képviselőasszony... Első ciklusát tölti az Országházban Nagy Endréné, a füzesabonyi takarékszövetkezet üzletági osztályvezetője, aki az egri Alpári Gyula Közgazdasági Technikum, majd a Pénzügyi és Számviteli Főiskola után a számok, a forintok világávaljegyezte el magát. „Mellékesen ”pedig a képviselőséggel. — Költségvetési témában kértem eddig szót — emlékezik. — A nyugdíjasokért beszéltem: azért, hogy az áremelkedések miatti kompenzációt ne százalékban határozzák meg a számukra, hanem abszolút számban. Akkoriban újdonságként hatott ez a felvetés, annál jobban örülök annak, hogy az idén már figyelembe vették a javaslatomat, s így kapják a szociális támogatást. Az ilyen gazdasági helyzetben a kisnyugdíjasoknak jelent ez sokat. — Ügy hírlik, szívén viseli a sorsukat... — Hány éves korában kapta az első „nővirágot”? — Talán tíz-tizenegy éves lehettem, apám lepett meg vele, jelentős dolog volt ez számomra, mert ő az, akitől mindig a legnagyobb örömmel fogadom a nőnapi hóvirágot, vagy a kedvencemet, a rózsát. Mindig kapok tőle valamit, de egyébként is tele van a lakásom virággal. Nekem a virág a szeretetet jelenti, főként ha attól kapom, akinek fontos vagyok, aki tisztel.. — Miről álmodott akkoriban a boldog, hóvirágcsokros lány? — ...Hogy egyszer nagylány lesz! Olyan szérettem volna lenni, akire figyelnek az emberek, aki középpontban van, aki fontosat csinál az életben. Ezt komolyan gondoltam, annak ellenére, hogy általában későn érő típus voltam. A célom érdekében lefoglalt a tanulás az egri középiskolában, az értelmes szórakozás, a mozi és az első számú időtöltésem, a tenisz. Éjinek ma is hódolok, szinte minden szabad lírámat ott töltöm a pályán. Igaz, Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárvári lány, akit akkor még nem Szőke György- nének hívtak. És aki csak az iskolai tanulmányaiból tudta, hogy merre is van a Mátra lábánál elterülő város. S aki hegyeshalmi érettségizőként nem is sejtette, hogy pénzügyőr alhadnagyként tisztelik majdan Gyöngyös polgárai. — Mindez valóban úgy kezdődött, mint a mesében: a család három lánygyermeke közül az egyik Pécsre ment férjhez. A választott fiú történetesen pénzügyőr volt, s egyszer azzal a tréfás kérdéssel lepett meg: "Nincs kedved finánckodni...?" Ezzel betette a bogarat a fülembe, mígnem 1973 januárjában Mohácson találtam magam a vám- és pénzügyőrségnél. Egy Udvarnevű j ugoszláv — magyar átkelőhelyen teljesítettem szolgálatot, szorgalmasan vizsgáltam a ki- és belépőket vagy másfél esztendőn át. Jó iskola volt, mindenre megtanítottak, s hagytak is dolgozni a kollégáim... — Mindenek felett! A fogadónapjaimon is főként az idősebbek keresnek fel, el is gondolkodtatott a dolog. Megejtő, hogy szívesen osztják meg a gondjaikat, hihetetlenül őszinték. Néha nem is konkrét segítségért jönnek, hanem „csak” elmondani a legbensőbb érzéseiket. Érzem, jó nekik, hogy kiönthetik valakinek a szívüket bárhol is találkozunk. Tréfásan szokták is mondani a munkahelyem szlogenjével, hogy „útba esem jövet menet”, hiszen a jóízű beszélgetések nem fémek bele i'gy-egy fogadónapba.- Ez a bizalom a képviselőa versenyszerű játékig nem jutottam el... Aztán jött a főiskola, ez számomra az Élet önállóbb szakaszát jelentette, de bizonyos értelemeben a nehezebbét is, mert mindig szorosan kötődtem a szüléimhez, a testvéremhez. Talán nem is tudok teljesen önálló életet élni, Budapestről is rögtön hazaszaladtam, sokszor telefonáltam, vonzott a család. Megnyugtat, hogy bíznak bennem, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, s — Nem kolléganőket akart netán mondani? — Nem, jól hallotta. Ugyanis akkoriban én voltam az egyetlen női vámos Baranyában. Egyedül kellett lépdelnem a szolgálati létrán. El is jutottam az őrvezetőségig, ott aztán le is ragadtam... — Hogyhogy...? — Más beosztásba kerültem: férjhez mentem és szültem egy kislányt és egy fiú ikerpárt. Évekig ők jelentették nekem az állandó készenlétet, elfoglaltságot. De arról, hogy hivatásszerető pénzügyőr legyek, soha nem mondtam le. Az egyenruhás szolgálatom aztán 1978-ban a gyöngyösi Vámhivatalban folynék szól elsősorban, vagy a nőnek? — Szerintem is-is... Érdekes, közügyben inkább a férfiak keresnek meg, emberi panaszaikkal viszont a nők. Bár egyszer eljött hozzám egy hetven éves tófalusi bácsi, s azt mondta, neki tulajdonképpen nincs semmi gondja-baja, csak látni akarta a képviselőasszonyt. Aztán egy kiadósat beszélgettünk mindenféléről, ami éppen jött. — Előny-e, hátrány-e a munkájában, megbízatásában, hogy a „gyengébb nemhez ” tartozik? — Semmivel sem másabb, ez meghatározó egy fiatal nő életében... Alig több, mint egy esztendeje dolgozik Hermann Györgyi a megyei tanács igazgatási osztályán előadóként, a munkája során tizenöt takarékszövetkezet törvényességi felügyeletét látja el az Államigazgatási Főiskola elvégzését követően. — Érettségi után vonzott a jogi pálya, így kerültem a főiskolára, ahol felhőtlen esztendőket töltöttem. Kemény erőpróba tatódott, úgynevezett belterületi feladatokat láttam el. Ez szerteágazó munkát jelent és sok-sok elfoglaltságot, hiszen munkaidő ide, túlóra oda, az áruval megrakott kamionnak indulnia kellett menetrend szerint. Vagy a beérkező szállítmányok vámolása sürgette az embert, az ügyfelekkel is haladéktalanul foglalkoznunk kellett. Mindezek mellett állandóan tanulmányozni szükséges az újabb és újabb vámrén- delkezéseket. Tapasztalatból tudom, megértocsaládi háttér nélkül ez nem ment volna... — Nehéz idők lehettek. — A nehéz inkább az éjszakázás volt a könyvek felett, meg az, mint bármelyik nőtársamnak. Talán elfoglaltabb vagyok, egy- egy ülésszak témáihoz sokat kell „hozzáolvasnom”, készülnöm. Éz időt rabol máshonnan, pedig szeretek kötni, varrni, minden nőies dologba belekezdek. Előfordult, hogy otthon belemélyedtem egy anyagba, tele volt idegen szavakkal, szótárazni kellett, hangosan böngésztem. Megszólalt a férjem: ’’azt már tudod, hogy mi az afiskus, de elfelejtetted kivasalni az inget, amit ígértél...” Egyébként sokat segítenek, s állíthatom, nemcsak nőnapon... — Való igaz, emlékszik még az első nőnapi virágra ? — Hogyne, tizenhat éves koromban kaptam egy fiútól három szál szegfűt, immár mint nagylány. Hát, lehet ezt elfelejteni, vagy a keris éveket, amikor az osztálytársak kedveskedtek az elmaradhatatlan hóvirággal...? — Az idei március 8-át a Parlamentben tölti. Ha most, mondjuk, „női téma’Tenne a napirenden, miről beszélne? — Amögött a kifejezés mögött, hogy „nők”, én mindig a napi kapcsolatokat, problémákat keresem, ezért a fiatalságról, a hátrányos helyzetűekről, az életkezdésről, a lakáskérdésről, s nem utolsó sorban a családról szólnék, mert Évák nélkül egyik sem létezik... volt, de úgy éreztem, olyan szakasza ez az életemnek, amelynek sohasem lesz vége. Kiegyensúlyozott voltam, s azt gondoltam, hogy ha dolgozni fogok, az is jó lesz, csakis jó... — Ebből úgy tűnik, mintha csalódott volna a pályakezdésben... — Szó sincs róla, nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, a közgazdasági szakközépiskolában még a tanítással is megpróbálkoztam, csodálatos volt. Itt éreztem beválni az egykori álmomat: valóban középpontban voltam, figyeltek rám. De, úgy érzem, az előadói munkakörömben is elfogadnak, nincs arról szó, hogy ezt a munkát most nő végzi-e, vagy sem. — Szóval, ezek lettek az álmokból. .. De miként szeretné eltölteni a nőnapot mondjuk tíz év múlva? — Tíz év múlva...? — mosolyo- dik el, mondván, hogy erre még igazán nem is gondolt. — Hát..., talán úgy, hogy azoktól kapjak virágot, akik szeretnek és tisztelnek, s akik iránt én is hasonlóképpen érzek. Az imént az álmokat emlegettük, egy most is van: szeretném, ha tíz év múlva ezen a napon attól kapnám a legszebb virágokat, aki ma a legrejtettebb gondolataimban is benne van.... hogy kilóra lehetett mérni a bevágandó jegyzeteket, rendelkezéseket, jogszabályokat. Itt nem lehet elszakadni az élettől, hiszen nekünk minden téren egy lépéssel előbbre kell járnunk, vegyük csak az elektrotechnikát, amelyet számtalan vállalatunk alkalmaz. Ha mi tévedünk, de ne forduljon elő, akkor az súlyos összegekbe kerül a népgazdaságnak... — Hadd keressem itt is a nőt. Önök szigorúbbak, mint a férfi vámosok? — Remélem, nem haragszanak meg a férfi kollégák, ha azt mondom, hogy igen. A nőkben, mint általában, itt is jobban bennünk van, hogy: „rend a lelke mindennek...” — De, ugye egy csokor nőnapi virág az önök szívét is meglágyítja? — Legfőképp, ha a gyermekeim olyan szeretettel adják, mint legelőször, négy éves korukban egy kis vers kíséretében. A kedves köszöntést mi is szívesen fogadjuk. — Szép ünnepet valamennyiüknek.. ! Vers: Utassy József Fotó: Gál Gábor Szöveg: Szilvás István A General-Anzeiger című nyugatnémet fővárosi lap hétfői számában nagy elismeréssel méltatja Lux Erika zongoraművésznő közreműködését azon az ünnepi hangversenyen, amelyen szombat este Sir Jehudi Menuhin vezényelte a bonni Beethovenhalle zenekarát. A koncerten a jelenleg az Augsburg melletti Neusássben élő Lux Erika, a müncheni Richard Strauss-konzervatórium tanára, az NSZK-beli Liszt Társaság elnöke Beethoven C-dúr zongorversenyét adta elő. A kritikus kiemeli a művésznő technikailag kiváló, makulátlan játékát, a karmester szándékaival teljes mértékben egyező felfogását. A Die Welt című lap hétfői száma terjedelmes méltatást közöl Spiró György „ Csirkefej" című színművének NSZK-beli ősbemutatójáról. A „Schauspiel Bonn” színpadán péntek este Kalle Kubik által rendezett előadás után a közönség lelkes tapssal, kitörő ünnepléssel jutalmazta a magyar színpadi művet és a nyugatnémet színészeket. A „Csirkefej”-et az NDK-beli Karl-Marx-Stadtban már tavaly decemberben színre vitték. Mert beleőszülsz, én édes párom. Isten se óvja már azt a tájat: vércsével pillog az ég, fölöttünk sasok körözik a pacsirtákat.
