Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 4., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Rendünk őrei Nem titok a belügyes munka Munkában a prágai rendőrség a „forró” januári napokon (Fotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség) A rendőrökkel és segítőikkel az élet minden területén találkozhatunk: az országutakon éppúgy ott vannak, mint a városok forgatagában, esetenként civilben, leggyakrabban viszont egyenruhában látják el feladatukat. Napról napra változik és alkalmakként nehezebbé válik a belügyesek munkája a szocialista országokban is, de tevékenységük nagy részét már nem fedi hivatali titok. Összeállításunkban most öt ország példáján keresztül győződhetnek meg róla, hogy nem is olyan egyszerű a rendőrök feladata. Körzeti megbízottak Csehszlovákiában évtizedek óta hatékonyan működik a körzeti megbízottak hálózata. Nemcsak a nagyvárosokban, de faluhelyen is mindenhol találkozhatunk az irodáikkal. Természetesen a főváros, Prága sem kivétel, ahol a kerületeken belül is végrehajtották a területi felosztást. A megbízottakat, vagy ahogy itt nevezik, a „főfelügyelőket” a legjobb rendőrök közül válogatják ki, s akik eredményesen és közmegelégedésre dolgoznak, azokra számítanak a nyugdíjkorhatár elérése után is. Átlagosan 5-6 ezer lakosra jut egy megbízott, aki szoros kapcsolatot tart az úgynevezett kerületi polgári bizottságokkal, a területéhez tartozó intézményekkel, üzemekkel, iskolákkal, és természetesen az önkéntes rendőrökkel is. Ez utóbbiakból hozzávetőlegesen 380 csoport lát el állandó felügyeletet Prágában, munkájukat a megbízottak irányítják. Az utóbbi idők legkomolyabb feladatának azt tekintik, hogy az ifjúság körében végezzenek az eddiginél sokkal hatékonyabb propagandát és nevelőmunkát, mert riasztóan megnövekedett a fiatalkori bűnözés aránya. Lótolvajok terepjárón A megbízotti és önkéntes rendőri munka más országokban is ismert, így Mongóliában is. Igaz, az ázsiai országban nemcsak európai szemmel kell figyelnünk a feladatokat, hiszen a fővárosban, Ulánbátorban teljesen más jelenti a problémát, mint például vidéken. Érdekes, hogy a falusi kollektívákban sokkal több az önkéntes, mint a városokban. Vidéken minden harmadik felnőtt önkéntes rendőr, míg a városokban minden tíz lakosból csupán egy. Ez azzal magyarázható, hogy a rendőri hálózat vidéken valamivel ösztönösebb alapokon szervezett és mások a technikai adottságok is. Mongóliában még ma is az egyik leggyakoribb bűncselekmény az állatlopás: lovakat, szarvasmarhákat, birkákat hajtanak el. A legutóbbi adatok szerint tavaly 120 ezer jószágot loptak el, azonban a több mint 40 ezer önkéntes rendőr tevékenységének köszönhetően az állatok egyhar- madát még időben sikerült megtalálni. A lótolvajok azonban még sok helyütt előnyben vannak a rendőrséggel szemben. Amíg ők terepjáró kocsikkal oldanak kereket, addig a rendőrök — főleg vidéken — csak lóháton vehetik őket üldözőbe. A rendőrség felszereltsége tulajdonképpen csak a városokban kielégítő. Népszerűtlen bírságolás Nem így áll a helyzet az NDK- ban, ahol a közlekedési rendőrök elől bizony nem lehet egykönnyen egérutat nyerni. Európa egyik legjobban motorizált országában a rendőrök is alaposan felkészültek az ellenőrzésre, a közutakon a rend biztosítására. A rengeteg gépkocsi és motor azonban megállíthatatlan áradatként hömpölyög. A majdnem 17 millió lakosú országban hétmillió embernek van jogosítványa, s a géppark évről évre 150— 160 ezer kocsival növekszik. Sajnos ezzel egyenes arányban emelkedik a közúti balesetek száma is, s ami a legszomorúbb, az áldozatok között sok a gyerek. Ennek elkerülésére a rendőrség országos klubhálózatot szervezett, ahol az iskoláskorúak közlekedésismereti tanfolyamokon vesznek részt. Az elméleti oktatás mellett igen népszerű a gyakorlati foglalkozás is, amikor motorozni, autót vezetni is megtanulnak a lányok és a fiúk. A közúti baleseteket okozók között annál népszerűtlenebb a bírságolás. Kisebb vétségek esetén maximum húsz márka helyszíni bírság fizetendő, a komolyabb eseteket már bíróság tárgyalja, a pénzbüntetés húsz márkától egészen ezer márkáig terjedhet. Megjegyezzük, hogy a vétkező, balesetet előidéző gyalogosokat ugyanolyan szigorúan büntetik, mint a gépjárművezetőket. Nem tabu már a börtön Kubában is akad néhány olyan „intézmény”, ahol nagy szigorúság és fegyelem van. Sokáig tabutéma volt a börtönök, vagy átnevelő táborok életéről írni, de ma már külföldi delegációknak is megmutatják ezeket, bizonyítván, az emberi jogokat semmivel sem sértik meg. Néhány hete az ENSZ szervezésében tett látogatást egy szakértői csoport az egyik női börtönben, ahol nem találtak semmi kifogásolni valót. A börtön rendőr egyenruhás női parancsnoka vezette végig a küldötteket, akik az elítéltekkel szabadon beszélgethettek. A börtönben 232 személyt őriztek, a büntetési idő három hónaptól húsz évig terjedt. Az elítéltek külön „fajsúlyú” csoportokban dolgoztak, már, aki erre hajlandóságot mutatott. A börtönszabályzat ugyanis előírja, hogy a munkavégzés önkéntes, igaz, a rabok túlnyomó többsége élt a lehetőséggel, mert így pénzt is kereshet. Eltartási címen a kereset 35 százalékát tartja visz- sza a börtön, a maradék összeget egy részletben a szabaduláskor fizetik ki, de mód van arra is, hogy havonta hazaküldjék a családoknak. A börtönben dolgozó rendőrök legfontosabb feladata a nevelés, sajnos nem állnak rendelkezésre adatok arról, mennyire sikeres ez a munka. Jogot tanuló rohamrendőrök A szovjet belügyminisztériumot sem kerülte el a peresztrojka és a glasznoszty. Nem is olyan rég még nagy szenzációnak számított, hogy a rendőrség sajtótájékoztatót rendezett Moszkvában a város közbiztonsági helyzetéről, a premiert azóta rendszeresen prolongálják. Ezeken a tájékoztatókon sokszor elhangzik, hogy a rendőrség nehéz helyzetben van, hiszen megnövekedett az alternatív csoportok száma, gyakoriak az utcai megmozdulások, az engedélyezett tüntetések, de azok is, amelyekre a városi tanács nem adta áldását. Ilyenkor pedig a rendőrség feladata a tömeg szétoszlatása, a rend fenntartása vagy helyreállítása. Nem véletlenül alakult meg a rohamrendőrség, amelynek tagjait nyugati mintára szerelték fel, s már több alkalommal szükség volt bevetésükre, műanyag pajzsostul, könnygázgránátostul. A belügyminisztérium szóvivői elmondták, hogy a rohamosztag tagjait nemcsak közelharcra és mesterfogások elsajátítására oktatták ki, hanem jogi ismereteiket is bővítették. Ez utóbbi feladat a nehezebb, mert a törvények egy sor kérdésben még pontosításra vagy megírásra szorulnak. Szerdahelyi Csaba Naptárreform Ünnepi javaslattal lepte meg a konzervatív világot a Times. A tekintélyes angol lap szerint itt az ideje, hogy május 1-jét, amely elsősorban szocialista érzelmek kinyilvánításának kedvez, töröljék a naptárból. Ehelyett október 13. lehetne az a nap, amikor őfelsége alattvalói önfeledten ünnepelhetnének. A javaslat az újság Levelek a szerkesztőhöz című rovatában jelent meg, vagyis a legolvasottabb helyen, s azt Paul Speaken jegyezte. Az ötlet megalapozott, ezt mondja a szerző, mivelhogy a brit munkaadók már jó ideje arról panaszkodnak, hogy sok a fizetett ünnep, kiváltképpen tavasszal. Ezért tehát rendet kellene tenni az ünnepek között, például amit lehet, át kellene helyezni őszre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a javaslat nem volt pusztába kiáltott szó, több kommentár is taglalta, s megemlítették a Times egyik korábbi javaslatát is, amely a trafalgári győzelem napját ünnepeltette volna. Ezt a várható következmények miatt elvetették: nem tenne jót a franciák nemzeti büszkeségének, ha a csatorna másik oldala a Napóleon feletti győzelemtől lenne hangos . . . Esetleg a Közös Piac némely döntésénél állnának bosszút érte. Május 1. detro- nizálása viszont senkinek sem ártana, október 13. ugyanis Szent Edward király és hitvalló napja. Valamint a Vaslady, Margaret Thatcher születésnapja. Az önfeledt ünneplés egyben módot adna arra is, hogy mindenki — és nemcsak a konzervatívok — nyugodtan nézhesse a televíziót, amely egyenesen közvetíti a tory- kongresszust, amelynek a főszónoka éppen Margaret Thatcher. A. várhegy fildgiítja Egészen a múlt század közepéig takaros kirándulás volt Pestről felzarándokolni a budai hegyekbe. Amíg a Lánchíd el nem készült, állandó útvonal sem ívelt át a Dunán, s mindehhez ráadásul ott tornyosult a Várhegy, amelyet vagy északról vagy délről meg kellett kerülni, hogy tervezett célját elérje az utas. Amikor aztán Széchenyi István kezdeményezésére és angol Clark fivérek, Thiemy és Adam megtervezték, illetőleg megépítették a Lánchidat, az egyszeregy természetességével vetődött- fel egy alagút fúrásának a gondolata is keresztül a Várhegy oldalán. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc meg a reá következő megtorlás ugyan egy kissé elodázta ennek a tervnek a végrehajtását, de csupán csak pár esztendővel, mert 1853-ban már szorgalmasan csattogtak a csákányok az eróziós szigethegy mésztufájában, ahol pedig az úgynevezett budai márga állott ellen, ott az ásók tették a dolgukat. Clark Adam tervei alapján — mai szemmel ítélve hihetetlen gyorsasággal — alig két hónap alatt bukkantak ki az építők a hegy túlfelén, a romantikus beli urmnak a fantáziáját. Közülük ugyanis többen kardoskodtak amellett, hogy az északi és a déli oldal járdái mellett csillogóvillogó üzletsorok épüljenek, s az alagút így szépen gyarapodó fővárosunk egyik fő bevásárló utcájává rangosodjék. Ebből a javaslatból azonban nem lett semmi. Nyilván azért is, mert a forgalom nőttön nőtt, hiszen a Krisztinaváros egyszeriben a budai részek középpontjaként indult virágzásnak, s onnan a fogatok ezrei jártak Pestre áruért, vagy hozták-vitték a bámészkodó népeket. Egészen 1945-ig élte a maga nyüzsgő életét ez a mesterséges barlang, ám a menekülő német csapatok — lévén fontos stratégiai pont — berobbantották. Sérülései szerencsére nem voltak túlságosan súlyosak, így amikor a Lánchíd újjáépítéséhez nekiláttak, ezt is gyorsan helyre lehetett állítani. Falai, útteste sima bontást kapott, és a Pestre néző kapuja is visszanyerte régi formáját, azaz két dór oszlop fogta közre, csúcsos keretét pedig úgynevezett fogsoros főpárkány övezte. Ez a jellegzetes — egyszerűségében is monumentális — bejárat nyeli el és bocsájtja ki ma is a Krisztinában. Az átjáró kiképzéséhez, ma is látható formájának kialakításához azonban még kellett egy-két esztendő; Örményi József, az Alagút-társaság elnöke, egykori alnádor százharminc esztendeje, 1857. április 30-án vághatta ketté az avatószalagot. A Lánchíd természetes folytatásának tetsző föld alatti közlekedési vonal megnyitásának napján is ugyanakkora volt, s nagyjában-egészében ugyanúgy festett mint most. Hossza 349,66 méter, legnagyobb magassága 10,6, legnagyobb szélessége pedig 9,48 méter volt. Hogy falait, aljzatát miféle kövek borították, már nem tudjuk, azt azonban igen, hogy megépítése mennyire megmozgatta a kor várospolitikusainak, tanácsForgalom az alagútban lás csodáját szemlélni. A vegyszeres kezelés nyomán ugyanis ismét világítani kezd a jelenlegi mozaikmintás burkolat, s úgy csillog-villog, mint a szép fővárosunkat kínálgató színes leporellók tarka fényképein. Egy-két napig —, mert a motorok újból reá köhögnek, s az iménti ragyogásra ismét reá borul a fátyol. így volt, így van, s így is lesz ez, amíg alagút az alagút, mert a masinákat kitiltani onnan nem lehet. S nem is kell, hiszen Széchenyi éppen nekik, a mindenkori legmodernebb járműveknek álmodta meg ezt az útrövidítő, és minden bűze ellenére is oly kedves és jellegzetes barlangot. Az alagút bejárata gépjárművek ezreit, és azt a néhány gyalogost, aki a déli oldalon meghagyott járdán bandukol. Sétálgatásra ugyanis aligha alkalmas manapság a Lánchíd folytatása, hiszen ott sokszoros erővel bűzlenek, piszkítanak a kipufogógázok. A szürkés köd csak éjszakánként oszlik el valamelyest, amikor gyérebb a forgalom. A füstölés sötét nyomai azonban az ívelt falakon maradnak, s azokat időről időre le kell súrolni. Nagy munka és nem kis esemény ez: ha elindul az emelhető platós mosó masina, még a rádió is bemondja, és számos járókelő kanyarodik el ilyenkor a művelet színhelyére a megtisztu
