Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-30 / 75. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 30., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Miért kell tájékoztatási törvény? Lépés a. jogállamiság útján Nagy várakozás előzte meg annak idején a sajtóról szóló 1986-os törvényt, mégis, szinte páratlanul rövid idő után, feltehetően még ebben az évben, hatályát veszti. Születése pillanatában sem volt nehéz megállatapí- tani, hogy ez a törvény nem alkalmas a tájékoztatásban érdekeltek — mind a sajtó, mind a közvélemény — várakozásainak a kielégítésére. A tisztességes közéleti nyilvánosság garanciáit várták tőle akkor, amikor az állami politika rangjára emelkedett a negatív jelenségek elhallgatása, a rózsaszínű álmok realitássá való nyilvánítása. Amikor éppen a valóság megszépítése lett az információs struktúra működtetésének alapszabálya, a sajtó pedig a hatalmat gyakorló elit legfontosabb legitimációs eszköze. A sajtótörvényt e hatalom apparátusa fogalmazta meg. Olyan is lett. Most mégsem a törvény maga az oka annak, hogy gyorsan átlép felette az idő. Megannyi részlete ma is, holnap is még hasznosan alkalmazható lenne. Az a politikai struktúra van letűnőben, amelynek egyik utolsó, de jellemző, törvénybe iktatott produktuma. Ilyen értelemben a „történelem” kiált új törvényi szabályozás után. Hogy miért? Az okok jól megindokolt rendszerét tartalmazza az az előterjesztés, amely a Népszabadság szombati számában volt olvasható a politikai nyilvánosság és a tájékoztatási törvény irányelveiről, valamint a párt sajtópolitikájának és a pártsajtó fejlesztésének kérdéseiről. Az előterjesztést a Központi Bizottság március 29-i ülésén tárgyalják. A tavalyi országos pártértekezlet után szakított a párt a korlátozott nyilvánosság melletti direkt irányítás gyakorlatával. Dinamikus folyamat indult be, amelyben a politikai nyilvánosság már nem csupán „sajtómunkát”, „információs struktúrát” jelent, hanem a társadalmi demokrácia érvényesülésének színtere. Bármennyire leegyszerűsítésnek tűnik, a történelem az októberi forradalom utáni, — és csak azzal mérhető — korszak- váltást, mint a szocializmus építésének új, egyesek szerint végső lehetőségét a peresztrojka kifejezésével jelöli. E fordulatnak van egy világszerte ismert kulcsszava: a glasznoszty. Ha nem is lépésről lépésre azonos úton járunk a Szovjetunióval, a folyamat tartalma Magyarországon is hasonló. Ezért, valahogy ilyen távlatokban kellene elhelyezni az átalakítási folyamatban a politikai nyilvánosságról most születő elhatározásokat. A közzétett előterjesztésből kitűnik, hogy az MSZMP — új módon keresve helyét a hatalmi struktúrában, — nem egy az apparátus által megfogalmazott törvénytervezetet kíván „jóváhagyásra” feltálalni. Ehelyett az alkotmányozási folyamat egyik fontos állomásaként megfogalmazza a maga irányelveit, amelyeket meggondolásra, elfogadásra ajánl a törvény megalkotására hivatottaknak. Az ajánlás a jogállamiság ma élő stációit bejárva válhat — e tervek szerint még ebben az évben — törvény- nyé. A Központi Bizottság elé került előterjesztésnek van egy másik, más típusú fejezete. Ez a pártsajtóról, a párt sajtópolitikájáról szól. Ez, amennyiben a KB elfogadja, nem ajánlás, vagy irányelv lesz, hanem határozat. Ilyenformán kötelező állásfoglalás a párt tagjai és szervezetei számára. Mondhatni: új alapokra helyezi a pártsajtóról és a sajtó munkájáról vallott eddigi felfogásokat és a párt gyakorlatát. Ezen belül érdekes és sok tekintetben hézagpótló a határozattervezetnek a párt megyei lapjairól szóló része. Alkalmas a mai, sok helyen tapasztalható kételyek, bizonytalanságok eloszlatására, miután világosan körvonalazza, mit vár a párt e lapoktól, s hogyan kívánja velük kapcsolatrendszerét fenntartani. Új és meglehetősen bonyolult helyzetben találja a határozat a megyei lapokat. Annak idején, a párt hatalmi pozíciójának megszületése pillanatában, diktátummal teremtett egyértelmű helyzetet a sajtóban. Megszünte- tésssel, összevonásokkal kialakította az „egy megye, egy lap, az is csak a miénk lehet” koncepcióját és az ennek megfelelő szervezetét. Sokáig még a lassan előtűnő városi lapok is szenzációszámba mentek, majd hirtelen gombamódra kezdtek szaporodni a különféle lapok, folyóiratok, időszakos kiadványok, közlönyök. Valóságos versenyhelyzet alakul ki, hiszen ezek a ma még többségében kis lapok különféle társadalmi rétegek, csoportok elkülöníthető érdekeit, eme érdekek politikai érvényesítésére vonatkozó elképzeléseiket fogalmazzák meg. Ebben a helyzetben a határozat megerősíteni javasolja, hogy a megyei lapokat a párt a jövőben is magáénak vallja, s elvárja tőlük, hogy hitelesen számoljanak be a politika országos folyamatairól, egyszersmind legyenek a helyi politikai közélet igényes közvetítői, befolyásolói. Feltételezi az előteijesztés, hogy ezek a lapok meghatározó módon fogják erősíteni a párt politikai befolyását. A Központi Bizottság bizonyára tovább formálja az előterjesztést, de máris bizonyosra vehető, hogy a leendő határozat nagy hatással lesz a magyarországi demokratikus átalakításra. Újabb lépés a jogállamiság útján. A szükséglet három-négyszeri túllépése sem okoz károsodást a szervezetben Jódozott só A hazai sókészlet 80 százaléka jódozottan kerüljön a boltokba — javasolták az egészségügy és az illetékes vállalatok képviselői. Tavaly 40 ezer tonna sót fogyasztottak Magyarországon, ebből 5200 tonna volt jódozott. A napokban egyre több üzletben kapható ismét a jódozott asztali só, amely — napi fogyasztással — a szervezetnek szükséges mennyiségű jódot tartalmazza. A pajzsmirigy működéséhez elengedhetetlen jód ugyanis hazánk megyéinek ivóvizében alig található meg. A felnőtt szervezetnek naponta 180 mikrogramm jód szükséges ahhoz, hogy a pajzsmirigy ellássa szabályozó funkcióját a zsírsavak elégetésében, a zsírok cukorrá alakításában, a kálium és a kalcium visszatartásában, a vérsavó megfelelő koleszterin- tartalmának megőrzésében. A jódegyensúly megbomlásának egyik legismertebb — egyben leggyakoribb — rendellenessége a struma, vagyis a pajzsmirigy megnagyobbodása. Jódhiányt jelezhet a magas vérnyomás, a vérkoleszterin szint emelkedése. E hiány következtében előfordulhat az idegrendszer működésének lelassulása, növekedhet az infarktus bekövetkezésének esélye, s pajzsmirigyrák alakulhat ki. A gyerekeknél fejlődési zavart, elhízást idézhet elő a jódhi- ány. Élelmiszerrel együtt elfogyasztva viszont veszélytelen, s a napi jódmennyiség-szükséglet három-négyszeres túllépése sem okoz károsodást a szervezetben. A tanulság reményében Elveszett évelt Egy régi gyöngyösi rab diák emlékeiből Folynak az elmúlt évtizedek törvénysértéseinek feltárásai, politikai, tudományos elemzései. Félrerakott, régi iratkötegekről fújják a port, sokáig — vagy mindmáig — eltitkolt, elhallgatott ügyek, történetek kerülnek napvilágra, a nagy nyilvánosság elé, ha talán nem is a felelősségre vonás, a kíméletlen megtorlás szándékával, a történelmi tanulságok levonására feltétlenül. Miért, miért nem? — találgatom — az egykor elhurcolt gyöngyösi fiatalok sorsáról is még mindig keveset tudnak a városban. Pedig közülük azóta sokan visszatértek az ismeretlen homályból, s polgártársaik között dolgoznak, élnek — vagy éltek jó ideig. Hallomásból keresem egyiküket. Meglepi az érdeklődés, aztán udvariasan kitér a beszélgetés elől. — Ami volt, elmúlt — mondja rezignáltan a telefonba. — Ne firtassuk ennyi év után. Nem biztos, hogy jó, ha újságba kerül. Ebben maradunk. Majd másiknál próbálkozom. Első kérésre ő sem vállalja a találkozást, de utóbb hajlandónak mutatkozik rá. Kazánházban vár. Fűtő itt, naponta délután négyig. Korszerű a berendezés, minden különösebb aggodalom nélkül megtehetjük, hogy leüljünk, szót váltsunk munkaközben is. Gépei között idézi a múltat: — Akkoriban még nyolc osztályos volt a gimnázium, s én az ötödikbe jártam. Olyanforma lehettem, mint a jelenlegi elsősök: érdeklődő diák, és pajkosságra is hajlamos srác. Szerettem a fizikát meg a játékot is, a szünetekben és iskola után szívesen időztem a haverok között. Túlzásokra nemigen hajlottam, csodálkoztam is, amikor teljesen váratlan letartóztatásom előtt néhány nappal, egri pap nagybátyám a megyeszékhelyen, látogatásom befejeztével, a búcsúzásnál hirtelen megkérdezte tőlem: Remélem, nem keveredtél semmi rosszba, nincs szükséged arra, hogy én bújtassalak, védjetek?” Ugyan, nekem semmi okom a félelemre! — válaszoltam hetykén. Mert tényleg, véletlenül sem jutott volna olyan eszembe, hogy bármi komolyabb ”balhéban” benne lennék. Nem sokkal később mégis elvittek... Jól emlékszem rá ma is: hazafelé tartottam a suliból, amikor valaki utánam szólt. "Keresnek” — figyelmeztetett. Azt hittem, hogy csak hülyéskedik. Ám alig, hogy megérkeztem, valóban jöttek értem. Rendőr cipelt magával. Odabenn kiderült: többünket is ösz- szeszedtek. Május kilencedikét mutatta a naptár, 1946-ban... — Mit mondtak a rendőrségen? — Semmi különösebbet... Csak utóbb jutott tudomásunkra, hogy egyik tanárunk feljelentése van a dologban... Másnap teherautón vittek tovább bennünket Pestre, Hatvanban újabb fiatalokkal is kiegészítvén társaságunkat. A rendőrségről kifelé jövet, elég nagy tömeggel találkoztunk a kapu előtt, hangokat is hallottam: a Szaléz-gyerekek.” Gyöngyösön ugyanis akkoriban foglalkoztak a páter ügyével, amihez egyébként nekünk persze az évgilágon semmi közünk sem volt... Szóval, a fővárosba hurcolták a ’’rakományt”. Előbb az Andrássy út 60-ba kerültünk — itt sem igen szóltak hozzánk — majd három hét után a Budaörsi úti laktanyából kialakított internálótáborba. Eleinte még kijártunk dolgozni gázgyári munkára, de utóbb csak a fogda maradt. Ám azért napozni innen is lemehettünk. Örültünk, ha a szabadban lehettünk, mert az épület tele volt poloskával. Ágy helyett inkább a földön aludtunk vízcsíkokkal körülrajzolt kis helyeken, hogy a férgeket valamivel távol tartsuk. Aztán a következő állomásunk a mai Gorkij fasoriéit. Újabb helyünkön már abban reménykedtünk, hogy végre hazaengednek minket — a velem együtt közvetlenül lefogott négy társam egyikét csehszlovákiai személlyel kicserélve útjára is bocsátották, azóta is a szomszéd országban él— de csak nem lett belőle semmi. Augusztus 24-én végül is tárgyalásra került sor a Conti utcában, szigorúan törvényt ültek fölöttünk, ahogy ’’meg volt írva”. A szovjet bíróság röviden végzett velünk. Ekkor értesültem először a velem kapcsolatos vádról: rádióalkatrészeket találtak a holmijaim között odahaza, ráakadtak a kályhacsőbe dugott, zárdugattyú nélküli fegyveremre, s arra a két, kb. 20 centis lövedékre is, amit az udvaron elástam... Igaz volt, amit felróttak ellenem, de csupa gyerekes játék. A szüleim postán dolgoztak, s akkoriban ide gyűjtötték a városból összeszedett rádiókat. Néhány visszamaradt, belőlük ez-az hozzám került. Szerettem barkácsolni, érdekelt a technika. Gondoltam: egyszer talán magam is építek egy önálló készüléket. A fegyvert a kiürített szomszéd zsidó házban, a golyókat pedig már nem is tudom, hogy hol találtam. A háború után melyik gyereket nem érdekelték az ilyesfélék a legártatlanabb szándék mellett...? Dehogy akartunk mi szervezkedni, bárkit is megtámadni! Igazán nem voltunk veszélyesek senkire, véletlenül sem próbáltuk volna terrorizálni a giminket, bárhogyan is ’’aggodalmaskodott” a feljelentőnk... No, 10 évet kapott a fő vádlott diák, én pedig nyolcat. Tizenöt esztendősen hát elítélt lettem. — Hol töltötte a büntetését? — Október 10-én indultunk, s ha jól emlékszem: húszadikán érkeztünk a lembergi táborba, a Szovjetunióba. Előbb azonban a sopronkőhidai gyűjtőt is megjártuk. A lembergi volt gettóból időközben máshová is vittek bennünket, majd megint visszakerültünk, s csak nagykorúságunk elérése után vezényelték a társaságot további büntetőtelepre, de az Uralon innen. Először 1949-ben adhattam magamról hírt egy betegsége miatt ’’leszerelt” egri cigánnyal, s évekkel később is csupán egy kinn szerzett ismerősöm Hatvanba címzett levelében. Fogságomról alig tudtak valamit idehaza, s amióta újra itthon vagyok, sem meséltem sokat. Mit mondjak? Nem unatkoztunk, úgyszólván mindenfélével foglalkoztam magam is. A koszttal mindig baj volt, legyengültem, előfordult, hogy majdnem meghaltam. Hihetetlen,de 1953. december 2-án Gyöngyösön voltam. — Hogyan fogadták idehaza? — Meglepett, hogy amíg a határig meglehetős szabadság, nyitott vonatajtók mellett utaztunk, Magyarországon ismét szigorú őrizetet kaptunk. A nyíregyházi Sóstónál — ahol különben igazán kiadós, négyfogásos búcsúebédünket fogyasztottuk az étteremben — az újbóli örömteli lak- mározást is megkeserítették az épületet körülvevő ”ávósok ”. Újjongott az ország az angolok elleni 6-3-tól, de mi bizony szorongva készültünk a várva várt találkozásra... Aztán kiderült: volt miért. Otthon tudtam meg, hogy időközben meghalt az édesapám és a nővérem — egyetlen testvérem —, s gyors elhelyezkedésről szó sem lehetett. Csak 1954 tavaszán kaptam állást. Befejezetlen iskoláimmal, szakképzettség nélkül 23 évesen is csak segédmunkás lehettem a fűrészüzemben, a tejiparnál, a fatömegcikk-készítőknél. Csupán az esti úton megszerzett érettségit követően tudtam elhelyezkedni a kőbányánál, s később, a szakmunkásképzőben kitanult rá- dió-tv műszerészséggel boldogulhattam jobban. Dolgoztam a postánál, polgári alkalmazottként a honvédségnél, s tavalyig a Gelkánál Hatvanban, illetve idehaza. Azonban a legjobb igyekezetemmel sem vittem sehol a művezetőségig, noha időközben technikusi minősítést is szereztem, s villamostelep-keze- lői vizsgát tettem a szakmámban. Valahogy itt is, ott is emlékeztettek "hiányzó "időmre, a hatvanas években a takarékkönyvemen nyert gépkocsihoz még a gépjárművezetői engedély kiadásától is vonakodtak. Ötvenhét évesen kellett új szakmával próbálkoznom, s hogy a helyemen megmaradjak, éppen most is tanulok egy tanfolyamon. A nagy nyomású kazánok kezelésére akarok levizsgázni. Kezében már a megnyugtatóbb papír G. Szafronov vezérőrnagytól, aki 1988. április 22-én igazolja, hogy a budapesti szovjet csapatok 1946 augusztusában hozott ítéletét csapat testük hadbírósága megsemmisíti, és a hajdani ügyet bűncselekmény hiányában lezárja. Egyben pedig az elítéltet rehabilitálja. S. Gy — ő kéri, hogy maradjunk csak nevének kezdőbetűinél — mégsem boldog. Nemrég elveszítette a feleségét is. Hiába, hogy tisztességgel felnevelte egyetlen gyermekét, leánya és veje egyaránt főiskolát végzett, a napokban immár a harmadik unoka született — legderűsebb tekintetén is látszik a szomorúság. S úgy tűnik: ez végigkíséri életét. Mostoha sorsáért — érzi — semmi sem kárpótolhatja... Gyóni Gyula Kollégiumot avattak Hatvanban Hatvanban a Betonútépítő Vállalat egykori munkásszállója több éven át diákotthonként működött. A feltételek, a tanulmányi eredmények, a közösségi élet lehetővé tette, hogy kollégiumi rangot kapjon az intézmény. Szokodi Ferenc, Heves Megye Tanácsa általános elnökhelyettese avatta fel a 180 fős, kollégiumi rangot kapott intézményt, mely Damjanich János nevét vette fel. Az elkövetkezendőkben a város közép- iskolásainak biztosít kulturált elhelyezési lehetőséget, tanulmányaikhoz segítséget, és kulturális, szabadidős programjaikhoz szervezett lehetőséget. (MTI-fotó: Szabó Sándor)
