Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-03 / 54. (53.) szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 3., péntek Sokszor nem a gondolatok, hanem inkább a látványos jelenetek vonzzák a nézőket Megváltozott támogatási rendszer — Közönségcsalogató horror — Többletmunka, de megéri-e? Mi lesz veled, mozi? Nem igaz, hogy csak a video az oka, hogy az emberek kevéssé járnak moziba. A szélesvásznú mozgóképnek még mindig meglenne a varázsa. Ha ... Ha a konkurencia kihívását is figyelembe véve olcsóbbak lennének a mozijegyek. Ha az eddig szórakozásra szánt időt nem kellene munkával töltenünk. Ha a filmszínházak szolgáltatásai, sokoldalúbbak, vonzóbbak lennének . . A helyzet azonban az, hogy a jelenlegi színvonal megtartása is komoly nehézségekbe ütközik. Nézzünk ezúttal két városi mozit! Kiss Péter, az egri Vörös Csillag vezetője szerint a forgalmazás egyik alapvető gondja, hogy az elmúlt években korántsem volt következetes — országos szinten — a filmtámogatási rendszer. Az 1988. január 1-jétől érvényben lévő szisztémát év közben változtatták meg az illetékesek — ezzel jókora zavart keltve a vetítőhelyeken. Az eredeti három kategória szerint létezett úgynevezett kiemelten támogatott alkotás, KT-s — ezeknél a nettó jegybevétel után kétszáz százalék térítést kaptak a filmfőigazgatóságtól. A magyar filmek többsége ugyancsak a támogatottak közé tartozott, ezek vetítése után a jegybevétel arányában 160 százalék térítés járt, míg az egyéb támogatottak után 113 százalék. Az ösztönzés rendszere természetesen nem hagyta figyelmen kívül a produkciók művészi értékét, a közvetített gondolatok aktualitását. A negyedik csoportba tartoztak mindazok a szórakoztató játékfilmek, amelyek számíthattak a közönség tetszésére, s könnyen eladható- nak tűntek. A kategorizálást — mint korábban is — a filmfőigazgatóság szakemberei döntötték el. Mint ahogy azt is, hogy 1988. július elsejétől létrehoztak egy újabb úgynevezett T-O-s kategóriát azoknak a műveknek, amelyek művészileg elsőrangúak, ám amúgy is sikerdarabok. Ezek a továbbiakban csak eszmeileg és nem anyagilag ajánlott művek. így eshetett, hogy például a Hupikék törpikékelső része után még jócskán csurrant-cseppent a támogatók erszényéből, míg a második rész vetítéséért a mozik már egy fityinget sem kaptak. Az adminisztratív intézkedés hátterében valószínűleg az a meggondolás húzódott, hogy túl sok pénz áramlott ki a központtól év közben. A terv szerint dolgozó filmszínházak bevételi tervét ez a tény jócskán megbolygatta! Dacára a kialakult szituációnak, az egri Vörös Csillag például a múlt esztendőben rentábilis volt. Ám mit hoz majd a jövő? Ha a piacon meg akar élni, valamennyi mozisnak a sarkára kell állnia. Szigorodnak a követelmények. így aztán többfélével is próbálkoznak: Direkt közönségszervezéssel becsalogatni a nézőket a „KT-s”, többnyire rétegfilmekre. Főleg a középiskolásokra, mint a legnyitottabb korosztályra lehet számítani, de már őket is elcsábítják a megye- székhelyen is fogható külföldi televíziós programok, a Super és a Sky, meg az iskolai videózás. Az egri Vörös Csillag és a gyöngyösi Puskin kísérletképpen ez évtől a lehetőségek másfajta bővítésével is megpróbálkozott. A Heves Megyei Moziüzemi Vállalat ösztönzésére e két vetítőhelyen előnyt élvezhetnek az úgynevezett sikerfilmek (Bizony ebben benne vari a horror és az erotika is). Növelték az előadások számát is. Napi négy alkalommal állnak az érdeklődők rendelkezésére. (3, 5, 7 és 9 órakor). Veres Ágnes, a gyöngyösi Puskin vezetője kérésünkre már az eltelt két hónap tapasztalatait is egy csokorba gyűjtötte. — Az emberek könnyen megszokták az új programszerkezetet — mondta. — A sikerfilmek kínálata kedvező fogadtatásra talált, de mivel egy-egy alkotást két hétig is műsoron tartunk, talán nem igyekeznek annyira a jegyvásárlással. így esett meg, hogy pl.' A hegylakót egy hét után levettük a műsorról, mert lanyhult iránta az érdeklődés, aztán pedig újból keresték. Ezek után azt érdemes megvizsgálni, vajon az alkalmazottak erőfeszítései, a többletmunka, meghozta-e a várt eredményt? Mindkét üzemvezető szerint ésszerű belső átszervezéssel jól sikerült megoldaniuk a dolgozók munkarendjét. A pénztárosok a korábbi hét helyett teljes nyolc órában teljesítenek szolgálatot, s ez bérükben is jelentkezik. A gépészeket, jegykezelőket (a későbbi, kilencórás kezdés miatt) éjszakai pótlék illeti meg. S hogy a növekvő rezsiköltségek, s az adatok végső összefüggésben mit mutatnak? Azt még egy későbbi, vállalati felmérés ítélheti meg. A jelenlegi becslések szerint a tavalyi év hasonló időszakához képest mindkét városi moziban abszolút értelemben nőtt a bevétel. Ám ezt az idén a magasabb helyárú szórakoztató filmekkel, (s a több előadással?) érték el. Logikus, persze, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek is megvan a felső határa. Tehát korántsem rózsás a helyzet. A jövőbeni kilátások? A napokban szereztek tudomást a vállalat rendelkezésére álló támogatási összegről. Ez több millióval kevesebb, mint a múlt évi, holott növekednek az üzemelési költségek. Másik oldalról pedig elmaradóinak a nézők is, hiszen a magánember a kultúrán, szórakozáson tud még spórolni. Nincs más hátra, be kell szállni ebbe a versenybe. De vajon meddig bírják az iramot? Lesz-e aki, vagy ami (pl. a tanács) a segítségükre siet. Mert ha nem, megeshet, hogy néhány filmszínházat be kell majd zárni. Jámbor Ildikó Csokonai és a vetretze Csokonai Vitéz Mihálynak első kollégiumi pőre alkalmával a szemére vetették, hogy egy bizonyos Somogyiné nevű özvegy asz- szonnyal embertelenül bánt. Csokonai tagadólag válaszolt erre a kérdésre. A következőkben a következő kérdések és feleletek hangzottak el: — Kérdés: Üzent-e ily szavakkal ennek az asszonynak: ,,k . . .anyja kofájának mond meg, tsinálja jobban a vetretzét, ne tegyen belé annyi hagymát. Csokonai: Ezt én nem üzentem, mindazonáltal lehetséges, hogy a reggelinél vagy ebédnél méltatlankodás közben ilyesmi kicsúszott a számon. Betegeskedtem, s az orvos által előírt orvossággal éltem, s a sült húson kívül egész nap nem tudtam mást enni. Ez az oka annak, amiért Somogyiné asszonyomnak azt üzentem, hogy végre gondosabban készítse el azt az ételt. Kérdés: Milyen izenetvivő vitte meg ezt Somogyinénak? Csokonai: Szeles József diák inasa, Vas Márton. Vas Márton: Csokonai Uram azt izente Somogyiné asszonyomnak, hogy jobban tsinálya a vetretzét, mert különben másuvá viszik stináltatni, erre azt kérdezte, hogy ki nem szereti a Deákok közzül a vetretzét, én megmondottam, hogy Csokonai Uram, arra azt mondotta, megeheti azt olyan ragyás ember mint Őke- me, a ragyás p . . ./-ából esett szájával, más embernek is tsinálA recept „A húst vond nyársra és mikor félig megsült jó levesen vond le, metéld fel szeletenként, tedd serpenyőbe vagy egy lábasba, metélj szalonnát is közibe laposan és veres hagymát bőven és rántsd meg jól, úgy hogy a szalonna is jól megrántódjék és mikor így a maga zsírjában megfőtt, bors, gyömbér-beié, add fel. Némelyek egy kis etzetet is eresztenek belé, lássad Te, úgy tsináld, amint szereted.” Az ételrecept elolvasása után érthető, hogy a költő tiltakozott a bőséges hagymás vetretze ellen. Sok más ok miatt is távoznia kellett a Kollégiumból. Előbb Sárospatakra, majd Komáromba ment, hogy költői terveit megvalósítsa. Gyomorbántalma élete végéig elkísérte éppen- núgy mint csalódása. Dr. Ferenczy Miklós Azt izente Somogyinénak, hogy k . . . anyja kofája? tam én már vetretzét, mégis nem pirult meg az ortzám miatta. Kérdés: Hát azt izente-é, hogy k . . . anyja pofája, tsinállya jobban a vetretzét, ne tegyen any- nyi hagymát belé? Vas Márton: Azt senki sem izente, hanem beszélték a Deákok egymás között, s amit hallottam, azt találtam megmondani Somogyiné Asszonyomnak.” A költő mint mondotta, sokat betegeskedett és feltételezhetjük, hogy gyomorbántalmakban is szenvedett. Ezért nem bírta a hagymás vetretzét megenni. De mi is hát a vetretze? Egy 1806- ban íródott szakácskönyv (úri és közönséges konyhákon megfordult szakácskönyv, 1806, Pozsony) szerint: Március él sem volt, és már hetek óta itt a tavasz. Évszázados hőmérsékletrekordok dőltek meg, a barométer mutatója úgy szaladgál, mint pók a falon, a böjti szelek sem pillantottak a naptárra, amikor februárbaa trópusi meleggel árasztották el a Kárpátmedencét. — Nem eszi meg a kutya a telet! — a népi időjósok kelletlenül a meteorológusok is egyetértenek, miközben sok évtizedes statisztikákkal jönnek elő, amelyben természetesen. mindig féligazságok vannak, ezek mögé viszont ügyesen el lehet bújtatni a bizonytalanságot. — Manapság semmi sem biztos! Bármennyire is hihetetlen, de már december végén sejtettem, hogy az idén bizony megeszi a kutya a telet, mert a természet nem hazudik. A szarvasok januárban már vedleni kezdtek és a költöző madarak egy része sem ment vándorútra, a növények vegetációja is eltér a szokásostól, a barkák, a korai hóvirágok, rügypattanások is ennek bizonyítékai. A mókusok nem aludtak téli álmot, amit hírlik, a medvék sem, február közepén az egyébként sokáig alvó borz is élelem után nézett a tíz fokon felüli melegben. Amikor kibújik a nap, nyújtózik az erdő, a mezők is ébredeznek, a fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a föld meleg párájától megreszketnek bölcsőjükben az alvó lepkék, és méhecskék döngicsélnek a kiskertekbe igyekvő emberek szeme előtt, mert ők ösztöneik szerint tesznek mindent, és fittyet hánynak arra, hogy telet vagy tavaszt mutat-e a kalendárium. A természet éledése lassú és lágy, mint simogató anyai kéz, rendre, sorjában évmilliók törvénye szerint történik minden, amelyben a kivételeknek éppe- núgy helyük van, mint a megszokottaknak. Mindennek megvan az oka és a következménye, hiszen a mozgások nem öncélúak, mint ahogyan a mozdulatlanságok sem tartanak örökké. Az ébredésnek színei vannak, bárki láthatja, ha figyel: a tél színe a fehér, utána jön a tavaszt ígérő sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyári ragyogásban a pipacs piros színe. Március reggelén a szőlőben szél nem mozdul, ág nem hajlik, egy vén varjú iil a fán mozdulatlanul, mintha múzeumban lenne. Ül az öreg varjú szép csendben, nem károg, nem tollászkodik, csupán szemlélődik, mintha várna valamit, ami még nem bizonyos. Nem úgy a cinkék és a szőlőtőkék között futkosó frakkos rigók, a folyton éhes, tavaszt váró madámépség. A szőlőmetszés szakértelmet kívánó bizalmi munka, aki rosz- szul Vág, nem szakít szép fürtöket szüret idején. Délidőre megmerednek az ember ujjai és sza- lonnázásra, beszélgetésre gyűjt össze néhányunkat a rózsetűz. A. szokatlan tél, á ’különös tavasz, és a nyugtalan pártokra, szervezetekre, képviseletekre tagolódó világunk kerül szóba a kenyérre csöpögő zsír illatárjában. Bort önt a poharakba az ügyvéd, kékfrankosával hozakodik elő a mérnök, Jani bátyó, a hajdani kisgazda, aki Veres Péter nevének említésekor — mintha feszület előtt menne el — mindig kalapot emel, maga töltötte kolbásszal traktál. Nyolc éve, amikor elkezdtük a kertművelést, még hobbiból indultunk, most, ha nem tetszene is végezni kellene a téesz földjén a paraszti munkát. Akkor kinevettük, ha elvitte a termést a fagy, most kifordítja a nadrágzsebet egy-egy rossz esztendő. — Többpártrendszer, jogállam, címervita és világbankkölcsön, röpködnek a szavak a rő- zsefüstös, pemyés levegőben, tele pofával, zsíros szájjal vitázunk, győzködjük egymást, miközben dörzsölgetjük metszőollóhoz nem szokott hólyagos tenyerünket. Furcsa szerzet az ember! Szinte bele tud szédülni a szabadságba, óriássá női a vitázókedve, ha nem kell félelmet éreznie és szentül meg van győződve a maga igazáról. Világjelenség ez manapság. Meglehet, hogy a huszonegyedik század előjele, talán egy olyan világ prelúdiuma, amelyben majd viták, szócsaták döntik el a nézetkülönbségeket és nem a háborúk? Vaskos politizálás közepette észre sem vészük, hogy a száraz füvön ellegel a tűz, és lángra lobban a közeli bozót. Földbe szúrjuk hamar a nyársakat és bottal, gereblyével verjük a földet, hogy tovább ne harapódzanak a lángok. Elaludt a tűz, kesernyés pernyefüst maija a torkot, szidjuk magunkat, hogy nem figyeltünk időben a terjedő lángokra . . . Cuppan a sár a gumicsizmák alatt, kellemetlen szél, homokvihar támad, de amíg nem esik, nem lehet abbahagyni a metszést. Kalákában dolgozunk; erdész, gyógyszerész, mérnök, csattogtatjuk a metszlőollót, fűrésszel fiatalítjuk a kivénhedt tőkéket. — Termeljünk biobort! Nem hangzik rosszul, hátha erre ráharapnának a kuncsaftok és a méregdrága vegyszerekért sem kellene pénzt adni. — Nem kell a bor a kutyának sem! Egy bakugrás és már megint benne vagyunk az agrárpolitikában, szidjuk a sok irányítgató felesleges embert, akik évtizedek Óta érdekképviseletet hangoztattak, zsebrevágták a nagy fizetést és most vakon akarnak vezetni világtalant. — Csiba te! — csitítom a fiatal tornatanárt, de nem hagyja abba. — Téeszen belül, önelszámoláson alapuló kisvállalkozások! Ez a jövő útja. A nagy beszédben alig veszem észre a délről talán éppen most érkező pacsirtát, amelyik ott trillázik a fejünk fölött miközben hadakozik ő is az erősödő széllel. — Tán sok a tanácsadó, az ügyeletes okos! — dörmög valaki a harmadik huzal közül. Az ötletgyárosok, akik azt hiszik, hogy ha ügyes a paraszt, egy nyáron kétszer is termelhet árpát . . . Mintha csendesedne a szél, a pacsirtánk fáradhatatlan, nótá^ jához magunk írjuk a szöveget: — Március van, itt a tavasz . . . Szalay István
