Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-23 / 70. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. március 23., csütörtök

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

Etikum

és minőségeszme

Németh László pedagógiai örökségéről

(1.)

Németh 1 .ászló életművének kutatói egyre nagyobb figyelemmel fordulnak az író pedagógiai öröksége felé. Ma már vitathatatlan: sem pedagógia-történetünk, sem neveléselméletünk nem kerülheti meg ezt a szellemi hagyatékot. Nevelésügyünkben sok kísérlet zajlik; egy hatékonyabb és eredményesebb munka kidolgozásához szükségünk van Németh László felismeréseire, oktatási-didaktikai elgondolásaira.

Pedagógiai koncepciója a Ta- núrbzn gyökerezik.Áz író maga is „tanulópadként” jellemzi folyóiratát, az esszét pedig a „nyilvános tanulás” műfajának. A Tanú három korszaka, vezér- gondolata: az enciklopédia-elv, a minőség forradalmának eszméje és a társadalmi reformterv Németh László pedagógiájának mintegy magva, centruma, katalizátora. Az enciklopédia-elv új kultúramodell és személyiség- kép, belőle fejleszti ki a nágy óraszámú, összevont, „világnézeti” tantárgyak elképzelését, a szenvedélyes tanulás „biológiai didaktikáját”, tanár és diák — „teljesség szomjára” és az „egész iránti felelősségre” épülő — etikai magatartását. A minőség forradalma az „anyagi” és „szellemi” átalakulás közös igényét jelenti, a „vállalkozói szocializmus” eszményét, amely a társadalmi egyenlőség talaján nagyobb mozgásteret biztosít a személyiségnek (Grezsa Ferenc).

Pedagógiai konzekvenciája az elit- és tömegoktatás egységének és kölcsönhatásának feltételezése. „Elitgondolat és szociális mozgalom nem ellentétek, és ha érnek, csak együtt érnek valamit” — hangzik Németh tétele. A pedagógiai munka — mindkét perspektívából: a tanár és a tanuló felől egyaránt — ars és fabricate egybefonódása, a képességek legmagasabb fokú „kilicitálása”.

Pedagógiai érdeklődésének irányát így foglalta össze: „A pedagógusi hit, amely inkább természet, mint nézet dolga, kettőt tételez fel: hogy az emberek (az eddiginél különbbé) nevelhetők, s hogy (az eddiginél többre) taníthatók. A nagy nevelők általában az elsőt tartják fontosabbnak — engem inkább a második izgatott.”

A korszerű iskolának nem az „értelem-megrakás” a feladata, hanem az újkori kísérletező ember formálása. Olyan embereket kell nevelni,akik képesek „a világ összehányt szertárához egy egyszerű leltárkulcsot találni.”

Művelődési modelljét iskola- centrikusság jellemzi: az iskola a nevelés klasszikus és döntő fontosságú terepe, s bármi, ami az iskola szerepét csökkenti, csak káros és zavaró lehet. Életbevágóan fontosnak tartja, hogy a nevelés érzékenyen alkalmazkodjék az életkori sajátosságokhoz és reálisan rájuk támaszkodjon, építsen.

Számos írásában érzékenyen illusztrálta (kivált a serdülés és az ifjúvá-érés) tanulási igényeit és lehetőségeit, a Lányaim- tói kezdve a hódmezővásárhelyi pedagógiáig. A nevelés-tanulás életkori sajátosságait a társadalmi fejlődés egészébe ágyazta be. A tanulás nem szórakozás, és semmiféle „játékos” vagy „munkáltató” ravaszkodással nem lehet a többnyire nehéz tanulást „megspórolni”. A tanulást, a diák speciális munkáját a tanár csupán megkönnyítheti és értelmessé teheti.

Hangsúlyozza: az anyanyelvi nevelés mindenféle korlátozása vagy megrontása emberiség elleni vétek. Csak tiszta és világos jelrendszerre épülhet érvényes „jelképrendszer”, azaz művészet; csak a töretlen nyelvi tisztaság és módszer lehet — fejtette ki Németh László több ízben is — sorskérdéseinkkel, azaz „társas érzelmeinkkel” relevánsán „szembenézni-tudó irodalom alapja. (Vekerdi László)

Élete fő művének a „vásárhelyi pedagógiát” tartotta, amelyben a „magyar tapasztalatanyag és európai műveltség” együttesen érvényesült, eredmény és kudarc egyaránt új felismeréshez vezetett. Célkitűzése: „az új szocialista iskola tananyagát szerettem volna összeállítani; sorba tanítani minden tárgyat és megnézni, mi az a mag, amit a világ embere használhat belőle.” (1944-ben a népfőiskola, 1946- ban a dolgozók iskolája, 1949- ben és 1952-ben a középiskola, 1961-ben pedig az általános szabadegyetem tervei foglalkoztatják.) Pedagógiai gondolatainak próbája a tanítás volt Hódmezővásárhelyen. Már nem az utópia, hanem az élet felől építi tovább pedagógiai, művelődéspolitikai koncepcióját. A tanítást „tapasztalat- és álomátadásnak” tartja.

(Folytatjuk)

Cs. Varga István

Az ifjúsági törvény érvényesülésének tapasztalatairól

Az ifjúsági törvény érvényesülésének tapasztalatairól és a további teendőkről a közeljövőben tárgyal a Minisztertanács. Az eddigi intézkedéseket elemző, értékelő, s a további teendőket is megfogalmazó írásos és szóbeli előteljesztést az Állami Ifjúsági és Sporthivatal dolgozza ki. A kormányülés e napirendjének alapjául szolgáló dokumentumot az AlSH vezetői — az eddigi gyakorlattól eltérően — az ifjúsági szervezetek, s a fiatalokkal foglalkozó szakemberek véleménye alapján formálják véglegessé.

Nemcsak ennek az előterjesztésnek az okán hónapok óta zajlik a különböző ifjúsági szervezetek, szerveződések, a fiatalokkal valamilyen formában foglalkozó szakemberek, állami szervek és intézmények körében a vita: szükség van-e egyáltalán külön ifjúsági törvényre, van-e külön állami ifjúságpolitika, szüksé- ges-e egyáltalán, és ha igen, milyen formában. Ezekre a kérdésekre az országgyűléstől várják a végső állásfoglalást.

Az MTI munkatársa Anta- lóczy Attilát, az ÁISH ifjúságpolitikai főosztályvezetőjét, az előteijesztés-tervezet egyik kidolgozóját a viták hátteréről, az ÁISH szerepéről kérdezte.

A napjainkra jellemző szerepzavar, a szűkén szakmai és politikai jegyek, elemek keveredése tükröződik egyebek között a különféle előterjesztésekben, az ÁISH jelenlegi írásos anyagában, az ÁISH funkciójában is.

Azzal összefüggésben, hogy az ÁISH elnöke már nem vesz részt a kormányüléseken, Anta- lóczy Attila elmondotta: kell olyan kormányintézmény és kellenek olyan politikusok, akik a kormány döntéseinek ifjúsági szempontjaival foglalkoznak, s fontos, hogy az ifjúsággal foglalkozó intézmény vezetője a kormány tagja legyen — nem az ifjúság, hanem a kormány képviselőjeként. Emellett kell kialakulniuk azoknak az állampolgári kezdeményezéseknek, egyesüléseknek, szerveződési formáknak a politikai szférában, amelyek lehetővé teszik a generációs alapú szerveződéseket is. Mindennek folyamán meg kell találni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekben a társadalmi reálfolyamatok és a kormányzati elképzelések találkoznak.

Egy

életforma

szentélye

Vecsési Sándor új képeiről

A kortárs magyar festészet kiemelkedő egyénisége Vecsési Sándor Munkácsy-dtjas, érdemes művész. Közvetlen, őszinte ember, aki küldetést teljesít. A szép, de nehéz gyermekkor emlékeit, a környezet pusztuló értékeit festi meg képein, az érzelmi azonosulás magas hőfokán.

Nyergesújfalun született 1930-ban, s bár az Akadémia elvégzése után a fővárosban telepedett le, Budapest soha nem vált igazi otthonává. Visszajár a régi kedves helyekre, bebarangolja Tolna megye kis faluit, és az év nagy részét Dömsödön tölti. A nagy víz életének és művészetének minden korszakában meghatározó, ihlető erő volt és marad. Régi házak, kis templomok, völgyben meghúzódó települések érdeklik, és a természet védett, ház körüli virágai, vagy a széles horizontú táj, amely az év minden szakaszában más arcát mutatja meg. A Duna és a bíborban vagy sárgában tündöklő táj, az ólomszürke téli égbolt és a szikrázó napsütés minden képén új titkok felfedezésére buzdítja. A címek csak a fogantatás helyét jelzik, és nem jelentenek topográfiai azonosságot. Több emlékből születik meg a kompozíció. A tornácok, a félámyékban meghúzódó emberek, az ég felé bámuló gyerekek, az élet és a halál jelenetei álommá szelídülnek az eltűnt időt ■ visszavarázsoló festő érzelem világában, aki ezekben a témákban találta meg az egész munkásságát átszövő tartalmat: a tisztaságot, egyszerűséget, az ember formálta környezetet, a tűnő szépségek értékeinek felmutatását. Családjának és felesége rokonainak egykori otthonaiban, Kurd, Tamási vagy Diósberény házaiban, és az ország más tájain keresi meg a motívumokat, amelyek monumentális erejű, sodró lendületű jelenséggé változnak képein. Az embert és a múltat úgy ölelik magukba ezek a képek, hogy esztétikai és etikai igazság lesz a valóságból.

„Járom az országot, de itthon küzdők meg a képpel. Nem a konkrét látványt akarom megfesteni, hiszen az megfoghatatBúcsú a kurdi templomtól

lan — mondja. — A természetben csak percekig ugyanaz, amit megpillantok. Jön a vihar, kavarognak a felhők, új hullámokat vet a vízfelszín, azután elcsendesedik minden, kisimul a táj arca, elmegy a felhő, s a nádast már nem borzolja fel a hirtelen támadt szél. Ézt a változást nemcsak az évszakok hozzák, változik a fény, mozdul az árnyék, s velük együtt más lesz a színe a háznak, fának, földnek, virágoknak. Ebben a nosztalgia nélküli élmény-visszaidézésben csak az ember szerepe, jelenléte állandó. Az egykori gyerekpajtások, családtagok, asszonyok, akik az árnyékos ablakok mögött éltek, dolgoztak, szerettek. Az egymás kezét fogó nemzedékek, akik a maguk szegénységében saját környezetüket a célszerű szépség jegyében alakították, díszítették, így lettek a házak lenyomatai annak, ami bennük történt. Számomra szentélye, ma már romos és pusztuló mementója egy életformának. Ezt jelentik a Kálváriák is, annak a megszámlálhatatlan lábnak a nyomát, amely a Golgotához vezető utat végigjárta. Könyörgésüket, imáikat is ott érzem a levegőben. Megcsináltam a Magyar falu-sorozatot, most pedig a Duna érdekel leginkább. Mert a házakkal együtt eltűnnek a régi látványok ott is. Hiába keresem a táti szigetecskéket, a gazdag vegetációt a partokon, elnyelte őket a mesterséges tó, a kiépített meder.

Különös, hogy éppen az ember őrzi rosszul, s hagyja veszni mindazt, amit a festő áhítatos és dokumentatív szemlélettel átemel képeibe. Három és fél évtizedes munkássága e tudatos program vállalását igazolja. Boldog-boldogtalan emberek gyakori és biztos pillérei ezeknek a házaknak, mintha ők akarnák hordani vállukon értéket mentő szándékkal a múlt örökségét. Ezt festi meg a festő, hogy új képi értékként adja vissza a társadalomnak.

A mívesen munkált porták előterében, vagy a nyitott ajtók, ablakok mögött testet öltenek az

Sárga falú szoba

Öregek ideje

egykor ott éltek, némán néztek bennünket, arcuk szinte mozdulatlan. Mintha kérdeznének vagy titkot tartogatnának számunkra.

Mint sok jeles falkép alkotója, érthető, hogy Vecsési Sándor táblaképei is nagyméretűek, s a kivágás mindig monumentális. A kisebbek sem nélkülözik ezt a szuggesztív erőt, különböző napszakokban megfestett tomá- cos képei pedig azt a képi fokozást valósítják meg, amely a nagy sorozatokat, a Magyar falut és a Dunát is — más dimenziókban — létrehozta. Mesteri módon ötvözi a konstruktív formákat a lírai motívumokkal. Az ajtók, ablakok merev vonalait a fény és a mögöttük látszó figurák jelenléte oldja fel,'sokszor csak sejteni lehet, mi történik ott. Máskor az ablak tükrözésével teremt képi feszültséget, visszatartott színek mellé harsány, erős színfoltokat fest. Tájképein az ég és föld aránya nagyvonalú, a hófehér, a sárga házak, a sziklák vagy a bíborban tündöklő mezők, behavazott nádasok — ünneppé emelkednek. A sokszereplős, személytelenebb figurális kompozíciók mellett a lélekbe látó portrék, karakteres arcok bizonyítják a megfigyelés pontosságát az apró részletekben is. „A festőnek szüntelenül munkálkodnia kell, egy kép sohasem igazán befejezett. Én is rendre előveszem a régebbi dolgaimat, kritikus szemmel vizsgálom, s ha kell, újra munkába fogom őket” — mondja.

Nem is lehet ez másképpen e vallomáserejű, dinamikus festői megfogalmazásban, szubjektív önéletrajzban, amely regény helyett a tényirodalmat valósítja meg, szépséges dokumentumértékével.

Vecsési Sándor új képeit a Tavaszi Fesztivál alkalmából Sopronban állítják ki.

D. Fehér Zsuzsa

A Magyar Hírmondó-sorozatból

„Külc mb-külömbféle”

A Magvető Magyar Hírmondó-sorozatában jelent meg Lő- kös István válogatásában, utószavával és jegyzeteivel az a gyűjtemény, amely ízelítőt ad — mu- tatis mutandis — a XVII — XVI- II. századi magyar irodalom egy kevéssé ismert forrás vidékéről. A kötet teljes címe „Külömb-kü- lömbféle jó és rossz szagú virágokkal teljes kert”, ami azt is jelenti a kor kritikus és önkritikus szemlélete szerint, hogy a jó és rossz szagokra mindig is érzékeny közösség igencsak forgathatta ezeket a kézírásban sokszorosított gúnyiratokat, a szerzők szándéka szerint.

Vigyázó szemmel végigolvasván a kötetet az első pasquillus- tól, amelyet 1621. november 21- én Lifranovith Gáspár küldött Révay Péternek, Gvadányi József írásáig, amelynek címe: „Egy Mátra megett Istenmezeje nevű faluban lakó Palócznak a’ Mostani Ország Gyűléséről való elmélkedései”, rájövünk, vagy arra a végső következtetésre juthatunk, hogy a XVI. századi hitviták hangneme, szókészlete átfordulhatott ugyan témában is más irányba, nyelvezete a barokk indázásba, hiszen a Márssal társalkodó Murányi Vénusz poétája jól kikalapálta az alexandrinusokat hazai használatra — a

gúnyirat tartalma, az igazmondás és főleg az igazságtevés szenvedélye nem lappadt a korábbi évtizedekhez képest.

A pasquillus, a gúnyvers egész Európában dívott ezekben a századokban. Gondoljunk Voltaire életveszélyes szövegeire, az ellenfelek kivesézésére, arra a szándékra, hogy ne csak tűszúrásnak fogják fel az érintettek a sziszegő, olykor viperamérgű mondatokat, hanem intésnek, irányításnak is arra, hogy a bűnökről és az ostobaságról ideje lenne már leszokni.

Sokszor a bibliai képeket tolják maguk előtt a szerzők, párhuzamok emlegetése, jellembeli hitványságok történelmi előképeinek felmutatása mellett a fo- kozódóan haragra gerjedő, olykor villámlássá fokozódó, átokká, szidalommá is görbülő verselés emlegeti a felelősséget is. Nemegyszer — a névtelenség ugyan leplez — a pasquillus végén ott a mennydörgés, szinte párbajba hívó hangon közli a felismerhetőség ismertetőjegyeit, amelyekkel a szerző „egészen leírta magát:” Én vagyok fakadtam aki barátságra / Legjobb Hadnagyoddal gyakorta Számodra, / Amidőn odafel hevertünk Lo- gerba / Szert tettem volt tudod, gyakandó dámákra.” Az idézet

vége módfelett igazolja a helyet és a barátság mélységét, ha „az író szerzetté a dámákat.” Vaskos kitételek sem hiányoznak, hiszen az indulat, a gúnyolódás oka is olyan, hogy az útszéli hangig levihet a skála.

És mégis jól kirajzolódik belőle a kor, annak szelleme, és az az emberfajta, aki nem nyugodhatott az ország állapotáért felelőssé tehető úri hunczutságok miatt. A pozsonyi diéta követei — 1790 táján vagyunk — sorra-rendre megkapják a magukét, még akkor is, ha Gvadányi panaszkodik, mennyire unalmasan telnek azok a napok, amikor éppen a nemzet javára nem történhetik semmi.

Ezt az ízes, tarkabarka, irodalmi szempontból sem érdektelen kéziratköteget Lőkös István hozta felszínre. Hogy ez a tudós búvárkodó mennyire a hevesi táj bűvöletében él, mennyire érzékeli, azt eddigi pályája bizonyítja, szakmája szerint fel is dolgozza mindazt, ami az egész magyar irodalom számára jelentős, vagy a jövőben jelentős lehet; mindezt érzékeltetik eddigi kötetei. Van olyan feltételezésünk is, hogy a délszláv irodalmak iránti érdeklődést nála Vitkovics Mihály nyitotta meg, akinek egri életszakasza, itteni munkássága is kiindulópontja volt kutatásainak. Most Gvadányi adhatta a kulcsot a pasquillusokhoz, bár ez az „is- tenmezejei palócz”, amolyan nyugalmazott hadastyánként fogta meg keményebben a tollat, hogy a nótárius utazását megírja, s benne azt az országot, amelynek jobbításáért soha nem szűnt meg fáradozni — tollal sem.

A pasquillus alkalmi vers, gúnyirat, „satyrico-critice” látván — láttatván a tárgyat, a személyt, az állapotot. Mert Gvadányi szentenciákat is tesz az általa írt kritikai munka végére: „Hazánk több oszlopi mind olyak legyenek, / akik nem éhesek, ’s nem telhetetlenek. / Igaz Hazafijak és nem idegenek, / Nem iffiak, régen országról értenek. / Ezek közt ne légyen vallás különbsége, / Sem nepotizmusnak álnok mestersége, / Hanem érdem légyen ennek tárgya ’s vége.” Nem érdektelen az sem, ahogy gondolatait zárja: „Ezek mind megesvén, Isten-mezejére / Haza megyek kedves Lakásom helyére, / Felfekszem szobánkat fült ke- menczéjére, / Ott eszem a jó sült tököt szám’ ízére.”

Hát így voltunk mi, hevesiek a XVIII. században!

Farkas András