Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-22 / 69. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 22., szerda Verebics Ibolya, a legfiatalabb utazó szoprán „A mű kiemelkedő szereplőjét, az egykori első előadás pozsonyi származású énekesnőjét ezen az estén egész biztos felül is múlta Verebics Ibolya, egy még hamvas, az iskolából csak tavaly kikerült nagyszerű énekesnő átütő tehetsége...” A magyar zenei élet egyik legnevesebb kritikusa, Kroó György szólt ilyen dicsérő szavakkal két esztendővel ezelőtt a fiatal szopránénekesnőről a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a rádióénekkar egyik hangversenye után, amelyet az ismert stuttgarti karmester és Bach-kutató, Helmuth Rilling vezényelt a Budapest Kongresszusi Központban, s amelyen Bach Magnificatja mellett Haydn d-moll miséje is elhangzott. (Az idézet ez utóbbi műre vonatkozik.) Pedig nem is ez volt Verebics Ibolya első olyan szereplése, amellyel magára vonta a szakemberek és a hangversenylátogató közönség figyelmét. Már egy évvel korábban, 1986 januárjában felfigyeltek rá sokan, amikor ugyancsak Rilling vezénylete alatt, Bach h-moll miséjének emlékezetes előadásán énekelte — a megbetegedett Nádor Magda helyett — a szopránszólamot. Maga a vendégdirigens is, aki akkor vezényelt először Magyarországon, elismeréssel szólt Verebics Ibolya tehetségéről, művészetéről, s rögtön meg is luvta további öt h-moll mise előadására az NSZK-ba, a Stuttgarti Kamarazenekar és Kamarakórus hangversenyeire. Az 1986-os h-moll mise előadása idején Verebics Ibolya még a Zeneművészeti Főiskola énektanszakának utolsóéves növendéke volt. Győrben született, s énektanulmányait a szülővárosában kezdte Gonda Annánál, a főiskolán Keönch Boldizsár tanítványa volt. (Gonda Anna azóta a bécsi Staatsoper tagja, akihez egykori tanítványa ma is gyakran eljár egy-egy órát venni.) Szép tónusú, kristálytisztán csengő és minden regiszterben kiegyenlített hangjával Verebics Ibolya már másodéves korában feltűnt az év végi nyilvános vizsgán Elza-alakításával Wagner A világjáró szoprán Lohengrin című zenedrámájának egyik részletében. Énekművészi diplomáját 1986 tavaszán a Thannhauser Erzsébetjének nagyáriájával szerezte meg. Wagnert azóta sem énekelt. Megnyerte azonban 1983-ban Karlovy^ Varyban az énekverseny első diját, s három további külön- dijat kapott. Különdijat nyert később Barcelonában is, és egy újabb első dijat Cardiffban. Tavaly pedig a Pavarotti-verseny győztese volt. Amióta tagja a Magyar Állami Operaháznak, a hazai közönség többek között a Figaro házasságában és a Didó és Aeneasban hallhatta őt, tegyük hozzá: nem túl gyakran. Mert Verebics Ibolya egyike a leggyakrabban utazó, külföldön vendégszereplő magyar művészeknek. Közöttük alighanem a legfiatalabb. Mindenekelőtt Stuttgartba utazik sűrűn, ahova az első bemutatkozás óta gyakran visszahívják a Stuttgarti Kamarazene- kar koncertjeire, s nem ritkán a turnéira is. A Rilling vezényelte együttes javarészben barokk zenét játszik, közöttük igen sok már-már elfeledett művet. — Felbecsülhetetlenül sokat tanulok abból — mondotta Verebics Ibolya —, hogy a barokk muzsika ritkaságait énekelhetem, hogy alaposan megismerhetem a kor stílusát. Úgy érzem, ez a zene valamiképp kulcsot ad a későbbi korok muzsikájának valódi, hiteles tolmácsolásához is. Olyan különlegességekben kaptam szerepet az elmúlt években egyebek közt, mint Christian Bach Ammadis című operája, vagy Johann Christoph Friede- rich Bach Miserere című oratóriuma. De énekeltem a Salzburgi Mozart-heteken is, nemrég pedig felkértek, hogy Mozart Re- quiemjének hanglemezfelvételén működjek közre. Az operaszerepek közül talán Micaela áll hozzám legközelebb, a Carmen egyik nőalakja, de nagyon szeretném elénekelni Paminát is a Varázsfuvolában, vagy Haydn oratóriumának, A teremtésnek szopránszólóját. És talán néhány év múlva már gondolhatok a Lohengrin Elzájára is. Mert ma még — úgy érzem — túl világos ehhez a hangom, s lehet, hogy erővel sem bírnám. Májusban itthon A láng című Respighi-opera bemutatóján énekelek; ez ismét újdonság számomra, ami remélhetően technikailag és zeneileg egyaránt segítségemre lesz továbbfejlődésemben. Szomory György Versmágia Naiv hiedelem az, hogy az irodalom máról holnapra megváltoztatja a világot, mégis szegényebbek, szürkébbek, ridegebbek, lélektelenebbek lennénk a remekbe szabott, a félreérthetetlenül igazságtöltésű írások nélkül. A csúcsra feljutni, hozzánk közelférkőzni kevés alkotónak adatott meg. Az elmúlt hét köl- tőjeként népszerűsített Nagy László közéjük tartozik. Hamisítatlan megtisztulással ajándékozta meg most is azokat, akik hétfőn, pénteken és vasárnap — legalábbis az éter hullámhosszán — találkozni óhajtottak vele. Egy alkalommal — hang- felvétel révén — maga is tolmácsolta mondandóját, örökzöld üzenetét. Ismét bizonyította: a szuverén, a mással össze nem téveszthető módon gondolkodó poéta vitathatatlanul egyéni ízű, erős érzelmi töltésű képekbe tömöríti mindazt, amit velünk, s az utánunk következőkkel közölni óhajt. Kedvelői ismét megcsodálhatták kincseit, s megismerkedhettek velük azok is, akik eddig még nem figyeltek fel rájuk. Ezért dicséretes ez a régóta futó, de nem eléggé méltatott rádiós vállalkozás, hiszen az esetek zömében olyan értékeket propagál, amelyek aligha kérdőjelez- hetők meg. Tisztes, vérbeli népművelői misszió ez. Soha nem évülhet el, mivel a kiválóságok váltják egymást azon a jelképes katedrán, amelyet — nem túlzók, amikor így fogalmazok — százezrek ülnek körül, hogy megbabonázza őket a semmi mással nem pótolható, a bevallatlanul is sóvárgott, katarzist nyújtó versmágia. Ezért becsülöm az ügyért szerényen szorgoskodó kollégák hivatástudatát s töretlen bizakodását. Higgyék el: nem buzgólkodnak feleslegesen, mert az általuk elvetett mag csak szárba szökken. Az idősebbek és a fiatalabbak lelkében egyaránt... Az európaiság jegyében Álh'tom, hogy emlékezetünk frissen őrzi majd a március tizenötödikéi ünnepségek impresz- szióit. E sorok írójának — mintegy összevetésként — az 1948-as rendezvények nem éppen ízléses csinnadrattája villan fel memóriájában. Azt a tizenegy esztendős kisdiákot — többi társával együtt — parancsra rendelték a felvonulók közé, hogy a hamis tapsvihar részeseként fejezze ki rajongását az általa akkor is gyanúsnak ítélt Rákosi, illetve Sztálin iránt. Csak egy módon „tiltakozhatott”, ha pedagógusa nem nézte: azok a tenyerek nem csapódtak össze. Az idei seregszemlén otthonomban pihenve döbbentem rá: mennyivel spontánabb, szívből fakadóbb, méltóságteljesebb volt a mostani seregszemle, hiszen egy nép bizonyította európaiságát, felelősségérzetét, higgadtságát. Vonatkozik ez a minősítés azokra is, akik a mikrofonok szolgálatára esküdtek. Precízen, mértéktartóan oldották meg az előkészítést, s ilyen szinten krónikáskodtak is. Ott voltak mindenütt, ahol történt valami. Tudósítottak a Nemzeti Múzeum előtti demonstrációról. Vezetőriporterként a kulturált, az intelligens Rapcsányi László jeleskedett. A legnagyobb sikert kétségkívül Nyers Rezső államminiszter, a Politikai Bizottság tagja aratta, aki nem a szónoki hatáskeltés eszközeivel, hanem érveinek világos megfogalmazásával, racionalitásával nyerte meg nemcsak a tömeget, hanem valamennyiönket. Áz azonos funkciójú Pozsgay Imre a tőle megszokott nyíltsággal, érzékle- tességgel határozta meg a demokrácia lényegét. A Tóth Pál által szerkesztett Esti Magazin az alternatív mozgalmak, illetve az új pártok szerepkörét is taglalta, akaratlanul is hangsúlyozva az újfajta köz- megegyezés fontosságát, elkerülhetetlenségét. S még egy, a 19-i Ifjúság'89 szintén „nosztalgiázott”, a múltra utalva emelte ki a jelen másságát, magasabbrendűségét. Égyetértünk Faragó Judit és Kálmán Zsuzsa szándékával. Vettük a lapot, mivel valamiképp mindnyájan okultunk ebből az évfordulóból. Előnyünkre... Pécsi István Magyar festők művei Dr. Djuro Koksa zágrábi püspök, aki több mint három évtizedig állt a római Szent Jeromos Intézet élén, a horvát székvárosnak ajándékozta felbecsülhetetlen értékű kép- és könyvtárát. A Zágráb városának ajándékozott 450 festmény között több magyar mester, így például Abaft ovák Vilmos, Rippl-Rónai József és Szőnyi István alkotásai is szerepelnek. A Tanácsköztársaság helytörténeti irodalmunkban Az ellenforradalmi rendszer időszakában, a felszabadulás előtt a megyei helytörténészek, publicisták az uralkodó osztályok igényeinek megfelelően foglalkoztak 1919 helyi történetével. Dezséry Bachó László, Kálnoky István és Varga Tivadar monográfiáikban nagyfokú elfogultsággal s gyalázkodó hangnemben írtak a proletárdiktatúra eseményeiről. Abban csak terrort és felforgató szándékot láttak. Mivel az uralkodó osztályok érdekeit képviselték, nem vették, ületve nem akarták észrevenni a proletárhatalom jelentőségét a megye társadalmi fejlődésében. A felszabadulás megyénkben is szabad légkört teremtett 1919 emlékeinek feltárásához. Ezt a munkát Kolacskovszky Lajos, a proletárdiktatúra egyik megyei vezetője, első helyi marxista történetírónk kezdte meg. ő a Tanácsköztársaság 30. évfordulójának időszakában, az 1940-es évek végén fogott hozzá az első magyar proletárdiktatúra helyi emlékeinek feltárásához. 1953- ban levéltári kutatásai és személyes emlékei alapján megírta „Az őszirózsás forradalom és a Kom- mün Heves megyében” című munkáját. A kéziratot 1969-ben a Megyei Könyvtár publikálta. A Kolacskovszky halálát követő években Csóka János, Nagy József, Sereg József, Szántó Imre • és Szokodi József foglalkoztak a munkáshatalom helyi történetével. E munka jelentős eredménye volt az 1959-ben megjelent „Heves megye a Tanácsköztársaság idején" című emlékkönyv, amelyet Nagy József szerkesztett. A kötetben a szerkesztő terjedelmes és alapos tanulmányban foglalkozott az 1918 — 19-es forradalmak megyei történetével. Szántó Imre, a szocialista pedagógusmozgalom és a fehérterror megyei eseményeit, Csóka János a korabeli agrárpolitika helyi vonatkozásait tárta fel. A jubileumi évben önálló kötetben is megjelent Szokodi József „Gyöngyös a kettős forradalom idején” című, először az emlékkönyvben közzétett tanulmánya. Ebben az időszakban a proletár- diktatúra hatvani eseményeivel Sereg József foglalkozott. A 40. évforduló 1959-ben jó alkalom volt arra is, hogy Soós Imre a Levéltári Közleményekben tájékoztassa a kutatókat a Heves Megyei Tanács Levéltárában őrzött 1918 — 19-es forrásokról. . 1959 — 1968 között főként e sorok írója vizsgálta a munkáshatalom helyi eseményeit. Kutatási eredményeit az egri főiskola lapjában, az Ifjú Nevelőben és a Népújságban publikálta. A Tanácsköztársaság megyei története feltárásához nagy segítséget adott 1961-től az egri Dobó István Múzeumban Danc- za János veterán által létrehozott legújabb kori és munkásmozgalmi adattár. Dancza nemcsak a gyűjtemény létrehozója, hanem a helyi munkásmozgalom, így 1919 kutatója is volt. Tevékenye ségét több tanulmány és cikk jelzi. A proletárdiktatúra kikiáltásának 50. évfordulója 1969-ben ismét újabb lendületet adott a forradalmi időszak kutatásához. Ennek első eredménye az e sorok írója által összeállított, Eger 1918 — 19-es forrásaival foglalkozó kiadvány volt. Hézagpótló az a dokumentumgyűjtemény, amelyet Nagy József szerkesztésében a kettős forradalom megyei, még publikálatlan levéltári és sajtóforrásaiból álh'tottak ösz- sze. A jubileum kapcsán figyelemre méltó munkát végzett Egerben Molnár József, aki haladó nevelők 1919 utáni üldözésével foglalkozott. Szőkefalvi Nagy Zoltán Bertalan József egri főreáliskolai tanár 1919-es tevékenységét dolgozta fel. Szecskó Károly adatokat közölt az 1918 — 19-es időszak haladó oldalára' állt nevelőiről, a korabeli művelődésügy történetéről. Varga László, az 1918 — 19-es időszak szövetkezettörténeti monográfiáját készítette el. Gyöngyösön Molnár József és Sereg József, Hatvanban pedig Németi Gábor végzett eredményes búvárkodást. Szép eredményei vannak az elmúlt két évtized vizsgálódásainak is. Az 1919-es Tanácsköztársaság 65. évfordulója alkalmából a „Heves megyei propogandista” című sorozatban egy külön kötet jelent meg „Heves megye 1919- ben” címmel. Ebben Molnár József a proletárdiktatúra ifjúságának helyzetéről, Csiffáry Gergely az egri szükségpénzről, Sereg József az 1919. augusztus 3-i hatvani „véres vasárnapról” értekezett. A kiadványban Tuza István Németi Lajos 1918 — 19-ben kelt írásait, Szecskó Károly Kolacskovszky Lajosnak az Egri Újságban ebben az időszakban megjelent cikkeit adta közre. Varga László pedig adalékokat közölt a repülés 1918 19-es megyei vonatkozásairól. A kötet külön értékét jelentik a Németi Gábor által közölt hatvani és a Tuza István és Tihanyi János által közreadott kiskörei vöröskatona-visszaemlékezé- sek. Ebben az időszakban helytörténetírásunk nagy nyeresége volt, hogy Misóczki Lajos kandidátusi disszertációjában részletesen írt az I. világháború alatti megyei munkásmozgalomról, s foglalkozott az 1918-as októberi forradalom előtti eseményekkel is. Összefoglalónkból kiderül, hogy a felszabadulás után sokat tettünk a Tanácsköztársaság és az ezt megelőző polgári demokratikus korszak megyei történetének feltárásáért. Az elmúlt években végzett kutatásaim azonban arról győztek meg, hogy még sok teendőnk van a kettős forradalom történetének kutatása terén. Szecskó Károly Kántor János tárlata az egri főiskolán Madárálmú grafikák „Hiszem, hogy az álmokat nem szabad elfelejteni. Elgépie- sedő, anyagiasodó világunk szomorkás Szindbádjaként invitálom képzeletbeli utazásra közönségemet. Ez az út nem kéjutazás, nem felüdítő búfelejtés — kísérlet a „repülésre, a hegyek meghódítására”, egy emberibb, teljesebb élet kereteiben a mindennapok kudarcait vállaló BOLDOGSÁGKERESÉS.” A vallomásnak beillő sorokat Kántor János írja, s ezek megteremtik az egri tanárképző főiskola klubgalériájában látható kiállítása szavakkal körülírható hangulatát. A 42 éves művész autodidakta módon kezdte pályáját, képzőművészkörökben, szabadiskolákban képezte magát. Jelenleg az egri főiskola végzős rajz szakos hallgatója, a múlt évtől a Velencei Nemzetközi Grafikai Iskola rézkarcműhelyében dolgozik. Számos önálló és kollektív kiállításon vett részt, ezek sorába méltán illeszkedhet mostani bemutatkozása is. A teremteni, szabadulni vágyó erő feszíti képeit, és különös atmoszférát teremt a pinceklub sötét helyiségében. Nem a kirobbanás lehetőségét ígéri az általa megrajzolt világ, hanem az ellenszegülés, a lehetséges ellenállás szívósságát hirdeti. Falakba ágyazott, kövek által gyötört megszállott energiák „és mégis” küzdelme ez. Nem látványos, talán kicsit megtört, de lankadatlan, magát fel nem adó kitartást sugallnak a grafikák. Angyalok bontják szép rajzú szárnyaikat, és szorulnak az ikonok szigorú keretébe. A madárfióka még nedves, narancs-zöld tollal vágna neki a levegőnek, és dermed máris a borostyánlenyomatok keménységébe. Á táj fölött lebegve kirajzolódik a töviskoszorú, egy másik lapon Krisztus megfeszített teste — a másság, a többre hivatott emberség, melyet azonnal monoton téglákkal vesznek körül. Még ahol nem látunk élőlényt, • Korpusz — 1988-ból ott is ugyanazt a kettősséget érezzük: a tenger sziklák közé ékelt, a vízesés azok között zúdul alá, az elemek egymásra felelnek. A Hegyek és emberek, az Erdélyi keresztét, a hatalom konok korlátoltságával dacoló életben maradásnak állít emléket. A szíriek, félelmetes fenyvesek alatt meghúzódó házban tán csak egy öregember lakik, tán családok nőnek fel, de bizonyára meg nem rettenve őrzik magyarságukat. Időtlen motívumokhoz, jelentésükből sosem vesztő alapvető szimbólumokhoz társulnak a grafikák tiszta és álomszerű színei. Belülről, az őket létrehozó gondolatokat megjelenítve vetődnek elő ezek a látomások, melyeket Kántor metszetbe foglal. Bármilyen kietlen tájon is vezesse a nézőt, mégsem lehangolóak, nyomasztóak a képei. A dacos hitet élesztik, a hétköznapi létezéshez szükségest és a művészi alkotásnak levegőt adót. Arról a feladhatatlan reményről szólnak, amely le kell, hogy rázza a fásultságot, és azt mondatja: talán a kövek porladnak el hamarabb... (palágyi)
