Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-21 / 68. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 21, kedd 1 A Fen/ hét KÉPERNYŐ LiUV I Ivl m m m ELŐTT Bizakodástabletták Részlet a népszerű Örvény című angol tévéfilmsorozatból Nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy csak a gyermekek szomjúhozzák azokat a meséket, amelyek fordulatosak, cselek- ménydűsak, amelyekben oly sok megpróbáltatás után, de csak győzedelmeskedik az igazságért jelképes vagy valódi kardot rántó főhős. Bizony, mi ötvenesek is sóvár- gunk az effajta történetekre, mert akkor is nélkülözhetetlenek számunkra ezek az egyértelműen hatásos — néhány órára ugyanis felvidító optimizmust szülnek — bizakodástabletták, ha végre olyan korban élünk, amely szerencsére nem borúlátást sugall nekünk, hanem egészséges, közéleti, társadalmi megtisztulást ígér. Ezért élveztük az elmúlt szerda délutánján a Keoma című olasz filmet, amelyet Enzo G. Castellari rendezett irigylendő rutinnal, felkészült, tehetséges szereplőgárdával. Az amerikai polgárháború befejezése után hazatérő félvér indián rádöbben, hogy városkájában semmi sem változott. Durva, kegyetlen, vérszomjas kiskirályok uralják a terepet, akik alapvető szabadságjogaiktól fosztják meg az itt élő tisztességes, de meglehetősen félénk polgárokat. Nem csatlakozik a rettegőkhöz, hanem a küzdőtérre lép, s addig viaskodik, amíg végez a hatal- maskodókkal. Ennyi, ilyen egyszerű a sztori, de hát a dolgok a valóságban se sokkal bonyolultabbak, legfeljebb mi tesszük látszólagosan komplikáltakká azokat. Erre döbbenhettünk rá, mivel nem zavart a más alkotásokból, az e műfajhoz sorolható művekből megszokott számos klisé. Feledtük ezeket, hálásak lévén azért az okos intelemért, hogy nincsenek kibogozhatatlan gor- diusi csomók, azaz rajtunk is múlik: milyenné formálódik szőkébb és tágabb környezetünk. Felerősödött hitünket csak megerősítette az, hogy ezen a napon nyomon követhettük a március tizenötödikéi ünnepségekről készített beszámolókat, riportokat, tudósításokat, stúdióbeszélgetéseket. Ott lehettünk — többek között — a Nemzeti Múzeum előtti rendezvényen rokonszenvezhettünk — mindenekelőtt — Nyers /te.sőállammi- niszter, PB-tag gondolatgazdag, elegánsan megszerkesztett, illetve tálalt mondandójával, a külön felvonuló alternatív csoportok, illetve pártok mértéktartó magatartásával, a nyilatkozók közös jövőnk iránt érzett aggodalmával, újfajta, valamennyiünk javát szolgáló közmegegyezést sürgető alapállásával, egy európaivá érő nép többszáezernyi képviselőjének szimpatikus felelősség- tudatával. Bár továbbra se mondanék le azokról a jelképes örömkeltő pirulákról, mégis az utóbbi gyógyírra szavazok, mivel ez illúziók nélküli. Ráadásul hosszú távra szóló... Pécsi István A nemzet televíziója Március 15-én a nemzet ment és lefoglalta a televíziót. Valamikor hasonló hangulat övezhette Länderer és Heckenast nyomdáját, amikor 1848-ban Länderer odasúgta Irinyi Pálnak a lehetséges megoldást: „Foglaljanak le egy gépet!” Ha ez a jó szándékú tanács nem hangzik el, akkor a márciusi ifjak talán még most is ott ácsorognak tanácstalanul a nyomdagépek között, s nincs kinyomtatva a 12 pont. Ugyanis nagyon elkeseredtek szegények, amikor előzőleg közölték velük, hogy nagyon sajnálják, de engedély nélkül írást nem szabad kinyomtatniuk. Végül is sikeresen lezajlott a nem kis aggodalommal várt tett, melynek során nem történt más, mint kifüggesztették a Szabadság téri épület elé, hogy bizony ez ezentúl szabad nemzeti televízió. El is határoztam, hogy ettől a naptól így nézem a műsort. Mit kukacoskodom én, amikor a közakarat — lám csak — diadalmaskodott, s most már valóban az kerül képernyőre, amit a köz akar. Úgy képzelem, mint valami kívánságműsort. Mostantól minden este — mondjuk — a Szomszédok megy, egészen a 3503. részig, amikor táblákkal vonulnak a tévé elé, hogy le a sorozattal, jöjjön inkább a Rabszolgasors. Persze, tudom, hogy ez leegyszerűsítés. A különböző egyesületek, pártok, csoportok stb. azt szeretnék, hogy hangot kapjanak az adásban. Lehetne például egy FIDESZ-félóra, vagy egy MDF- tízperc. Vagy vihetnénk végtelenségig a sort. Vajon lehetséges ez? Mert a közakarat valószínűleg inkább a szórakoztató műsorok pártját fogja ezentúl is. Szóval, töröm a fejem, hogy milyen lehet a nemzet televíziója. Talán indítsanak meg egy harmadik műsort — már ha az anyagi keretek futják -, amelyik afféle Hyde Park szerepet tölt be. Be- megy — mondjuk—Józsi bácsi, s kifejti, hogy a gazdasági szabályozók következtében nem vették át tőle a lencsét. De rájöttem, hogy ez sem megoldás, mert nem tartalmaz semmi újdonságot a mostani műsorhoz képest. Ott az Ablak vagy a Reflektor magazin, s ezek rendszeresen foglalkoznak ilyen és ehhez hasonló problémákkal. Végül rájöttem, hogy az egész egy roppant hangulatos és érzelemfelkeltő dolog, de hát mégsem lehet az épület elé vonulni tíz- és tízezreknek olyan felkiáltással, hogy jobb műsorpolitikát, változtassanak a hangnemen, egy árnyalattal több nyíltságot. Pedig végül is erre, s nem másra ment ki a játék, mert amikor másnap a FIDESZ egyik csoportja azt követelte, hogy tűzzék műsorra Kosa Ferenc „Az utolsó szó jogán” című filmjét, akkor a központjuk elhatárolta magát ettől az akciótól, mondván, hogy nem szólnak bele a műsorpolitikába. A nemzet tévéje tehát marad az, ami, legföljebb jobb műsort csinál. Bár ennek még azóta semmi jele. De ez nem is évfordulókhoz kötődik, a változás állandó, a tévé örök. Gábor László Az orosz zenedráma megteremtője Százötven éve született Muszorgszkij „Célom ellesni az emberi beszédnek azokban a közvetlen és élethű megnyilatkozásaiban lüktető rezdüléseit, melyeket a zseniális Gogol nyújtott...” Egy tehetséges, huszonnyolc éves szentpétervári zongoraművész fogalmazta meg a maga számára az idézett, s egész további élete alkotó tevékenységét részben meghatározó gondolatot, néhány évvel az oroszországi jobbágyfelszabadítás után, és — ami zenetörténeti szempontból különösen fontos — csaknem egy időben Richard Wagnerral. A kivételes képességű zongoristát, Mogyeszt Petrovics Muszorgszkijt ugyanis akkoriban már jobban vonzotta a komponálás. Érdeklődése elsősorban az operaszínpad felé fordult, bizonyosan a 19. század első felének nagy orosz zeneszerzője, az életében kevéssé becsült, de halála után eleven erővel ható Glinka művészetének hatására. Muszorgszkij nem az egyetlen volt Glinka csodáiéi között. A Nagy Péter uralkodása idején Nyugat felé megnyíló kapuk, az Európától addig elzárt Oroszország politikai és gazdasági fel- emelkedésével együtt járó kulturális felemelkedés idején természetes volt, hogy Glinka öröksége nem veszhet el, hogy az orosz nemzeti opera megteremtésére tett kísérleteit folytatni fogják az utána következők. Pétervárott létre is jött a zenetörténet egyik legfontosabb csoportosulása, amelyik egyebek közt ezt tekintette fő céljának, hivatalos neve „Új orosz zenei iskola”, de nevezték magukat „Nagyok kis köréinek, vagy röviden „Az Ötök”-nek is. Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Borogyin és Rimszkij-Korszakov volt az öt muzsikus, akik közül kétségtelenül Balakirev volt a vezető egyéniség, de az orosz operáért a legtöbbet Muszorgszkij tette. Amikor a százötven évvel ezelőtt, 1839. március 21-én született Muszorgszkij célul tűzte ki, hogy az emberi beszéd lüktetésének, deklamációjának életszerűségét fogja megvalósítani operáiMuszorgszkij portréja nak énekszólamaiban is, akkor még csak második művén, egy Gogol-novella megzenésítésén dolgozott. A házasság című kisoperának azonban, miként áz első próbálkozásnak, a Salambó- nak is, csak néhány részlete készült el. Mert ekkor — 1868 őszén — már új, hatalmas terv foglalkoztatja, amelynek megvalósítására éppen egy esztendőnyi időre volt szüksége. Talán érzi is, hogy sietnie kell: a mindössze negyvenegy évet élt zeneszerző harmincéves korában alkotta meg az orosz operaköltészet máig legjelentősebb alkotását, a Borisz Godunovot. Akkoriban csak az • oroszországi felemelkedést szívükön viselő, haladó rétegek értékelték helyesen a népi realizmusnak ezt az első, monumentális megnyilatkozását. Az uralkodó köröket megriasztotta a mű politikai-eszmei tartalma, a nagyközönséget pedig meglepte merészen újszerű zenei nyelve. A Borisz 1874-es bemutatója után a szerző élete már örökös versenyfutás: a fokozódó idegbaj és alkoholizmus rohamai között születnek azok a zongoradarabjai, dalai és további két jelentős operája, a Hovanscsina és A szorocsinszki vásár, amelyek máig legismertebb művei közé tartoznak. Alkotó lendülete már a Hovanscsina második felvonásának elkészülte után megtörik, és valójában soha nem is tér visz- sza. A Borisz utáni két operája befejezetlen maradt, azokon Rimszkij-Korszakov, illetve Kjui és Cserepnyin végezte el a hang- szerelés munkálatait. Miként mestere, Balakirev, Muszorgszkij is örök autodidakta muzsikus maradt. Szemére is vetették sokan „sajátos zenei gondolkodás- módját”, különösen hiányos összhangzattani ismereteit kifogásolva. Azt azonban soha senki nem vonta kétségbe, hogy a nagy Handel-oratóriumok mintájára szerkesztetthatásos kórustablóival, a dosztojevszkiji, tolsztoji népábrázolást példának tekintő Muszorgszkij volt a hányatott sorsú és történelmű orosz nép és -ország leghűbb ábrázolója az európai zenedráma történetében. Szoniöry György Bállá László: Az utolsó század A borítékon címzés: Gerlóczy Zoltán elvtársnak (az „elvtársnak” szó olvashatatlanságig áthuzigálva) Véke Zemplén megye Gerlóczy Géza tanító úr címén És a tintaceruzával írt levél: Kedves Zoltán! Biztosan csodálkozol rajta, hogy levelet kapsz tőlem (ha ugyan egyáltalán eljut Hozzád). Itt, Kij évtől nem messze hozott össze a jó sors ezzel a derék imre- gi emberrel. Hadifogságban volt itt Oroszországban, és különböző okok miatt csak most igyekszik haza. Azt mondja, minden poklokon keresztül is eljut a családjához — ez bizony ezeken a lángban álló földeken át nem lesz könnyű —, és akkor nem nyugszik addig, amíg át nem megy Vékére, az ő falujából csak egy ugrás, Gerlóczy zászlós úrhoz (most is így nevez, és ismer jól, még fiatal zászlós voltál, mikor a háború elején a kezed alatt szolgált). Hanem ahogy Te nem sejthetted, hogy felkereslek a levelemmel, én sem gondoltam, hogy Zsitomir környékén fogok hírt hallani Felőled. Képzeld csak, estefelé holtfáradtan megérkezünk egy faluba (két komolyabb összecsapásunk volt aznap), épp szét akarunk széledni csűrökbe, szénaboglyákba éjszakai pihe(Regényrészlet) nőre, hát a kocsma előtt ki áll ott? Toronyi. Szólítgatom, de ő csak nem akar megismerni, úgy tesz, mintha magyarul sem tudna. No, mondom, bajtárs, ne bolondozz, nem vagyok én vak, hát erre beadja a derekát, hogy hát igen, ő az, de szörnyen titokza- toskodik. Azt elárulja, hogy nemrég jött hazulról, de azt nem, hogy hová igyekszik, milyen céllal, én meg nem is firtatom, hátha küldték... No tudod, miért. Hát ő mesélt Rólad, hogy a csehek másodszor is elfogtak, és persze, a csapi szökésedet is számon kérték. Hogy megvertek-e vagy nem, nem tudta, csak azt, hogy vagy két hétig tartottak lakat alatt, azután eleresztettek. Tőle hallottam, hogy állás nélkül vagy és apádnál élsz, no, nem lehet könnyű dolgotok, a kis nyugdíj és a két húgod is otthon... Persze, te semmit sem tudsz rólam, azt sem, hogy itt vagyok. Bár remélem, hogy ez a levél nem kerül idegen kézbe, de azért nem akarok itt semmi olyat írni. Elégedj meg annyival, hogy eljöttünk. Az egész század. Azóta csatázva-verekedve teszünk meg minden lépést. Mi lehet a cinünk, tudhatod. Hogy te nem érezhe- ted magadat valami jól kenyér nélkül, az apád nyakán, azt sejtem. De hidd el, én is gyilkos rossz hangulatban töltöm minden napomat. Nem tudom, nem vállalkoztam-e felelőtlen kalandra, sikerül-e az embereimmel eljutnom oda, ahová indultunk, nem pusztulunk-e el addig mind egy szálig (mert állandóan fogytán vagyunk). Te persze most azt hiszed, hogy az egészre Gergely beszélt rá, emlékszel, milyen sok bajom volt mindig a túlkapásaival, a demagógiájával — de nem. Én is jönni akartam. Talán jobban is, mint ő. Jánossal különben egyetlen komoly incidensem volt, közvetlenül azután, hogy azt a levelet írtam Neked a körülzárásból (különben nem valószínű, hogy megkaptad, mire Hozzád érkezett volna, vége volt mindennek). Azóta Jánossal nagyon jól megvagyunk. És képzeld: Klári is itt van. Hosszadalmas volna megírni, hogy hogyan, miért. No, de egy okkal több rá, hogy ne légyen jó kedvem. Mostanában rengeteget gondolok Rád. Emlékszel-e a kassai szép napokra? (Már hogyne emlékeznél?) Diadalmas bevonulás a városba, fellobogózott házak, éljenző emberek, a dandár mámoros az örömtől. Úgy gondoltuk akkor: még két hét, és kiűzzük az ellenséget a Tanácsköztársaság egész területéről. És hogy csodálkoztam, amikor az Ung völgyében egyszer beállítottál hozzám megkeseredett szájízzel, tele kétségbeeséssel, borúlátással — már nem hittél a győzelmünkben, pedig még mindenütt nyerőre álltunk. Akkor haragúdEgerből-a szobrászat aranykönyvébe Dallos Miklós portréfilmjéhez Mottó: A közelmúltban vetítették le a művészről készült filmet Egerben. Hallatlan elszántság, kemény fizikai munka, tiszta ideák... Dolgozni, ahogyan kőbe vési magát a szél, a víz, a fagy. Évmilliók alatt. Az ember megpróbálja követni a természet szobrászmunkáját, szemben az idővel, hiszen neki pár évtized áll rendelkezésére. Hogy sikerüljön felgyorsítani az időt, maga készítette szerszámaival, mint a szél, a viz, a fagy, kőbe marja álmait. Egy életmű felmerül a lé- lekóceánból. Dallos Miklós 1921-ben született Bátorban. Az azóta eltelt hatvannyolc év felkészüléssel, buktatókkal, szomorú kitérőkkel és munkával telt el. A volt egri cisztergimna- zistában elevenen él a gyermekkor megannyi élménye, szépsége. Nem törölhette ki emlékezetéből sem a háború, sem a hosszú hadifogság. Már művészeti akadémista, amikor 1948-ban ismét távozni kényszerül Magyarországról. Párizsban válik művésszé, Marcel Gimond növendékeként. Azóta is ott él és dolgozik. Európában, Amerikában ismert kiállítóművész. 1977-ben portréfilm készült róla, és ezzel a fűmmel most Egerbe visszatért. Miklós! — milyen szép lenne, ha kőbe álmodott angyalaid egyszer ”hús-vér” voltukban leszállnának a gyermekkor színterén! Dargay Lajos szobrászművész tam rád a pesszimizmusodért, de ma már csodálkozom: hogy tudtad ennyire jól átlátni a helyzetet. Emlékszel, mennyit vitatkoztunk? Akkor meg is kérdeztem: ha már ennyire elveszettnek látsz mindent, miért harcolsz egyáltalán? Miért kéred magad a legveszélyesebb helyekre? Akkor — sohasem fogom elfelejteni —.azt felelted, hogy nem csupán a győzelemért harcolunk, az elveinkért, önmagunk megvalósításáért is. Amikor a szemedre hánytam, hogy ez Don Quijote-iz- • mus, nevettél egyet és azt mondtad: „Márpedig a szélmalmokat igenis le lehet győzni! ” Talán már nem is emlékszel erre, pedig tudd meg, ezekre a szavaidra gondoltam, amikor vállalkoztam erre a majdnem lehetetlen feladatra. Azt hiszem, jól tetted, hogy a cseh részen maradtál, és nem csupán azért, mert az apád, a tieid ott vannak. Magyarországon már talán fölakasztottak volna. Hallom, mi van most arrafelé! Hanem mi van a kassai menyasszonyoddal? Képzelem, hogy el lehetett keseredve, amikor föl kellett adni a várost. Nem esett semmi baja? Ha teheted, add át neki kézcsókomat! Mit írhatok végezetül? Próbáld meg legyőzni a szélmalmokat! Vajon látjuk még egymást az életben? Melegen ölel Baranyi Kálmán A táborban, 1919. augusztus 30án.
