Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-03 / 54. (53.) szám
2 NEMZETKÖZI ÉLET NÉPÚJSÁG, 1989. március 3., péntek A Rushdie-ügyben Sevardnadze közvetít Nem juttatják el a nyomorgó lakossághoz Románia eladja a kapott segélyeket? A Neue Züricher Zeitung című tekintélyes svájci újság szerint felmerült a gyanú, hogy Románia kemény valutáért eladja a román lakosságnak Nyugatról küldött élelmiszersegélyeket. A Neue Zürcher Zeitung szerdai számában közölt beszámoló szerint a lap Romániából kerülő úton levelet kapott, amelynek feladója a nyugati humanitárius küldemények külföldi eladásával vádolja a bukaresti vezetést. A levélhez két fénymásolatot mellékelt a feladó, aki az AFP hírügynökség értesülése szerint a román külkereskedelmi minisztérium egy magas beosztású tisztségviselője. Az egyik fénymásolat egy, a bonni román nagykövetségnek címzett, összesen 17 960 kilogrammos élelmiszer-szállítmányról (étolaj, vaj, tészta, rizs, cukor) szóló számla, egy ismert koppenhágai csomagküldő áruház cégjelzésével. A dán cégnél ellenőrizték a december 21-i keltezésű számlát és megállapították, hogy tőlük nem ment ki ilyen szállítmány, vagyis a számla hamis. A másik fotókópia az Ice-Coop-Ilexin nevű román külkereskedelmi vállalat ajánlata az észak-koreai Korea General Export Import Co. nevű cégnek. Az ajánlatban pontosan ugyanazok az áruk szerepelnek és ugyanakkora mennyiségben, mint az állítólagos koppenhágai számlán. A románok azt írták ajánlatukban, hogy a 36 567 dollárért, „negyven százalékos engedménnyel felkínált termékeket nagykövetségünk rendelte meg, de az ország devizális nehézségei miatt kénytelenek vagyunk továbbadni”. „A titokzatos hamisítvány és az áron aluli ajánlat azt a gyanút kelti, hogy a Ceausescu-rendszer a nyugati humanitárius segélyeket nem juttatja el a nyomorgó lakossághoz, hanem baráti országoknak olcsón, de kemény valutáért eladja” — összegzi véleményét a Neue Zürcher Zeitung. Románia svájci nagykövetsége csütörtökön nem volt hajlandó véleményt mondani a segélyeladásról szóló lapjelentésről. A Rushdie-ügy visszhangjával kapcsolatban „figyelmet érdemel, hogy a világsajtóban megjelent elemzések kizárólag feketefehérben láttatják a konfliktust: Irán kesztyűt dobott a Nyugatnak. Meglehet azonban, hogy Khomeini imámnak, Irán legfőbb vallási vezetőjének a Korán tanításai szerint nem volt más választása, mint hogy elítélje azt az embert, aki megsértette az iszlámot” — állapítja meg kommentárjában a TASZSZ. Az elemzés felhívja a figyelmet arra, hogy nőnek az ellenséges érzelmek az iszlám világ és azok között, akik fellépnek Salman Rushdie védelmében. Ha ezt a folyamatot nem sikerül megfékezni, az ellenségeskedés súlyos politikai tényezővé válik, s negatív következményekkel járhat mind Irán, mind az ügyben érintett nyugati országok számára; megnehezedik bizonyos regionális konfliktusok rendezése, kárt szenved a kölcsönös megértésnek a nemzetközi színtéren az utóbbi időben teret nyerő légköre. Ez esetben egy vallási vezető állásfoglalásáról van szó, hiszen az iráni kormány nem ítélte halálra Salman Rushdie-t. Ami pedig a fejére kitűzött vérdíjat illeti, arról az imám egyáltalán nem tett említést. Ráadásul az irániak még a könyv kiadása előtt figyelmeztették Londont, hogy a regény felzúdulást fog kelteni az iszlám világban — írja a TASZSZ. Mint ismeretes Sir Geoffrey Howe brit külügyminiszter felkérte Eduard Sevardnadzét, hogy segítsen a konfliktus kiterjedésének megakadályozásában. A szovjet külügyminiszter két órát tárgyalt erről a kérdésről iráni kollegájával, Ali Akbar Ve- lajatival és az iráni parlament elnökével, Hasemi Rafszandzsani- val. A megbeszélések nyomán a szovjet félben az a benyomás alakult ki, hogy az iráni kormány őszintén érdekelt a konfliktus rendezésében, és úgy véli, hogy a Szovjetuniónak pozitív szerep juthat ebben. Kínai újságírók az óriáserőmű ellen Kínai újságírók csoportja nyilvános sajtóértekezleten foglalt állást a Jangce folyón tervezett „Három szurdok” elnevezésű óriáserőmű felépítése ellen. A tájékoztatón megjelentek a kínai újságíró szövetség képviselői is. Az újságírók elmondották, hogy gazdasági, környezetvédelmi és beruházási okokból egyaránt hibásnak és várható következményeiben katasztrofálisnak ítélik a kormány arra irányuló elhatározását, hogy sok milliárd dolláros költséggel felépítik Kínában az óriáserőművet. A sajtóértekezleten azt is bejelentették, hogy a közelgő parlamenti és népfront ülésszak alkalmával véleményük támogatására fogják felszólítani a képviselőket is. Bemutatták a sajtóértekezleten annak a könyvnek egy példányát, amelyet az újságírók saját költségükön nyomtattak ki és amely a Jangcera tervezett erőművet ellenző írásokat és cikkeket tartalmazza. Az újságíró csoport hangot adott annak a követelésének, hogy a kínai pártvezetés és a kormány tegye lehetővé, a kínai sajtóban egyaránt kapjon helyet az erőmű építést ellenzők és támogatók véleménye. Koszovóban korlátozták a mozgásszabadságot A jugoszláv hadsereg katonái és tankjai óvják a rendet a Koszovo tartomány székhelyén. Az albán nemzetiségű lakosok körülállják az éppen szolgálatot teljesítő katonai csoport egyik harckocsiját (Népújság-telefotó — MTI) Az audencián a kamarás jelentette be Magyarország államfőjét Pillantás a cédrusterembe A Minolta exponálására mind az öten összerezzentünk. Az ünnepélyes, feszült csendben, amint arra vártunk, hogy bebo-* csátást nyerjünk a cédrusterembe, ahol a japán császári pár fogadta a Hirohito temetésére Tokióba érkezett személyiségeket. A császári udvartartási hivatal munkatársa az érzelem-nyilvánítást kerülő protokollhoz szokott, mégsem tudta leplezni rosz- szallását. Ráadásul a fotóriporter tapintatlansága — az illető a technika működését ellenőrizte — megzavarta feszült figyelmét: neki kellett a megfelelő pillanatban bebocsátania azt a négy japán és egy magyar újságírót ,hogy megörökítsék a történelmi pillanatot, amikor Straub F. Bruno, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, az első magyar államfőként udvarias- sági látogatáson találkozik a japán uralkodópárral, Akihito császárral és Micsiko császárnéval. Az Akaszaka palota együttesének ez a szárnyépülete — amely Tokió szívében évtizedek óta a trónörökös lakhelyéül szolgált-január 7-e, Hirohito halála után a 87 éves Tenno Fukiage palotája mellett — szintén császári rezindenciává „lépett elő”. A tokiói méretekben — ahol egy lakosra két négyzetméter zöld terület jut — hatalmasnak számító park közepén szerényen meghúzódó földszintes épület helyiségei, a személyzeti folyosók és irodák minden pompát és hivalkodást nélkülöznek. A berendezési tárgyak sokkal szerényebbek — sőt talán szegényesebbek —, mint általában a japán irodák. Ugyanaz az „egyen” halványszürke irodabútor áll a szobákban, mint bármely minisztériumban. Ezeket még a második világháború előtt rendszeresítették a szigetországban. A fogadóteremhez — amely csak az egyik az épületszárnyban — szerény előcsarnokon és egy fogadótermen át vezet az út. A mogyorószínű szőnyegpadlón egy idős úr éppen puha plüss- partvissal tüntette el az előző vendég lábnyomait. Az előtérben hatalmas darumintás paraván szolgál díszítőelemként és térelválasztóként. A várakozó teremben a bútor nyugati stílusú; csak a faszerkezet árulja el, hogy a távol-keleti szigetországban vagyunk. A gyászoló császári pár a terem közepén az ajtó felé fordulva várakozott. Amint az ajtót félretolták, még a küszöb átlépése előtt az újságírók meghajlással köszöntötték a házaspárt, akik ugyanilyen módon, ha nem is mély meghajlással viszonozták a köszönést. Egy-egy audienciának szigorú előírásai vannak. Meghatározott távolságig szabad megközelíteni a császárt és kijelölt helyen kell megállni az uralkodó előtt. Még az is megszabott, hogy mit fog kérdezni és arra hogyan és főleg mennyi ideig illik válaszolni. Ezekről a rendszabályokról az újságíró már hallott. Ezúttal a riporterek eligazításul csak annyit kaptak, hogy amíg a vendég meg nem érkezik, nem szabad fényképezni és a fal mellett kell némán várakozni. A magyar újságíró is ugyanazt tette, mint japán kollegái. A császári pár nyugati stílusú, teljesen egyszerű fekete gyászruhát viselt. Mellesleg a múlt század végén még a fehér volt Japánban a gyász színe. A lapok tudósításai szerint Hirohito — Sova császár — halotti ruhája is fehér selyem kimonó volt, de a császári mauzóleumba a sinto szokásoknak megfelelően mellé helyezték 100 legkedvesebb tárgyát, köztük egyik öltönyét és nyakkendőjét, valamint egy 50 éves német gyártmányú mikroszkópot, könyvei közül néhányat, két és fél csészényi rizst, és egyéb élelmet, italt. Akihito karján, a fekete szöveten még egy fekete gyász- selyemszalag is volt; Micsiko asz- szony törékeny alakját még jobban kihangsúlyozta a földig érő fekete ruha. Az ünnepélyes várakozás pillanatát hirtelen a császári pár arcán felvillanó mosoly oldotta fel, amint az egyetlen jelenlévő külföldi újságíróra esett tekintetük. Ön magyar? — hangzott el a kérdés és még mielőtt a válaszra sor kerülhetett volna, a császári pár megtette az első lépést a tudósító felé. — Igen, felség, válaszoltam, kilépve a sorból. Köszönjük, hogy eljött mondta a császár, kezét nyújtva. A császárné is kézfogást kezdeményezett. A részvétnyilvámtó szavak után Micsiko asszony még megkérdezte angolul: Minden rendben van? Mintha csak azt kérdezte volna: megfelelőek a körülmények a munkához, nincs-e szükség valamilyen segítségre? A japán riporterek hamarabb felocsúdtak, mint e sorok írója és megszegve a szabályt azonnal fényképezni kezdtek, ami azonban semmiféle rosszallást sem váltott ki. Éppen annyi idő maradt, hogy a tudósító mély meghajlással köszönje meg a császári érdeklődést és visszalépjen a sorba, a helyére, amikor a kamarás háromszor kopogott az ajtón, és azt félretolva bejelentette: Magyarország államfője, Straub F. Bruno megérkezett. 163 ország és 28 nemzetközi szervezet vezető személyiségei, köztük 55 államfő járult a múlt héten az uralkodó pár elé, ugyanott, hogy részvétét nyilvánítsa Sova császár elhunyta alkalmából, ami érzelmileg is végérvényesen lezárt egy viharos korszakot. A Heiszei, a teljes béke megvalósulása, Akihito új császár időszaka a múlt örökségétől mentes jobb kor ígéretével kezdődött mindenki számára, aki Tokióban tanúja lehetett a korszakváltásnak. Trom András Mind nagyobb hévvel emelgetik a födőt Támad a sajtó! Közéleti korrupció, üzleti botrányok, titkos politikai kapcsolatok, a magánélet visszásságai, kenő- és csúszópénzek. A napilapok, magazinok olvasói Nyugat-Európában manapság egyre több oknyomozó, feltáró- éí leleplező riportot olvashatnak. A téma szakértői szerint a kontinens nyugati felének sajtója a viszonylagos tespedt- ség korszaka után most egyre agresszívebb. Az újságírók mind nagyobb hévvel emelgetik a födőt, hogy kiszagolják, mi fő a fazékban. Erre elsősorban a verseny készteti őket, s talán az újságírói lelkiismeret. Mindesetre egyre mélyebbre ásnak. Sztorikban nincs hiány. Svájcban lemondott Elisabeth Kopp igazságügyi miniszter,, mert a török és a svájci sajtó egyaránt megírta, hogy férje kábítószerügybe keveredett. Az NSZK először csak legyintett, amikor Washington azt vetette szemére, hogy nyugatnémet cégek segítséget nyújtanak Líbiának vegyifegyver gyártására is alkalmas üzem építéséhez, de a nyugatnémet sajtó „áskálódása” miatt aztán kénytelen volt komo- - lyan venni a dolgot. A török Hurriyet kiderítette, hogy egy londoni kórházban vesékkel üzletelnek, emellett fényt derített egy pénzügyi botrányra is, és Érdem miniszterelnök-helyettesnek mennie kellett. A sort sokáig lehetne folytatni — ma már Kelet-Európábán, még a Szovjetunióban is akadnak hasonló esetek. A nyugat-európai sajtóban régi hagyományai vannak az oknyomozó,- feltáró újságírásnak. Különösen jeleskedtek ebben az NSZK lapjai, hírmagazinjai. E tekintetben nagy múlttal rendelkezik a Le Canard Enchainé is, a politikát szatírával vegyítő francia hetilap. Régebben „lusta” volt a sajtó. Az újságírók hivatalos sajtóközleményekből dolgoztak, az események hivatalos változatát tálalták, és legfeljebb kis hírmagyarázatot fűztek hozzá. Ezt azonban akár el sem kellett olvasni, hiszen a lap és újságírója szinte betűre kiszámíthatóan, politikai beállítottsága szerint állította be a történteket. A brit sajtó sem állt régi hírneve és feladata magaslatán. Szakértők ezt azzal magyarázták, hogy a brit újságírás az elmúlt években áttért a szupermodern technológia alkalmazására, ami költséges vállalkozás volt, de most, hogy gazdaságilag kezdenek rendbejönni, majd megint „ráhajtanak”. Az újfajta agresszivitás tendenciája korántsem általános Nyugat-Európában. A Le Canard Enchainé a közelmúltban szerkesztőségi cikkben méltatta a hagyományosnak nevezett, kutató-vizsgálódó újságírást. „Hosszú ideig csak a mi lapunk közölt oknyomozó,- feltáró riportokat — írta .- A többi nagy lap belesüppedt a konformizmusba, óvatosságba, a hivatalos sajtóközlemények özönébe — a szirupba. Igaz, az utóbbi időben jóval többen vannak a mi oldalunkon.” Az agresszivitás, a versengés fokozódása persze hátránnyok- kal is jár. „Az újságírók hajlamosabbak arra, hogy a lehető legy- gyorsabban robbantsák le a fedőt a fazékról — mondja Ulrich Sa- xeí, a zürichi egyetem újságíró intézetének vezetője. — így persze az előítéletekre, az át nem gondolt, elhamarkodott vélemények elfogadására is hajlamosabbak”. A lényeg mégis csak az, hogy manapság az újságíró egyre kevésbé lehet vaskalapos egy téma vagy ügy megközelítésében — vélekedik Dmitrisz Rizosz, egy görög konzervatív lap kolumnis- tája. Szerinte az apatikus újságíró ma már a múlté. Ő és kollégái például aprólékosan tanulmányozzák, mi köze lehet Koszko- tasz bankárnak a kormányzó szocialista párthoz. Rizosz még Bostonba is elutazott a sztoriért. A csalással, sikkasztással és egyebekkel vádolt bankár ugyanis kiszökött Görögországból, Braziliába menekült, megfordult a' Bahama-szigeteken, majd az Egyesült Államokban kötött ki. • Claude Angeli, a Le Canard Encahiné főszerkesztője az új irányzat javára úja, hogy az újságírók ma már nem hajlonganak annyira a politikusok előtt, mint korábban tették, az viszont nem éppen hízelgő rájuk nézve, hogy szinte keresztül süvítenek egy sztorin, nem ásnak elég mélyre, nem ellenőrzik kétszer is az új információt. „A francia sajtó nélkülözi a szigort, a pontosságot. Van olyan publikált anyag, amelyet nem ellenőriztek, nem erősítettek meg. A fiatal újságírók imádják kommentálni a hírt, ahelyett, hogy alaposan utána néznének a dolgoknak. így aztán imádjuk az afféle kommentálást, elmélkedést, amely közvéleménykutatáson — nem pedig kutatáson, oknyomozáson alapul” — mondja Ángeli, szigorúan a francia sajtóról. Az ex-elnök kezdetben betegesen félt a repüléstől Reagan lányának memoárjai A Reagan-család hamarosan elárasztja az amerikai könyvpiacot 'memoárjaival. Nancy Reagan után maga az ex-elnök is bejelentette, hogy megírja országosának történetét, és a napokban látnak napvilágot lányának, Maureennek emlékezései. Az „első apa, első lány” című könyvből a USÁ TODAY című lap közölt részleteket. Maureen nem fukarkodik néhány kellemes politikai pletykával. Szerinte például Michael Deaver, a fehérházi apparátus helyettes vezetője egyáltalán nem osztotta elnöke politikai nézeteit, de úgy gondolta, hogy Reagan oldalvizén messzire evezhet. A különböző botrányokba keveredett Donald Regant egyszerűen zsugorinak és sznobnak nevezi. Állítólag az egykori apparátusfőnök és pénzügyminiszter saját irodáját teljesen átalakította az elnöki ovális iroda mintájára és az elnököt csak „unokabátyám”- ként emlegette, amíg Reagan nem figyelmeztette, hogy őt ellenfelei ezért nepotizmussal fogják vádolni. Reagan elnökről megtudhatjuk, hogy kezdetben betegesen félt a repülőgéptől, de idővel le tudta győzni eme félelmét. Maureen saját életéről is ír. Elmondja, hogy első házassága rémálom volt, mert a férje verte őt, de erről szülei soha nem tudtak. Kragujevaci gyilkosság Csütörtöki belgrádi lapjelentések szerint egy 30 éves szerb férfi Kragujevác városában kedden agyonlőtt két török nemzetiségű személyt. (Korábban a belgrádi televízióra hivatkozva olyan jelentés is napvilágot látott, hogy a fegyveres akciójának két albán nemzetiségű esett áldozatául.) Mint a lapok beszámolnak róla, a részeg szerb fegyveres egy török kávézóban lőtte agyon a kávézó tulajdonosát és annak édésanyját. A hatóságok a gyilkost pszichopatának minősítik, s vélményük szerint a gyilkosságnak semmi köze sincs a Koszovo tartománybeli nemzetiségi konfliktushoz.
