Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 18., szombat PANORÁMA 5. ...és belülről Hétköznap délután csak az idősebbek forgatják a földet A szabad kemence (Fotó: Perl Márton) Az ősi ház csábítása A tavasz első jelei általában reménykedéssel töltik el az embereket. A márciusi napfényben mégis kissé hihetetlennek tűnik, hogy vége a télnek. Hiába a kikelet, az idén mintha kopottabbak lennének a lelkek, fáradtabbak az arcok, közömbösebbek a tekintetek. Bámészkodva ballagunk a tarnaleleszi utcákon a kora délutáni órában. A fiatalabbak sietve lépkednek. Sokuk számára még nem ért véget a munkaidő, hiszen csak most kezdődik az otthoni második műszak. Nem lepődünk meg azon sem, hogy a kertekben főként az idősebbek forgatják a földet. Aki az ózdi vállalatok valamelyikében keresi a kenyerét, vagy a helyi Egyetértés Tsz-ben dolgozik, annak jószerivel csak a hétvégén jut ideje a háztáji porta művelésére. Az alábbiakban olyan arcokat, vonásokat, portrévázlatokat igyekszünk felvillantani, amelyek a tarnaleleszi ember közérzetéről árulkodnak ma, 1989 tavaszán. Simon Frigyes több mint harminc éve él itt. Tőle kérdezzük, mi változott ennyi idő alatt a településen? — Ha jól meggondolom, nem sok minden. Változatlanul sok a cigány, akiket nem nagyon érdekel, milyen környezetben élnek. Ez a falu fejlődésére is rányomja a bélyegét. Az én életem is átlagosan alakult. Az ózdi kohászatnál dolgoztam negyvenegy évig, és 5400 forint nyugdíjjal jöttem el. Csaknem harminc évbe került, mire a házunk teljesen elkészült. Én csináltam szinte mindent, a két kezemmel. Hát ennyit értem el egy élet munkájával. S hogy mit várok még? Sokkal jobbat nem. Azt hallani mindenütt, hogy két-három éven belül az országban sem javul a helyzet. Az újságokban is ezt olvasom. — Ön nem mondta le az újságokat? — Nem, kérem. Inkább meghúzom magam, és más dolgokról mondok le. Tudni akarom, hogy mi történik a világban, és erre egyetlen, lehetőségem az olvasás maradt. Legfeljebb kevesebbet költők ételre. Kovács Józsefék telkére a fehérre meszelt, fatornácos, ősi ház látványa csábít bennünket. A gazdasszony szélesre tárja a karját, úgy tessékel beljebb bennünket. — Süt a nap végre! Lassan a szabad kemencét is használhatom — jegyzi meg inkább magának. — Várjanak csak! Mindjárt kihozom a férjemet is. Tudják, agytrombózisa volt, nehezen mozog. Míg kivezeti a párját a szobából, szünet nélkül beszél: — Ninr'c már At‘nnk qp tphp.t* ségünk semmire. A kettőnk nyugdíja épphogy kiteszi a hatezer forintot. Tejbegrízt, krumplit eszünk. Ma egy kis gyümölcslevest főztem. Jószágot már rég nem tartunk, csak a gyerekek foglalkoznak állattartással. A kertet is ők művelik, ha idejük van. Nincs kitől segítséget várnunk. Van, aki elmegy a tanácsra egy kis segélyért, de mi szégyellünk kérni. Ennyi jutott, ezzel kell beérni. — Más volt minden, amíg ’’ember” voltam — mondja a férj, és nagy teste már rázkódik is a zokogástól. — Amíg bírtam erővel és egészséggel, hazajöttem a kohászattól, s már mentem is a földre. Most már egy kapavágást sem tudok tenni. — Minden megváltozott itt — bólint a feleség. — Különösen az emberek. Ha elesik valaki az utcán, nincs, ki felsegítse. Mindenki bezárkózik, rettegnek egymástól még a szomszédok is. Itt a tavasz. Mit remélhetnénk? Jó időt, békességet, szeretetet. De néha úgy érzem, hiába a remény... * * * Tarnalelesznek azonban másik arca is van. Palotának is beillő családi ház hirdeti: vannak, akik a szűkös esztendők ellenére is jól élnek, legalábbis jobban, mint az átlag. Pallagi Istvánná éppen Egerbe készül kislányával. Indítani készül az autót, amikor megkérjük: szenteljen nekünk néhány percet drága idejéből. A tágas szalonban váltunk néhány mondatot. * — Szülői támogatással és OTP-kölcsönnel építkeztünk. De még koránt sincs kész minden. A férjem egyébként autószerelő, én pedig laborasszisztens vagyok az egri kórházban. Jelenleg a kisfiámmal vagyok gyesen. — Hogy érzik itt magukat Tar- naleleszen ? — Megvan mindenünk. Igaz, az ivóvizet kútról hordjuk, de két éven belül bevezetik mindenhova a vizet. Telefont is igényeltünk. Csak idő kérdése, és az is meglesz. Mi elégedettek vagyunk. Az persze meglehet, hogy a gyerekeink nem maradnak meg itt, ha felnőnek... * * * S íme, a harmadik meghatározó réteg. Elhanyagolt, koszos udvarok, magukra hagyott, vékony göncökbe öltöztetett gyerekek. Kietlen cigányporták sora. Bömböl a magnetofonból a ’’kombiné, a csipkés kombiné”, gyanakodva kémlelnek bennünket a rozoga kerítések mögül a gazdák. Nem véletlen, hogy a napközis nevelő panaszkodik: — Lassan úgy érezzük, hogy fft|jpcpn tphpfpflpnplr vorttriml.- o W1JVUV»X iviiviuuv/iivn »ugj UttlV Cl cigányokkal szemben. A gyerekek ütik-verik egymást, naphosszat káromkodnak, a magyarok nem merik beadni az övéiket, mert féltik őket. Arról már nem is beszélek, hogy nekik nem kell térítési dijat, fizetniük, míg a tisztességesen dolgozó, magyar szülők fillérre pontosan hozzák a pénzt, ami tudvalevő: nem kevés. Hogy meddig lehet elviselni ezt, nem tudom. Esténként már nem merünk kimozdulni otthonról. És a helyzet sajnos, egyre rosszabb. A két körzeti megbízott, Kiss Ferenc, és Kenyér Imre másként látják a dolgot: — Nem igaz, hogy a közbiztonsággal ilyen súlyos gondok lennének. Mi igyekszünk mindenütt ott lenni, ahol probléma van. A cigányokra pedig külön figyelmet fordítunk. * * * „Egyszer fent — egyszer lent” hétköznapok. Hangosabb a pa- naszkodók tábora, mint a kiegyensúlyozott, nyugodt embereké. A faluban jelenleg talán a helyi Egyetértés Termelőszövetkezetben a legnagyobb az egyetértés. Pedig a gazdálkodó egységeket nyomasztó terhek itt sem ismeretlenek. Az elnök, Kovács Gyula azonban azon kevesek közé tartozik, akik nem pazarolják idejüket, energiájukat panaszkodásra. Talpon maradni mindenáron, és keresni az utat az eredményesebb gazdálkodáshoz — ez volt számára a legfontosabb akkor is, amikor elvállalta az évek óta veszteséget ’’produkáló” szövetkezet vezetését. Ennek már tíz éve. A következetesség, s a néhány évvel ezelőtt még jókora ellenállásba ütköző üjfajta vezetői szemlélet meghozta a gyümölcsét. A több lábon álló cég nyereséget hoz a konyhára évről-évre. Titok nincs, az eredmények oka az ésszerűség: — Az itteni földek aranykorona-értéke nagyon alacsony. Ebből következik, hogy az alaptevékenységből, a növénytermesztésből s az állattenyésztésből nem tudtunk volna megélni. A leleszi ember ezt mindig is tudta. Ezért is foglalkoztak korábban az egyéni gazdálkodók inkább az élelmiszer-feldolgozással, a fakitermeléssel. Az ötvenes években megbélyegezték a parasztokat, pedig itt a gyenge minőségű föld miatt nem voltak, nem is lehettek a szó valódi értelmében vett ku- lákok. Az itt élők nagy része ügyes kezű, gyors észjárású ember volt, akik főként közvetlen árucseréből éltek. Amikor a szövetkezet élére kerültem, épp ezért igyekeztem a magánvállalkozást vonzóvá tenni. A földeket bérbe adjuk, a teheneket is kihelyezzük az egyéni gazdálkodókhm Urtcc'#ií fottrtn tC pcólz atinölf nuc. i iuoozju iuvuii ío vjuiv wum/iv Simon Frigyes a farmeijellegű tevékenységnek van jövője. A tsz-ben én szorgalmaztam először a kiegészítő tevékenységek felfuttatását. A ha- risnyaüzem 170 asszonynak ad jelenleg munkát. S mivel a termék iránt az NSZK-ból is érdeklődnek, lehetőség nyílik minden bizonnyal a további fejlesztésre, korszerűsítésre is. Elsősorban a jelenlegi öt szakcsoportunknak köszönhetjük a nyereséget. A faipari feldolgozás, a kereskedelmi és a fémipari tevékenység, a targoncaszerviz jó kezdeményezéseknek bizonyultak. Vallom, hogy kockázat nélkül nincs siker. Ezért is adtunk zöld utat minden jó ötletnek. Járatos vagyok a rendszerszervezésben, a könyvelésben is. Ez ugyancsak rengeteget segít. Keressük a kapcsolatokat, a piacot, érdekeltté tesszük az embereket a nyelvtanulásban. Ez a jövő. — Nem mindegy a falunak sem, hogy gazdálkodunk, hiszen csak ilyen eredmények mellett engedhetjük meg magunknak, hogy támogassuk a község fejlesztését. II sírt ti Katalin A Kovács házaspár Tarnalelesz másik arca kívülről... Tarnaleleszi kikelet
