Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 15., szerda 11, Megelőzte korát A Concorde húsz éve Toulouse-ban, az Airbus Industrie francia székhelyén fényes ünnepléssel, közel háromezer meghívott vendég jelenlétében emlékeztek meg a Concorde-gé- pek huszadik évfordulójáról. A világ első, és mindmáig egyetlen menetrendszerűen közlekedő szuperszonikus utasszállító gépe, az angol — francia együttműködésben épült Concorde 1969. március 2-án tette meg első, alig félórás próbarepülését. Andre Turcat, az Air Francé berepülő pilótája ma is nosztalgiával gondol vissza arra a pillanatra, amikor az első prototípussal, a 62 méter hosszú, delta- szárnyú gépmadárral először emelkedett a levegőbe. „Először is az lepett meg — mondta —, hogy milyen elképesztő tolóereje van a Rolls-Royce és a francia Snecma által tervezett hajtóműveknek, hogyan gyorsul és milyen könnyedén vezethető a gép. ” A második prototípussal egy hónappal később a British Airways főpilótája, Brian Trubshaw, repült. A Concorde 1969. október 1-én törte át a hangsebesség határát, és egy év múlva érte el 2300 kilométeres cirkáló sebességét. A polgári repülés jeles dátumai e?ek, akkor is, ha a Concorde kereskedelmileg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két gyártó ország légitársasága 1976 januárban állította menetrendszerű forgalomba a Concorde-gépeket. Valószínűleg a legrosszabbkor. Az első francia Concorde Rióba, az első angol Bahreinbe repült. Az olajárrobbanás miatt az üzemanyag megdrágult, s mivel a gép maximum 112-135 utast fogadhat be, szinte lehetetlen volt olyan jegyárat kikalkulálni, hogy kifizetődő legyen a gépek repülése. Nyilvánvaló volt, hogy csak amerikai vonalakon közlekedhet rentábilisán, márpedig a nagy amerikai repülőgépgyártók, a környezet- védő lobby faltörő kosa mögött, mindent megtettek azért, hogy a zajártalomra hivatkozva New York-ban ne engedjék leszállni a Concorde-ot. A Concorde más értelemben is kissé megelőzte korát. Az amerikai gyártók nem is kísérleteztek ilyen gép építésével, a Szovjet szuperszonikus gép — a TU-144 — elkészült ugyan, de éppen a Le Bourget-i légibemutatón lezuhant. Idővel javult a helyzet. A brit Concorde-ok ma három, a franciák pedig egy amerikai repülőtéren szállhatnak le, az üzemanyag ár a csökkent, a gépek telítettségét lassan sikerült felemelni az átlagos transzatlanti járatok 70 százalékos telítettségére. Ezzel a Concorde-ok repülése üzletileg rentábilissá vált. Aki meg tudja fizetni a közel 30 ezer frankos menettérti jegyet Párizstól New York-ig, az fele annyi idő — 3 óra 45 perc — alatt érhet az amerikai metropoliszba, mint más géppel érne. „A Concorde-ok ma minden nap kétszer annyi órát töltenek a levegőben, mint a nyugati világ összes katonai vadászgépe együttvéve" — mondta büszkén az évforduló alkalmából Sir Raymond Lygo, a British Aerospace igazgatója. A francia Aerospatiale elnökével, Henri Martre-ral közösen tartott sajtóértekezleten azt is elmondta, hogy a két vállalat kész azonnal hdzzálátni a jövő évezred szuper-Concorde-jának megalkotásához, mihelyt kormányaiktól megkapják hozzá, a pénzt. A leendő szuperszonikus utasszállító gép (ATSF) — a franciák előzetes’ számításai szerint — 2500 kilométeres sebességgel közlekedne, 200 üléses lenne és 8000 kilométert tudna megtenni leszállás nélkül. Az amerikai Lockheed és a British Aerospace szintén dolgozik egy szuperszonikus utasszállító tervein — a gép lelke, a hajtómű azonban még egyiküknek sincs meg hozzá. László Balázs ORSZÁGRÓL. ORSZÁGRA A botrány a milánói klinikán robbant ki Abortusz-szabotázs Ózon, a Csoportkép Hágában Beatrix, holland királynővel A botrány egy milánói klinikán robbant ki még decemberben: a nőgyógyászaton két orvos följelentette a harmadikat, hogy ötödik hónapos terhességet szakított meg — törvényellenesen, állításuk szerint. A hosszú harcok után 1978-ban elfogadott abortusz-törvény, ha az anya vagy a magzat egészsége veszélyben forog, engedélyezi a beavatkozást, a döntés és a felelősség kizárólag az orvosé. A följelentés bírósági ügyet csinált a dologból. Beavatkozott Carlo Donat-Cattin keresztény- demokrata egészségügyi miniszter is, vizsgálat elrendelésével. A sajtó botrányt szimatolva elkezdett kórházi kartonok után nyomozni. Nők, akik terhességmegszakításra jelentkeztek a kórházban, másnap újságban olvashatták nevüket. A televízió naponta foglalkozott az üggyel. Az abortusz-vita teljes erővel lángolt fel ismét mindezek nyomán Olaszországban, 11 évvel a törvény elfogadása után, s azt követően, hogy 1980-ban népszavazáson 67 százalék ellenezte eltörlését. Mára kiderült ugyanis: a törvény nem alkalmazható. A kórházi orvosok 60 százaléka lelkiismereti okokra hivatkozva nem hajlandó a művi vetélést elvégezni. A törvény erre is lehetőséget ad, tiszteletben tartva azok meggyőződését, akik valláserkölcsi vagy bármilyen más alapon elutasítják a terhességmegszakítást. A kereszténydemokrata párt így volt hajlandó csak eltűrni annak idején, hogy megszavazzák. A milánói följelentők abortusz-elutasítók. A följelentett egyik vezetője volt annak a társadalmi bizottságnak, amely évekig harcolt a törvénybe iktatásért. Az abortusz a születésszabályozás legrosszabb módja, és sokan azért ellenzik, mert korszerűbb módokat kívánnak elterjeszteni. Felvilágosítást sürgetnek az államtól, nem ingyenes abortuszt a közkórházakban. Szomorú tény azonban, hogy évi 180-190 ezer beavatkozás történik mégis az országban. A nők alig 15 százaléka ismer és alkalmaz más módszert. „Mindegy jó-e vagy rossz a törvény, be kell tartani addig is, amíg nincs jobb” — érvel az abortusz-párt. Betartani, de hogyan? Akad olyan kórház, főleg a délvidéken, ahol egyetlen nőorvos sem végez abortuszt. „A lelkiismereti kifogás az esetek jó részében csak ürügy” — mondja a másik tábor. Elutasítják a kórházban, ingyen, de a magánrendelőben, feketén, már nem mindig. Az érem másik oldala, hogy orvosok egy szűk csoportja — szinte futószalagon — kizárólag abortuszt végez. Darabbérben fizetik őket, és egyik kórházról járnak a másikra. Az egyik tábor a nők kiszolgáltatottsága ellen lép fel. A törvény ezért született: a nők maguk döntsenek, és ne mások helyettük. Tarthatatlan, hogy egyes kórházakban — még ha ellátják is a törvényes feladatot — gúnyos megvetéssel, fölényeskedve kezelik az orvosok és ápolónők a terhességüket megszakító nőket. A morális terror elfogadhatatlan, ha egyszer az állam törvényt hozott. Ugyanakkor a másik tábor oldalán is sorakoznak súlyos érvek. A legfőbb: az élet tisztelete. A pápa, a katolikus egyház nemhogy az abortuszt, a születésszabályozást is bűnnek, élet elleni merényletnek fogja fel. A püspökök intelmeit agresszív katolikus társadalmi szervezet, a Comunione e Liberazione zajos tüntetéseken hangosítja fel. Felhozzák azután a népességfogyás tényét, a társadalom elöregedését, a színes bevándorlók növekvő tömegét, ami okkult félelmeket kelt a jóléti társadalom tagjaiban. A vita kavarog, s egyelőre csak annyi szűrhető le: az 1978-as törvényt módosítani kell, mert jelenlegi formájában nem működőképes. Nincsenek megelégedve sem az abortusz-pártolók, sem az elutasítók. Az egyik javaslat: a kórházakba csak olyan fiatal orvosokat vegyenek fel a pályázatok útján, akik vállalják a terhességmegszakítást, illetve készek kötelezően előre nyilatkozni. Jelenleg szakmailag az az előnyös, ha valaki „lelkiismereti kifogással” él, és szabotálja a törvényt. Ezt kell megváltoztatni, és ösztönözni, hátrányok helyett azokat az orvosokat, akik lehetővé teszik az alkalmazását — mondták ki egy konferencián. Sok támadás éri az egészség- ügyi minisztert, akinek kötelessége lenne a törvény feltételeinek biztosítása, ehelyett bíróság elé idézteti az abortuszt végzőket, és nyíltan kijelenti, ő ellenzi a törvényt. Vitatják és módosítani kívánják azt a mozzanatot is, amely az egészségügyi beavatkozásoknál szakértői és bizottsági véleményeket ír elő, lehetetlenné téve ezzel az orvosi titoktartást. Megjavítani vagy eltörölni? — ez a kérdés. Az „ingyenes szabad abortuszt” újra demokratikus követelés Olaszországban (s talán nemcsak ott). Azzal sajnos már kevesebbet törődnek a vita részvevői, a baloldali pártok is, hogy az állam abban segítse a nőket: ne kényszerüljenek anyagi vagy szociális okból terhességük megszakítására. Vannak helyzetek, amikor egy tévedés kincset ér. Margaret Thatcher brit miniszterelnök éppen az ENSZ környezetvédelmi alapjához való másfél millió font összegű brit hozzájárulás megduplázását jelentette be a londoni ózonvédő világkonferenciát záró keddi sajtóértekezleten, amikor Ridley környezetvédelmi miniszter a szavába vágott: „voltaképpen 1,25 millió fontról van szó”. A vaslady elképedt, aztán odafordult miniszteréhez: „nos akkor javítsa ki másfél millióra, legyen három összesen „. Az epizód már csak azért is figyelmet érdemel, mert mint az eredetileg kijelölt 1,25 millió font érzékelteti, a környezetvédelem a legutóbbi időkig enyhén szólva nem tartozott a brit, és általában, a nyugat-európai (sőt: európai) kormányok legfőbb gondjai közé. Az ózon, ez a földünket, mint Babits mondapá, „lágyan takaró, puha selymes bársonytakaró” azonban, amely csodálatos módon megóvja az élővilágot a nap ibolyántúli sugárzásának káros hatásától, így az embereket a bőrráktól, néhány év alatt ezen a téren is csodát tett. Pontosabban, sajnálatos módon, éppen az ózon pusztulása volt az a tényező, amely az elmúlt néhány esztendőben ráébresztette a kormányokat a közös, egész földünket fenyegető veszélyre. Amire rég nem volt példa: kirajzolódnak a planetáris összefogás körvonalai. Az ózönt elsősorban az úgynevezett CFC — klórfluorkar- bon — gázok fenyegetik: ezek a sprayekben, hűtőszekrényekben, légkondicionáló berendezésekben használt gázok a levegőbe jutva a magasba emelkednek és bonyolult vegyi folyamatokat indítanak el, amelyek bizonyítottan az ózonréteg elvéko- nyodásához vezetnek. Felvételeken 1982 óta észlelik, hogy a sarkvidék fölött időnkét teljesen eltűnik, „kilyukad” a réteg. A CFC gázok ózonfaló hatására már az ENSZ 1972-es stockholmi környezetvédelmi értekezletén figyelmeztettek a tudósok, de 15 év telt el, amíg megszületett az első konkrét intézkedés. A montreáli jegyzőkönyvet 1987 szeptemberében aláíró 40 állam (32 ratifikálta is) vállalta, hogy 1989 január 1-től a század végéig felére csökkenti a CFC- termelést. Időközben azonban kitűnt, hogy ez kevés. Ezért március 2-án összeültek az európai közösség környezetvédelmi miniszterei. Két álláspont hívei csaptak össze: az egyik a jelenlegi termelést 85, a másik 95 százalékkal kívánta csökkenteni. A döntés mindenkit meglepett: a tizenkettek a CFC előállításának teljes betiltása mellett foglaltak állást. Ennek 2000-ig kellene megtörténnie, 1998-ig 85 százalékos csökkentést kell elérni — határozták el. Másnap Párizsban szakértői értekezlet ült össze Laurent Fa- bius, a francia nemzetgyűlés elnöke meghívására. Itt a CFC-t gyártó végyiüzemek — az amerikai Dupont de Nemours, a brit ICI, a francia Atochem és mások — is jelen voltak. Moris Vermille, az Atochem finomvegyészeti igazgatója elmondta: a CFC gázokat 1928 óta használják. Igen kedvező tulajdonságuk, hogy nem gyúlékonyak, nem bomlé- konyak, és nem mérgezőek. Jelenleg évi 1,1 millió tonna a világ CFC-termelése, egyharmadát az Egyesült Államok, egyharmadát Nyugat-Európa állítja elő, 39 nemzetközi nagyvállalat keretében, évi 1,6 milliárd dollárértékben. A szocialista országok becsült termelése évi 120 ezer tonna. A szakértők szerint több új vegyület is pótolhatja a CFC gázokat különböző alkalmazási területeken, e téren folynak a kutatások. Más probléma: jelenleg a CFC-t alkalmazó különböző berendezések teljes értéke világszerte mintegy 135 milliárd dollárra becsülhető. Ezek átállítása és kicserélése tehát még akkor is hatalmas összegeket igényelne, ha a pótanyag máris korlátlan mennyiségben állna rendelkezésre. Azaz a döntést politikai síkon, nemzetközi összefogással kell meghozni. Ezt a célt kívánta szolgálni Londonban, Thatcher brit miniszterelnök szervezésében több mint 120 ország politikai képviselőinek, tudósainak és ipari vezetőinek három napos tanácskozása, „mentsük meg az ózont” címmel. Itt kitűnt: míg a fejlett tőkésországok most a radikális tilalom hívei, a fejlődő országok képviselői kénytelenek utalni az átállás árára, amely gazdasági fejlődésüket korlátozná egy olyan pillanatban, amikor az adósságválság már amúgy is óriási terheket ró rájuk. Több harmadik világbeli szónok ezért vagy azt hangsúlyozta, hogy a CFC-gázokat elsősorban alkalmazó ipari országoknak kell vállalniok a pénzügyi terheket, vagy éppenséggel ezt finanszírozó, és ugyancsak a szóban forgó államok által pénzelt alap létrehozásának gondolatát vetették fel. A Szovjetunió, a montreáli egyezmény egyik aláírója felhívta a figyelmet arra, hogy az ózonréteg bizonyos ritkulásai időjárási okokkal is magyarázhatók, míg a sarki „lyukak” a CFC következményei. Ha bebizonyosodik szükségessége, Moszkva támogatja a veszélyes gáz termelésének további csökkentését. A londoni tanácskozás idején több ország — köztük hazánk is — bejelentette csatlakozását a montreáli megállapodáshoz. Hágában még magasabb szinten, 24 ország csúcstalálkozóján igyekeztek előmozdítani ugyanezen célt. A holland, a francia és a norvég kormányfő által kezdeményezett értekezletre a szocialista országok közül hazánkat hívták meg a szervezők. Itt a résztvevő állam- és kormányfők közös nyilatkozatot írtak alá, támogatják azt, hogy az ENSZ keretében környezetvédelmi hatóságot hozzanak létre az ózon védelmére, az úgynevezett üvegházhatás, az atmoszféra felmelegedése elleni cselekvésre. A tanácskozás a szervezők szemében mintegy a kis- és középhatalmak összefogását kívánta megtestesíteni, ezért nem invitálták meg sem a Szovjetuniót, sem az Egyesült Államokat, sem Kínát. Nagy-Britannia (amelyet meghívtak ugyan, ám a. saját, londoni fórumát tartotta a jobb megközelítésnek, s ezért távol maradt Hágától) fenntartással tekintett a 24-ek találkozójára. Ez azonban aligha csökkenti a csúcs erkölcsi és politikai jelentőségét. A montreáli aláírók májusban Helsinkiben esedékes „szigorító” értekezletén például a globális felismerés már konkrét eredményeket hozhat az ózon védelmében. A környezetvédők alig néhány éve még magányos próféták voltak a meg nem értés nemzetközi sivatagában. Most, csodák csodája, nemes verseny folyik a téren, ki a legjobb tanítványuk. Igaz, ehhez arra volt szükség, hogy a kasszandra-jós- latokat az ózontakaró kilyuka- dása igazolja. Csak remélni lehet, hogy nemzetközi összefogással be lehet majd foltozni. Baracs Dénes Magyar Péter Amerikai politikusfeleségek Nancy Reagant, a 8 éven át volt amerikai elnök feleségét legalább olyan jól ismerte Amerika és a világ, mint férjét, hiszen szinte állandóan mellette volt fotókon, a tv-felvételeken: a 70 feletti elnök, amint már távolról sem ifjú, de annál fiatalosabban öltöző, ránctalanra operált arcú hitvesével kézenfogva sétál. A politikusnak akkor is a derék családfő, a jó családi élet látszatát kell.sugaílnia, ha erről s/ó sincs. így lehetett tanúja ország- világ a sajátos jelenetnek John Tower, az italozása és nőügyei miatt leszavazott védelmi miniszter szenátusi meghallgatásán: miközben záporoztak a kérdések arról, mennyif ivott, s főleg, igaz-e, hogy többek között titkárnőivel volt viszonya, a teremben ott ült Tower (első), elvált felesége és két felnőtt lánya — valamint jelenlegi barátnője,úgy is, mint erkölcsi támaszok. A második elvált feleség nem: hír szerint ő volt a vádaskodások egyik kezdeményezője. Az utóbbi eljárása rendhagyó volt, de annál veszélyesebb. Amerikai politikuskarrier nem képzelhető el anélkül, hogy a feleség feladja saját életét, esetleges szakmai pályafutását és minden idejét, energiáját férje karrierjének szolgálatába állítsa. Az átlagos választó előtt többnyire egyfajta kispolgári családeszmény lebeg: derék, házias feleség, jól nevelt gyermekek. A feleségnek ugyan ápoltnak, jól öltözöttnek kell lennie, de nem kívánatos, hogy túl csinos, túl elegáns kivagy túl képzett, intelligens legyen,- hiszen így rokonszenv helyett irigységet vált ki á női választókból. Olyannak kell lennie, mint a többi családanyának, háziasszonynak, akiknek foglalkozását szép kifejezéssel ’’otthonteremtőként ” fogalmazza meg, az amerikai nyelv. Nancy Reagan e mércével mérve a külvilág szempontjából nem volt ideális politikusfeleség: köztudott volt, hogy gyermekeik alig tartanak kapcsolatot az elnöki párral. Jóllehet Reaga- nék a bennfentesek szerint valóban igen közel állnak egymáshoz, sokan vélik úgy, hogy a szívélyes, emberszerető feleség becsvágyó, számító egyéniségével a ’’palotaintrikak” egyik mozgatója volt. Igaz, egyúttal az elnök egyik fő politikai tanácsadója — s az elnökség mérlegét tekintve nem is rossz tanácsadója... Barbara Bush viszont a napokban megfogadta, hogy soha többet nem szól bele elnök-férje dolgaiba.. A feleség ugyanis kikelt az ellen, hogy mindmáig nehézség nélkül.lehet még géppisztolyokat is vásárolni a legtöbb amerikai, államban —. s a fegyverekkel mind több embert gyilkol-’ nak tneg, még gyerekek is gyerekeket. George Bush ugyanakkor változatlanul a sarkalatos amerikai szabadságjogok közé számítja a fegyver birtoklását és így leintette az asszonyt. Ha kényes ügyekben ezentúl hallgat is, Barbara Bush eszményi politikusfeleség: 19 évesen ment férjhez első szerelméhez, 6 gyermeket szült neki s egy életen át biztosította, hogy az olajvállalkozó, majd képviselő, ENSZ- és pekingi nagykövet, CIA-igazgató és alelnök maradéktalanul munkájának szentelhesse magát. Az önfeláldozást a hű férj ragaszkodással viszonozza: a minap épp arról panaszkodott a sajtóban, hogy Millie, az elnöki eb a fehér házi hálószoba hitvesi ágyában pontosan kettejük közé fekszik... A politikus-feleségek néha kegyetlen sorsából jut most ki Kitty Dukakisnak, a legyőzött demokrata elnökjelölt feleségének. Az asszony elváltként,egy gyermekekkel ment hozzá Massachusetts állam kormányzójához, ami mellesleg ez utóbbinak nem volt éppen jó pont. Még kevésbé volt előnyös, amikor évekkel ezelőtt kiderült: a hiú, elhízástól tartó szépasszqny 26 éven át szedett titokban a testgyarapodást gátló tablettákat, és végül is elvonókúrára kellett mennie. Ám ez is feledésbe merült és Kitty Dukakis végigcsinálta az elnökválasztási kampányt, ami Európában elképzelhetetlen testi-lelki igénybevételt jelent. Akkorát, hogy Kitty — a vereség után — inni kezdett, s a minap elvonókúrára kellett bevonulnia. Minderről a végül is magánügyről a világ más részein legfeljebb suttognának. Dukakis kormányzó azonban kiállt a sajtó elé, részletesen közölte a tényeket: ugyanis a politikában akar maradni. Ehhez brutálisan őszintének kell lennie — és szüksége lesz egészséges feleségére is. Aki az elegáns kastélyban végigcsinált elvonókúra után nyilván maga is kiáll majcf a nyilvánosság elé, hogy példájával segítse az alkoholizmus elleni harcot. Aligha könnyű és vonzó feladat, de vannak példák előtte. Betty Ford, az egykori elnök felesége például, aki a fehér házi időben szokott italra és csinál végig hasonló kúrát. A kaliforniai gyógyintézet azóta az ő nevét viseli és nem egy politikus feleség fordult már meg benne: nem tudták elviselni, hogy féijüket alig látják — s mindehhez még a boldog feleség mosolyával kell asszisztálniuk. Keltái András
