Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. március 15., szerda EMLÉKEZÜNK 7. Supka Géza Március idusa A Pilvax Kávéházban a márciusi fiatalok gyülekeznek MM kivi* * magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a' sajtó szabadságit, censura eltörlését. 2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten. а. ftCvenkinti országid ülést Pesten. 4. Tönény előtti egyenlőséget polgári és » állási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereg. б. Közős teherviselés. 7. Úrbéri » iszonyok megszűntetése. 8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján. ». Nemzeti Bank. 10. A’ katonaság esküdjék mega/, alkolmán»ra. mag»ar kato­náinkat ne »igy ék külföldre, a’ külföldieket »igyékel tőlünk. 11. A’ politikai statusfoglyok wabadou bocsáttassanak. 12. Unió. Egyenlőség, szabadság, testvériség! Március tizenötödike hatása megyénkre Jean Delleter pesti fodrászmes­ter ezúttal, úgy látszik, kicsit téve­dett. A Pilvaxba nem lehet bejutni. Előtte nagyobb tömeg ifjúság. Minduntalan felrikolt egy rekedt hang: — Éljen a szabadság! Végre sikerül Degrének, aki a törzsvendégek közé tartozik, az udvar felőli hátsó ajtón besetten­kednie. Persze belül is izzik vala­mi, hevesen gesztikuláló csopor­tok zűrzavaros vitatkozása sűríti a pipafústös levegőt. Degré keresi a kerek asztalt, ahol barátai — a „Közvélemény” ifjúsága — szok­tak rendszerint elevenek és holtak fölött ítélkezni, s az idők kerekét lendítgetni. Senki sincs itt. Sebaj, legalább zavartalanul élvezheti Privorszky uram kávéját, s átbön­gészheti az Életképeket meg a Pes­ti Hírlapot. Egyszerre csak dörgő éljen zúg végig a Pilvax oszlopos boltívei alatt. Az udvari ajtó kitárul, s a ke­retben megjelenik Petőfi, Jókai, Irinyi Jóska, Irányi Dániel, s még egy csomó „közvélemény”. Az éj- j élezéstől kialvatían, karikás a sze­mük, de valami fojtott láng mind­untalan fel-fellobban benne. Rö­vid kézszorítás, s Petőfi meg Irinyi máris siet az utcára nyíló ajtó felé. Künn permetez a tavaszi eső, sok a paraplé, de azért a tömeg rendü­letlenül kitart a várakozásban. A pesti utcának különös érzéke van az iránt, hogy ha valami lóg a leve­gőben. Amikor Petőfit meglátják, szűnni nem akaró éljen harsan vé­gig az utca hosszán. Petőfi is, Irinyi is papírlapot lo­bogtat a kezében, szólnának is va­lamit, de a zajban szavukat sem ér­teni. Végre elindulnak a Hatvani utca felé, s mögöttük lelkendezve, rajongva a sokaság, amely — mint ilyen pillanatokban mindig és min­denütt, amióta ember él a föld há­tán — öntudatlanul robog a veze­tők nyomában. Sejtelmük sincs, hogy az óra, amelynek most neki­indulnak, egy nagy vajúdás végső felvonása: most fog megszületni a magyar sajtó, nem, a magyar gon­dolat szabadsága. Alig ér a tolongó menet a Hat­vani utcába, mindjárt a franciská- nusok klastroma melletti háznál megtorpan a tömeg. Petőfi meg Irinyi bemegy abba a helyiségbe, amelynek homlokzatán „Lände­rer és Heckenast” büszke cégére díszük. Tudják ugyan mindkét tu­lajdonosról — amit Deák is, Kos­suth is, Pulszky is tud róluk —, hogy a titkosrendőrség besúgói, Sedínitzky osztrák rendőrminisz­ter hűséges poroszlói a gondolat szabad vadászterületén. De sebaj, illetőleg antul jobb! A merénylet, amelyre a fiatalság most készül, csak hadd hozza hírbe a két jóma­darat bécsi barátai előtt! Heckenast uram nyomban el is iszkolt, mihelyt azt látta, hogy nyomdája felé irányzódik a vesze­delmes felvonulás. Egyik szedője, Hruszka János oda is súgta a betó­duló ifjaknak tanácsképpen, hogy „az öreget macskazenévél kellene megtisztelni”(amiért is Heckenast nyomban a szabadságharc lezajlá­sa után elsőül el is bocsátotta nyomdájából az óvatlan Hrusz- kát!). Länderer azonban itt ma­radt (őt jó összeköttetések fűzték már évek óta az Iparegyesületen keresztül az ellenzéki vezérekhez, Batthyány Lajos grófhoz és Kos­suth Lajoshoz), az ember sose tud­hatja, hátha ebből a ribillióból is kinéz egy kis üzlet. Látszatra per­sze meg kell őrizni a gutgesinntség külszínét, s ezért amikor az ifjúság vezérei azt követelik tőle, hogy a náluk lévő két nyomtatványt rög­tön szedesse ki, első kérdése az, hogy hol van a kéziratokon a cen­zori stambilia. Mivel pedig ilyen engedélyük nem volt, szárazon és jó hangosan kijelentette Länderer — hogy a munkások is hallhassák, ha netán majd a rendőrség vizsgád latot talál indítani —, hogy nagyon sajnálja, de engedély nélküli írást nem szabad kinyomtatnia. Hanem aztán nyomban odahajlik Irinyi füléhez, és súgva adja neki a jó ta­nácsot: — Foglaljanak le egy gépet! Irinyi Jóska szeme cinkosan rá­villan az agyafúrt spiclire, s aztán ünnepélyes gesztussal ráteszi a kezét az egyik sajtóra, és sztentori hangon elkiáltja magát: — E sajtót a nép nevében lefog­laljuk. Az „erőszaknak” most már Länderer is kénytelen engedni, a szedők máris kikapják Petőfi és Irinyi kezéből a papírlapokat, s egy óra múltán röppenve szálldo­gálnak szét a nyomda ajtajából ki a tavaszi szélbe a sajtószabadság el­sőszülöttei: Irinyi Tizenkét pont­ja és Petőfi „Nemzeti dal”-a... Szónoklatok dübörögnek fel, élje­nek harsognak minduntalan, az if­júság zúgva visszhangozza a „Talpra magyar” esküjét! S a száll­dogáló papírlapok ázottan, csap- zottan, koravénen hullanak vissza a derék pestbudai burgerek dom­ború parapléira... Ez ebéd előtt volt. Délután há­romra újra összeverődött a tömeg, s az ifjak vezérlete alatt a Nemzeti Múzeum elé vonult. Olyan nép- gyűlésforma. Persze elnökségről s másfajta hivatalos formaságról szó sem volt. Egyszerűen kiállott Irinyi a főlépcső bal párkányára, s felolvasta a Tizenkét pontot, ame­lyek mindegyikére zúgó éljen adta a nép beleegyezését. Utána tom­bolva követelték, akik már dél­előtt is hallották Petőfi „Nemzeti dal”-át. A költő kiállott a pár­kányra, s az izgalom őszinte hevé­től felfűtött hangon kiáltotta be a tömegbe riadóját. A refrént a tö­meg már vele együtt zúgta. Ezek a fiúk, akik ettől kezdve „márciusi ifjak”-nak nevezték ma­gukat, fenemód tisztában voltak cselekvéseik jelentőségével. A „Talpra magyar” Petőfije másfél év múlva, a Tizenkét pont Irinyije tizenegy év múlva nincs már az élők között. De tudva tudják, hogy azok a papírlapok, amelyeket ke­zük most idegesen gyúr-gyömö- szöl ott a lépcső tetején, a magyar történelemnek olyan dokumentu­mai, amelyek fölérnek sok száz másfajta királyi, országgyűlési vagy hadvezéri írással, mert mara­dandóbbak, mert időn túliak, mert évszázadokkal túlélik alkotóikat. Ezért hát nyomban a népgyűlés után azzal a kéréssel fordulnak a Nemzeti Múzeum igazgatójához, helyezze ezt a két kis papírlapot a nemzet levéltárába, örök emlékezet okából. Tudják, hogy kilencszáz év jobbágygazdasága után most egy új Magyarország született meg. Illő hát, hogy az új­szülött születési bizonylata hiteles helyre kerüljön... A népgyűlés után a városházára vonult a tömeg, élén az „ifjakkal”. A városi tanács — valljuk be — nagy gondban volt. Minő állást foglaljon a mozgalmakkal szem­ben. Fél szemmel természetesen a császárváros felé pislantott: ott va­jon hogyan viselkednek a hatósá­gok? S mivel Bécsben e percben még a forradalom maradt felül, nálunk is megvolt a hajlandóság, hogy kiegyezzenek a zenebonázó elemekkel. Maga a polgármester, Szepessi Ferenc semlegesen visel­kedett. Rottenbiller, az alpolgár­mester határozottan szimpatizált az ifjúsággal, viszont az egyik ta­nácsnok, Holovics a fennálló tör­vényes rend védelmében megle­hetősen ridegen állott szemközt a mozgalommal. Annyit azonban az ifjúság nyomban elért, hogy képvi­selőit beengedték a tanácsterem­be, sőt le is ülhettek a tanács zöld asztala mellé. Már jó ideje folyt a vitatkozás arról, vajon a tanács a maga részé­ről is aláíija-e a Tizenkét pontot s ezzel szentesítse a „nép” követelé­seit, amikor egyszerre Irányi Dáni­el megunta a sok huzavonát: fel­ugrott az asztal tetejére, s a kala­márisokat, aktacsomókat lábával félrerugdosva odadöng a polgár- mester elé, s onnan fentről, az asz­tal tetejéről kiált rá a váratlan jele­net folytán megszeppent polgár- mesterre: — Hát, kérem, mi nem érünk rá, hogy addig várakozzunk, amíg a tisztelt tanácsurak egymás között tisztába jönnek. Mi a Tizenkét pont rögtöni aláírását követeljük. Ezért küldött ide bennünket a nép! És szinte Irányi erélyes szavai­nak visszhangjaképp odalent is megzúdult a tízezernyi tömeg. A helyzet — ha a tanács még tovább­ra is megbicsakolja magát — egy­könnyen válságosra fordulhat. Dictum-factum: Szepessy polgár- mester úr nagy hirtelen alája ka- nyarintja a Tizenkét pontnak a sa­ját nevét, sőt még a város pecsétjé­vel is megtetézte azt. Irányi az aláírt dokumentum­mal azon nyomban odalép az ab­lakhoz, és sztentori hangon közli a néppel az örvendetes tényt. A for­radalom első nagy diadala. S mi­közben most a nép kívánságára mások is beszédeket mondanak a városháza ablakából, azalatt oda­benn a tanácsteremben nagy kiha­tású további határozatokat hoz­nak. Mindenekelőtt megállapod­nak abban, hogy a Tizenkét pontot egy a városi tanács tagjai és a nép közül választandó közös küldött­ség viszi el Pozsonyba az ország- gyűlésre, s ott mint a főváros petí­cióját fogják átnyújtani. Ugyanez a küldöttség eztán mindjárt egy­ben felkeresi á királyt is, akitől azt kérik, hogy az ottani országgyűlést minél elébb oszlassa fel, s aztán új, népképviselet alapján egybehí­vandó országgyűlést tartasson Pesten. Második jelentős határo­zata ennek a vétlen összeült „kon- vent”-nek az volt, hogy a saját ke­beléből a közrend biztosítására tüstént közcsendi bizottmányt ala­kított, amelynek tizennégy tagja közül Rottenbiller alpolgármeste­ren meg a főjegyzőn s egy tanács­nokon kívül ott voltak többek kö­zött Nyáry Pál, Pest megye hírne­ves másodalispánja, akinek a ma­gyarság nagy köszönettel tartozott a Nemzeti Színház megalkotása körül tett fáradozásaiért. Ott volt Klauzál Gábor, az országgyűlés által Pestre küldött „Beschwichti­gungshofrat” is, de aztán ott vol­tak az ifjak képviselői is: Petőfi, Irinyi, Vasvári Pál, Irányi Dániel és mások. Elnökké Rottenbillert, jegyzővé Irányit választotta a bi­zottmány. Még ennél a határozatnál is szinte messzibb kihatású volt a gyűlésnek az a döntése, hogy a közbiztonság fenntartására az ön­ként jelentkező polgárok sorából nemzetőrséget fognak szervezni. Most tehát fegyveres ereje is volt a forradalomnak, persze csak papí­ron... Fél ötre ilyenformán megszer­veződött a forradalom, s most már csak az volt hátra, hogy az eddigi hatalomnak Pestbudán székelő expozitűrájával, a budai helytartó­tanáccsal is elfogadtassák a köve­teléseket. Ezért hát küldöttséget választottak, amely felmenjen Bu­davárába, s ott a nagyméltóságú tanácsnál előterjessze a Tizenkét pont közül azokat, amelyek a ta­nács hatáskörébe tartoznak. A küldöttséget ismét rengeteg nép kísérte át a Várba, ahol a katonai hatóság a pesti hírekre készenlétet rendelt el, úgy hogy az ágyúk mel­lett a tüzérek mindenütt égő ka­nóccal a kezükben fogadták a me­netet. Összeütközésre azonban nem került sor. A tömeg valóság­gal elárasztotta a helytartósági épületet, miközben a küldöttség bevonult, bemutatta a „ponto­kat”^ azok értelmében a követke­ző három óhajtását terjesztette elő: a tanács 1. nyomban szüntesse meg a cenzúrát, 2. intézkedjék az iránt, hogy a katonaság ne szegüljön annak el­lene, hogy az eddigi városi polgári őrsereg 1500 emberrel szaporítva most már mint nemzetőrség fog szerepelni (nemzeti díszben), s át­veszi a katonaságtól a polgári jelle­gű épületek előtt az őrséget,' 3. bocsássa szabadon a tanács a politikai írásai miatt elítélt Stan- csics Mihály államfoglyot. A helytartótanács tagjai, egy szemtanú vallomása szerint, meg­lehetősen ijedten kerülköztek szembe a küldöttséggel, s még az eddigi nagy hatalmú cenzor, Nyé­ki is bájmosolyt tűzött ki ez alka­lomra. A helytartótanács ideigle­nes elnöke, Zichy Ferenc gróf az­tán nem is sokat ellenkezett, ha­nem egy ültő helyében megfogal­mazta a három követelést teljesítő rendeleteket. Stancsicsot mindjárt ki is hozták börtönéből, s — mi­után közben már besötétedett — fáklyafényekkel kivilágított dia­dalmenetben vitték le Pestre. A forradalom az egész vonalon diadalmaskodott! S nem ügy, mint Párizsban avagy Bécsben: itt bi­zony egyetlen csöppnyi vérbe sem került a győzelem. Aminő korhadt volt az eddigi centrális uralom Ma­gyarországon, úgy omlott össze szinte magamagától. Fel is jegyez­te Degré a naplójába némi szar­kazmussal: Istenem! pedig a helytartóta­nácsnak csak a kaput kellett volna bezáratnia, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezető­ivel s kezdeményezőivei együtt... Csakhogy a forradalmak sikere rendszerint nem a forradalmi erők erején, hanem a velők szemközt ál­ló erők gyöngeségén múlik! Na most hamar plakátot nyo­matni (cenzúra nélkül!), amelyen közlik a főváros népével a mai nap eseményeit; Länderer és Hecke­nast uraimék bezzeg most már tri­kolórokkal díszítették fel a nyom­dájukat, s maguk is nagy hirtelen magyar gúnyát öltöttek, úgy fo­gadták a Budáról diadalmasan visz- szaérkezó küldöttséget. A nagy diadal híre már meg­előzte magát a küldöttséget, úgy­hogy mire leértek Pestre az ujjon­gó tömeggel, a házak ablakai már sorra ki voltak ünnepiesen világít­va, s nem egy helyen ékes transz­parens is fogadta a menetet. A Landerer-nyomdával szemközt például Kossuth kivilágított arcké­pe látszott, s amikor a nyomda szónoka üdvözlő beszéddel fogad­ta a menetet, beszédje közben oda is mutatott Kossuth képére: — Amott van a magyar sajtónak egyik nevezetes bajnoka... A Nemzeti Színházban az ünne­pi alkalomra Bánk bán előadás volt kitűzve. A publikum egy da­rabon csak hallgatta-hallgatta, de aztán kitört belőle a naphosszat el­fojtott idegesség: Katona tragé­diájának fenséges tovagördülő ti­rádáit nem bírta el az emberek tombolva doboló érverése. Eg- ressy Gábort kívánta a hallgató­ság: szavalja el a „Talpra ma- gyar”-t, nem is egyszer. Aztán Himnusz, Szózat meg az Erkel- féle „Hunyadi László”-operából az udvari intrikák bukása fölött diadalmaskodó induló: „Meghalt a cselszövő s nem dúl a rút vi­szály...” Közben pedig nagy hirte­len elkészült a „Talpra magyar­nak kétfajta zenei partitúrája is, ezeket is elő kellett adni. Aztán persze a Rákóczi meg a Marseillai­se. S az egésznek koronáját az adta meg, hogy az ifjúság szónoka még ott az est folyamán bejelentette a tömeg frenetikus tapsai közepette, hogy Metternich ésApponyi a nap folyamán beadta lemondását. Most már őijöngésbe révült át a tömeg mámora, csapatostul özön­löttek ki a színházból, s lelkes vivá- tozás közepette verték fel az utcák éjjeli csendjét. (Részlet 1848, 1849 c. könyvéből) Egerben szintén feszült figye­lemmel követték az országgyűlés üléseit 1848. február 10-én a vá­rosi képviselőtestület kérvényt szerkesztett a megye bizottmá­nya számára, melyben kifejtet­ték: az általános és kötelező örökváltságtól reméli Eger váro­sa „a földbirtok használati viszo­nyokból keletkezett végtelen pe­res bajai bonyolultságának töké­letes kitisztulhatását” is. Kérték az országgyűlési képviselők szá­mára követutasításul kiadni, hogy a „törvények szerkezeté­nek szövegébe, az örökváltság kényszerítő rendszerének... a szerződéses lakosokra is kiterje­dése világosan be foglaltasson”. A pesti forradalom március 15-i eseményeinek hírére, Eger­ben március 19-én Gáhy József főbíró elnöklete alatt — miként az egykorú forrás írja — öss/zult „több ezrekre menő városi nép sokasága... az Isten szabad ege alatt, szabadalmas Eger városa részéről közgyűlés tartására”. Határozatot hoztak, hogy a nem­zet követeléseit tartalmazó 12 pontot, valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalát 4000 példányban nyomban ki kell nyomtatni az Érseki Lyceumi Nyomdában, és azt szét kell osztani a nép között. A szabad sajtó felállításának és a cenzúra eltörlésének foganatosí­tására haladéktalanul kineveztek egy háromtagú küldöttséget Csiky Sándor, Zábráczky István és Blaskovics Gyula személyé­ben. A küldöttség azonnal felke­reste Bezzegh András kanonok helybeli könyvvizsgálót, és fel­szólították az előzetes cenzúra beszüntetésére. Hivatkoztak a Helytartótanács március 16-án kibocsátott ideiglenes szabályza­tára, melynek első szakasza ki­mondta: „A sajtó minden meg­előző cenzúra nélkül, szabadon működik.” Bezzegh cenzor telje­sítette a kérést, azonban hozzá­fűzte, „a nyomtatásért ezután is dijat kell fizetni, s a szabad sajtó célszerű foganatosítására min­den nyomtatványból a kinyoma- tás után — míg az űj sajtótörvény nem intézkedik — ezután is kér egy példányt”. Az űj sajtótörvényt (1848. VIII. te.) március 24-én fogadta el az országgyűlés alsótáblája és a többi törvényekkel együtt április 11-én szentesítette az uralkodó. Leghaladóbb intézkedése, hogy bevezette az esküdtszékeket a sajtó útján elkövethető bűncse­lekmények elbírálására. Az es­küdtszékek megszervezését és az esküdtszéki eljárást Deák 1848. április 29-i rendelete szabályoz­ta, mely a sajtótörvény 17. pa­ragrafusa ellenére eltért az 1843- as esküdtszéki javaslat egyik alapvető rendelkezésétől: az es­küdtek szolgálati lajstromát nem választás és nem sorsolás alapján állították össze, hanem egy há­romtagú bizottság jelölte ki. Az eltérés alapvető oka az volt, hogy „az esküdtbíróság lényegében politikai és nem jogi intézmény” (Engels). A Csiky vezette küldöttség még a képviselőtestület ülése alatt visszaérkezett a cenzortól, így jelentésük alapján értesültek a képviselők arról, hogy a líceu­mi nyomda munkásai serényen hozzáláttak a nemzet követelé­seit tartalmazó 12 pont kinyom­tatásához. Ezt követően újabb határozatokat hozott a testület. A „nemzeti őrsereg” megszerve­zésére újabb küldöttséget jelöl­tek ki: Gáhy József, Csiky Sán­dor, Alexy Mihály, Schaffner Já­nos és Kapitány Mihály szemé­lyében kimondták március 25-re a város díszkivilágítását, s ugyanaznap délelőtt 9 órára ün­nepélyes Te Deum tartását. El­várták a város minden polgárától hogy a „nemzeti szabadság” jelké­peként nemzetiszínű jegyet tűzni és viselni nem mulasztand. A városházára azonnal kitű­zették a nemzetiszínű zászlót, ugyanígy a Líceum épülete csil­lagvizsgáló tornyának tetejére, valamint az egyéb középületek­re. Büszkén írta Csiky Sándor a Pesti Hírlap számára küldött tu­dósításában: „Egerben ma már, a kétfejű sasok elrepültével, mind a katonai laktanyák, mind a sóházi, s egyéb királyi épületek országunk színét, s címerét vise- lendik.” A képviselőtestület ülésének végén még úgy határoztak: „...a pesti 12 pont életbeléptetésének eszközlésére, Eger közönsége te­hetségében álló minden módok megajánlását Pest városával kül­döttség útján fogja tudatni”. (Részlet Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája című könyvéből) Honvédtoborzás

Next

/
Thumbnails
Contents