Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-10 / 35. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. február 10., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3, Létezhet-e szocialista piac7 A szocialista piacgazdaság ki­fejezéstől sokan idegenkednek. Egyesek azért, mert szerintük egy gazdaság vagy szocialista, vagy piacgazdaság, s bármennyi­re is állítják, a kettő együtt nem működik. Vagy a szocialista sza­bályozás hat, vagy a piac. Mások azért idegenkednek, mert attól félnek, hogy mi a múlt század vé­gi szabadversenyes kapitalizmus módszereit kívánjuk átvenni, amely már réges-régen elavult, és egy már önmagától kimúlt rendszer átvétele semmiképpen sem erősítheti a mi gazdaságun­kat. Nincs teljesen szabályozatlan piac A piac és a szabályozás kap­csán érdemes megemlíteni, hogy a modern kapitalizmusban sem létezik teljesen szabályozatlan piac. S itt nemcsak arról van szó, hogy Svédországban például szándékosan államilag beavat­kozva, értékük fölött árusítják a szeszt, a cigarettát, és értékük alatt például a kultúrát. Hanem arról, hogy minden állam tanult a kapitalizmus spontán fejlődésé­nek zavaraiból, — például az 1929-es nagy gazdasági válság­ból —, és megpróbálja a piac utó­lagosan szabályozó, ezért néha óriási károkat is okozó hatásait bizonyos előrelátással megelőz­ni. Ezért, ha az állami gazdasági szervek úgy látják, hogy túlságo­san nagy a fejlesztési készség a gazdaságban, akkor emelik a ka- - matlábat, a hitelek kamatát, s ez­zel mérsékelik az építési-fejlesz­tési keresletet, és megfordítva. Ha úgy látják, hogy a gazdaság fejlődése túl lassú, akkor csök­kentik a bankkamatot, a vállal­kozók olcsóbban jutnak pénz­hez, s ez növeli a vállalkozói ked­vet, élénkíti a gazdaság növeke­dését. Tehát nem a piacszabályozás­ban van a hiba, hanem a rossz szabályozásban, a túlszabályo­zásban. A piac szerepének növe­lése, a többszektorú gazdaság ki­alakítása, a sokféle tulajdonfor­ma együttélése, az egyéni vállal­kozói kedv növelése, a kisvállal­kozások segítése pedig semmi­képpen sem jelenti a múlt száza­di szabadversenyes kapitalizmus rendszerének átvételét. Magyar- országon a helyes gazdasági me­chanizmus szempontjából már korábban is átvettünk nagyon fontos, és régen idegennek tar­tott elemeket. Korszerűsítettük például a bankrendszert, beve­zettük a csődeljárást, átalakítot­tuk az adórendszert. Ezek a fejlett ipari országok piacgazdaságá­ban működő intézmények, és ezeket adaptáltuk, vettük át, hogy a mi gazdaságunk is piac- gazdasággá váljék, abban a piac erői megfelelően tudjanak mű­ködni és hatni. S amikor a piacgazdasághoz szükséges intézményrendszerek megteremtéséről—például az ér­tékpapír-forgalomról, a tőzsdé­ről, a váltóról — van szó, akkor ezen semmiképpen sem a régi tőzsde-, vagy pénzügyi rendszer meghonosodása értendő. A cél tehát a fejlett piacgazdaság, a modern piacgazdaság elérése, olyan körülmények között, ami­lyenek a világon eddig még sehol sem voltak, hiszen sehol sem mű­ködik piacgazdaság ott, ahol az állami, a szövetkezeti tulajdon az uralkodó. A gazdaság egész mechanizmusának megváltoztatása Gazdaságunk, intézmény- rendszerünk korszerűsítése szükséges azért, mert ma már mindenki előtt vitathatatlan, hogy a magyar gazdaság a jelen­legi szerkezetével nem képes any- nyi jövedelmet létrehozni, amennyi elegendő lenne az or­szág adósságszolgálati kötele­zettségének a teljesítéséhez, s ugyanakkor a társadalmi célja­ink megvalósításához, a gazda­ság számottevő növeléséhez. Az említett célok eléréséhez az egész gazdaság működési me­chanizmusának megváltozása szükséges. Olyan egységes koncepció megteremtése a cél, amely össze­függésbe és egymással összhang­ba is hozza a gazdasági teendő­ket. Ez a koncepció az, amelyet egyelőre — talán jobb híján, ta­lán kissé pontatlanul — szocialis­ta piacgazdaságnak nevezünk. A jövő dönti el, hogy lehet-e — és ha igen, akkor hogyan — a nálunk domináns állami tulaj­dont piaci viszonyok között is eredményesen, hatékonyan mű­ködtetni. Mert nyilván erről, és nem reprivatizálásról van szó, amikor a többszektorú gazdaság megteremtése a cél. Egy kicsit számolva ugyanis nehéz elkép­zelni, hogy rövid időn belül meg­szűnjön az állami tulajdon domi­nanciája hazánkban. A népgaz­daság állóeszközeinek értéke ugyanis hozzávetőlegesen 3 ezer milliárd forint. A lakosság — a számítások szerint — évente leg­feljebb 10-15 milliárdot tudna fordítani állami tulajdonban lévő cégek, termelési eszközök meg­vásárlására. Ennek következté­ben egy évtized alatt sem lenne lehetséges az állami tulajdon 5 százalékánál többet átvinni az ál­lami szektorból a magánszektor­ba. A hosszú távú érdekeltség nem illúzió A jelen nagy kérdése tehát az: hogyan lehet az állami, szövetke­zeti szektort anyagilag abban ér­dekeltté tenni, hogy azok ne csak rövid távú nyereségre, hanem hosszú távú vagyongyarapításra is törekedjenek, kényszerülje­nek. Sokaknak ez az óhaj ismét el­lentmondásnak tűnik, mert azt mondják: „világos, hogy a tőkés­vállalkozó hosszú távra gondol­kodik, mert azt szeretné, hogy az alapított cégéből az unokái is megéljenek. De hogyan lehet ez célja egy állami vállalat igazgató­jának, akinek a fia nem az apja által vezetett vállalatból fog megélni?” Nem irreális óhaj ez? Valószí­nűleg nem. Hiszen ma már a ka­pitalizmusban sem a tulajdono­sok, illetve az alapítók családtag­jai vezetik a jelentős vállalatokat, hanem fizetett menedzserek, igazgatók, vezérigazgatók, elnö­kök. Vezetők hosszú távú érdekeltsége Persze, nálunk sok mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megvalósuljon a vezetők hosszú távú érdekeltsége. Példá­ul engedni kell, hogy a vezetésre kiválasztódott személyek alkotni tudjanak, meg tudják valósítani gondolataikat. Érezzék munkájuk örömét és eredményességét. Valós ered­ményeik anyagi és erkölcsi di­csősége és a kudarcaik szégyene segíteni fog bennünket abban, hogy a vezetésre valóban alkal­masak kiválasztódjanak, és hasz­nosan dolgozhassanak, maguk és á társadalom javára. G. Zs. Hová gurul a magyar schilling? Hazafelé Zsákmányszerző körúton Mire futja még a maradék apróból? (VI/5.) Ahogy telik a miénkkel azo­nosan^) ketyegő bécsi idő, úgy lesznek a bevásárlótáskák egyre hasasabbak, a pénztárcák mind laposabbak. Újabb és újabb pak­kok kerülnek a kezekbe, egyre ólmosabban mozdul a láb. Az es­te is leereszkedik lassan, akár­csak a boltok redőnye: ideje van a hazaindulásnak. Élőtte el kell még szaladni sokszor a nagyiért is, aki valamelyik pályaudvar csendes várótermében ülte végig a napot, miközben a család többi tagja derekasan futkározott, hogy hasznos módon befektesse az ő valutáját is. Ha mindenki együtt van, következhet a szisz- tematikus pakolás. El kell dönte­ni, mi az, ami látszódhat, és mi az, ami nem. Akik csak későn kapnak észbe, azok a határ köze­lében, szemetes parkolókban, dűlőutak behajtóinál végzik ugyanezt. Mazsolák — legyinte­nek rájuk az országúton hazafelé döngető profik. Hegyeshalomhoz közeledve mind tömörebbé válik a sor, las­sul a száguldás. A sötétben nem mindig könnyű felmérni, mek­kora tömeg zsúfolódik itt estéről estére össze. A harmincezrek, kik naponta kimennek, szinte mind egyszerre akarnak vissza­térni. Az osztrák határállomáson két fiatalember birkózik a fogyni nem akaró sorral, ők pecsételik le a számlákat, igazolva, hogy a különféle tételek elhagyták az országot, így a forgalmi adó visz- szatéríthető. Igazság szerint elle­nőrizniük is kellene, hogy a számlán szereplő cikkek valóban itt vannak-e, mert különben tere nyílhat az adócsalásnak, de ak­kor soha nem végeznének ennyi emberrel, és talán még atrocitá­sokat is elkövetne a hosszú órá­kig várakozó, fagyoskodó tö­meg. Ezt ők mind felmérték, ütik tehát lankadatlan a pecséteket egy gyors, formai ellenőrzés után. Egyetlen, teljesen érthető céljuk: minél hamarabb hazairá­nyítani a sokaságot. Van itt néhány üzlet is, hogy a visszatérített adót meg a mara­dék schillingeket el lehessen vá­sárolni. Az apróságok mellett árulnak fagyasztót, sőt még autót is. Akinek kevés az ideje, épp csak az orrát dugja át a sorom­pók között, már repeszthet is a zsákmánnyal hazafelé. Persze, este ez nem ilyen egy­szerű: a magyar határállomás előtt leragad az ember, mint az egyszeri varga, aki csirizbe lé­pett. Pedig huszonhat sávon fo­lyik az ellenőrzés, mégis torlód­nak az autók, egymás elé vágnak, a másik orra alá füstölnek. „Este van, este van, ki-ki nyugalomba” —jobb, ha nem idéz ilyesféle iro­dalmi műveket itt senki, mert könnyen kap rá valami még né­piesebb feleletet. Murphy törvé­nyének megfelelően az a sor ha­lad legkevésbé, ahová az ember­fia éppen besorolt. Irigyen nézi a párásodó ablakon át a szomszé­dokat, akik lassan egyre előrébb kerülnek. A sávok fele „zöld folyosó”, azok kelnek át itt, akiknek nincs elvámolni valójuk. Vagy legaláb­bis ezt állítják magukról. Ha ugyanis hihetünk az itt átkelők nagy számának, akkor a magya­rok ötven százaléka mindössze egy kis savanyú cukorkáért ug­rott át a szomszédba. Embertár­saink iránti bizalmunkat fel nem adva ezért megkockáztatnánk a kijelentést, hogy jó néhányan megreszkírozzák itt a videók, ki­sebb televíziók, kereskedelmi mennyiségű más árucikkek be­hozatalát. Tudják, hogy jó esé­lyük van a sikerre, hiszen a túlter­helt pénzügyőrök képtelenek a módszeres ellenőrzésre. Épp elég bajuk van a többi sávval, ahol a Trabantban, Ladában el- rejthetetlennek bizonyuló hűtő­ládákkal sorakoznak a hazaté­rők. A szúrópróba természetesen a zöld folyosón sem marad el, s megint csak Murphy szellemé­ben e sorok íróját is sújtja. Két kis pulóver a babának (30 schilling), egy miniszoknya a feleségnek (100), egy zsebrádió^ az édesa­nyának (200), két hanglemez és egy Playboy saját használatra, plusz némi édesség és három te­lefonkönyvre való prospektus — ez bőven alatta marad a határér­téknek, így most már tényleg zöld az út. Az autók eltűnnek az éjszaká­ban, ám a vámosok maradnak. Nagyon várják már a tavasszal bevezetendő új rendeletet, mely leveszi vállukról a mostani ren­geteg adminisztráció terhét (napi 4 millió forint körül kasszíroznak itt), és így több energiájuk marad majd a tényleges ellenőrzésre. Az utolsó akadályon is átjutott autósok az ésszerűnél bizony magasabb tempóban döngetnek hazafelé. Veszélyes előzésekbe kezdenek, mit sem törődve a szembejövő forgalommal, rá­másznak az előttük haladóra, fénykürttel idegesítik. A hatal­mas fagyasztók ide-oda inognak a tetőcsomagtartókon, csoda, hogy csak kevés baleset történik. Éttermet keresünk, hogy há­rom napja hideg kosztra fogott gyomrunknak főtt étellel ked­veskedjünk, de elsőre nem já­runk szerencsével: háromnegyed 8-kor már bezár a Bábolnánál le­vő étterem. Rögtön megérzi így az ember, hogy hazaérkezett, a maga döcögős kis országában van újra, ahol a szolgáltatások nem igazán hajlandók követni az igényeket. Ha álmos a pincér, kit érdekel a biztos haszon? Sokad- magunkkal csalódottan fordu­lunk ki a parkolóból, hogy nem sokkal odébb egy hangulatos fo­gadóban rántott májjal vigaszta­lódjunk. Azután már valóban nincs más hátra, mint nyomni hazáig a gázpedált, a lakásba érve ledobni a szatyrokat, és egy jó forró zu­hany után beájulni az ágyba, hi- .szen rövidesen ébredni kell, munkanap következik, nem le­het lustálkodni. Míg az embert lassan meglepi az álom, az agyá­ba villan a felismerés: úristen, hát miért nem lehet ezt a kis vásárlást délután 4-től 6-ig akár Egerben is elintézni... ? Koncz János (Folytatjuk) Hegyeshalomnál torlódik a sor Bioborsó­vetómag Nagy­gombosról... A Gödöllői Agrártudományi Egyetem földműveléstani és nö­vénytermesztési tanszéke nagy­gombosi kísérleti telepének fel­dolgozóegységeiben megkezdő­dött a bioborsó-vetőmag előállí­tása. Elektromos kezelésnek ve­tik alá — különleges berendezés segédletével — a szemeket. Az így nyert termék nélkülözi a ké­miai anyagokat, csírázási ereje, terméshozama nagyobb lesz. A tavaszi és késői vetésekhez ha­vonta közel 400 mázsát töltenek tasakokba a dolgozók. 1. kép: Elektromos árammal „sokkolják” a borsót... 2. kép: Tasakban (Szabó Sándorfelvétele—MTI)

Next

/
Thumbnails
Contents