Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 4., szombat GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3. Hóditó gépek Az egri KAEV itthon és a világpiacon Az egri mezőgazdasági szakmunkásképző és szakközépiskola diákjai téli testnevelésórán a medencében Gőzfürdőben... (Szabó Sándor felvétele—MTI) Tél az egri strandon... A téli hónapokban is üzemel a Heves Megyei Vízmű Vállalat egri strandfürdője. A több száz éves fürdőkultűrára visszatekintő nagy múltú intézményt a hidegebb napokban, havonta mintegy 5000-en keresik fel. Elsősorban a 40 Celsius fok hőmérsékletű nyitott medence gyógyhatású vizéért. A szakemberek már a nyári csúcsidőszakra készítik fel, csinosítják a fürdőt Átszervezték a mezőgazdasági továbbképzést Jó évet zárt tavaly a Könnyűipari Gépgyártó Vállalat — a KAEV — 10. Számú Gyára Egerben: minden megrendelést teljesített. Tovább növelte a tőkés piaci exportját, a kedvezőbb importlehetőségeivel az országos vállalat más gazdálkodó szervezeteinek is segíthetett. A mintegy negyedmilliárd forintos árbevételt, s benne a nyereséget, persze túlságosan sommás lenne így emlegetni. Nemcsak Tóth János igazgató—akivel a minapi beszélgetésünk során összegeztük ilyenformán az elmúlt esztendőt — hanem munkatársai is a megmondhatói annak, hogy voltaképpen sokkal többről van szó, az eredményekért megint alaposan meg kellett dolgozniuk az egrieknek. Több más mellett színesítették gépgyártásuk választékát, nem kevesebb, mint hat komplett gépsorral gyarapították a cipőipari kivágó berendezések családját. Licencmódosítással készítettek például olyan hővel rögzítő gépet, amely a sokkal nagyobb múltú „nyugati” cégek termékeivel csaknem azonos színvonalú s az ismert jelenlegi számos konfliktus ellenére még a romániai partnereket is várakozáson felül megnyerte. Minden további nélkül vállalkoztak egyedi igények kielégítésére kis sorozatok szállítására is. Szívesen kísérleteztek — s próbálnak ezután is mindig valami újat kitalálni —, hogy mást ne említsünk: éppen mostanában „vizsgázik” orrfoglaló gépük, amelynek egyszerűbb változata a hazai piacra kerül, míg a továbbfejlesztett gyártmány az NSZK- beli Schön céggel együttműködve jut a megrendelőhöz. S ugyancsak friss törekvés a keményáruk kivágására szolgáló speciális kisgépcsalád kialakítása. — Nem kis örömünkre szolgál, hogy amíg korábban egy-egy újdonság születéséhez nyolc hónap is kellett, manapság már 4,5—5 elegendő — magyarázta az igazgató. — Ebben nagy könnyebbségünkre volt a KAEV ,,Proto” leányvállalatának közreműködése, de szerencsére már a saját tervezésünknek is egyre jelentősebb a szerepe. S azon vagyunk, hogy az igényekhez még közvetlenebbül, gyorsabban igazodjunk idehaza, illetve külföldön egyaránt. Klímaberendezéseink gyártásánál iparkodunk hazai szövő- és fonóüzemeink környezetvédő programjaihoz is alkalmazkodni, de lakatosipari termékeinknél, hidraulikus emelőasztalainknál sem szeretnénk megrekedni a változtathatatlan- nál. A változatosság hívei vagyunk úgyszólván valamennyien ebben a gyárban — ahol egyébként alig mozdul a törzsgárda, többnyire dinasztikus, családi légkörben dolgoznak az emberek — hagyományos profilunk mellett szívesen próbálkozunk mi is a „több lábon” állással. Az Ikarusszal és az ATUKI-val történt megállapodásunk alapján alvállalkozóként — beléptünk a szovjet Likinó épülő új autóbuszüzemének szállítói közé is üléshuzat-kivágó géppel, amit majd kocsiemelő, adagolót valamint lengéscsillapítót bevizsgáló próbapadok követnek. Míg itthon — egyebek között — golyóscsapágyhoz készítünk majd egyedi esztergagépet a debreceni GOCS-nek, sőt talán a csapágygolyók hőkezelésére is vállalkozunk eddig kevésbé kihasznált acéllágyékgyártó üzemünkben. Míg présgépeink némi átalakításával — s szintén több hasznosítására — a hazánkban már bejelentett új járműrendszámtáblák „nyomását” is megpályáztuk. Az egri gyárban jelenleg évi mintegy 300 különféle gép készül már — ami jó és rossz is. Jó, mert az árbevétel négyötöde származik külföldi értékesítésükből, közel harmadrésze tőkés vásárlásokból, s az NSZK- vagy USA-beli, az indonéziai, a kínai, angliai, spanyol, valamint a szocialista országok már mindegyikében történő eladások nem csupán a KAEV, hanem az egész magyar ipar hírnevét öregbítik. Ugyanekkor kétségkívül eléggé kedvezőtlen, hogy a hazai gépgyártás — mint közismert — ma még meglehetősen nagy anyaghányaddal dolgozik, a kívántnál kisebb nyereségszintet képes elérni. S sajnos nem kivétel ez alól a megyeszékhelyi üzem sem. A talpon maradást inkább csak az egyéb költségek csökkentésével lehet biztosabbá tenni. A rezsiszűkítés mind határozottabb követelményét szerencsére — ahogyan Tóth János igazgató hangsúlyozta — egyre szélesebb körben megértik. Kedvező tapasztalat: a kollektíva ott tart, hogy például még a használt csiszoló- vásznat is összerakja, s csak akkor dobja a szemétbe, amikor már tényleg nem lehet semmit kezdeni vele. Jelképes is lehetne a gazdálkodás szüntelen javításáért folytatott törekvés utóbbi példája, ami bármilyen egyszerű, mostanában kiváltképpen fontos. Mondhatnánk úgy is, hogy az anyagi megerősödés, a tőkegyűjtés talán még sohasem volt annyira szükséges, mint éppen jelenleg. Az országos vállalatnál ugyanis szóba került — mi több: koncepció,-terv született erre —, hogy a szervezet a későbbiekben részvénytársasági formában folytatja működését, így pedig az önállósuló gyárak egyikének sem lehet mindegy a részesedése. Nyilvánvaló, hogy Egernek is érdeke a nagyobb részvényarány, ami többet hozhat, jobban kiegészítheti a vállalkozások hasznát. Egyszóval: a kísérletezések — az idén már 270 vagy 280 millió forintosra tervezett árbevétel — mellett feltétlenül a jobb gazdává válás is cél az egrieknél. S az eddigiek alapján ez sem látszik elérhetetlennek. Gyóni Gyula A változó gazdasági környezethez igazodóan átszervezték a mezőgazdasági vezetőképzést és továbbképzést; egyetemi tanszékek alakulnak a korábban a MÉM keretében működő és idén már a .Gödöllői Agrártudományi Egyetem kebelében tevékenykedő szakmai központban. A GATE Vezető- és Továbbképző Intézete a szakegyetemeknek adta át a tanfolyamos szakmai továbbképzést. Ezekből csak néhánnyal foglalkoznak a továbbiakban, ám az eddiginél lényegesen nagyobb teret adnak a korszerű menedzserképzésnek és a marketinggel foglalkozó szakemberek okatásának. Miért nincs az egri gyógyforrásoknak kijelölt védőterülete? Egernek minden kétségen felül legbecsesebb természeti kincse a föld mélyéből előtörő gyógyvize. Bárminő furcsán is hangzik, de mind a mai napig nincs a termálvizű forrásoknak hatóságilag kijelölt védőterülete, noha már az 1885. évi XXIII. és az 1913. évi XVIII. törvénycikkei előírták, hogy ivóvíz, ásványvíz, gyógyvíz, vagy gyógyfürdő célját szolgáló források és fúrások védelme érdekében védőterületet kell kialakítani. Az így pontosan körülírt védőterület kijelölésének célja az, hogy a gyógyvizeket megvédelmezze a közegészségügyi, hidrológiai, balneológiái vonatkozásban a káros behatásoktól. — Az alábbiakban dr. Kieb Bélának, a Budapesti Műszaki Egyetem Ásvány- és Földtani Tanszéke vezető professzorának, valamint dr. Scheuer Gyulának, a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat osztály- vezetőjének e kérdésben kialakított és közreadott hidrogeológiai szakvéleményét ismertetjük. Ezt annál is inkább meg kell tennünk, mivel úgy látszik ismét napirendre került a fürdőkörnyék beépítésének problematikája; s e hidrológiai, hidrogeológiai kérdésekben e két férfiút tekinthetjük az egri fürdőkörnyék leg- kompetensebb szakértőjének. A forrásterület vízháztartásának egyensúlyát nemcsak a vízutánpótlás mértéke, de a kitermelés üteme határozza meg egyértelmű határozottsággal. Miután a forrásterületre érkező víz mennyisége egy meghatározott érték, az onnan kitermelhető vízmennyiség nem korlátlan, hanem meghatározható érték. Az utóbbi évek összefüggés-vizsgálatok és forráshozammérések egyértelműen bizonyítják, — amit már 1932-ben Schréter Zoltán is tapasztalt, — hogy az egri langyos vizű karsztforrások és a területén mélyített vízműku- tak között a hidraulikai törvény- szerűségeknek megfelelően, a vízutánpótlási viszonyok függvényében a depressziós határokon belül közvetlen összefüggés van. Éppen ennélfogva a földtani és hidrológiai adottságok alapján mind a források, mind a kutak védelme érdekében egy közös egységes védőterületi előírás kidolgozása mindenképpen indokolt. A langyos vizű forrásokra és a vízműkutakra nem lehet kü- lön-külön védőterületet kijelölni, mivel azok egységes rendszerből nyerik vizüket. A védőterület kijelölésénél ügyeimbe kell venni azokat a vízföldtani adottságokat, hogy a hegység felől hideg, illetve langyos, míg az Alföld irányából meleg, vagy forró vizek áramlanak a források, mint a legmélyebben fekvő vízkilépés helye felé. Az egri gyógyforrások védőterületének kialakításánál mindenképpen szem előtt kell tartani a felhasználók érdekeit, azok távlati elképzeléseit, terveit, és ezenbelül azt, hogy mely területek élveznek elsőbbséget a vízfelhasználás tekintetében. Az illetékes hatóságok joga és kötelessége annak elbírálása, hogy a védőterületen kívül, esetleg azon belül is minő körülmények között engedélyezhető újabb karsztvízkivétel. A védőterületi előírások tulajdonképpen az észszerű hatósági intézkedések és döntések, a magas szintű vízgazdálkodás kialakítását célozzák, valamint szolgálják, egyben pedig rendkívüli nyomatékkai felhívják a figyelmet a védőterületen belüli fokozott elővigyázatosságra. Az egri gyógyforrások védőterülete kijelölésének kérdése először 1921 -ben merültfel, amikor Schréter Zoltán arra javaslaton tett. Tudnunk kell ugyanis, hogy Schréter kutatásai alapján mélyítették le a mai Petőfi téren a város ivóvízellátását biztosítani hivatott I. számú vízműkutat. 1925-ben vált egyértelműen világossá a cikk elején említett hidraulikai törvényszerűség. Amikor az I. kút mélyítése során elérték a vizet adó réteget, a tőle mintegy 100 méternyire álló, — s a közelmúltban lerombolt — Er- zsébet-fürdő artézi kútjának vízhozama tragikusan leapadt. A fürdő tulajdonosa, a súlyosan károsodott Láng, pert indított a város ellen, s percenként 135 liter víz pótlását követelte. 1933- bán a Magyar Királyi Kúria jogerős ítéletével kötelezte Eger városát az igényelt víznek az Erzsébet-fürdő részére való biztosítására. E súlyos helyzet hatása alatt 1928. február 7-én Bárány Géza, az Egri Városfejlesztő Részvénytársaság igazgatója, — mely cég a fürdők birtokában volt, — a városi tanácshoz írt levelében ezt írta: „...ezen gyógyforrások védőterületének biztosítására van szükség, annál is inkább, mivel ez képezi az alapját a további nagyobb befektetésekenk, melyek a gyógyfürdőjelleg megszerzésére szükségesek...” Néhány nap múltán pedig a kulcsfontosságú megállapítását azzal toldotta meg, hogy „a védőterület biztosításának célja az, hogy a felszálló vízmennyiség csökkenését előidéző mindenféle ténykedés kizá- rassék. 1931 -ben egy alispáni levélből értesülünk arról, hogy a város vízellátását biztosító I. számú vízműkút belső és külső védőterülete kijelölést nyert; — de a gyógyforrások védőterületét mind a mai napig nem állapította meg az illetékes hatóság! Kieb professzor és Scheuer osztályvezető gondos és a kérdést körültekintően mérlegelő vizsgálódás alapján javaslatot is tett az egri gyógyvizek és fürdők monográfiájában az egri gyógyforrások belső és külső védőterületére. — Szomorú tényként kell megállapítanunk, hogy sem az első, sem a másodfokú egészségügyi hatóság, sem pedig a minisztérium ezzel a város szempontjából olyany- nyira jelentékeny kérdéssel érdemben nem foglalkozott. Pedig a két jeles szakember, Kieb professzor és Scheuer osztályvezető kimunkálta az egri gyógyforrások reális külső hidrogeológiai védőterületének határvonalát is. Ezt azért látták szükségesnek, mivel az egri gyógyforrások és termálkutak vize a korábban már említett nagy kiterjedésű karszt- vízrezervoárral áll hidrológiai kapcsolatában. Ennek megfelelően a hidrogeológiai külső védőterület határvonalát úgy látták szükségesnek meghatározni ezen a nagy rendszeren belül, hogy az egyéb helyeken történő hévíztermelés azok depressziós hatása sem mennyiségi, sem minőségi szempontból semmiképpen se veszélyeztesse a gyógyvizet! A két szakférfiú vizsgálatai szerint ilyen depressziós távhatást 3—4 km-es körzetben lehet kimutatni. Ezért javasolták, hogy ezen belül tilos legyen karsztos hévíz- k'utakat létrehozni, a miocén- és oligocénrétegeket átharántoló fúrásokat lemélyíteni. A már engedélyezett egyéb célú fúrásokat hévízfeltörés esetében szakszerűen el kell tömni. De a javaslatba hozott hidrogeológiai védőterületen kívül, a határvonal közelében létesített új karsztos hévízkút csak úgy lenne engedélyezhető véglegesen, ha 1 éves próbaüzem során nem jelentkezett a gyógyforrásoknál káros hatás. Dr. Papp Kálmán, a városi tanács vb egészségügyi osztálya osztályvezető főorvosa is már 1983-ban felvetette „a gyógyfürdő körül a vizek megóvása érdekében védőterület kialakítása szükséges” voltát. Sőt tanulmányából kiderül, hogy 1983-ban „a hidrogeológiai védőterület kijelölése folyamatban van, s jóváhagyásáig a gyógy- és strandfürdő környezetében újabb beépítés és rekonstrukció nem javasolható.” Megtudjuk Papp főorvos 1983. évi tanulmányából azt is, hogy „a gyógyvizek fokozottabb védelme érdekében a védőterület kijelölésén túl javaslat született arra is, hogy a védőterületen belül meg kell szüntetni a gépjárművek parkírozását, mert azok szennyező anyagai veszélyeztetik a gyógyvizek minőségét. A reumakórházi osztály és a Török Fürdő előtt kialakított parkírozó az Országos Gyógyfürdőügyi Főigazgatóság véleménye szerint is jogellenes megoldás, mert a víznyerőterületen a gyógyvizek szennyeződését eredményezheti. Megszüntetésére már több ízben felhívták a figyelmet.” Mindez azonban csak merő álomnak, réveteg álmodozásnak bizonyult. Az egészségügyi osztály osztályvezető főorvosa és a minisztérium felhívása, figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt. Szeretnénk hinni, hogy a fentiek, a fürdőkörnyéket legjobban ismerő geológus, hidrogeológus szakemberek véleményei, a levéltárak hiteles iratai, a városi tanács 1983-beli egészségügyi osztályának osztályvezető főorvosa, s az Országos Gyógyfürdőügyi Főigazgatóság álláspontja nem talál süket fülekre, és a vízügyi és egészségügyi hatóságok megteszik az illetékesek bevonásával a szükséges lépéseket a gyógyforrások belső és külső védőterülete határának meghatározása érdekében. Ne .feledjék az illetékesek, hogy Eger egészen rendkívüli jelentőségű természeti kincsének hatósági védelméről van szó, amelyre eddig sajnos nem kerítettek sort. Sugár István
