Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 25., szombat PANORÁMA 5. Petőfibányai ellenpontok Első lépések az önállósághoz Az előzmények ismeretesek. Petőfibányán, tavaly, novemberben népszavazással döntöttek arról, hogy a község önálló települési rangot kapjon, s ily módon véglegesen elszakadjon a köldökzsinórtól, Lőrincitől. Azóta négy hónap telt el. Az Elnöki Tanácstól várt engedély még nem érkezett meg, s így a helyzet hasonlatos a két szék közé esett ember esetéhez. A megszavazott, ám még hivatalosan meg nem kapott önállóság feszültségeket szült az ott élőkben. Úgy érzik, az átmeneti időszakban senki nem képviseli érdekeiket, s hogy az anyaközség kihasználva a lehetetlen szituációt, a maga malmára hajtja a vizet. Ezt megelőzendő a helyi népfront kötelékében a település sorsáért felelősséget érző polgárok január 9-én megalakítanak egy harminctagú érdekvédelmi bizottságot. A cél: az önálló tanács megalakulásáig képviselni Petőfibánya érdekeit, s a közvéleményt foglalkoztató kérdésekre választ keresni. A testület rendszeresen ülésezik, s megfogalmaz egy 8 pontból álló kérdéscsoportot, amelyet kerekasztal-be- szélgetés keretében tárgyal meg az illetékesekkel. * » * A település tanácsi kirendeltségén Nagy Gézáné vezető fogad. — A megalakult érdekvédelmi bizottságról az a véleményem, hogy az állandó viták miatt nem tudja betölteni az igazi szerepét. A tagok megkérdőjeleznek a lőrinci tanács által felkínált minden jó szándékú adatot. Úgy érzik az emberek, hogy becsapja őket a tanács. Sajnos nincs meg az összefogás, amely a továbblépéshez föltétlenül szükséges lenne. Ander Lajos, a hatvani pártbizottság nemrég megválasztott titkára véletlenül toppan be az irodába. Mivel jól ismeri a területet ^ő volt a nagyközségi pártbizottság titkára), így fogalmaz: — Petőfibánya 78 óta állandóan privilegizált helyzetben volt a környező településekhez képest. Ez érthető is, hiszen az urbánusság, az infrastruktúra olyan szinten volt, hogy az egyik feladat automatikusan hozta magával a másikat. Nem volt szerencsés ez a lépés. Ha nincs a két községrész között ellenségeskedés, már várossá válhatott volna, csakúgy mint Pétervására. Meggyőzőnek tűnnek az érvek egészen addig, míg meg nem érkeznek az újonnan alakult bizottság tagjai. Ok élnek itt, ők tudják, hogy az ellentétek olyannyira elmérgesedtek, hogy ezt már képtelenség lett volna más módon feloldani. Az elsöprő szavazati arány is ezt bizonyította. Fekete László, a bizottság egyik tagja így kezdi a beszélgetést. — Mielőtt bármiről is szó esne, szeretnénk leszögezni, ez a testület azért jött létre, hogy vállalja azokat a feladatokat, amelyeknek még nincs gazdája. Szeretnénk előkészíteni a terepet, ismereteket szerezni ahhoz, hogy megfeleljünk az önálló települési rangnak. Azt is hangsúlyoznám, hogy nem akarunk ellenségeskedést szítani, csak a jogos követeléseinket fogalmazzuk meg. Egyebek mellett azt, hogy a lőrinci tanács az idei költségvetésből ne használja fel a bennünket megillető részt saját céljaira, s hogy a lakáselosztásnál végre valóban a mi szempontjaink érvényesüljenek. Bérlakásainkat ne utalják ki más községekben élőknek. Különösen akkor ne, ha az illető többszörösen hátrányos helyzetű. Ezekre a lakásokra nekünk is szükségünk van és lesz, hiszen a fiataljainkat meg akarjuk tartani. Arról van szó, hogy úgy kívánjuk független életünket megkezdeni, hogy ne cipeljünk magunkkal olyan terheket, amelyekért nem mi vagyunk a felelősek. — Az önök aggodalma — úgy tűnik — jogos. Ez a bizalmatlanság mintha kicsit túlméretezett lenne. — A helyzet az — mondják egyszerre többen is —, ha ezt a bizottságot nem hoztuk volna létre, a mi érdekünkben senki nem tett volna semmit. Magunkra vagyunk utalva, s bármilyen nehéz a kezdet, segítséget — sokáig úgy tűnt — sehonnan sem remélhetünk. Nagy a türelmetlenség, és a lakosságban egyre fokozódik a bizalmatlanság a tehetetlenség láttán. Hát ezért léptünk mi. Csaknem fél év telt el tétlenül. Ezalatt a lőrinci tanács jóváhagyta az idei költségvetést, amelyből Petőfibánya egy fillért sem kapott a fejlesztésre fordítható összegből. Arra hivatkoznak, hogy korábban mi már megkaptuk a részünket. Ezért kértük, hogy vizsgálja meg egy elfogulatlan szakembergárda a hetedik ötéves tervre kitűzött célokat, s azt, hogy ebből idáig milyen irányban részesültek a települések. Jó néhány vitatott kérdés merül még fel a petőfibányai beszélgetés során. A hangulat forró, elszabadulnak a szenvedélyek. A kirendeltség vezetője időnként próbál érvelni: Miért kell mindent megkérdőjelezni? A lőrinci tanács vezetése igenis korrekt partner. Az egyik bizottsági tag felpattan: — Hogy hihetnénk el ezt? Hogy kérhetik azt, hogy türelmesek legyünk? Hitetlenek és bizalmatlanok vagyunk mindenkivel szemben, mert konkrét segítséget senki nem ajánlott fel! A felterjesztésen hónapok óta ülnek az illetékesek, és biztos időpontot még csak nem is ígértek! A lőrinci tanácsnak nem érdeke előmozdítani az ügyet, a megyei tanácson kényelmesek, a bürokrácia miatt ki tudja,, mikor dönt véglegesen az Elnöki Tanács? Ebben a helyzetben csak mi vagyunk idegesek, de ez rajtunk kívül nem érdekel senkit! Amikor pedig végre megpróbáljuk kézbe venni a dolgokat, ránk sütik a bélyeget, hogy követelünk, nem bízunk senkiben, s hogy túl sokat vitázunk. Feszült a légkör, amikor búcsút veszünk. Abban maradunk, hogy a megyei tanácson esedékes egyeztető tárgyaláson találkozunk. *** A megbeszélt napon Bernáth Imre, a személyzeti osztály vezetője fogadja a héttagú delegációt. Előveszik a válaszra váró kérdéseket, és indul az újabb párbeszéd. Az események forgatókönyvszerűén peregnek. Azt hiszem, a megyei tanácson nemigen járt még ehhez fogható küldöttség. Felkeresnek minden osztályt, ahol felvilágosítást kaphatnak a közigazgatással, a választásokkal, a pénzügyi dolgokkal kapcsolatban. A csoport érkezéséről mindenütt tudnak. Nyitott ajtókkal, őszinte, segítő szándékkal fogadják őket. Kérdeznek és jegyzetelnek. Mindent tudni akarnak, ami egy öntudatra eszmélt település jövőjéhez hozzá tartozik. Csillapodnak a szenvedélyek, egyre nagyobb az egyetértés. A földhivatalban rendelkezésükre bocsátanak minden fontos dokumentumot, sőt azt is közlik, hogy már elment a levél a hatvani hivatalhoz, azzal a kéréssel, hogy az ottani szakemberek segítsenek a közigazgatási határok megállapításában. Mielőtt elköszönnénk, többen megjegyzik: — Nem reméltük, hogy ilyen emberségesen és maximális jóindulattal viseltetnek irántunk a „megyén”. A mai napon rendkívül sokat tanultunk. — Tudja — fordul hozzám végül az egyik bizottsági tag —, olyanok vagyunk mi, mint a csecsemők. Is- tápolásra szorulunk még. Most tesszük meg az első csetlő-botló lépéseket. Ma azt éreztük, hogy a sorsunk mások számára sem közömbös. Ez eloszlatja a bizalmatlanságot, és erőt ad a folytatáshoz. Jó hírekkel térünk haza, és ez elűzi az emberekben az utóbbi időben felmerült kételyeket. Mi is bízunk benne, hogy a sorsdöntő pecsét hamarosan rákerül a papirosra. A bizottság tenniakará- sa, egészséges türelmetlensége mindenesetre már most is jelzi: Petőfibányán nem merő szeszélyből voksoltak a függetlenségre. Barta Katalin Milyen cipőben járunk? Mostanában a tél sem az igazi. Szürke ködökkel köszönt a reggel. Kóválygunk ebben a szürke-ködös latyakban, s magunk se tudjuk igazában, a kedélyünket fertőzte meg az idő, vagy épp az időjárás alkalmazkodik a közérzetünkhöz. Mert az is, hasonlóan a kintiekhez, pocsék és borongós. Sóhajtozunk az üzletek előtt fontolgatva az árakat, s százszor meggondoljuk, belépjünk-e vagy ne. Bukszánkat szorongatva toporgunk a járdán. A savas latyak átrágja a cipőnket, már a bokánkig ér a víz, átnedvesedik a zoknink, a harisnyánk is. A tavalyi, tavalyelőtti lábbeli már alig tartja magát. Ha itt-ott elfeslik, kilyukad, vagy leválik a sarka, gondolkodhatunk, hova vigyük. Nincs már cipész, aki vállalja, nyakig ülnek a munkában, ha meg sokat dolgoznak, az adó(s)ságban. Tétovázunk tehát a cipőbolt előtt. Hát persze, hogy kéne az az új csizma, meleg talpú hótaposó! Nekünk is, meg a gyerekeknek is! De hát iszonyúan, borzasztóan drága! Pedig az ipar fejlődik. Épp a minap olvashattuk a híradást: „a Budapest—Adidas Kft magyar — NSZK vegyes vállalat Váci utcai üzletében az idén hetvenezer pár Adidas-sportcipőt árulnak majd, s a gyártó cég a Tisza Cipőgyár márkaüzleteibe is jut belőlük húszezer.” Divatos, gyönyörű. Serdülőinknek például csak ez kell! A kicsikről, már nem is szólva. Ők ugyan még nem követik a divatot, de kényesek a kényelemre. Nyűgösek, ha szorít a cipő. Márpedig mindannyiunkat szorít. A kényszer is. A szűkös fizetés kényszere. így hát inkább lemondunk a vásárlásról. Majd talán sikerül kifognunk egy leárazást. S tovább baktatunk . . . A boltokban, raktárakban meg vevő nélkül árván halmozódik a rengeteg megvehetetlen lábbeli. Szépek, kényelmesek, de elérhetetlenek. Minap tévériportban is láthattuk, soha ennyi eladatlan készlet nem volt e cikkből. Márpedig egyetlen gyárnak sem érdeke, hogy raktárra termeljen. Logikus, ha nem talál külhoni vevőt, piacot, lassítja a termelést. Kereslet híján majd csökken a kínálat is. A piacgazdaság egyik kegyetlen törvénye ez is. S a roskadozó polcokról egyszerre csak eltűnnek a csodacipők. S marad a csodálkozás? Mivégre hát az áremelés? A nadrágszij- szorítás, a „bérkiáramlás” megakadályozása? Felesleges is mondani, ez nem csupán Cipőügy többé ... S ha bemegyünk ebbe a zsákutcába, vajon lesz-e kiút belőle? Aligha. Egyelőre kószálunk a szürke ködben. Mormolgatjuk magunkban az „észérvekkel” belénksulykolt közgazdasági fogalmakat: meg kell szüntetni a költségvetés hiányát. Megállítani az állam adósságnövekedését! Áldozatokat kell vállalnunk! Egy évig, két évig, háromig. Csakhogy addigra végképp szétfeslik a tavalyelőtti cipő. Ez a latyak tönkretesz mindent. Már kilátszik a lábujjunk is. Aztán, ha még nagy nehezen össze is tudnánk kaparni a rávalót, hiába már a szándék. Ha így haladunk, nem lesz miben járnunk ... Jámbor Ildikó Karádi István lakatos Forgó Gábor és Sajti Sándor csapágyakat cserél A szállítószalagok „doktorai” Bojki László és Kiss Sándor A présgép szakértő nagyjavítója Rapi József Szabadnapokon is . . . Nagyjavítás Mátraderecshén A Mátraderecskei Téglagyár az 1988-as évet kiválóan zárta, kis téglából a tervezettnél négymillióval, a közkedvelt cserépből pedig félmillióval gyártottak többet, azaz 12 milliót. — „ Hogy ne okozzon fennakadást dgyár termékeinek hiánya az építkezőknél, a kollektíva prémiumfeltételekhez kötve — szombaton és vasárnap is — végzi az évi nagyjavítási munkálatokat. így mindenki, azaz a gépek, berendezések kezelői is szakemberek irányításával a saját gépeiket készítik fel a termelésre. A hidegtől és a portól véd a fóliasátor (Perl Márton képriportja)
