Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-17 / 41. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 17., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Az egri belvárosban mostanság nagyon nehéz üzlethelyiséghez jutni. Még ha akadna is egy-egy üres lyuk, akkor is lehetetlen volna megvásárolni, merthogy drágán kínálják. Megfizethetetlenül magas összeget kérnek érte. Éppen ezért, szinte teljesíthetetlennek éreztem az Erdélyi Szövetség egri csoportjának azt a látszólag szerény kívánságát, hogy jó lenne, ha valaki biztosítana számukra délutánonként egy iroda- helyiséget valahol a város szívében. Olyan helyen, amely könnyen megközelíthető. Ugyancsak nehezen megoldhatónak éreztem azt az óhajukat is, mely szerint jó lenne, ha valamelyik cég átadná számukra havonta egyszer irodaházának nagytermét, ahol összejöhetnének ezek a szülőföldjükről kiszakadt emberek. Félve fogalmaztam meg kérésüket, mivel úgy számoltam, manapság egyre kevesebb az olyan vállalat, amely képes erre a gesztusra. Pontosabban: olyan időket élünk, amikor majdnem mindenki az anyagi hasznát nézi, azt, hogy miből lehetne pénzt csinálni, s ha valamiből nem lesz anyagi előny, az divatos kifejezéssel élve: nem téma. S lássunk csodát! A lapunkban közölt kérésnek mégiscsak volt foganatja. Érkeztek ajánlatok, s ez alapján az Egri Épületkarbantartó Szövetkezet egy kis helyiséget ajánlott fel a Jókai utcában, ahol a szövetség képviselői délutánonként fogadhatják sorstársaikat, mi több, hasznos tanácsokkal, jó szóval is elláthatják őket, amelyekre ezeknek a hazájukat vesztett embereknek nagyon nagy szükségük van. Ugyanakkor az Ingatlankezelő, -közvetítőés Lakásberuházó Vállalat Somogyi Béla utcai nagytermét ajánlotta fel. Itt az áttelepültek nagy családja havonta egyszer jöhet össze, hogy kicserélhessék gondolataikat, hogy erősíthessék egymást hitükben. Azt hiszem, sokakban megfogalmazódik: miért vállalkozott erre a nemes gesztusra e két kis vállalat. A legegyszerűbb lenne továbbítani ezt a kérdést az illetékeseknek, mégsem teszem. Ugyanis erre válaszolni csak a hétköznapok nyelvén lehetne. Ézáltal azonban összetörne ennek az áldozathozatalnak a szépsége, tisztessége. Mindenesetre örömet szereztek ezzel azoknak, akik e szomszédos szocialista országból érkeztek megyénk székhelyére. Nekünk, itt élőknek, a város polgárainak pedig példát mutattak, hogy ebben az elanyagiasodott világban is léteznek magasabb szempontok, mint a pusztán vállalati érdeket szem előtt tartó pénzcsinálás. De jó is volna, ha egyre többen igyekeznének így segíteni a gyökerüket vesztett erdélyieknek, akiket nem a kalandvágy hajtott el atyáik földjéről. Az idén először Ázsiába Vetőm is iaff India o ba A Közép-dunántúli Vetőmag-termeltető és -értékesítő Vállalat lepsényi feldolgozó üzeméből a múlt év őszétől január közepéig mintegy 10 ezer 500 tonna vetőmagot exportáltak. Az exportált vetőmag nagy része — mintegy 90 százaléka — tőkés országokba kerül. Jelentős mennyiséget szállítanak az NSZK-ba, holland, olasz, francia, dán, kubai cégeknek, és az idén először indiai megrendelőknek is. Zsákba töltik a vetőmagot (MTI-fotó: Kabáczy Szilárd) Hagyni kell a sérelmeket! Elült a vihar a volt Hajdú-hegyi szociális otthon körül. Hosszas huzavona, s néhány kényelmetlen intermezzo után megnyugtató módon rendeződött az idős emberek sorsa. Parádfürdőre költöztették őket a felújított SZOT-gyermeküdülőbe. Időközben több levelet is kaptunk, amelyekben arról írtak, hogy az új otthonban jól érzik magukat a lakók, s hogy sikerült beilleszkedniük az új környezetbe. Fotóriporter kollégámmal azért indultunk el, hogy saját szemünkkel is meggyőződjünk a biztató jelekről. A hajdani Károlyi-kastélyt nem is olyan régen még gyerekek birtokolták. A gyermeküdülő, ahol az utóbbi években már mozgássérült, beteg gyermekek üdültetésével is foglalkoztak, országos viszonylatban is kiemelkedő eredményeket ért el. Az ott dolgozó kollektívát így váratlanul érte az utolsó pillanatban tudomásukra hozott döntés: a gyönyörű épület merőben más funkciót fog betölteni rövid időn belül. A kész tények elé állított vezetés és az évek alatt jól összeko- vácsolódott személyzet így érthetően bizalmatlanul várta a váltást. Pák Péterné, az intézmény igazgatója így fogalmaz: — Váratlanul érintett bennünket a hír, s mivel majdhogynem mi értesültünk utoljára a várható változásról, el is keseredtünk egy kicsit. Hát ennyit ért a munkánk? Ennyit jelentettek az elismerések? A megkérdezésünk nélkül határoztak így. Nekem, mint vezetőnek, éppen ezért ekkor már csak egy volt a fontos: megtartani az embereimet mindenáron. Tudván, hogy a környéken alig akad munkalehetőség, kikötöttem, hogy a kollégáimat nem hagyom az utcára kerülni. Nos, ilyen hangulatban készültünk az idősek fogadására. — A költözködést követően hogyan sikerült ellátni ezt az újfajta, speciális munkát? — Hadd említsek meg egy kis epizódot, ami mindent megmagyaráz, s talán az ön kérdésére is válasz. Amikor megérkeztek az új lakók, egy idős néni megfogta a kezem, s azt mondta: „Kedves! Amiért befogadtak bennünket erre a csodálatos helyre, mindennap imádkozni fogok magukért, s azért, hogy ne legyen velünk túl sok gondjuk.” Mit lehet erre mondani? Sírva rohantam a mosdóba, megmostam az arcom és azt gondoltam: hagyni kell a sérelmeket! Ezekért az emberekért mindent meg kell tenni, hogy végre otthon érezzék magukat. De most menjenek! Nézzenek körül, és kérdezzék meg az öregeinket, hogy érzik itt magukat. Én maradok, nem szeretnék senkit befolyásolni a jelenlétemmel. A földszinti részen ötven ember számára alakítottak ki kényelmes, tiszta, barátságos szobákat, a hozzájuk tartozó mellékhelyiségeket, és a társalgót. A volt kápolnarészt is rendbe hozták. Karácsonykor már itt ünnepelhettek meghitt légkörben gondozók, gondozottak. Azokat az embereket keressük, akiket már Hajdú-hegyről ismerünk. Őket kérdezzük: megszokták-e már az új környezetet. Hra- bóczky Józsefné elégedetten mosolyog: — Ézt is megértük végre. Rendes ételt kapunk, mindenünk megvan. Nemsokára vége a télnek is, és akkor mehetünk kirándulni, jó levegőt szívni. A ntal Irénnek felderül az arca, amikor meglát bennünket: — Hát eljöttek ide is? Azt kérdik, hogy milyen itt? Mindenki kedves, segítőkész, jó helyünk van, de Eger nagyon hiányzik. Ez már így alakult. Bármilyen nehéz is, a honvágyat magunkban kell legyűrnünk. A 97 éves Fejes Margit az otthon legidősebb lakója, egy hete került ide Bodonyból. Ő most az egyik legnépszerűbb lakó. Öt nővérke is körülveszi, amikor énekelni kezd. — Semmi bajom! Jobban érzem magam, mint valaha! — kiáltja utánunk. A férfiosztályon csendesen olvasgatnak. A legtöbben állítják, A kedvenc: a 97 éves Margit néni Tágas, világos, kényelmes szobák (Fotó: Perl Márton) Az új otthon „Imádkozunk azokért, akik befogadtak ide” Végre ezt is megértük” jól érzik magukat, nem hiányzik semmi. Varga bácsi azonban dühösen legyint, amikor kérdezzük: — Nem szeretek itt lenni! Hagyták, hogy Hajdú-hegy tönkremenjen. Ezért vagyunk mi most itt. Mindenesetre én már kértem is az áthelyezésemet Hevesre. Gyáfrás Sándor sok szempontból különbözik a többiektől. Nemrég ment nyugdíjba. Életerős, nincs ágyhoz kötve, mint legtöbb társa. Ó maga kérte a felvételét az otthonba. — A Finomszerelvénygyárból mentem nyugdíjba tavaly — mondja. — Míg dolgoztam, munkásszállón éltem. Nincs lakásom, bérelni nem akartam. A megtakarított pénzemen színes tévét, rádiómagnót vettem. Átgondoltam mindent, mielőtt kijöttem ide. Én műidig közösségben éltem, nem akarok egyedül maradni. Egészséges vagyok, szeretek és tudok is dolgozni. Amint kitavaszodik, megyek kertészkedni. Úgy érzem, itt még hasznomat vehetik. Az én nyugdíjas napjaimnak ez ad értelmet. Tovább ballagunk. Az emeletről KlauzA ntalnétipeg óvatosan a meredek lépcsőkön. — Én kértem magam az emeletre ’— magyarázza. Ott még most rajtam kívül nincs senki. Igaz, a lépcső kicsit meredek, de ha lassan lépkedek, még le tudok jönni. Mivel folyamatosan költöznek be az újabb jelentkezők, hamarosan már csak a második, harmadik szinten jut számukra hely. A lépcső hosszú, nem veszélytelen. Hirtelen támadt kételyeink nem alaptalanok. Az igazgatónő szavai is ezt erősítik. — Valóban megoldatlan probléma egyelőre a szintekre való feljutás. Az idekerülök egy része ugyanis járóképtelen, az idő múltával pedig egyre nehezebben mozognak gondozotta- ink. Egy felvonórendszert kellene építeni, amelynek segítségével — az étel mellett — szükség esetén személyt is lehetne szállítani. A napokban járt itt egy szakértő, aki felmérte a lehetőségeket és elmondta, hogyan lehetne megvalósítani az elképzelést. Az Egri Városi Tanácson múlik, hogy megkapjuk-e az ehhez szükséges anyagi fedezetet. Búcsúzunk. Az igazgatónő utolsó kérése meglep: — Kérem, szóljanak a tanács illetékeseinek, hogy itt jártak... — ??? — Nem szeretnénk több kellemetlenséget se magunknak, se a lakóknak. — Talán bántották önöket valamelyik előző cikk miatt? Hosszú hallgatás, majd: — Kérem tegyék meg! Nyugalmat szeretnénk végre. Barta Katalin Egy kis szépítkezés Toncsi néni: „A honvágyat magunkban kell legyűrnünk”
