Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 14., szombat Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Hol Halt meg Petőfi? Szövetségben könnyebb (X/10.) — BEIirRPClííE BoeuHOiíibíróié ynra•fOIIllJM NLC'IO bk ropoab UlllCyiICK?. Ci! i'iMp), i'At. 6ujk noxopoHcm bt> 1656 rogy i:h ma 1» »tragt AltKcai!A|)t Ortmilitr. Pl J I(ivi'|h>brmi BeuiepCKÍil naiopt u uo.-o b. 1' flil'AHIiyÄ'-Vnv a> »r: un-e í1 nw i.Pki.«.< «lr**“*k A rövid orosz hir szövegének, nidgydr loidilásct. ,■ Magyar hadifoglyok megállapították Iliszuns/k városában (Szibéria) azt a helyet, ahol IH5t»-ban, május havában Alexander Szlye- pánovirs Petrovies magyar őrnagyot és költőt eltemették". Szibériai lap cikke Svigel brosúrájából Térképrészlet Sándor József könyvéből Eddig a pro és kontrák egy része, azok az érvek, megfontolandó, bizonyító erejű adalékok, amelyek töprengésre késztetik mindazokat, akik nemcsak a tisztességgel megszerzett ismeretekre esküsznek, hanem azt is vallják, hiszik, hogy a gondolkodás nem tűr korlátokat, s áttöri a maradiság sorompóit. Úgy véljük, szellemi portyánk — amelyre űtitársul hívtuk olvasóinkat — érzékelteti, hogy az elmúlt három és fél esztendő folyamán őszinte barátságon, együttműködésen alakuló oknyomozás bontakozott ki, egy olyan ígéretes folyamat, amelynek messze még a vége. Az egyértelmű választ majd a barguzini exhumáláskor kapjuk meg, akkor dől el, hogy valóban Petőfi nyugszik-e a rejtélyes sírban. Az előző lapszámokban említett mozzanatok önmagukban is arra utalnak, hogy a helyiek és környékbeliek emlékezete egy olyan hadifogoly férfiú karakterét őrizte meg, akinek tulajdonságai majdhogy egyeznek a neves költő jellemvonásaival. Ez a titokzatos valaki — s ez aligha vitatható — létező érdeklődést, rokonszenvet keltő személyiség volt, aki hatott társaira, aki megmozgatta fantáziájukat, akit nem lehetett elfelejteni. A csakazértis, a mindenképpen tamáskodók azt mondhatják: ezt az attrakciót produkálhatta egy talpraesett szélhámos is. Azt hiszem, közel járunk az igazsághoz, amikor megkérdőjelezzük ezt a verziót, hiszen ennek a feltételezett szemfényvesztőnek nem kis előzetes felkészülést igénylő szerepvállalása, illetve — játszása semmiféle haszonnal nem járhatott, ugyanis abban az időben Buijátiában jóformán senki sem hallott Magyarországról, e kis haza szabadságharcáról, a küzdelem vezéralakjainak tetteiről. A csalók pedig nyereség reménye nélkül aligha lépnek porondra... Sehol a világon. Persze, az sem kizárt, hogy nem lesz szenzáció, ám az érdekességre várók mégsem csalódnak. Meggyőződésünk, hogy mi sem, mert akkor következik az újabb, a szintén izgalmas feladat: választ adni arra, hogy ki lehetett ez a különc, aki a zseni alteregó- jaként jelentkezett. Elkeseredésre tehát semmi ok. Annál is inkább, mert a mozaikdarabok szinte törvényszerű egésszé ötvöződtek, s a mindnyájunk által annyira sóvárgott peresztrojka és glasznoszty, a hazai nyíltság, a hosszú távon feltétlenül egészséges társadalmi kibontakozás olyan légkört formált, amelyben lehetetlen megálljt parancsolni — semmiféle közbelépéssel — az önzetlen, a jó szándékú, a tisztességes búvárkodásnak, annak a nemzetközi együttműködésnek, összhangnak, amely a témával foglalkozókat áthatotta, amely cselekedeteiket meghatározza a jövőben is. Újra azt hangsúlyozzuk, amit Pákh A Ibert szerkesztő fogalmazott meg 1860-ban, amelyet megint nyomatékolunk: szövetséget kínálunk mindazoknak, akik segíteni kívánnak, akik jelzéseikkel hozzájárulhatnak a még létező fehér foltok feltérképezéséhez. Köztük — s ezt különösképp kiemelnénk, mert mindig ezt szorgalmaztuk — az eleinte mereven elkülönülő, elzárkózó szakembereknek is. Törlesszük közösen adósságukat, s támogassuk azokat — seregnyi információra van még szükségük —, akik tőlünk mintegy tízezer kilométerre, szovjet földön dolgoznak azért, hogy eloszlassák a homályt, pontot téve egy irodalom- történeti kérdő mondat végére. Jó érzés leírni, hogy nem követjük el azokat a hibákat, amelyektől elődeink nem szabadultak meg. Meghívást kaptunk arra a sajtótájékoztatóra, amelyet a budapesti Mikroszkóp Színpadon december 28-án rendezett Morvái Ferenc feltaláló, a nagyrédei Kazánfejlesztő és Kutatóiroda vezetője és tulajdonosa. Készséggel mentünk el ide, mert bíztunk abban, hogy olyan konszenzus, olyan megegyezés születik köztünk, amely az ügy javára kamatozik. Bizodalmunkban nem csalatkoztunk, mivel ezt ajánlotta vendéglátónk is, akinek menedzseri képességeit, mecénási magatartását már korábban is nagyra tartottuk. Expedíciója, illetve bejelentése, hogy 7 millió forintot költ a hantfelbontásra, nemcsak ritka tett, hanem előrelendítője is a majdhogy megfeneklett vállalkozásnak. Zsurnaliszta kollégáink zöme ekként értékelte ezt a nem mindennapi megajánlást. Memóriájuk — szöges ellentétben Fekete Sándoréval —- nem hagyott ki, s pontosan rögzítette azt az egykori tiltást, amelyet ő fura módon tagad. Az ásatást mégsem ellenzi, vagyis, ha némileg is, de csak módosította régebbi, korántsem szimpatikus nézeteit. Azon a maratoni diskurzuson egyikünk — Pécsi István — arra utalt, hogy ne a közelmúlt problémáin rágódjunk, hanem töltsön el megnyugvással bennünket annak tudata, hogy nem hiányzik a zöld jelzés, hogy a kevesek nekilendülése szervezett munkálkodássá edződhet, erősödhet, olyan lelkes buzgalommá, amely kizárja a konzervativizmust, a fontoskodást, az időrabló, a céltalan okoskodást, az idegborzoló intrikát, s megajándékoz mindnyájunkat a közös sikerek semmi mással nem pótolható élményével. Felgyorsultak az események? Nem baj, sőt szívmelengető, hogy mind többen lelnek egymásra azok közül, akik eddig a mi indíttatásunkra külön-külön bogozgatták azt a szimbolikus gordiuszi csomót. Gyarapodjék, bővüljön ez a kör, mert szövetségben köny- nyebb. Barguzinban és itthon egyaránt... (Vége) Kjuhelbeker háza 1910-ben. Jobbra a Kuznyecov-ház, ahol Petrovies íakott Kjuhelbeker sírja a barguzini temetőben. A fák között a Petrovics-sír (1889) Ma kenyérre kell a pénz, nem madárra Ki van a ketrecben? Azt sohasem hittem, hogy kisállat-, madár- és díszhalkereskedésből súlyos vagyonokat lehet összehozni, ám gyermekkori és olvasmányélményeim alapján arra sem voltam felkészülve, hogy egyszer majd szomorú állatkereskedőkkel találkozom. Gerald Durrel, a hazánkban is népszerű, angol ismeretterjesztő és természetvédelmi szakíró, az „Állatkert a zsebemben” és a „Rokonom Rosy”, valamint a szakemberek és tanárok körében is osztatlan sikert aratott „Amatőr természetbúvár” című könyvek szerzője is állatkereskedés- beli kisinasként kezdte, s csodálkozásra nyílt gyermekszemmel bámulta a tekintélyes moraj ú tengerek világát idéző akváriumok tarkaságát, s szeretettel babusgatta egy-egy ritka, szőrös vagy pikkelyes, netán tollas kicsi szörny fészkét, odúját. Nos, e sorok írója is valami efféle atmoszférát várt, de ábrándjaiban ismét keservesen csalódott. Pár éve örömmel nyugtáztuk, hogy házi kedvenceinknek, kun- korodó farkú kutyánknak, misztikus pillantású kandúrunknak egy-egy ritkább alkalommal még különleges csemegéket is beszerzőnk az újonnan nyílt kisállat- és díszhalkereskedésben. S mivel a magyar bizakodó természet, reméltük: a miniatűr állatkertek jóvoltából humánusabb környezetet, állatait jobban ismerő és szerető ifjúság cseperedik majd fel, hiszen ezek a boltocskák nem csupán kereskedelmi funkciót töltenek be, hanem annál fontosabbat is: játszva tanítanak, lelketformálnak. Csalódott kereskedők „...azonnal gyere ide! Nem megmondtam, hogy nincs egy forintom sem ilyen fenevadakra. És milyen büdösek, hogyne, még csak az kéne, még egy éhes szájjal több...” — mindez a disputa az egri Sertekapu utca 2. szám alatti Kisteknőc kisállat-kereskedés szűk kis helyiségében játszódott le, amint egy megfáradt anyuka a rácsodálkozás örömét e szavakkal fosztotta meg kisfiától. — Nap mint nap lejátszódnak ilyen esetek — halljuk Turainé Jávori Judit üzlettulajdonostól. — Az emberek már a nézelődéstől is félnek, hisz, ha a gyermek megszeret valamit, akkor esetleg meg kell vásárolnia. — Önöknek ez volna a jó, nemde? — Ah — legyint tehetetlen indulattal, majd kihúzza a fiókot, és bosszúsan mutatja az aznapi bevételt jelentő 250 forintot. — Délután 1 óra van, karácsony előtt egy héttel ennyi a forgalmunk... — Fia esetleg az üzletük szerencsésebb helyen lenne, közelebb a belvároshoz, akkor is ekkora volna az érdektelenség? — Annak idején én is kicsit a központ felé szerettem volna üzlethelyiséget bérelni, de a hivatalnokok válasza jól tükrözi az effajta állátkereskedésekhez való viszonyt: — „a maga ebihalainak jó lesz a város szélén is, ott is lehet akváriumot építeni.” Azt már senki nem kérdezi tőlünk, hogy mennyit fizetünk világításra, fűtésre, hiszen a halaknak, tengerimalacoknak állandó hőmérséklet kell és nem húzhatjuk le a rolót sem szombaton, sem vasárnap. A legtöbben szakma iránti szeretetből csinálják, s nem haszonszerzési vágyból. Úgy gondoltam, talán a vár alatti díszhal- és madárszaküz- letben nagyobb a sürgés-forgás, hisz maga a kereskedés is jobb helyen van, nemcsak helybéliek, hanem idegenek is be-bekuk- kantanak az áramvonalas halak és tarka tollas, rikácsoló szárnyasok világába. Ám az üzletvezető, Szajlai Miklós, aki régi akvarista, lehűti lelkesedésemet. — Ha a konyhára kell a pénz, akkor senki sem fog madarat venni. A mi szakmánkban nagyon jól le lehet mérni, hogy hol tart manapság az életszínvonal. Mert amikor már az embernek a kedvenceire, a hobbijára sincs pénze — tegyük hozzá, nem a legdrágább passzió —, akkor érdemes elgondolkodni a hogyan továbbról. — Ha ismereteim nem csalnak, ön szeretett volna egy akvarista kört létrehozni Egerben. — Ez meg is történt. Az Egri Ifjúsági Ház minden tőle telhető segítséget megadott ehhez, s ösz- sze is jött vagy félszáz érdeklődő fiatal. Ám ahogy a pénztárcazsugorító idők követték egymást, úgy kopott el a klub tagsága is. S alig maradtak vagy tízen. Mert nevetséges dolog az kérem, hogy az egyszerű, hazánk kínálta nyersanyagból készült macskaalom is csak exportra megy, és a honi cicabarátoknak immáron háromszorosra felemelt árú termék sem jut. Aztán mondhatnám a szakkönyveket. Az akvarista-szakirodalmat 120 forintos egységáron az Idegenforgalmi és Propaganda Vállalat adja ki. Kérdem én, bármennyire is hasznos és tanulságos ez a kötet, hány család veheti meg lurkójának 120 forintért. S természetesen állandóan emelkedik az egzotikusabb halak és terráriumba való hüllők ára is. Ha így haladunk, végkiárusítást kell tartanunk. No, és az állatok Az igazat megvallva, nem számítottam sétám után kedvezőbb képre. Mert a budapesti „flancos” állatkereskedéseket leszámítva, vidéken, ahol jártamban- keltemben érdeklődtem, ugyanez a csalódott hangulat fogadott. S én sajnálom a szabadabb kereskedelemben és a vásárlóerőben bízó árusokat is. De még inkább együttérzek a gyerekekkel és a kényszerből hobbijuknak, kedvenc állataiknak hátat fordító felnőttekkel. Mert igaz, üzletági rész ez is, de nem is akármilyen, ahogy a fentiekben írtuk, humánus célokat szolgáló kereskedés. Ismét fel fog nőni a bérlakások dzsungelében egy nemzedék, amelyik mit sem tud a halak néma világáról, az ékszerteknősök titkairól, és nem élvezi az apróbb aranyhörcsögök és tengerimalacok motoszkáló, zárt világát sem. S egyébként is, mit gondolnak rólunk az állatok... Azt hiszem, el kell tűnődnünk azon, hogy igazából ki is van ketrec mögött... Soós Tamás A Magyar Televízió két csatornája január 1-től külön-külön, önálló igazgatóságként dolgozik. A tv-2 a hagyományos műsorszerkezettől eltérő, űj, kötetlen formában jelentkezik. Ä kora délutáni kezdéskor népszerű, szórakoztató műsorokkal indul, majd a sorozatokat, filmeket követően a késő esti rétegműsorokig jut el. A tv-2 igazgatója Horvát János, főszerkesztője Román Péter. Felvételeink január 4-én, a harmadik adásnapon készültek. Horvát János igazgató, Román Péter főszerkesztő és Born Ádáni művészeti vezető a tv-2 vezetőinek megbeszélésén A tv-2 műsorának vezérlőtermében az adásrendező, Born Ádám (fent) Adás közben a stúdióban (MTI-fotó: Friedmann Endre)
