Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-10 / 8. szám

4

NÉPÚJSÁG, 1989. január 10., kedd

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig?

A barguzini temető titkai (X/6.)

Értetlenül álltunk a brosúrában közölt fényképen a fejfa felirata előtt: „Meghalt Iliszunszkban (Ázsia).” Ez hökkentette meg talán leginkább a Svigel szolgáltatta adatok vizsgálatára a Petőfi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia elismert szaktekintélyeiből 1941-ben létrehozott különbizottság tajait is. Voi- novich Géza, Korniss Gyula és Gáspár Jenő lélektani képtelenségnek ítélték, hogy a feliraton a helységnév után a világrészt nevezi meg az ismeretlen jegyző.

Mi tagadás, hosszú ideig a szibériai kutatók sem találtak erre magyarázatot.

Ám egyszer, a barguzini őslakosokkal beszélgetve, Tyiva- nyenkóék fülét érdekes mondat ütötte meg. Egy öregasszony a Barguzin felső folyásánál fekvő burját uluszt emlegetve, megjegyezte, hogy ez a falu „ Burjátiában ” van. Szavaiból kiderült, hogy az orosz (és zsidó) származású, tősgyökers barguziniak a kizárólagosan burjátok lakta településeket általánosítva „Burjá- tiának” hívják — függetlenül attól, hogy Burjátia ma a Burját ASZSZK hivatalos megnevezése. A múlt században a túlnyomórészt buiját-mongol népességű Uljun települést — ahol a vidék nem orosz lakosságának képviseleti szerve, a Barguzini Sztyeppéi Duma székelt — az oroszok ilyen alapon „Ázsiának” nevezték.

Mindannyiunkat felvillanyozott a bravúros nyelvészeti okfejtés. Ez az ellentmondás is a helyére került, csak a megfelelő szakismeretek kellettek hozzá, no meg az összefüggések újragondolása. És még egyszer rádöbbentünk — nyomozásunk során nem először és nem is utoljára —, hogy a Petőfi-’Tejtélyt” csak nyelvész, történész, irodalomtörténész, antropológus és

egyéb szakemberekből álló team oldhatja meg — mégpedig csakis a két ország tudósainak szervezett összefogásával!

Aztán az izgalom még tovább fokozódott. Ulan Udéban, Munkácson és Egerben is. Szibériai kollégáink kezébe kerültek egy Barguzin környéki, rég porrá lett öregember visszaemlékezései. Morokov bácsi a múlt század húszas éveiben született, és jól ismert egy Petrovics nevezetű, politikai száműzöttet, akit a XIX. század negyvenes éveinek végén megerősített őrség szállított Bar- guzinba. Petrovics feleségül vette a helybeli Anna Kuznyecovát, sőt egy fiuk is született: Aiek- szandr.

A Svigel-elbeszélésben említett fura Ogibszk névre ugyan nem derült fény, nem „stimmelt” a Tatyjana sem — de volt egy Annánk és volt egy Petrovicsunk. (A részlegesen hasonló hangzású Tatyjana — Anna névkeveredésben nem láttunk különösebb problémát: a helyszínen hallottakat Svigel egy negyedszázad múltán összekeverhette. Gondoljuk csak meg: valószínűleg ugyanígy járt volna ennyi idő után egy hazánkba került orosz hadifogoly is a Genovéva — Éva, vagy az Alajos-Lajos nevekkel.)

De mi a helyzet a Svigel fotóján látható fejfával, amiről az illusztris társaság — Dienes ismertetése szerint — azt a szakvéleményt adta, hogy ugyanolyan latin kereszt, mint amilyet általában a hadifoglyok állítottak bajtársaik sírjára, de semmiképp sem származhat 1856-ból, mert korhadásnak nyoma sincs rajta. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a bizottság jelentésének a Magyarság cikkében ismertetett változata lényeges pontokon eltér a Die- nes-féle verziótól. Keressük hát elő, gondoltuk, a Petőfi Társaság 1941. április 5-i ülésének jegyzőkönyvét, amely — Dienes jegyzetében olvassuk — a Petőfi Társaság iratai között, a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Kiss József— az intézet főmunkatársa — szóbeli közlése szerint viszont nincs ott. Ugyan hol lappanghat?)

Ä Petrovicsról szóló visszaemlékezés szerint a titokzatos idegen Barguzinban összebarátkozott az ott élő Mihail Karlovics Kjuhelbeker dekabrista számű- zöttel. „Petrovics sírja — mondta Morokov apó — Karlics (“Karlovics) sírja mellett volt.”

Szibériai kollégáink bejárták a barguzini temetőt, ám Kjuhelbeker sírja közelében csak fejfa nélküli, besüppedt sírhalmokra bukkantak. Csakhogy arról is tudomást szereztek, hogy a történelem viharai nem kerülték el a barguzini öregtemetőt sem. Idősebb barguziniak azonban még emlékeztek arra, hogy a temetőben korábban volt egy vörösfenyőből készült, nagy fakerítés, amely egy 7 sírhantból álló sort vett körül. (Emlékezésüket a húszas évekből származó, írott adat is alátámasztja.) Ezt a kerítést a hagyomány szerint egy Novo- mejszkij nevezetű, gazdag helybéli állította fel, egy régebbi helyén. A sírokra — amelyek egy múlt századi feljegyzés szerint politikai száműzöttek végső nyughelyei voltak — öntöttvas táblákat helyezett el, Petrovics- nak pedig „katolikus” (nem pravoszláv) keresztet öntött, a sírján régebben állott fejfa mintájára.

A dekabristák emlékére című, 1907-ben Szentpéterváron kiadott albumban Tyivanyenkóék megtalálták a barguzini temető 1889-ben készült fényképét. Ezen — Kjuhelbeker sírja mögött — egy félig ledőlt kerítésen túl magas, „katolikus kereszt emelkedik egy fából készült, kerek támasztópilléren. A ráerősített névtábla formáját tekintve erősen emlékeztet a Svigel fotóján látható táblára. Tyivanyenkóék mindezek alapján azt feltételezték, hogy Svigel a Petrovics- sírt már a Novomejszkij által végrehajtott rekonstrukció után fényképezte le. Legalábbis Svigel felvételén nem a faalapzat látható, ahogy a szakértői bizottság gondolta, hanem a vasból készült; ezért maradhatott fent a pusztulás minden nyoma nélkül.

Amikor szibériai kollégáink Svigel felvételét azonosítás céljából megmutatták öreg barguzini- aknak, valamennyien határozottan azt felelték, hogy régebben pontosan egy ilyen kereszt állt a temetőben, és nagyon sajnálták, hogy ezt a szép síremléket Kjuhelbeker öntöttvas sírtáblájával együtt néhány évtizeddel ezelőtt felelőtlen emberek fémhulladékként kezelték.

Éreztük persze, hogy a kissé homályos kontúrú, régi fotók és néhány barguzini öreg emlékezései azért nem nyomnak annyit a latba, mint a Petőfi Társaság mégiscsak kiváló szakemberekből álló bizottságának szavai, de

— valahol lelkünk mélyén — ugyanakkor azt is éreztük, hogy Svigel nem „ködből, képzeletből” építette a Petőfí-sírt, ahogyan Dienes írja.

Ezért is szerzett nekünk nagy örömet, amikor szibériai kollégáink — persze már jóval később, 1987-es nyári találkozásunk alkalmával — beszámoltak arról, hogy a Bajkálban közölt első publikációk után Prokop- jevszkből levélben megkereste őket Pantyelejmon Muravjov szénipari kutatóintézeti tudományos munkatárs. Az egykori Uszty Barguzin-i lakos 1952- ben két iskolatársával felkereste Kjuhelbeker sírját. A dekabrista sírjától nem messze, alacsony vaskorlát mögött egy vízszintes szárú, furcsa, magas keresztet talált. Öntöttvasból készült, rozsda nem látszott rajta. A körülbelül 1,8 méter magas kereszten 3 fémtábla lógott: 2 téglalap alakú (a felső kisebb, az alsó nagyobb), meg egy nyolcszögletű (középen). Ä felső táblán latin betűs feliratot látott, a középsőn nehezen kibetűzhető orosz szöveget, az-alsón pedig — szintén oroszul

— ez állt: Alekszandr Sztyepa- novics Petrovics, 1856. május. Az 1856-os évszámot mindhárom táblán jól ki lehetett olvasni.

Muravjov minket is megkeresett levelében, sőt emlékezetből lerajzolta a Petrovics-sír elhelyezkedését, valamint a síron látott keresztet.

Az egyes kutatók által — nem éppen a legfinomabb vitakultúráról tanúskodó modorban — sommásan csak „kalandornak”, „hamisítónak” és „csavargónak” aposztrofált Svigelt tehát „rehabilitálta”, a mi megérzésünket pedig igazolta a távoli Nyugat- Szibériából egy pártatlan szemtanú... (Folytatjuk)

Az „Eger — Lián Lde — Munkács" team tagjai a Népújság szerkesztőségében

(Fotó: Gál Gábor)

Faszobrász — restaurátor

A Magyar Nemzeti Galéria képrestaurátor műhelyében Gulyás Gyula faszobrász-resta- urátor a szállítások közben, a raktározásnál vagy egyszerűen csak az időtől megsérült képkereteket speciális anyagokkal javítja, illetve egészíti ki.

*

(MTI-fotó:

E. Várkonyi Péter)

hát

A

KÉPERNYŐ

egy nei

m m m

ELŐTT

Örök látlelet

Részlet a tévéjátékból

Manapság a reformok divatja járja. A szükségeseké, a régen óhajtottaké s az öncélúaké egyaránt. Az ilyen jellegű televíziós vállalkozások zöme sajnos az utóbbi, dicséretet aligha érdemlő körbe tartozik. A ki tudja miért zajló, jórészt formális átszervezések, struktúraváltozások ugyanis legfeljebb a stábok tagjait izgatják, a nézőt azonban hidegen hagyják, hiszen semmivel sem kap többet, nívósabbat, mint korábban. Különösképp az esti órákban őrződnek a rossz beidegződések.

Igaz, az esztendő elején számos sorozat kezdődött, ám ezek nyomon követése a meglehetősen elfoglalt, a tengernyi plusz munkától gyötört emberek számára nem kis problémát okoz, nem is szólva arról, hogy köny- nyen felejtik a szerteágazó cse- lekményözönt. Okosabb lenne az egyes blokkokat az egymást követő napokra helyezni, mivel ekként nem bizonytalankodna, nem téblábolna a memória.

Ezért vonzódunk inkább az egy alkalomra szánt ajándékokhoz, azokhoz, amelyekkel a program-összeállítók meglehetősen szűkmarkúan bánnak. A bajokat csak fokozza az, hogy rendszeresen megfeledkeznek a minőségi követelmények szigorú betartásáról.

így fordulhatott elő az, hogy a január másodikán bemutatott Labdaálmoknak nem volt, nem lehetett versenytársa, s az elégséges érdemjegyű munkácskák közül stabil közepesével is kimagaslott a Bertha Bulcsú: A Bajnok élete című művéből készített tévéjáték.

Tisztázzuk mindjárt: a szerzőnek — bár stílusa soha nem volt markánsan egyéni — ennél rangosabb elismerés jár, mert regénye értékeit az adaptációs tévedések illetve bakik devalválták. Bátortalanul húzott a tévére alkalmazó Schulze Éva, megnyerve szövetségesének Szántó Erika dramaturgot is, ami nem iktatta ki a túlzottan narratív mozzanatokat. Az egyébként egészséges tempó emiatt lassult le, ezért lopakodott körülöttünk a csak kemény parancsolatra messze űzhető unalom.

Az alkotás — s ezt hatványozottan állítom — mégis bölcs és tanulságos látlelet a tisztes, a rendkívüli erőfeszítést kívánó célok elérésére törekvők törvényszerű magányosságáról, hiszen a nehezen megközelíthető csúcsokon nem rendeznek nyolc-tízórás értekezleteket, fehér asztal melletti, semmitmondó találkozókat, onnan csak a győztesek pillanthatnak le az egyedül maradtak borzongatóan csodálatos, semmiféle örömpirulával nem pótolható érzésétől áthatva. Azt vallva, arra esküdve, hogy legközelebb ismét nekilendülnek, hiszen léteznek még inkább égbenyúló ormok.

Lehet edzeni, áldozatokat hozni, aztán tessék a rajtvonalhoz állni.

Megéri...

(pécsi)

Egyes vagy kettes?

Az elmúlt héten sok műsortöredéket láttam, mert szaporán kapcsolgattam a készülékemet. Egy őrmester sem vezényelhetett volna különbül: egy, kettő... egy, kettő... Hiába, az újdonság varázsát nehéz legyőzni, még egy vonzó sorozat vagy egy jól megszokott műsor sem képes rá. így aztán lehet, hogy sohasem tudom meg, mi történt ezzel vagy azzal a szereplővel, jó'néhány szál maradt elvarratlan, sok história lett befejezetlen, talán örökre.

Nem is volt ez baj, mert többnyire kiderül, hogy a filmek többsége egy kaptafára készül, s teljesen mindegy, hogy végig nézzük-e vagy sem.

Alaposan megkavarodott a tévénéző. Hosszú éveken át a kis lépések taktikáját folytatta a tévé: egy-két időpont változott, kísérletképpen jelentkeztek egy- egy új programmal. De inkább most érezhetjük meg, hogy mi is lehet az újszerű kapcsolat készülékünkkel.

Az egyes program az őrzője a hagyományoknak: örökölt egy aránylag zárt szerkezetet, amelyben mindennek megvan a helye. A kettes kevesebb kötöttséggel látott munkához, ezért aztán sokkal frissebben jelentkezett. A

kötetlen csevegés olykor többet is ért, mint maga a beharangozott produkció. Az élő adás néha olyan pergő párbeszédekre kényszerít, amely még nem megszokott a Szabadság téri épületben. Ezenkívül felszámoltak minden holtidőt: klippek töltik ki az üresjáratokat, de még a különböző blokkokat is szellemes képsorok vezetik be.

Csak hát egyelőre egy problémája van a kettesnek, a filmek egy-másfél órája még megbonthatatlan egységet jelent számukra. Persze lehet, hogy nem is sok idő múltán ugyanúgy szünetek, reklámok tördelik meg ezeket a hosszabb részeket, mint a nyugati televízióknál.

Egyelőre a szerkesztők jól bírják szuflával, s az egyesen és a kettesen is olyan programokat vonultatnak fel, amelyek feledtetik a döccenőket, s túlsegítenek mindnyájunkat a szokatlanság érzésén. Azt hiszem, tartalékoltak is néhány izgalmas produkciót az induláshoz, reméljük, nem fogy ki a bőségszaru.

így hát egyelőre türelmesen kapcsolgatok, mert a kínálatban néha feltűnik egy-egy arc s egy- egy képsor, ami mellett kikötök.

Gábor László