Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-09 / 7. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. január 9., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Pálmazsírolvasztó, üdülő, panzió Az újat kereső Agrober Az év kezdete mindig a számvetések, a visszatekintések időszaka, nincs ez másként az Agrober esetében sem. A magyar mezőgazdaság fejlesztésében az Agrober Vállalat szakemberei is kivették részüket. Feladatuk a mezőgazdasági és élelmiszer- ipari tervek elkészítése, a beruházások megszervezése, de ezen rendszerekkel külföldön is jelen vannak. A nagy vállalkozások megszűnése és az állami támogatások erőteljes csökkenése miatt a hagyományos területen kevesebb a megrendelés. így az építőipar más ágaiban is fel kell kutatni a lehetőségeket, ezért például tornacsarnokok, lakóházak tervezését és lebonyolítását végzik. Az egri irodával hasonló helyzetben van a többi 16, megyei ki- rendeltség is. Az Agrobernél 2300-an dolgoznak az országban, ebből Heves megyében 86- an, ami egy több éves, tudatos csökkentés reális eredménye. A megyeszékhelyen a 22,7 millió forintos minimális árbevételi tervet várhatóan 24 millióval teljesítik. Ez 10 százalékos bérarányos nyereséget jelent. Mint Molek Jenő igazgatótól megtudtuk, az öntözés fejlesztése és a melioráción kívül a múlt évben nem vettek részt mezőgazdasági beruházások tervezésében. Egyetlen kivétel volt: a vá- mosgyörki állattartó telep, a süldőszállás. Régebbi munkájuk, a Tama alsó szakaszának meliorációs rendezését tavaly kezdték megvalósítani. A Tisza-térségi melioráció pedig a tervek szerint szintén befejeződött. Ipari célú feldolgozóegységek, kisebb hús- és konzervüzemek dokumentációját is elkészítették. Más megyékben is dolgoznak, így Békésben és Szolnokban, ahol munkahelyteremtő beruházásokban vesznek részt. így a szatmári részen almalékinyerő üzem létrejöttében segítettek. Már szűkebb hazánk területén, Füzesabonyban iskolabővítés tervezését végezték. Más helyszíneken több panzió és kemping bővítéséhez is kérték megoldásaikat, így Bükkszéken, Sástón és Pusztaföldváron. Az Egri Dohánygyár siófoki üdülőjét a Zöldértnek, Gyöngyösön pedig pálmazsírolvasztót, illetve almatör- köly-szárítót terveztek. Évente mintegy 2-300 tervdokumentációt készítenek, kiviteli értékük 3-400 millió forint. Ez az összeg néhány évvel ezelőtt 7-800 millió volt. 1989 első négy hónapjára érkeztek eddig megrendelések. Újabb polipropiléngyár Leninvárosban A Tiszai Vegyi Kombinátban a 3. polipropiléngyár építésénél csaknem háromhónapos előnyre tettek szert a kivitelező vállalatok, így az üzemszerű termelés beindítása is előbbre hozható. A négymilliárd forintos beruházással megvalósuló gyárban évente 60 ezer tonna polipropiléngranulátum készül, amelyet az első időszakban tőkés piacokon értékesítenek. (MTl-fotó: Kozma István) Új esztendő, változatlan gond Alapanyaghiány az apci Qualitál portáján Az új esztendő elején ellátogattunk a ’’selypi medence” egyik kiemelten fontos üzeme, az apci Qualitál Vállalat háza tájára, hogy megpróbáljunk képet rajzolni egyrészt a mérleg alakulásáról, másfelől megismeijük az idei indulás körülményeit. Különböző értékes információkhoz Tari Mihály gazdasági igazgató révén jutottunk, aki rögtön panaszként említette, miszerint a rajtot, ami általában nehéz, most különösképpen hátráltatja a sok új szabályozó, amelyek rendeletben mindmáig nem jelentek meg. Emiatt például képtelenek végleges tervet is készíteni, noha a termelés immár folyamatos. Mégis mit remél a februárra várható mérlegtől? Kevesebb nyereség — Valamennyiünk véleménye az, hogy kevesebb lesz a nyereségünk, mint 1987-ban volt, de az is igaz: kevesebbet terveztünk! Ugyanis a bérek bruttósítása magasabb összegre rúgott, mint amennyit kitesz a különböző adók elengedése. Ezzel párhuzamos, hogy a sok begyűrűző árváltozás miatt kevesebb nyereséget tervezhettünk 1988-ra, mint amilyen az 1987-es tényszám volt — mondotta bevezetésként Tari Mihály. — Nos, ezek után, s a termelési adatok ismeretében mégis úgy ítéljük meg a helyzetünket, hogy mintegy 30-35 millióval több eredményt hoz ki a mérleg, mint amire számítottunk. Ez pedig az alumínium világpiaci árának nagymértékű emelkedésére vezethető vissza. Ugyanis tavaly két és félszerese volt a nyersanyag külhoni értéke a belföldiének, ami tőkésexportárbevételünk esetében 100-120 millió forinttal megemelte tervezett szintünket... E kedvező momentum mellett azonnal problémaként említette a gazdasági igazgató, hogy tavaly alapanyag-ellátási gondjaik jelentkeztek. A belföldi begyűjtő vállalatok ugyanis közel három ezer tonnával kevesebbhez jutottak, mivel — a begyűjtők szerint! — mindenki érdekelt volt a tőkés exportban, másrészt a sok tsz- melléküzemág, szövetkezet, magánkereskedő többet tudott fizetni az alumíniumhulladékért, mint az állami begyűjtő vállalatok. MÉH és a Qualitál — A fenti jelentés mire késztetett bennünket? Azért, hogy a Qualitál folyamatosan dolgozni tudjon, export-együttműködési szerződést kötöttünk a MÉH- tröszttel. Ennek az volt, s az ma is a lényege, hogy amennyiben bizonyos volumenű hulladékot a MÉH nekünk szállít, akkor megosztozunk velük a tőkés nyereségen. Meggyőződésünk szerint így a népgazdaság is jól járt, a vállalat nemkülönben, habár a nyereségünk egy hányadát le kellett adnunk... Leállított műhelyek A tavalyi állapotokra visszautalva még arról is tájékoztatott bennünket Tari Mihály, hogy kritikus voltára jellemzően az első negyedévben például bizonyos műhelyeket le kellett állítaniuk nyersanyaghiány miatt. Ami viszont az idei, 1989-es esztendőt illeti? Változatlanul központi kérdés mind termelékenység, mind nyereség, mind zavartalan tervteljesítés tekintetében a szükséges alapanyag biztosítása. Igaz, még csak most folynak az erre vonatkozó szerződéskötések az idézett módon, ám ennek a sikerére, megismétlődésére számítva elképzelhető, hogy a világgazdaság, a nemzetközi piac szigorodása ellenére a tavalyival azonos eredményt tudnak majd felmutatni az apciak. (moldvay) Aki olvassa, adja át! Sajnálkozva értesültünk arról, hogy régi előfizetőink közül elveszítettük Önt. Megértjük választását, bizonyosra vesszük, hogy nem tehetett másképp. Méltányoljuk gondját, belátjuk, egyre kevesebb pénzének másutt is van helye jócskán. Sok a fontosabb kiadása, kénytelen szortírozni olvasnivalói között is, vagy talán immár az utolsó lapjától megválni, bármennyire fáj. Hisszük, hogy azért nem volt könnyű lemondania a Népújságról, amely oly hosszú időn át a családjához tartozott. Érdeklődéssel, szeretettel várta nap nap után, s szívesen forgatta. Mert - ha néha talán bosszantotta is, amit adott - mindig kapott tőle valami újat, érdekeset, akadt benne nem egy, kedvére való írás. Jólesett a hozzátartozói között éreznie lapunkat, s rajta keresztül az egész megyét, minden városunkat, falunkat. Tudjuk, hogy elsősorban a saját lak- és munkahelyére volt kíváncsi híreink, cikkeink böngészése során, ám mindig elidőzött a más településekről közölt információk fölött is. Nem utolsósorban pedig megelégedésére szolgált, hogy szűkebb hazánkon kívül időről időre az egész ország életébe, a világ eseményeibe is bepillanthatott sajtónk jóvoltából. Összenőtt újságunkkal. Szerkesztőségünkkel együtt izgult a lap jobbátételével összefüggő törekvéseink sikeréért, kíváncsian várta a tartalmi, formai változásokat. Velünk örült a technikai megújulásnak, az olvasnivalók bővülésének, gazdagodásának. A maga módján részese volt egész átalakulási folyamatunknak. A szeme előtt vált kiadványunk tetszetősebbé, színvonalasabbá, versenyképesebbekké más lapokkal, akár országos sajtótermékekkel szemben is. Fájdalmas lehetett a szakítás - mint minden más ilyesféle, ami eltávolít attól, akit, amit megszeretett, megszokott az ember. Reméljük azonban, hogy csupán átmeneti és nem végleges a búcsú, amint a körülményei megengedik, jelentkezik, nyújtja a kezét. Kedves régi Előfizetőnk! Minket is bánt, hogy lemondta a Népújságot. Annál inkább, mivel a ”pénztárcába vágó” áremelést nem a szerkesztőségünk kezdeményezte, szorgalmazta, s a lap bevételéből példányonként mindössze 60fillér marad a munkánkért. Elhiheti, hogyezazösz- szeg a legkevésbé sem boldogít bennünket, korántsem képes anyagi alapot biztosítani megkezdett, nemes törekvéseink folytatásához. Cseppet sem éri meg, hogy akár egyetlen, régi előfizetőnktől is elköszönjünk. Ám bármennyire is érzékenyen érinti szerkesztőségünket előfizetőink körének szűkülése - nem adjuk fel hitünket. Ezután is iparkodunk még színvonalasabbá tenni a Népújságot, megpróbálunk naponta olyan lapot készíteni, amely egyre vonzóbb, s visszaszerezheti nekünk előbb vagy utóbb Önt is. Megpattant ugyan az a bizonyos lánc, amely hozzánk kapcsolta, de a szemeit egészen biztos, hogy újra összeerősíthetjük. Ügy érezzük, hogy nem csak Ön hiányzik nekünk, hanem mi is Önnek. Valahogy üresebb lett nélkülünk az élete, kevesebbet tud a megyéről, az országról, a világról, elsősorban szűkebb környezetéről. Kevésbé kötődik ahhoz a közösséghez, amelyben él, amely- lyelközös nem csupán a gondja, baja, hanem azért olykor-olykor az öröme is. Nehezebb így, egyre elviselhetetlenebb. Kedves régi Előfizetőnk! Meglehet, hogy nem is pártolt el tőlünk igazából. Ha ki is lépett megrendelőink közül, néhanapján azért még mindig vásárolja a Népújságot Esetleg már másnap érte ment, kereste. S hadd valljuk meg: ennek örülnénk a leginkább. Mert akkor még jobban hinnénk, hogy véglegesen is visszatér hozzánk, sokkal inkább remélnénk a megnyugtatóbb találkozást. Rajtunk nem múlik. Nincs bennünk semmi neheztelés, harag, a régi barátsággal nyújtjuk a kezünket, s benne lapunkat. Várjuk, hogy nyúljon érte. Kedves régi Előfizetőnk! Előfordulhat, hogy ez a néhány sor most mégsem jut el Önhöz, a vártnál csak későbben találkozunk megint. Más Olvasónkat azonban megkérjük, hogy feltétlenül adja át, amit üzentünk. A közvetítést pedig előre is köszönjük megmaradt Előfizetőnknek és Olvasónknak! A Népújság Szerkesztősége A vonal végén A telefonközpontos... ... Ancika, akit nemcsak a hangjáért szerettek Szemtől szemben ülök a ’’Hanggal”. Nem is tudom, hányféle árnyalatát, színét, hullámzó változatát ismerem a hallójának. Gyermekkoromban anyáskodóan bújt a fülembe, később életbölcs határozottsággal kalauzolt, mostanra baráti, segítő szándékkal terelgette telefonos intéznivalóimat. Rádöbbenek, ha nem ismerném, nem is tudnám, ezerszínűségéből hogyan raknám össze azt a Hangot igazi, hús-vér testté. Tartják pedig: a hang, ha jól odafigyelünk rá, megrajzolja önmaga emberi portréját... — Nem számoltam, hányán lehettünk, de jókora ünneplő társaság összegyűlt a Miskolci Postaigazgatóságon néhány évvel ezelőtt, amikor törzsgárda- tagságom 35. évét köszöntötték. A hivatalos percek után beszélgetni kezdtünk, s ahogy a velem szemben ülő kolléganőm megszólalt, szinte azonnal az eszembe villant, én ezt a nőt ismerem! Igen, ő az, Mariann az egri központból. Biztos, hogy ő az, hiszen éveken át beszélgettünk egymással munka közben, s lám, személyesen csak itt találkoztunk. A hangja, az ismerős hanghordozása fedte fel a kilétét... — S valóban ő volt? — Igen, s örült, hogy megismerkedtünk. Valahogy ilyennek képzeltük el egymást, s talán le tudnám írni képzelet után a többieket is, Marikát, Erzsikét, Regit s mindannyiukat, akikkel sokáig együtt voltunk ’’vonalban”... » * * — Tudja-e, hogy hányán és hányán hallgatták szívesen harminchét esztendőn keresztül a ’’telefonos kisasszony” hangját? — Az ilyesmit nehéz megítélni, hiszen emberek ezreivel voltam rendszeres telefonkapcsolatban annyi év alatt. A munkám írott és íratlan szabályai közé tartozott a hivatali és emberi titoktartás mellett az udvariasság, a tisztelettudó szolgálat, a türelem, a segítőkészség. Szerintem mindenkit megszerettek, tiszteltek, ha ezek ismeretében és a szakmája szeretetével vette fel naponta a kagylót, hogy hívjon, kapcsoljon, összeköttetést teremtsen országok, települések, emberek között. Persze, volt aki Segédliszti avatáskor, 1954-ben nemcsak hivatalból kívánta hosz- szabb időn át ’’forrón tartani” a vonalat... — Gondolom, olyasféle széptevésre érti ezt, ugye? — Arra is, meg a barátkozásra is a szolgálat üres óráiban. Ez épp úgy előfordul mindegyikünkkel, mint a telefonbetyárok rossz ízű kellemetlenkedése. — Maradjunk inkább az előbbinél. Azért a magánéletében is köszönhet egyet-mást a hangjának... — Igen, a férjemet, a családomat, a fiamat. Kezdő postáskisasszony koromban egész bélyegy- gyűjteményt vásárolt össze tőlem az a fiatal hadnagy, aki udvarlóként a legkitartóbb beszélgetőpartnerem volt az éjszakai szolgálatok során. * * * Az esztendők múlását fényképek, oklevelek, kitüntetések, családi események, csendes és viharos történelmi időszakok jelzik, kilométerköveiként egy élethivatásnak. Egészen onnantól, hogy egy káli kislány nemcsak álmaiban és gyermekkori játékaiban, hanem ’’szívből, igazán” postás szeretett volna lenni. —... És amikor teljesült, 1952. április 1-jén, jól emlékszem rá, sírva mentem haza a hivatalból. Boldog voltam, de egyben szörnyű félelem is nehezedett rám a felelősség miatt. Ma is bennem élnek a hivatalvezető, Kelemen /«nos szavai, miszerint ’’mindenki a saját nyomorúságán tanulja meg a postásságot”. Vagyis figyelmesen, pontosan, precízen és szépen kell dolgozni. A főnöki útravaló persze nem azt jelentette, hogy teljesen magamra hagytak, hiszen segítettek, ha kellett, de az önállóságra, az igényességre ösztönzött. Akkoriban nem szakosodtunk még a tanfolyamon sem, amely után segédtiszt lettem, mindenhez kellett érteni. Morzézás, hírlap-, rádió-előfizetés, felvételi munka, pénztár, géptávíró, s az egymást váltó, modernebbnél modernebb telefonközpontok... De ott voltunk a falusi néprádió-hálózat szervezésénél, a békekölcsönjegyzésnél, a tsz-szervezésnél. Váltószolgálatok Papp Jutkával majd Novák Györgynével, mire napjainkra már hárman is központoztunk. Hol van már az egykori, kézi kapcsolás a 25 előfizetővel... — Ennyi tapasztalattal a háta mögött, ítélje meg: milyenek vagyunk mi, hallózó átlagemberek? — Hadd válaszoljak azzal, hogy embere válogatja. Szerettem azokat, akiknek segíteni kellett, s tudtam. Azokat is, akik határozottak voltak, nem kellett ’’kifaggatni” őket, hogy mit is akarnak, hová is szeretnének beszélni. De nem szerettem a han- goskodókat, a tudálékosokat, s főképp nem a részegeket. Volt közöttük, aki ránk verte az ajtót, mert nem tudott beszélni a váci (?) börtönben ülő feleségével. Égy másik azért dühöngött, mert nem segítettünk neki azonnal, a föld alól is lovat (!) vásárolni.. — Hallottam viszont, hogy segítőkészsége nem ismert határokat. Például egy ”zöldfülű” diák esetében... — Igen, azt én sem felejtem el. Azokban a zavaros időkben történt, amikor a fiatalok egymást szédítették meg, hogy gyerünk világgá. Ez a fiú is útnak indult volna, de az édesanyja tudomást szerzett róla, s azonnal beszélni akart a fejével. Nos, akkoriban innen telefonálni Kecskemétre nem volt könnyű dolog, reggel nyolctól hajnali háromig kapcsolgattuk a vonalat az ismeretlen kolléganőimmel. A fiú? Itthon maradt... Öröm volt hallani. * * * — Üljünk visza a központba. A négy fal, s a készülék mellől nézve, onnan milyen a világ? — Sokszínű és csodálatos. A központos sohasem magányos, mindig benne él a világban, a közösségben, tud mindenről. — És milyen lesz az immár nyugdíjas Horváth Lászlóné világa az első és utolsó munkahelye, a káli posta telefonközpontja nélkül? — Remélem, boldog és tartalmas az unokákkal, a családdal. De, miután a hivatali kollégáimtól, feletteseimtől békében és barátságban, a munkámat elismerve váltunk el, bízom, nemcsak az otthoni, a Kál 18-as vonal marad meg nekem, hanem valamennyi a régiek közül. Mert segíteni, helyettesíteni szívesen visszamegyek, ha szükség lesz rá. Tehát, viszonthallásra...! Szilvás István
