Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 5. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 6., péntek Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Jelzések a Bajkál mellől (X/3.) A barguzini temetőben, Petőfi vélt sírhelyének közelében. Középen Tivanyenko. A repülő hollandus Vidéki művészekkel — operapremier Fogadtuk hát a hírhozót, köszönettel átvettük a két újságot. Az egészoldalas cikkeket olvasva, ismét felébredtek kételyeink. Úgy véltük, megint felbukkant egy viszonylag régi legenda, amelynek „ősatyja” — ezt a kifejezést Dienes András használja — az Ázsia-kutató, az egyébként kitűnően képzett Barátosi Lénánk Lajos, aki — s ez megint érdekes adalék — nem sietett információinak közzétételével, hiszen 1909-es impresszióit csak 1939-ben publikálta. A svájci származású Geck professzor expedíciójával jutott el Csitába: „Negyedik napja, hogy... ásat- tunk, amikor egy munkás azzal a meglepetéssel állt elém, hogy a Bajkál-tó északi részén, a Szelin- gir-Szilgir folyó mentén van egy falu, amit 1850-ben elbocsátott honvéd hadifoglyok építettek meg. Parancsnokuk valami Pet- rovics nevű őrnagy volt, aki a falut Kerezs — Körösnek nevezte el. — Egy pillanatra mintha megállt volna a szívverésem.” A további részletek még több meglepetést tartogattak. A lelkes tájékozódó ugyanis addig kereste, amíg megtalálta ezt a települést, s beszélt is vezetőjével, Vaszilij Vasziljovics Dragoma- novval. A vendéglátó elmondta, hogy azért tud magyarul, mert dédapja, Dragomán Sándor az erdélyi hadsereg strázsamestere és Petőfi tolmácsa volt. Arra persze nem derült fény, hogy miért volt szüksége a poétának rája. A meglehetősen hiszékenynek tűnő látogató azt sem firtatta, hogy a költő miként lehetett Damjanich tábornok parlamentertisztje. Annál inkább felvillanyozta az, hogy itt megnősült, verseket írt. Ráadásul megnézhette a tollforgató asztalát, amelynek lapjára négy-hétsoros strófákat írt. Elment a temetőbe is, ahol a síron a következő feliratot olvashatta: Alexander Stepanovics Petro- vies honveg ernagi Halva itt: 1857 május 18. ó csinálta falut Körözsöt Minderre a külföld is reagált. Még 1945 után is! Az asszociáció érthető volt, mert az újabb verzió színhelye földrajzilag nem túl távolra esik az előbbiétől. Mégsem léptünk vissza, hanem augusztus 31-i számunkban kivonatot közöltünk a hozzánk eljuttatott adalékokból. Akkor is, ha hitelesnek látszó illetve meglehetősen zűrzavaros mozzanatok ötvöződtek bennük. Eszünkbe jutottak Móra Ferenc szavai; akit — bár rokonszenvezett a mítosz aranyos ködével — a koholmányok azonban felháborították. Emlékeztünk a humorista Pákh Albertre, aki 1860. október 14-én lapjában ilyen pátosztól áthatva indította — az olvasók, akkor még esetleges szemtanúk segítségét kérve — a vizsgálódásokat. „Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot, s még jókor el kell magunktól hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet ünnepelt költőjének sírját felkeresni restek valánk, s a helyett megelégedénk naponként megújuló mendemondákkal, melyeket részint a jóakarat, de többnyire rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatás koholt vég nélküli ámításunkra. Tudni akaijuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!... türelmünk nem fog elhagyni. Ki akarunk hallgatni mindenkit, aki a dologhoz avatotton hozzászólni képesnek érzi magát; s ezennel fel is hívunk minden igazlelkű embert, aki nem üres pletykák, hanem meggyőződése s igaz tudomása szerinti tények előadása által kitűzött célunkhoz vezethet, szíveskedjék velünk, úgy ahogy tudja, adatait közölni...” Nos, mi valami hasonlót reméltünk. Pontosabban fogalmazva: némely vonatkozásban kevesebbet, más tekintetben viszont többet. Hittük: az idősebbek tudatában felvillannak a friss sztori előzményei, az ezzel összefüggő publikációk és állásfoglalások, amelyeket iránytűként kezelhetünk. Kifejezetten örültünk annak, hogy a jelzések nemcsak a határ menti Munkácsról, hanem mintegy tízezer kilométerről, a Burját ASZSZK-ban lévő Ulan Üdéből érkeznek, attól az A. V. Tivanyenkótól, aki a történettudományok kandidátusa, aki az Összoroszországi Műemlékvédelmi Társaság Burját Köztársasági Tanácsa Elnökségének elnökhelyettese, azaz nem sarlatán, hanem felkészült, a tényeket objektiven mérlegelő szakember, aki a régvolt és a mai mozzanatokat egyaránt objektiven mérlegeli, s ott búvárkodik, ahol az egykori események zajlottak. Erre korábban még egyszer sem adódott mód, s elsősorban emiatt keveredtek, kuszálódtak össze a szálak, olyannyira, hogy minden ilyen jellegű vállalkozás gordiusi csomóként hatott, amelynek kibogozására senkinek sem futotta drága idejéből. Balázs Sándor egri asztalos kisiparos által átadott anyag — ez később kiderült — nem volt ismeretlen irodalmárberkekben. Erre jegyzeteiben ekként utal egyik legmegbízhatóbb kalauzunk, a Petőfi a szabadságharcban című könyv szerzője. „Petőfi — egy Oroszországból hazatért magyar hadifogoly szerint — Iliszunkszban nyugszik” — Magyarság, 1940. augusztus 4. A cikket ABONI ERNŐ írta, aki — evés közben jön meg az étvágy — egy hét múlva a következő című elmeművel örvendezteti meg olvasóit: „Szendrey Júlia a bécsi kamarilla és az akkori hercegprímás parancsára nyilvánította holttá Petőfit.” Ebből megtudjuk, hogy a holttá nyilvánított Petőfi Szibériában élt és onnan a kunszentmiklósi és szabadszállási Baky — családnak levelet írt, sőt egy térkép is előkerült, amelyen Petőfi maga jegyezte fel azokat a városokat, amelyeken „Őreiig való vándorlásuk során megpihentek...” (Uo. 1940. augusztus 11.) A cikkíró — mint közli — a homályt szeretné eloszlatni, „ami ezúttal inkább sikerülhet, mert azok, akik még rendelkeznek Petőfi eltűnésével kapcsolatos adatokkal, azokat most már minden gátlás nélkül rendelkezésre bocsáthatják...” Arról is értesültünk, hogy Svi- gel Ferenc nyomdász — ő volt az első világháborús rab — szinte megriad a felbolydulástól, s az eddiginél is következetesebben mondja a magáét. Olyannyira, hogy, ha kell perbe is száll, történetesen Sándor Józseffel, aki megkérdőjelezi elképzeléseit. A közvélemény viszont követel, mégpedig ellenőrzést, az ütköző nézetek egybevetését illetve az igazság tisztázását. Ezzel a káosszal kerül szembe V. V. Pagirja író, költő, nyugdíjas zsurnaliszta, helytörténész, aki úgy véli: ebből a dzsungelból is létezik kiút, ha az érintettek ösz- szefognak, ha nem hagyják magukra őket, ha magyarhonból sem késik az a támogatás, amelynek révén könnyebben igazodnának el. Mi ennek szervezését, koordinálását ígértük, bízva abban, hogy ennek nem is lesz különösebb akadálya. (Folytatjuk) Különös vendég, A bolygó hollandi gyakori „látogatása” köszönhető azoknak a vidéki színházi tagoknak is, akiknek közreműködésével felújították az Operaházban Richard Wagner ifjúkori romantikus művét. Ács János, a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője állította színpadra, Cser Miklós dirigálta — Medveczky Ádámmal felváltva —, aki a szegedi opera- társulat előadásában is vezényelte a múlt szezonban. Daland szerepére Kenesey Gábor, ugyancsak a szegedi produkció norvég hajósának alakítója kapott meghívást, Misura Zsuzsa Sentaként Szegeden osztozott e szerepben Bajtay Horváth Ágotával, Erik, a vadász, Hormai József személyében a múlt évekbeli debreceni vendégjárása során vált ott ismertebbé. Kiskunfélegyházáról jött a pályakezdő Felber Gabriella, ösztöndíjasként kapta meg első főszerepét, Sentát. Meghívott vendégként tervezte a díszleteket Menczel Róbert és a jelmezeket Vágó Nelly. így tűzheti két szereposztásban és gyakrabban műsorára a tengerek vándorának történetét az Operaház. Személyes, átélt élménye ihlette a szövegkönyv írására és megzenésítésére a szerzőt, amikor hitelezői elől menekült feleségével és kutyájával. Egy rozzant hajón rejtőzve, heteken át hánykolódtak a viharos tengeren. Halál- félelmében Heine elbeszélésére, az óceánokon bolygó zsidóra gondolt. Aki képzeletében, kísérteties hajójával és legénységével megjelent, amint szüntelenül keresi a megváltást, a hűséges nő önfeláldozó szerelmét, mert csak így nyerhetne nyugalmat, boldogságot az élet viharaiban. Wagnert mélyen megragadta a sorsüldözött magánya. Életének legnehezebb szakaszában írta meg a szövegkönyvet, aztán kénytelen volt eladni, azért, hogy zenéjének komponálásához, a napi megélhetésükhöz anyagi fedezethez jusson. Fűtetlen lakásban, nyomorúságos körülmények között, megalázó bérmunkát is vállalva dolgozott. ’’Sikerült hát ezt az operát is szerencsésen színpadra segítenem, s tán egy új műfajt is teremtenem vele” — vigasztalta magát az 1843. évi drezdai ősbemutató után.” A mű sikerének a kulcsa — Wagner zenéjén túl — a kiállítása és a rendezése. Hiteles és látványos színpadképet igényel. Cosi- ma Wagner férje halála után a Bayreuthi Ünnepi Játékokon mutatta be A bolygó hollandit. Koncepciója hagyománnyá vált és még napjainkban is felhasználják elemeit. A korabeli feljegyzések szerint a bayreuthi drámai feszültségű rendezés, a természethű díszletek, a tomboló tenger, szélvihar, mennydörgés, a kísértethajó elsüllyedése olyan összhatást keltett, hogy voltak, akik tengeribetegséget kaptak a nézőtéren, a függöny leengedése után mintha lidércnyo- másos álomból ébredt volna a közönség. A magyar zenei élet kétkedéssel ugyan, de kíváncsian fordult Wagner művei felé a múlt század derekán. A korabeli sajtó „csodált és gúnyolt német zeneszerzőnek” nevezte, és új operáját „repülő hollandusként” ismertették. Az oroszlán még nem látszik teljes erejében, csak a körmeit mutatja — írták róla, amikor 1871-ben a Vigadóban először hallották az előjátékát. A teljes színpadra állítására 1873- ban került sor a Nemzeti Színházban. Balsiker kísérte Pesten a hollandit, de a híre az egész országban terjedt, és Pozsonyban, Kolozsváron, Temesváron, Aradon is bemutatták. Az új Operaházban pedig éppen száz évvel ezelőtt hangzott fel először, és rövidesen háromszázadik alkalommal tűzik műsorra. E.M. Misura Zsuzsa és Bárány-Paál László az opera egyik jelenetében Újévi gondolkodó M egfagy a lehelet, amint szuszogok kifelé a parton. Sálam bolyhái zúzmarásak, mint a tavalyi paprikák fagyos csonkjai a kiskertek aljában. Holdbéli, lakatlan tájnak tűnik most itt minden, a faházak körül varjak ólálkodnak, a porhóban kétszer keresztezi utamat a macskanyom, távolról kutyaugatás, erősödő lárma hallatszik. Jeges a kaptató, még a macska is megcsúszott a jégen, amint kifelé kapaszkodott, szívem — mintha üres hordóban verne — dobog a meleg gyapjúsál alatt. Meggyfáim, mint glé- dába állított katonák fogadnak, gallyaikon madáretetők himbálóznak, felfuvalkodott csonttollú madarak röppennek szét, amint a pinceajtóhoz érek. Elmennek, magamra hagynak, nem úgy a cinkék, amelyek akrobatamutatványokkal szórakoztatnak a tenyérnyi szalonnabőrön. A zúzmarás drótkerítést kö- rülsáncolta a hó, a rozsdamarta lyukon egy nyúl tévedt ide valahonnan, és megrágta az ősszel ültetett körtefát. A nagy őszi sürgés-forgásban szüret idején nem maradt időm a védelmére, minden percet ellopott tőlem a szüret, a gyümölcsszedés meg a pincei munka. Kifújom magam a tetőn, alatta a hosszan nyújtózó falu, a hajdan hasznavehetetlen horhosokban tizenegynehányunk zártkertje, ahol az agyaggal kevert tufás földön édent teremtett az emberi szorgalom és iparkodás. Furcsa most egyedül bámulni az üres Marinkát, gazdagságról beszélni, lesni a hétvégi házak lehunyt zsalugátereit, hiszen még ásott kutunk jól ismert vödörcsörrenését sem hallom a farkasordító hidegben. A borházban megcsap a pincéből kiszökő meleg, sálamon izzadni kezd a dér, amitől nedves lesz az arcom. Sercen a gyertya, faggyúszaggal telik meg a helyiség, bennem él még a közeli karácsony, ha lenne kéznél, meggyújtanék most egy csillagszórót a nemespenészes tufaboltozat alatt. Meggyújtanék és boldog új évet köszöntenék a világra egy pohár borral, a barátokra, a kert régi és új lakóira. Miért is ne tenném? Leszek egyedül jókívánságaim csillagszórója, itt a pince mélyén, ahová most úgy sem lát senki és köszöntőmet is csupán a vemhes hordók hallják: boldog új évet emberek! Jobban esik most ez a pohár bor, mint odahaza a legfinomabb pezsgő, mert ehhez személyes közöm van. A fiam metszette a szőlőt, magam kapáltam, permeteztem, a család szüretelte a termést. Eszembe jutnak nyári verejtékeim, a véget érni nem akaró kapálások, erőlködések, a nyúlfarknyi pi- ' henők munka közben, az átkö- szönések a szomszédokhoz, a közös reménykedések. Apám vallásos ember volt, maga faragta a miatyánkját is, és bár nem tudom idézni bölcsességeit, de fohászkodásának egyik töredékét megjegyeztem: mindennapi kenyerünket és borunkat add meg nekünk ma... Azon kapom rajta magam, hogy itt rekedek a pincében, körülsáncol a tél, sehol egyetlen ember, bizonyára messze jár már a nyúl is, amelyik megrágta a fámat. Iszom egy kortyot a kis körtefa emlékére, megbocsátok a fülesnek, és nem kívánom neki, hogy az éjszakánként a szőlők között hal- lucináló rókák vacsorája legyen. Elcsípem a kanócot, kormot vet a gyertya. Meggyújtom a másikat is, hadd legyen nagyobb a világosság az új esztendőben. Sorjázom a tavalyt. Jót, rosszat a serpenyőbe rakok, igazságosan, nem részrehajló- an. Nálam a megméretésnél nincs protekció, itt a pincében nincsenek előkelőségek, itt mindenkinek egyformán csobban a bor a lopóból. Még az ’’eltávozottakat” is számba veszem, aztán belátom, hogy jobb nyugton hagyni a holtakat, így visszatérek az élőkhöz. Volt itt elég baja mindegyikünknek, szaporázom a számvetést, süly- lyed a mérleg serpenyője, vizsgázik az óév. A gyertya fényében önmagát sugározza be a pók, hálója megremeg, beleütközik egy felébredt szúnyog, a pince sarkában bogár mászik bogárra, egér surran a hordók alatt. Nincs itt magány, csupa élet minden, a látszat csal. Havazni kezd. Nagy, fehér lepkék libbennek a levegőben, elsimítanak és betakarnak mindent. A gyertya faggyúszagát az ajtóig húzza ki a levegő, ízét az orromban, a hangulatát a szívemben érzem. Fehér lesz a föld. A tavaszi metszésre váró sárga venyigék látszólag holtan nyújtóznak a dróthuzalokon, de növényereikben valahol már ébredezik a tavasz. A hó és a halott avar alatt most is dús élet van, elegendő csak a csizma orrával be- lekapami a félig fagyott földbe, és az alig látható föld alatti világ dermedten mozdul. Futrinkák, giliszták, tücskök, bogarak alusszák az igazak álmát, és eszük ágában sincs, hogy közben egy esztendőnyit fordul a világ, így csupán azok számolják az idő múlását, akiknek egy számmal többet kell írniuk a papírra. A föld készül. Duzzad a mag a hó alatt, aztán kezdődik majd tavasszal elölről minden. Inkább hiszem, mint értem, hogy célja van ennek a nagy körforgásnak, amelyben egy év elmúlása nem több egy húzott strigulánál. A kiskerteken túl az élet nagy tételben leutánozza önmagát, duzzadnak hitünk és reményeink, mint meggyfáink rügyei. Reméljük, az idén vitézül harcol majd a jó a gonosz ellen, diadalmasan és megállíthatatlanul változik jó irányba a világ. A reménykedés azonban nem elég! Itt mindenkinek ki kell verejtékeznie az önmaga kenyerét és borát, mert Ádám óta ingyen semmit sem adnak ezen a világon... Szalay István
