Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-05 / 4. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. január 5., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Politikai kultúránkról Beszélgetés dr. Tóth Istvánnal, az MSZMP Politikai Főiskola művelődéspolitikai tanszékének vezetőjével — Minek tulajdonítható, hogy az utóbbi időben a társadalom, a párttagság figyelmének közép­pontjába került a politikai kultú­ra kérdése? — A társadalmi-politikai vi­szonyok radikális változásának mai időszaka véleményem sze­rint az 1945 utáni vagy az 1956- 57-et követő évekhez hasonlít­ható, amikor a korábbi időszak politikai nézeteivel, gyakorlatá­val és kultúrájával kellett gyöke­resen szakítani. Részesei va­gyunk egy új egyesülési, gyüle­kezési törvény kialakításának, a különböző önszerveződések gyarapodó megjelenésének, na­pirenden van az új alkotmány ki­dolgozása, a választási rendszer, a kormány feladatkörének és szerepének módosítása és még sorolhatnám a változás különbö­ző állomásait. Azt viszont látni kell, hogy a változások először mindig a kulturális, társadalom- tudományi szférában jelennek meg és aztán tolódnak át a politi­ka területére. A változások jel­lemzője, hogy azok a demokrá­cia szélesedése, a politikai plura­lizmus irányába mutatnak, ami az egyénektől egészen más poli­tikai kultúrát igényel, mint amit az elmúlt évtizedek során gyako­roltunk. Felnőtt egy új generáció, amelynek mások a történelmi ta­pasztalatai, más politikai értékei vannak, mint az előző korosz­tálynak. Erre lehet példa akár a KISZ körül zajló viták, akár más ifjúsági szerveződések — Fidesz, Unió a Demokratikus Szocializ­musért, TDDSZ stb. Az új gene­ráció másfajta politikai kultúrá­val rendelkezik. Ebből, illetve a társadalmi környezet megválto­zásából következik, hogy az idő­sebbeknek is szakítaniuk kell a korábban megszokottá vált poli­tikai kultúrával. Ennek igénye nyomon követhető pártállástól függetlenül a tömegtájékoztatás­ban és az egyre erőteljesebb köz­vélemény-kutatásban. Napjainkban az is tapasztal­ható, hogy egyes hagyományos szervezetek — például leginkább a KISZ, a szakszervezetek — tar­talmi munkájukat tekintve ”ki­merültek”, s az ott résztvevők nem látták a politikai cselekvés értelmét. így nem is akartak a korábbi módon e szervezeteken belül politizálni. Az aktivitás hi­ányának alapvető oka nem az egyén felkészületlensége, nézete­inek alapvető változása volt, ha­nem többnyire a szervezet biirok- ratizálódása, szervezésképtelen­sége. Azok az egyének, akiket ezzel mintegy távol tartottunk az aktív politizálástól, most a nyíltság, a demokratizálódás szélesedésé­vel helyet találnak a különböző mozgalmakban, politikai célzatú egyesületekben, például a De­mokrata Fórumban, a TDDSZ- ben, a Bajcsy-Zsilinszky, a Veres Péter vagy más társaságokban. — Egyáltalán, mit takar a po­litikai kultúra fogalma? — A politikai tevékenységnek az a módja, amely a társadalom politikai rendszerében, mint egyéni — vagy csoportos — ma­gatartásforma jelenik meg. Ma­gában foglalja a politikai rend­szer működésével kapcsolatos szubjektív elemeket, a politikai, jogi, erkölcsi ismereteket, meg­ítéléseket, normákat, hagyomá­nyokat, az egyén politikai aktivi­tását, a műveltség, a tudás meg­lévő szintjét. Utóbbi nem egy­szerűen iskolázottságot jelent, mivel a politikai kultúrában az érzelmi beállítottság, a történel­mi meghatározottság, a csoport-, réteg- és osztályérdek, tehát a körülvevő környezet is megjele­nik. A politikai kultúra értékelése, egyes elemeinek megítélése ko­ronként változó. De a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan az egész is állandó változáson megy keresztül. — Miként lehet befolyásolni a politikai magatartást? — Az egyének politikai maga­tartását a politikai kultúra há­rom, viszonylag jól elkülöníthető szintje befolyásolja. A politikai irányítás kultúrája gyakorlatilag az általános politi­kai irányítás megalapozottságát, a társadalmi változásokhoz, igé­nyekhez való alkalmazkodás ké­pességét, dinamizmusát jelenti. A másik szint a vezetés kultúrája, tehát hogy milyen intelligenciá­val, szakmai, politikai ismeret­szinttel képesek a döntés végre­hajtását megszervezni. Az előző esetben a program, az irány kije­lölése, míg utóbbinál a végrehaj­tás lebonyolítása a döntő. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a vezetés politikai kultúrája napjainkban felértékelődött. A harmadik elem, a befogadó, a résztvevő tömeg szakmai, politi­kai kultúrája, műveltsége, előíté­lete, politikai magatartása. E fo­lyamat nem csupán politikai, jo­gi, gazdasági ismeretekből, sza­bályok betartásából áll, hanem a szuverén állampolgárok döntési folyamatban való részvételéből is. — Napjainkban az alakuló, formálódó közélet milyen új érté­keket kíván? A politikai kultúra szempont­jából a környezet, a demokrati­zálódás, a nyíltság, a sokszínűség nagyon fontos. Változik a társa­dalmi vélemény, például a szo­cialista demokráciáról, a párt­egységről, vagy azon belül a plat­formszabadságról is. Korábbi időszakot elemezve a szociológusok azt is tapasztalták, hogy nálunk a szabadság, egyen­lőség eszméje — más polgári de- mokratius államok kultúrájához viszonyítva — kisebb értékkel bírt, mint a nyugalom, a jólét, a biztonság. Ez nyilvánvalóan ösz- szefüggésben volt az 1956-ot kö­vető konszolidációs politikával, amikor éppen ezek az értékek kerültek előtérbe, így a politikai vezetés is a tartósításukra he­lyezte a hangsúlyt. A politikai rendszer megújítá­sával, a demokrácia, a vélemény- nyilvánítás és cselekvési szabad­ság szélesedésével párhuzamo­san fejlődik a politikai kultúra is. Ennek során alakulnak ki, épül­nek be az egyéni és társadalmi tudatba azok az új értékek, ame­lyek a mai követelményeknek leginkább megfelelnek. — Az új értékek, magatartás- minták kialakulása nem egyik napról a másikra megy, és nem zajlik viták, ideológiai, politikai küzdelmek nélkül. Vitakultú­ránk mennyire teszi az egyént al­kalmassá a változásokban való részvételre? — A párbeszéd, mint társadal­mi érintkezési forma, napjaink politikai viszonyai között szinte létkérdéssé vált. Ez természete­sen azt is feltételezi, hogy a pár­beszéd résztvevői partnernek fo­gadják el egymást. A kölcsönös­ség elve, a tolerancia, az értelmes kompromisszumokra való kész­ség a politikai élet velejárója kell, hogy legyen. 1956 után az ideo­lógiai, napjainkban a politikai pluralizmus megjelenése szük­ségszerűen feltételezi a más né­zetek és vélemények, ideológiák és mozgalmak iránti toleranciát. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a tolerancia a viták során nem mindig, vagy csak különbö­ző mértékben nyilvánult meg. A viták másik szükségszerű követelménye a kompromisz- szumra, a kölcsönös megegye­zésre való hajlam. Korábban saj­nos a kompromisszum kifejezés — hazánkban, és más marxista gyakorlatban is — valamiféle pe­joratív, negatív kifejezést takart, aminek szem előtt tartásával el­vetettük az ésszerű, szükségsze­rű kompromisszumot is. Egyre nyilvánvalóbb ma már, hogy csak a kulturált vita, a reális poli­tikai értékelés teremtheti meg az ország kibontakozása érdekében való társadalmi méretű, új stílusú együttműködést. Pusztay Sándor Nővérek mondják Beteg gyerekeknek: gyógyszer és szeretet A megyei kórház gyermekosztályát azért látogattam meg. hogy ápolónőkkel be­szélgessek. A folyosó hatalmas üvegabla­kain át benézhettem a szobákba, és elkap­tam egy-egv beteg lázas, riadt pillantását. Eszembe jutott, hogy kiskoromban ma­gam is egy hasonló kórterembe kerültem. Amikor hazavittek, nem engedtem, hogy visszategyenek fehér, rácsos ágyamba, any- nyira félteni a rossz emlékű színtől. „A kicsik nem érezhetik, ha valami gondunk van..." (Fotó: Gál Gábor) — Különösen a csecsemőknek nehéz, ha kórházba kerülnek, hi­szen ekkor van leginkább szük­ségük édesanyjukra. Ezt a kap­csolatot nemigen tudjuk pótolni, mégis meg kell kísérelnünk — mondja Nagy Józsefné, részleg- vezető főnővér. — Szerencsére nálunk nem annyira „hiánycikk” az ápolónő, mint más osztályo­kon, a kicsikkel hálásabb dolog foglalkozni. A számok valóban azt látsza­nak igazolni, hogy minden rend­ben van. Mind az 59 nővéri állás gazdára talált, és tizenegy kivéte­lével olyanok dolgoznak itt, akik a szakosító tanfolyamot is elvé­gezték. A többiek most szerzik meg a képesítést, vagy orvosi egyetemre készülnek, és jó szak­mai gyakorlatnak tartják ezt a munkát. Csupán két segédápo­lónőnek van általános iskolai végzettsége. — A helyzet azért nem egyér­telműen rózsás — fűzi hozzá be­szélgetőtársam. — Különösen most nem, amikor dühöng az inf­luenza. Sok a beteg, és közülünk is jó néhányan ágynak dőltek. Nehéz tartanunk a frontot. Meg aztán, az is gond, hogy a kolléga­nőink férjhez mennek, szülnek és sokszor nem térnek már vissza a pályára. Családdal nem köny- nyű a három műszakot vállalni. A szobában közben az újságí­ró kedvéért sem állhat meg az élet. Betérnek gyógyszerért, ke­zet mosni. Egy középkorú, tem­peramentumos hölgy közbe is szól: — Én ugyan nem nyilatkoz­nék, abból nem sülne ki semmi jó. — Ennyire elkeseredett? — Állandó túlfeszített tempó­ban élünk, az anyagiakról meg ne is beszéljünk — sorolja Ádám Jánosné. — Ilyen karácsonyra nem is emlékszem, hogy ennyit kellett volna hajtani. Benn vol­tam szenteste és másnap is. Ti­zenévesek a fiaim, én már „meg­engedhetem magamnak”. Csak nagyon fáradt vagyok. — Miért választotta ezt a pá­lyát? — Nem a nagy szavak miatt mondom, de tényleg imádóm a beteg gyerekeket. Huszonnégy éve ezt csinálom, és nem is tud­nák máshoz kezdeni. Az ideges­ségemből, a kimerültségemből persze semmit nem éreztetek a kis ápoltjaimmal, ezeket sokszor a főnökeim vagy a családom kapják. Hetvenhárom óta egye­dül nevelem a két lurkómat, és bizony, nem élünk nagy lábon. Bruttósítva 5900 forintot kere­sek. Az édesanyámmal és a bá­tyámmal élünk, a lakás kicsi és komfort nélküli. A konyhából szobát csináltunk, hogy valahogy elféljünk. Két éve adtam be az igénylést, persze tanácsira, most várok, mikor lesz belőle valami. Nem akarok panaszkodni, az ad­ja az önbecsülésemet, hogy így is bírom. — Ilyen nehézségekkel nem könnyű együtt élni — veszi át újra a szót a részlegvezető. — Mi csak annyit tehetünk, hogy humánu­san osztjuk be a műszakokat és türelmesek vagyunk egymáshoz. Ráadásul mi vagyunk a „pult másik oldalán”, így előfordul, hogy kifogásolják munkánkat az aggodalmaskodó anyukák. Nem azt nézik, milyen jó gyógyszere­ket adunk, hogy gyógyul a kicsi, hanem azt, hogyan gondozzuk, látjuk el őket. — Ez teljesen érthető... — Persze, csak az a baj, hogy egy nővérre több gyerek jut, akik közt meg kell osztani a figyelmét. Akadnak nálunk olyan aprósá­gok is, akik szabályosan „alul­táplálton," elhanyagoltan kerül­nek ide. Velük még többet kell törődni. Előfordul, hogy az am­buláns kezelés is elegendő lenne, mégis kórházba kell utalni őket, mert a család megbízhatatlan. Az ingerszegény környezet, a szeretethiány lelki zavarokat idéz elő, és ez egy idő után testi panaszokkal is jár. A gyerek be­tegségeket „produkál”, vagy nem hajlandó enni. Egész albu­munk van „fiaink” képeivel, akiknek szinte mi voltunk a ma­mái, hiszen hosszú hónapokat töltöttek itt, minket szoktak meg. A nővéreket dicséri, mégis szo­morú, hogy néhányan nem ak­kor fognak keserves sírásba, amikor idekerülnek, hanem ami­kor hazaviszik őket. Nagy Józsefné lemondóan le­gyint, majd meginvitál, nézzek körül az osztályon. Elhaladunk a lábadozóknak szánt szobácska mellett, ahol kopott fotelok, si­vár falak várják a gyerkőcöket, meg egy szekrény, játékokkal. Ajtaján jó nagy lakat. A folyosón csak oldalazva fé­rünk el, most osztják az ebédet: rakott káposzta és fasírt. Bené­zünk egy-egy kórterembe, és a főnővér kérdésre sem várva, só­hajt. — Valamikor a kórház a vakí­tó tisztaság világa volt, de most... Nem kapunk lelkiismeretes ta­karítónőket, ki jönne ide ennyi pénzért? A választ magam sem tudom. Elbúcsúzom, és ahogy a kijáratot keresem, önkéntelenül hátrané­zek. Egy három év körüli kislány néz rám az üveg mögül, szemé­ben kíváncsisággal: hátha törté­nik valami érdekes... Palágyi Edit Népfrontvita a gazdaságpolitikáról A legtöbb társadalmi feszült­ség mögött a gazdasági bajok föl- halmozódása rejlik. Ezért a Ha­zafias Népfront Országos Taná­csának Gazdaságpolitikai Bi­zottsága halaszthatatlannak tar­totta olyan elképzelések kidol­gozását és vállalását, amelyek realitásokra épülnek és a társa­dalom aktív támogatására szá­míthatnak. Ezeknek az elképzeléseknek szellemében találkoztak szerdán Egerben, a Hazafias Népfront Heves Megyei Bizottságának il­letékes szakemberei. A gazda­ság- és szövetkezetpolitikai, va­lamint terület- és településpoliti­kai munkabizottság kibővített, együttes ülésén javaslatok alap­ján a követendő gazdaságpoliti­ka alapelveit vitatták meg. A fórumon Molek Jenő mun­kabizottsági elnök vezetésével észrevételek, vélemények hang­zottak el a legfontosabb célkitű­zések irányának pontosításáért. A vélemények árnyaltsága, az el­térő nézőpont formálhatja csak hatékonnyá a születőben lévő gazdaságpolitikai programot. Az alapelvek kialakításához termé­szetesen felhasználják más szer­vezetek elgondolásait. Halál a hajnali lesen A lövés valamivel fél hét után dördült el. A lövedék becsapó­dása azonban igen furán hallat­szott. A gyakorlott vadászfül rögtön észleli az ilyesmit. — Te, csak nem az GAZ volt? — kérdezte a sárga Wartburg ve­zetője, s már indított is. Társa né­mán ült mellette, fegyverét szo­rongatva. ő húzta meg az elsütő billentyűt. Átvágtak az autóval a sík tere­pen. A széllel kavargó hótól alig láttak. Az UAZ gépkocsinál eköz­ben hárman társuk élettelen teste mellett guggoltak — tehetetle­nül. Tudták, nincs mentség. Meghalt. A mellcsontnál hatolt be az ólom. Hirtelen nem is értet­ték, mi történhetett. A Wart­burggal érkezők előtt is tanácsta­lanul tárták szét karjukat. Csak aki használta fegyverét, jegyezte meg elborzadva: — Én lőttem... Nemsokára rábukkantak a be­csapódás nyomára. Az UAZ jobb oldali elülső szélvédőjén, mindössze néhány centire a mo­torháztető védőlemeze fölött. * November utolsó előtti nap­ján, hajnali négykor mentek va­dászlesre Domoszló és Márkáz között. Balázs István 58, Kupái János 30 éves egyéni gazdálko­dók, Szilágyi György leszázalé­kolt nyugdíjas és Hevér Imre 24 éves hivatásos vadász — vala­mennyien az abasári Rákóczi Vadásztársaság tagjai. Továbbá meghívott vendégként a 36 esz­tendős Száraz József bánhalmai és a 24 éves Hideg Antal fegyver­nek lakos. Mindketten szintén hivatásos vadászok. Markazon bejegyezték magu­kat a beírókönyvbe. Négyen az UAZ-ba, ketten pedig a Wart­burgba ültek. Utóbbit vezette Szilágyi, mellette foglalt helyet Hideg, akinek Hevér átadta a társaság cseh gyártmányú, 7x57- es kaliberű, távcsöves szolgálati Mauserjét. Különváltak azzal, hogy reggel 7-kor a műúton ta­lálkoznak. Megállapodtak ab­ban is, ha túlságosan hideg lenne, akkor az autókból figyelik a va­dakat. Elsősorban vaddisznót és szarvastehenet. Telt az idő, nem pártolta a sze­rencse egyik jármű utasait sem. Hidegék ezért már jó félórával előbb odamentek a találkozóul megbeszélt helyre. A megfelelő látást a párás, ködös időben a szél hordta hó is gátolta. A másik csoport ezalatt lassan közeledett feléjük. Egyszerűbb­nek vélték, ha a terepen vágnak át a megjelölt helyre, nem pedig nagy kerülővel a forgalmas mű­úton. Biztonságban tudták ma­gukat, még a kocsi lámpáit se kapcsolták be. — Figyelj csak! — törte meg a csendet az autóban Szilágyi. — Mintha mozogna ott valami fe­kete pont! Hideg Antal megmarkolta megtöltött puskáját, s kiszállt. A továbbiakra így emlékezett visz- sza később, vallomásakor: — Felemeltem a Mausert, a távcsövén át szemléltem a muta­tott helyet. Nem láttam semmit. Leengedtem, majd újra a vállam- hoz vettem. Úgy véltem, szar­vastehén... Csőre töltöttem. Be­szóltam a társamnak, hogy lö­vök... Azután céloztam és lőt­tem. A lövedék Balázs István mell­csontjának ütközött, majd szét­robbant. Az orvosi jelentés sze­rint a csontot eltörte, a főverőe­ret elszakította, a szív jobb pitva­rát megnyitotta. Azonnal bekö­vetkezett a halál. * A Heves Megyei Rendőr-fő­kapitányság vizsgálati osztálya Hideg Antallal szemben foglal­kozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt folytatja a büntető- eljárást. Jelenleg már csak a fegyverszakértői vélemény hi­ányzik. Az azonban máris nyilvánva­ló : kirívóan súlyos szabálytalan­ságok «elősegítették a tragédiát. A rendőrségre érkezett szakértői nyilatkozat szerint a vadászati szabályzat több pontját is meg­sértették a résztvevők. így példá­ul megszegték azt az előírásit, hogy: Vadászaton a fegyvert csak akkor szabad használni, ha a va­dat minden kétséget kizáróan fel­ismerték, s meggyőződtek róla, hogy más személy életét, testi ép­ségét, illetve vagyontárgyait nem veszélyeztetik. Egy másik parag­rafus kötelezővé teszi: Lövés előtt mérlegelni kell a többi va­dász és a hajlók helyzetét, a löve­dék röppályájának valószínű irányát és végét. Kimondja egy újabb szakasz a következőt is: Tilos lőni vélt mozgásra vagy zörgésre! Hideg — annak ellenére, hogy hivatásos vadász — az említett szabályokat mind megszegte, az eddigi megállapítások szerint. Az már csak jellemző mellékkö­rülmény, hogy a társaság golyós fegyverét nem is szabad lett vol­na meghívottnak átadni, nemkü­lönben az, hogy nem égett az UAZ fényszórója, s nem vittek magukkal úgynevezett kereső távcsövet, ami megkönnyíthette volna a pontosabb tájékozódást. Sajnálatos, hogy tragikus ese­mény irányítja a figyelmet arra, mekkora felelősség ez az egyéb­ként sokak által kedvelt szabad­idős tevékenység űzése... Szalay Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents