Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-31 / 26. szám

2 NÉPÚJSÁG, 1989. január 31, kedd „Létre kell hozni a kitörés, az élénkülés reális feltételeit" Németh Miklós bejelentése: 9 százalékkal csökkentik a néphadsereg létszámát Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja hétfőn délután a Magyar Gazdasági Kamara elnökségének ülésén be­jelentette: annak érdekében, hogy a Magyar Népköz- társaság is hozzájáruljon az enyhülési folyamat tovább­folytatásához és az európai hagyományos haderők és fegyverzetek csökkentéséről szóló, márciusban kezdő­dő tárgyalások sikeréhez, a kormány — a magyar kato­nai vezetés javaslatára — olyan döntést hozott, hogy 1989 — 90-ben mintegy 9 százalékkal csökkenti a nép­hadsereg létszámát, és ezzel egy időben a fegyverzetét és haditechnikai eszközeit is. A hadsereg védelmi jellegűvé alakításának ko­rábban kidolgozott programja részeként egyoldalúan csökkentik a Magyar Néphadsereg létszámát, valamint harci-technikai felszereltségét. A csökkentés 1989 — 90-ben mind a szárazföldi, mind a honi légvédelmi haderőnemet érinti. A néphadsereg összlétszáma fo­lyamatosan mintegy 8,8 százalékkal — 9300 fővel — csökken. Az egyoldalú csökkentés során a néphadse­reg rendszeréből kivonnak egyebek között 251 harcko­csit, 30 páncélozott szállitójárművet, 430 különféle tü­zérségi eszközt, 6 harcászatirakéta-indítóáliványt, va­lamint 9 elfogó vadászrepülőgépet. A létszám- és fegy­verzetcsökkentéssel párhuzamosan megszűnik egy harckocsi dandár, egy vadászrepülő-század, és további szervezeti korszerűsítést hajtanak végre. Különösen a gondolkodásmódban történt fordulat Magyarországi riport a Pravdában (Folytatás az 1. oldalról) csegtet sikerrel, ha a kormányzat nem akar senkit akarata ellenére boldogítani. A gazdálkodókat sem, a lakosságot sem. Nem le­hetünk süketek, ha crescendó- ban hangzik a tiltakozás vagy helytelenítés. Nem azt mondom, hogy ilyenkor vissza kell vonulni. De meg kell hallani és meg kell gondolni a hallottakat. Sokan beszélnek manapság arról, hogy fiskális terror uralko­dik a gazdaságban, és annak van alávetve a lakosság is. Én nem hi­szek abban, hogy a fiskális terror alkalmazása célravezető lehetne. Feltétlenül hiszek viszont a pénz gazdasági folyamatokat integrá­ló szerepében, és egyik legfőbb törekvésem, hogy e szerep ér­vényre juthasson. Az eredményt métje a jövedelem, minősítse a piac és honorálja a vásárló, a fo­gyasztó. A tehetetlenség, az egy hely­ben toporgás hátterében — ez vi­tathatatlan — az állam, illetve a kormányzat magatartása is meg­húzódik. Ez a magatartás pedig egy olyan ellentmondásból fa­kad, aminek feloldására ma még nincs recept. Az ellentmondás abban áll, hogy megtapasztalva az áru- és pénzviszonyok mesterséges kiik­tatásának pusztító következmé­nyeit, irányt vettünk szerepük érvényesítésére, a piacgazdaság kialakítására. Irányt vettünk, elindultunk az úton, de még nem vagyunk ott. Ugyanakkor az alkalmazott esz­közök nagy része olyan, hogy azok ismert és elvárt hatásaikat csak egy jól működő piacgazda­ságban képesek hatékonyan ki­fejteni. A valós piacnak — mint tud­juk — van árkorlátozó hatása, ami megakadályozza, hogy a ter­melők mindenféle költségeiket elismertessék az árban, és még nyereségük is legyen. A mi pia­cunk még nem ilyen, és valószí­nűleg még több évig nem is lesz az. A központi irányítás mégis úgy alkalmazza többek között a hitel- és kamatpolitikát, az ár- és bérmechanizmust, az árfolyam­politikát, mintha valódi piaci vi­szonyok működnének. Szoríta­ni, terelni kívánja a gazdálkodó­kat, önállóságot is ad nekik, de nem tudja megakadályozni, hogy a szorítás miatt növekvő költségeket a gazdálkodók to­vább hárítsák. Úgy tűnik tehát, hogy egy tényleges antiinflációs gazdaság- politika és eszközrendszer kiala­kítása igényli az eddigi gyakorlat alapos átgondolását, s a korábbi­nál sokkal felelősebb együttmű­ködést a folyamatok valamennyi szereplőjétől, a gazdálkodóktól, a kormánytól, az érdekképvise­letektől egyaránt. A kormány megkezdte a tá­mogatások széles körű leépíté­sét. Jelentősen csökkentette a veszteséges vállalatok támogatá­sát, az ártámogatásokat, a társa­dalmi szervezetek működésének támogatását és a honvédelem ki­adásait is. A kormány bízik abban, hogy a közvélemény megérti: a túl- burjánzott támogatási rendszer leépítéséhez hozzá kellett kezde­nie, mert enélkül a gazdaság to­vábbra is tévúton járna, vesztesé­gesen termelne. A helyzet gazdaságpolitikai feladványa a következő: az előt­tünk álló 2-3 évben, de legké­sőbb 1992-ig — amikor is adós­ság- visszafizetési kötelezettsége­ink jelentősen megemelkednek — a gazdaság jövedelemtermelő képességét a mainál magasabb szintre kell emelni. Minden ezt befolyásoló tényezőnek: a tulaj­doni rendszer reformjának, a ver­senyszabályozásnak, az import- versenynek, a piacgazdálkodás kiépítésének ilyen irányba kell hatnia! Ha maradna a jövedelemter­melő képesség jelenlegi elégte­len szintje, akkor az áremelés ütemének növekedése elkerül­hetetlen lenne, s akkor a helyzet valóban drámai irányt venne. Ennek elkerülése alapvető poli­tikai és gazdasági érdekünk, és ez igényli a kormány, a vállalatve­zetés, a szakszervezetek, minden dolgozó együttműködését. Olyan termelési közszellemet és mechanizmusokat kell kifej­leszteni, amely a minőségi telje­sítményt megfelelően honorálja, de egyúttal érzékelhető módon bünteti a hanyag munkát, a ló­gást. Az intenzív szakaszra való át­menet idején különösen fontos szerepet töltenek be bizonyos társadalompolitikai tényezők. Ezek olyan kapcsok, amelyeket most haladéktalanul létre kell hoznunk, mert a modem ipari vi­lághoz köthetnek bennünket. Melyek ezek? Először: a gazdasági demok­ráciát, a gazdasági alkotmányos­ságot a politikai demokratizmus­sal, a modern jogállamisággal kell megtámogatni. Önmagában érvényesülő gazdasági alkotmá­nyosság ugyanis nincs. Másodszor: emelni kell a szakértelem, a tudás presztízsét, amely a minőségi célokat közép­pontba állító oktatásfejlesztési stratégiával alapozható meg. A munkaerkölcsi és munkafegyel­mi állapotok is csak az átfogó szellemi-erkölcsi megújulás ré­szeként javíthatók. Harmadszor: a vállalkozás élénkítése megköveteli a lemara­dókról történő szociális gondos­kodást, a szociálpolitikai fordu­lat megvalósítását. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági demokrácia eddigi gyakorlatát meg kell változtatni. Egyrészt ki kell építeni egy ténylegesen mű­ködő gazdasági demokráciát ab­ban az értelemben, hogy a gaz­dasági élet minden szereplője — a nagy-, a kisvállalatok, a magán- vállalkozók és az állam — részére egyenlő esélyeket, szektorsemle­ges versenyfeltételeket biztosít­sunk. Ez a gazdasági alkotmá­nyosság alapkritériuma. Másrészt meg kell változtat­nunk a vállalatok működésének módját. Itt jelenleg zavarodott, fonák a helyzet, ami a korábbi gyakorlat következménye. En­nek a gyakorlatnak az volt a lé­nyege, hogy a politikai viszo­nyok demokratizmusának kiala­kulását fékezte, és az embereket a termelés területén az üzemi de­mokráciával kívánta kárpótolni. A termelésben viszont érdek- egyeztetés folyik teljesítmény­helyzetekben, amelyre a politi­kai parlamentarizmus nem il­leszthető. De végzetes félreértés lenne, ha ezenközben megfeledkez­nénk az emberközpontú teljesít­ményösztönző rendszerek kiépí­tésének és működtetésének szükségességéről. Ugyanis nem­zetközi tapasztalatok igazolják: csak az a vállalat versenyképes a világpiacon, amelynek vezetése figyelembe veszi a dolgozó em­ber érdekeit, az emberi teljesítő- képesség egyéni és csoportpszi­chológiai sajátosságait. Nemzetközi tapasztalatok — Finnországtól Dél-Koreáig — bi­zonyítják, hogy a technológiain- tenzív növekedési pályát minde­nütt a minőségi célokat közép­pontba állító oktatáspolitika ala­pozta meg. Az átmenetet tehát nekünk is a „minőség forradalmával” kell megalapoznunk. Szakítanunk kell azzal az oktatáspolitikával, amely a minőséget a mennyiségi növekedésbe fojtotta, a kiválasz­tás helyett lefelé nivellált, az egészséges kételkedés helyett pedig vakhitet követelt. Ezt ki­egészítette a kultúra lebecsülésé­vel, „nem termelő ágazataként való kezelésével, az értelmiség leértékelésével. Ennek követ­kezménye pedig a kultúrával szorosan összefüggő erkölcsi és magaviseleti tényezők elhanya­golása lett. Nyilvánvaló, hogy az átme­netnek impulzust csak egy olyan oktatáspolitika adhat, amelyet a nemzet szellemi-erkölcsi meg­újulását megalapozó művelő­déspolitika egészít ki. De ennek terepe csak egy olyan társadalom lehet, ahol az önszerveződés erői szilárd erkölcsi elvek bázisán nyugvó közösségeket formálnak a családból, a munkahelyi kol­lektívákból, a helyi közösségek­ből. Az átmenet harmadik döntő eleme a szociálpolitikai fordulat megvalósítása, aminek egyik ol­dala, hogy a termelési folyama­tokban kemény teljesítményvilá­got kell teremtenünk. Ez nem embertelen, antihumánus viszo­nyokat jelent, hanem a dolgozók belső motivációjának erősítését. Ehhez a tulajdoni reform bázisán olyan bérpolitikai gyakorlat szükséges, amely a meglévő munkajövedelmi alapokat célra- orientáltan és differenciáltan, a teljesítménykülönbségek figye­lembevételével használja fel. Nem ma ismertük fel, hogy a tulajdonnak nincs valódi gazdája társadalmunkban. Régóta küz­dünk az ebből eredő problémák­kal, de mindmáig nem találtunk rá megoldást. Ennek alapvető oka minden bizonnyal az, hogy a kérdés megközelítésében a prak­tikum és a racionalitás szem­pontjai háttérbe szorultak az ideológiával szemben. A tényle­ges megoldásra tehát csak az kí­nál esélyt, ha ezen változtatni tu­dunk. A kormányban erre erős a szándék, elindult ezen az úton és végig akarja járni! A szociálpolitikai fordulat másik oldala, mondjuk ki végre magyarul: a szegénységet enyhí­tő program, a leszakadók, a hát­ramaradók, az önhibájukon kí­vül nehéz helyzetbejutók segíté­se. Ehhez a helyi szociálpolitikai rendszerek szerepét kell növelni, mert csak ezek alkalmasak — megfelelő társadalmi ellenőrzés mellett — az egyéni rászorultság megállapítására. A régi szocialista modell híve­inek támadásai az utóbbi időben megélénkültek. Ezekre nem po­lémiákkal, hanem a reformpoli­tika következetes megvalósításá­val válaszolunk. A piacgazdál­kodás, a modem jogállamiság, a politikai viszonyok demokratiz­musa, a szellemi-erkölcsi meg­újulás ösvényein kell előre ha­ladnunk. Az ösvények a szocia­lizmus innovatív modellje felé vezetnek. Senki sem járt előt­tünk, nem másolhatunk sem nyugati, sem keleti mintákat. Sa­játos magyar úton haladva ki kell építenünk a magyar szocializ­mus modelljét, amelyről nekünk kell eldöntenünk, hogy milyen legyen. A mai helyzet, amiben va­gyunk, modell- és nem rendszer­válság. Ha a modellváltás nem si­kerülne, akkor kerülne a rend­szer válságba. Választott utun­kon haladva mind a siettetés, mind pedig a fékezés veszélyes. A siettetés visszarendeződéshez, a fékezés bénultsághoz vezethet. Egészséges kockázatvállalás szükséges, és el kell találni a fo­lyamatnak — a körülmények ala­kulásával számoló — dinamiká­ját. A kormányzat reformtörek­véseinek egyik biztosítékát látja a politikai demokratizmusban. Intézményes garanciákat kell ki­építenünk a sztálinista restaurá­ció megakadályozására. Ennek a politikai intézmény- rendszernek a legfőbb jellemzői már egyértelműen körvonala­zódtak : — az érdekek pluralizmusát kifejező politikai szerveződések gazdag változatossága, — a stratégiai megújulást tár­sadalmi vezető erőként orientáló Magyar Szocialista Munkáspárt, — a nemzeti felelősséget kife­jező, politikai stratégiát megva­lósító kormány, — a teljes körű népképviselet megvalósulása az Országgyűlés­ben és a helyi tanácsokban, — a párbeszédet és az együtt­működést helyi szinteken és nemzeti méretekben egyaránt integráló, megújuló Hazafias Népfront-mozgalom, — a dolgozói érdekeket kö­vetkezetesen képviselő szakszer­vezet. A kormányzati törekvéseket széles népi bázisra, a szocializ­mus megújításában egyetértő, partnerkereső erők valódi koalí­ciójára kívánom alapozni. Közös történelmi felelőssé­günk megakadályozni, hogy a különböző politikai szervezetek­ben a militáns agresszivitás ke­rüljön uralkodó pozícióba. Ez végzetes tragédiába fojtaná a szocializmus megújításának esé­lyeit. A kormányzat törekvéseiben és lépéseiben a politikai rendszer megújítása <^s demokratizmusa összehangolt a gazdasági refor­mokkal. Ez a koordináltság a rendezett elmozdulás kulcskér­dése, és a kormány ezt nem enge­di megbontani! — Folytatjuk a kormányzati tevékenység racionalizálását. Segíteni kívánjuk a demokra­tikus nyilvánosság erősödését. Mindenkinek meg kell érteni: most a cél egy új starthelyzet el­foglalása, aminek záloga a nem­zeti összefogás — fejezte be fel­szólalását Németh Miklós. Egyelőre nehéz értékelni Ma­gyarország életének egyes ese­ményeit, egy dolog azonban vilá­gos: mozgásba lendült a társada­lom, mind több ember kapcsoló­dik be a közéletbe, levetve a tar­tózkodó közönyt és a külső meg­figyelő szerepét. Éppen ezért ak­kor, amikor megkérdik tőlem: „Mi történt Magyarországgal?” — ezt válaszolom: „Nem történt semmi”. — Alekszandr Karpi- csev, a Pravda munkatársa fogal­maz így az SZKP KB napilapja hasábjain hétfőn megjelent teije- delmes budapesti riportjában. ”Az ismerős és ismeretlen Magyarország” címmel megje­lent tudósításban Karpicsev — aki évekig a Pravda állandó bu­dapesti tudósítójaként dolgozott — az öt évvel ezelőtti helyzethez képest bekövetkezett nagyará­nyú változásokat elemzi. — Kü­lönösen a gondolkodásmódban történt fordulat, a kritikai árnyalatok kerültek előtérbe: szóbeszéd tár­gya az áremelkedések, a neves maszekok, a szabad gondolato­kat ébresztő demokrácia, az al­ternatív csoportok, s sok minden olyan, ami korábban egyáltalá­ban nem volt vita tárgya. A tudósító emlékeztet buda­pesti éveire. Az ország — úja — már húsz évvel ezelőtt megpró­bált elszakadni a szocializmus dogmatikus felfogásától. 1968- tól beindult a gazdasági reform, utat nyitva a piaci viszonyoknak, amire azonban nem volt ajánla­tos utalni a szovjet sajtóban. A tavalyi országos pártértekezlet eredményeként új emberek ke­rültek a vezetésbe, így Grósz Ká­roly lett a párt főtitkára, Pozsgay Imrét és Németh Miklós közgaz­dászt beválasztották a Politikai Bizottságba, akárcsak Nyers Re­zsőt, akinek nevét alig emlegette a szovjet sajtó, habár éppen ő volt az egyik szerzője a gazdasági reformnak, ami annak idején nem nyerte el csúcsvezetésünk tetszését — állapítja meg a szer­ző, majd így foglalja össze a párt­értekezlet hatását: A friss májusi szellők minden kétséget kizáró­an felrázták a társadalmat, annyi bírálatot gyűjtöttek a nyíltság hullámhegyére, hogy a párton belül és a társadalomban is han­gok hallatszottak: forradalmi fordulat megy végbe az ország­ban, vagy eluralkodott a káosz? A Pravda ennek kapcsán kitér arra, hogy a kommunisták pártja maga is a kritikák össztüze alá került. A helyzet elemzése érde­kében a lap tudósítója számos magyar vezetővel, így Grósz Ká­rollyal, Berecz Jánossal, Pozsgay Imrével, valamint Jakab Máriá­val, a Parlament alelnökével, il­letőleg az alternatív mozgalmak és szervezetek képviselőivel folytatott beszélgetést. A Grósz Károllyal lezajlott nem hivatalos találkozójáról be­számolva a Pravda munkatársa idézi a főtitkár korábbi kijelenté­seit, miszerint a társadalom elveszti közönyét, s a szocializmus sztálini modell­jének teljes felszámolása mellett száll síkra. Emellett azonban vannak nyugtalanságra okot adó jelenségek is: egyes módszerek radikális jellege, a sztrájkok, megalapozatlan követelések ve­szélye. A tudósító utal arra, hogy az MSZMP főtitkárát nyugtala­nítja a pártot érő bírálat. Véle­ménye szerint a szocializmus fel­építése Magyarországon az egy- pártrendszer keretei között kép­zelhető el, de jogi szempontból ugyanakkor nem lehet kizárni a többpártrendszer lehetőségét. Karpicsev emlékeztet túra, hogy Grósz Károly nemrég vált meg miniszterelnöki tisztségé­től: „Most már minden erőmet a pártmunkára koncentrálhatom” — jelentette ki a Pravdának az MSZMP főtitkára. Berecz János a Pravdának nyi­latkozva a pártirányítás megúju­ló módszereiről, a nemzeti össze­fogás megteremtésének jelszavá­ról beszélt, nem rejtve véka alá a pártból történő kilépéseket sem, de megítélése szerint e jelenség­től nem kell tartani. — A Politikai Bizottságon be­lül egységesen az a vélemény ala­kult ki, hogy szükség van a politi­kai intézményrendszer reformjá­ra — jelentette ki a Pravdának nyilatkozva Pozsgay Imre. — Igen, egyetértek azzal, hogy a párt bizonyos válságot él át, ugyanis nem a megfelelő mér­tékben segítette elő a változások folyamatát a társadalomban. Ez­zel összefüggésben két politikai kérdés merül fel. Az egyik sze­rint a vezetés diktatúráját a véle­mények pluralizmusával kiegé­szített demokratikus jogrendszer váltja fel. A párt vezető szerepe nem deklarációkban, lózungokban nyilvánul meg, s nem tartom szükségesnek az alkotmányban rögzíteni a pártnak a társadalom életében játszott vezető szerepét. Ami a többi pártot illeti, nekem az a véleményem: a többpárt­rendszer elkerülhetetlen, csak az időpont lehet még kérdéses. — Pozsgay Imre ezt követően a gaz­dasági refom szükségesséről be­szélt, majd az alternatív mozgal­makkal kapcsolatos kérdésre vá­laszolva megállapította: a párton belül nincs bizalom irányukban. A politikai válság veszélye azon­ban nem az alternatív csoportok felől fenyeget. Nem hiszem pél­dául azt, hogy hazánkban lenné­nek a restaurációra gondoló erők. Az embereknek van mit veszteniük. Megítélésem szerint az érdekek harcáról van szó. A Pravda tudósítója felvetette azt is, hogy a párt- és állami veze­tésben korábban is részt vevő emberek látták-e a jelenleg éles bírálatokat kiváltó negatív jelen­ségek közeledését? — Sok min­dent láttam, s nem kevésszer be­vertem a fejem — válaszolta Pozsgay Imre, utalva arra, hogy egykor „Fordulat és reform” rímmel dokumentumot dolgo­zott ki: a Politikai Bizottságban figyelmeztetést kapott érte, most viszont a dokumentumban meg­fogalmazott gondolatok az új ak­ciók platformjává váltak. Az alternatív csoportok mű­ködéséről beszámolva a hétfői Pravda a magyar társadalom rea­litásának minősíti meglétüket, utalva arra, hogy a hozzájuk való viszony a legutóbbi KB-ülésnek is témája volt. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Nyugaton nagy figyelemmel kísérik e cso­portok létrejöttét, hiszen ezek­ben látják a leendő s az MSZMP számára konkurenciát jelentő politikai pártok magvát. A Pravda tudósítója beszámol az alternatív mozgalmak képvi­selőivel megtartott találkozójá­ról, amelyen a televízió is megje­lent, s a sajtó hírt adott róla, talán nem is annak jelentősége miatt: valószínűleg ezzel akarták jelez­ni az alternatív mozgalmak elis­merésének tényét a szocialista demokrácia fejlesztésének kere­tén belül. Nagyon érdekes be­szélgetés sikeredett, amelyen egy szó sem hangzott el a párttal és a kormánnyal való esetleges konfrontációról. Sőt, amikor a kisgazdák kép­viselőinek egyenesen feltettem ezt a kérdést, úgy tűnt, hogya be­szélgetőpartnerek meg is hara­gudtak. Nyilvánvaló, hogy én nem vagyok honfitársuk, s az őszinteség mértéke itt láthatólag más volt — állapítja meg tudósí­tásában Karpicsev, a beszélgetés alapján utalva egyebek között a Parlament feloszlatását szorgal­mazó követelésekre, az MDF te­vékenységére is. A Pravda tudó­sításában végezetül emlékeztet arra, hogy a kisgazdák nem te­kintik megszűntnek pártjukat, akárcsak a Szociáldemokrata Párt, amelynek vezetősége úgy foglal állást, hogy a pártot 1956- ban nem oszlatták fel.

Next

/
Thumbnails
Contents