Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-04 / 3. szám

4. _________________________KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS ________ NÉPÚJSÁG, 1989. január 4., szerda P écsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Hol Halt meg Petőfi? Örökzöld legendák (X/1.) A rádióhallgatók és az újságolvasók december 29-én érte­sülhettek arról, hogy Morvái Ferenc, nagyrédei feltaláló, a Megamorv Kazánfejlesztő Iroda vezetője, tulajdonosa fi­nanszírozza Petőfi vélt szibériai, barguzini sírjának kihan- tolását. A vállalkozás tervezett időpontja: 1989 nyara. Az is kiderült, hogy e célra hétmillió forintot kíván fordítani. Olvasóink, előfizetőink tudják, hogy az ötlet szerkesztősé­günkben született, s munkatársaink majd három és fél esz­tendeje foglalkoznak a kétségkívül izgalmas és közérdeklő­désre számottartó témával, amelynek eredményeit, illetve megoldásra váró gondjait, feleletet igénylő kérdéseit e so­rozatban publikálják, remélve azt is, hogy Önöktől segítsé­get kapnak a meglévő problémák tisztázásához is. A költő Az ember rendszerint ahhoz hűtlen, akitől a legtöbbet kapja, s ahhoz ragaszkodik, aki meglehe­tősen keveset törődik vele. így kötődöm én is a rádióhoz, illetve a tévéhez. Az utóbbi kínálatát sűrűn és indokoltan kifogáso­lom, de rendszeresen nézem az előbbi, folyvást gazdag, szinte mindig színvonalas ajánlatlistá­ját, viszont egyszerűen tudomá­sul veszem, bízva abban, hogy ebből bármikor válogathatok kedvemre valót. Ekként történt szilveszterkor, s az azt megelőző napokban is. Akkor is, ha a rajongott varázs­dobozban épp ügy csalódtam, mint máskor. A krőzusi bőkezűségű készü­lékre ezért csak az új esztendő el­ső délelőttjének, illetve délután­jának egy része maradt, s ehhez társítottam jó két órát az estéből is. Szentül megfogadva persze Minőség, a javából Majdhogy kincstári optimiz­musom, csakazértis kitartásom egyik tinédzserkori forrása Pető­fi Sándor elbeszélő költeménye, Az apostol volt. Már akkor sej­tettem, hogy a kiváló poéta e megalkuvást nem ismerő figura karakterébe saját jellemvonásait is beplántálta. Ha nem is egy az egyben, ha áttételesen is. Megérte, mert az utókorra olyan hagyatékot örökített, ame­lyet csakazértis kompromisszu­maink néha fojtogató légköré­ben mindenképpen kamatoztat­hatunk, lemondva persze a má­solás aligha előnyös voltáról. A versek varázsa A desszert a Társalgó speciali­tása volt a versek varázsáról. Ezt az irodalmi estet a szentesi Tóth József Színházteremben vették mikrofonvégre, s a program ven­dége Aczél György, az MSZMP KB Társadalomtudományi Inté­zetének főigazgatója volt, aki épp úgy a líra szerelmese, mint több tízezer társa. Béres Ilona, Gecse Jolán, Há­mori Ildikó, Mádi Szabó Gábor, Oszter Sándor, Ady Endre, Ba­bits Mihály, Benjámin László, Illyés Gyula, József Attila, Ka­rinthy Frigyes, Kosztolányi De­zső, Petőfi Sándor, Tóth Árpád, Vas István és Zsigmond Ede köl­teményeit szólaltatták értően, az azonosulás szándékától vezérei­mig... ve. P. I. Megkérdeztük: Miért vetítenek máskor? azt is, hogy adósságom legköze­lebb törleszteni. Az Öt kontinens egy éve című külpolitikai összefoglaló — Ónody György szerkesztésében — igényességével hívta fel magá­ra a figyelmet. A kitűnően felké­szült, élvezetes stílusú tudósítók, illetve szakírók megint bizonyí­tották képességeik legjavát. Tö­mören, lényegre törően fogal­maztak, érzékeltetve az egyes or­szágokban zajló legfontosabb folyamatokat. A legizgalmasabbak kétségkí­vül a Szovjetunióból postázott információk voltak. Külön ér­dem az, hogy a különböző he­lyekről származó adalékokat nemcsak részleteiben, hanem egészében is láttatták, vizsgálták, gyarapítva ezzel áttekintőkészsé­günket, szolgálva szintetizálási vágyunkat. Elismerés érte... Bozó László rendező 1967- ben „dirigálta” azt a változatot, amelyet január elsején ismétel­tek meg, s a záró részt jövő vasár­nap sugározzák. A produkciót joggal minősít­hetjük osztályon felülinek, hi­szen remekelt a dramaturg, a ze­neszerző Sugár Rezső, s a tőlük telhető maximummal leptek meg minket a színészek, többek kö­zött Básti Lajos (Beszélő), Lati- novits Zoltán (Az apostol), Gobbi Hilda (Vénasszony), Szakáls Miklós (Mogorva úr) és Benkő Gyula (Nevelő). Olyannyira, hogy a folytatást kár lenne elmulasztani... Felesleges hangsúlyoznom: nem mindegyik alkotó bűvölt el egyformán, hiszen kezdettől fog­va mindenekelőtt a Nyugat kép- viselőihöz, legnagyobb, legmar­kánsabb egyéniségeihez vonzód­tam, ám azt is be kell vallanom, hogy valamennyi jelzést vettem. Megerősödött bennem annak tudata, hogy technizálódó — mellesleg ehhez se tengernyien konyítanak —, szürkülő, ridegü­lő, embertelenedő korunkban csak ezek az ékkövek, ezek az ér­zelmi lámpások világítják meg a lélektől — lélekig vezető, nehe­zen járható, de célba vivő utat. Lépjünk hát rá! Nem bánjuk Magunk is megrökönyöd­tünk, amikor 1985 augusztusá­nak végén berregett a telefon, s a Ho Si Minh Tanárképző Főisko­la neveléstudományi tanszéké­nek vezetője szenzációsnak tűnő hírt tolmácsolt: — Az egyik ismerősömnek el­küldték a Kárpátontúli Ifjúság két számát. Az egészoldalas cik­kek arról tudósítanak, hogy a Burját ASZSZK-ban lévő Bar- guzinban Petőfi vélt sírját kutat­ják. Az illető készséggel felkeres­ne benneteket. Küldjem? Dr. Nagy Andornak c&nk igen­nel válaszolhattunk. Akkor is, ha rögvest tamáskodtunk, hiszen felidéződtek bennünk — irodal­mi tanulmányaink révén — a szinte feltétlen reflexszé rögző­dött információk. Persze berzen­kedtek az ellenérvek is, amelyek azt sugallták: legyünk nyitottak, mert ha makacsul ragaszkodunk szorgalommal elsajátított isme­reteinkhez, akkor le kell söpör­nünk az asztalról minden új ada­lékot, és csontosodó konzervati­vizmusunk legfeljebb az egy helyben járás sekély örömével „vigasztal” minket. Ajaj, de jönnek a maradiak, s indulhat a csatározás. Méghozzá vitakultúrát mellőző, kizárólag indulatokat soijáztató közeg­ben. Azon a porondon, ahol leg­főbb argumentumként a tekintély- elvre hivatkoznak a szakmabeli­ek. Töprengtünk, de nem léptünk vissza. Azt azonban elhatároz­tuk, hogy nem engedünk az egyoldalúság csábításának, azaz: a pro és kontrákat higgadtan mérlegelve haladunk előre, együttműködve azokkal, akik tőlünk legalább tízezer kilomé­terre munkálkodnak. Annál is inkább, mert ilyesmi­re ritkán adódik példa, s erről legfeljebb csak megkoptatott szólamok hangzanak el. Próbáljuk hát valódi tartalom­mal tölteni a közhelyízűvé jelleg­telenült szavakat, mondatokat! Akaratlanul is tudatunkba torlódtak az igenek és a nemek. Először csak esetlegesen, aztán — rövidesen — tudatos rendbe tömörülve. — A specialisták esküsznek rá, hogy a neves poéta Segesvár­nál esett el, s valamelyik tömeg­sírban nyugszik. Ezt hangsúlyoz­ta a kortársak zöme, ezt erősítet­te meg — többek között — Illyés Gyula, Dienes András, Fekete Sándor, Kiss József — Ezzel szemben sok szem­pontból sandít a bizonyítás és meglehetősen szegényes a hivat­kozási alap. Az egyik perdöntő­nek kikiáltott tanú Lengyel Jó- zse/székelykeresztúri orvos volt, aki precíznek minősített jelenté­sében ekként árulja el határozat­lanságát: „Engem lovam a körön kívül segített. Petőfi gyalog volt s a körben benne maradt. Egy dombra érve visszanéztem, s Pe­tőfit hittem felismer­ni. A helyet, hol láttam, e pilla­natban is annyira élénken képze­lem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkéntelenül felmerül előttem akkori alakja, amint fedetlen fő­vel, szétereszteft ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.” Ugye érzékelik az ellentmon­dást? Ennyivel persze nem eléged­tünk meg, mert ez az irat egyéb bakikról is árulkodott: „Ennyi, amit saját szememmel láttam. Leírom azt is, amit aztán később felőle hallottam. A sebesültek és halottak ösz- szeszedésével egy régi isme­rőm... nyug. hadnagy Toldi is megvolt bízva. Tőle tudom, hogy azon a helyen, hol Petőfi eleshe­tett, b. Heydte rendezé a halot­tak eltakarítását. Egy alkalom­mal a báróval találkozva, a be­szédet a csatára vezettem s tuda­koltam tőle Petőfiről. Tőle hal­lottam, miszerint igen jól emlé­kezett, hogy egy hegyes állszakállú egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dzsidaszúrás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez az alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kifordítva nem látja, s ab­ból egy csomó összeírogatott pa­pírt kihullva nem lát.” — Megint egy bökkenő, s ezt csak hatványozza az osztrák ka­tonatiszt 1877-es közleménye a Temesvárer Zeitungban, az au­gusztus 15-i számban. Az előbbi leírás itt már ekként módosul: „Egy lándzsaszúrástól kellett elesnie, a mellén vértócsa állt. Amennyire ezt futólagos vizsgálattal meg lehe­tett állapítani, a holttest közép­magasságúnál kisebb volt és so­vány; az arc eltorzult, az arcbőr sárgás, a haj és a hegyes szakáll fekete. Tessék csak dönteni! Ugye nem egyszerű? Nevezett úriember már 1854- ben is tétovázik. Lúgosról úja 1854. január 12-én: „...teljesen idegen volt nekem, sovány volt, kicsi, száraz arcú, nagyon határozott arckifejezés­sel és nagy, fekete körszakállal.” íme, teljes a káosz, a memóri­azavar, amit a tétovázás sem mentegethet: „Ezeknek az adatoknak a megjelölésével később több fel­kelő tisztnél is érdeklődtem e személyiség iránt, mivel a leg­többje úgy vélte, hogy az Petőfi kellett, hogy legyen, akit az ütkö­zetben még Bem oldalán láttak, utána azonban nem látta senki.” Ez se éppen meggyőző követ­keztetés... Csoda-e, ha szárnyat bontottak azok az örökzöld le­gendák? Mint már hírül adtuk, január 5-től a korábbi, napi három elő­adás helyett négyet tart majd az egri Vörös Csillag és a gyöngyösi Puskin mozi, délután 3, 5, este 7 és 9 órai kezdettel. S hogy miért van szükség az új játékrend beve­zetésére? Erről kérdeztük Okos Oszkárt, a Heves Megyei Mozi­üzemi Vállalat forgalmazási igazgatóhelyettesét. — Hosszú évtizedekig, pon­tosan 1987 végéig egyetlen film- forgalmazó működött hazánk­ban, s a megyei moziüzemi vál­lalatok csak ettől kölcsönözhet­tek. E monopolhelyzet megszű­nése után már a megyei mozi­központok is vállalkozhattak a terjesztésre, így jelenleg öt for­galmazó tevékenykedik. Ezzel arányosan természetesen a fil­mek száma is megnőtt. Mivel ebben az évben már kétszáz film áll a rendelkezésünkre, szüksége szerűvé vált az előadások szá­mának növelése is. — Kikre számítanak a külön­böző időpontokban kezdődő ve­títéseken? — A délutáni, 3 órai előadást kimondottan fiataloknak tervez­tük, tehát zömében ifjúsági fil­mek kerülnek sorra, s ekkor ve­títjük majd az iskolai filmklubok anyagát is. Az 5 órai kezdéssel a televízió főműsorához próbál­tunk alkalmazkodni, s mint 7 órától, ugyancsak közönségsi­kerre számító filmeket szeret­nénk majd bemutatni. Este 9 órától kizárólag a felnőtt korosz­tályra számítunk, ekkor láthatók majd a korhatáros filmek, mint például a 18 éven felülieknek ajánlott K. és az Ördögűző is. Ez a megemelt előadásszám egyben lehetőséget ad arra is, hogy ha egy-egy film vetítését a nagy ér­deklődés miatt meg kell hosszab­bítanunk, más műsorok közrea­dását se zárjuk ki. Nem utolsó sorban a két bemutató moziban a legtöbb esetben naponta kettő, esetleg három film közül is vá­laszthatnak majd a nézők. A mozisok elgondolásai tehát ezek: reméljük találkoznak a kö­zönségigénnyel. B. Zs. egész estet és éjszakát tiszttártai által rég látott víg hangulat­ban töltötte. A kővetkező reggel/^1849. évi július 31-én reggel 8 óra táj­ban 4—S lovaskocsi hajtott át Székelykeresztúron Segesvár leié. Egyikben Bem, a többiekben a törzskar, közöttük Petőfi Sándor is helyet loglalt. 9—10 óra tájban érkezett meg Bem és hadosz­tálya o Segesvárral szemben elterülő Fehéregyháza alá. Segesvár egy katlanszerü völgy kanyarulatában fekszik s ezt a völgyet a Kii kulin lolyó vágja ketté. A Küküllő lolyásanak irányában, alig lélórányira fekszik Fehéregyháza és környéke, hol szemtanuk elbeszélése szerint Petőfit látták. Fchöregyhiza környéke. Fehéregyháza környéke volt a tulajdonképpeni csata szín­helye. Bem a Fehéregyházán (elül elterülő lejtős síkságon állí­totta (el ütegeit (tüzérségét), az országútra irányozva, mert mint ö mondta: „Ha jó hadvezérrel bírnak, úgy erre kell kivo- nulniok", de nem kezdte meg a tüzelést, mindaddig, amíg a Segesvár—fehéregyházai országúton feltűnő orosz hadosztályt meg nem pillantotta. A gyalogságot is a terepadta lehetőséghez képest helyezte el. Tüzérsége képezte helyzete központját, me­lyet 20—25 huszár födözött. Bem jó katona volt. Helyesen gondolkozott. Alig állította fel ütegeit, máris a távolban felszálló porfelhőben egy orosz előőrs lovascsapat jelent meg, melyet a magyar huszárok nagy­részben felkoncoltak. Ennek az előörscsapatnak a nyomában vonult föl az országúton Skariatin orosz tábornok fehér lovon, ki egykor Bem iskolatársa volt a pétervári tüzérségi akadémián, most ellenfele. Skariatint lovas táborkara és nagyszámú kozák­csapat kisérte. Bem a távolság miatt nem ismerte föl a régi Segesvár és környéke (Folytatjuk) Apáti Miklós: A legnagyobb ember m/2. És most újra az én cipőm! Megint velem van baj. De Jani bá és apám oda se hederitettek, játszottak nyugodtan tovább. Ha túl nagy lett a csönd, mindig Jani bá törte meg: — Es, havaz, s úgy lesz ta­vasz. De még előttünk volt a tél, besütött a szeptemberi nap, csak nemrég kezdődött az isko­la. Ott ilyeneket nem hallot­tam: „Tisza, Duna, Dráva, Szá­va, töijön el a lábad szára!” Ha magam próbálkoztam az isko­lában ilyesmivel, hiába vártam ki a megfelelő alkalmat, beírt a tanító a füzetembe: "ILYET NE MONDJON A GYEREK, A SZÁVA NEM MAGYAR FOLYÓ!” Magyar, nem magyar, mit bántam én azt. Nekem Jani bá volt a magyar, ízességei, bölcs szólásai miatt. Anyám falujá­ból jött, az ország legtávolabbi csücskéből. Egyszer anyámmal meglátogattuk őket otthon, rengeteg rossz ruhát cipeltünk, hátha nekik jó lesz még valami­re, legalább a kertben, a földön. Egész éjjel utaztunk, másnap délelőtt érkeztünk meg, pedig a rövidebb úton gyalogoltunk Janiék házáig az állomástól, vé­gig a töltésoldalon. Soha annyit 'nem cipekedtem, soha úgy el nem fáradtam, mint akkor. Ott, a töltésoldalon hallottam anyám találós kérdését: „Ha nem volna, elpusztulnánk, ha sok volna, megfulladnánk, mi az?” — „Hát a víz!” — mondta anyám, de nem nevetett, talán gyermekkorának árvizei jut­hattak eszébe. Sok folyó járt er­refelé, s mind a Tiszába folyt. A Száva? Bántam is én. Jani bátyám találós kérdései huncutabbak, nevetősebbek voltak. Ha már sötétedett, azt szerette kérdezni, míg szeme a sakktáblán őgyelgett, hogy „két fillér tíz ára, mégse fér a házba, mi az?” — „Hát a lám­pavilág”, kacagott rám, mikor elsőre nem tudtam, később meg már nem is akartam kérdé­sére megfelelni. Anyám persze értette a mondás velejét, oda is morrant a férfiakhoz: — Láttok még! Ha meg nem, hát beszélgessetek. Azt lehet sötétben is. (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents