Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-25 / 21. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 25., szerda Ne csak maradékot a nemzeti jövedelemből — A sztrájkjogra is igényt tar­tanak — Nagyarányú béremelés több lépcsőben A szakszervezet az egészségügy jövőjéért Elrettentő statisztikák figyel­meztetnek bennünket hazánk la­kosainak egészségi állapotára. Ha csupán a halálozási mutató­kat nézzük, megdöbbentő, hogy évi 40 ezer az infarktust követő hirtelen halál. Ez a veszély ma már nemcsak a középkorú férfiakat sújtja, de a fiatalabb és idősebb nemzedéket is. Sőt, e szomorú sorban a nők sem kivételek. Ma a férfiak vár­ható átlagéletkora 2-3 évvel csökken a korábbiakhoz képest, s a nőké is stagnál. Ez a helyzet egyre nagyobb te­hertételt jelent az egészségügy­nek. Jó néhány területe évtize­dek óta eredeti funkciójának nem megfelelően működik. Kor­szerűtlen a munkaszervezés, a gazdálkodás, s kétségbeejtő az ágazatban dolgozók bérhelyze­te. Sok hiányosság van az alapel­látásban, a munkafeltételekben. Többek között ezekre a gon­dokra hívta fel a figyelmet dr. Fű­zi István, az Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezetének főtit­kára, aki a a szakdolgozók me­gyei tudományos tanácskozásán vett részt Egerben. S az EDSZ központi vezetőségének érte­kezletét követően számolhatott be az ágazat jelenlegi helyzetéről s a kezdeményezésekről a jelen­levőknek. Ott elhangzott tájé­koztatójából emelünk ki néhány aktuális gondolatot. Tartalmi megújulás Az MSZMP májusi pártérte- kezlete megteremtette az alapot a társadalmi kibontakozáshoz. A politikai intézményrendszer re­formja egyszersmind a szakszer­vezeti tevékenységek, jogosult­ságok újraértékelését is jelenti. Ez a SZOT és az ágazati szak- szervezetek, így az EDSZ szá­mára is azt a következtetést von­ja maga után, hogy a korábbiak­tól eltérően, nem pusztán a ter­melés segítése, szervezése, ha­nem sokkal inkább a munkavál­lalók érdekvédelme az egyik fő feladat. — Mára már elodázhatatlan — emelte ki a főtitkár —, hogy ha­zánkhoz hasonló fejlettségű or­Bar a szakszervezet nem mondhat le a sztrájkjogról, ennek gya­korlása a mentőknél elképzelhetetlen! (Fotó: Szántó György) szagokéval azonos mértékű jut­tatást kapjon az egészségügy a nemzeti jövedelemből, minimá­lisan 7 százalékot. Ne csak mara­dékot, mint eddig! Az irányítási rendszer az ága­zatban egyedülállóan rossz. Gondok vannak az alapellátás­ban. Megengedhetetlen az is, hogy a kórházi ágyak 25 százalé­kát az egészségügyi minisztéri­um tartsa fenn. A múlt esztendő­ben rendkívüli feszültséget oko­zott a kórházi ügyeletek, mű­szakpótlékok bruttósítása. Az intézmények — vagy mert nem tájékozódtak kellően, vagy más okból — nem úgy bruttósították, hogy a pótlékok eredeti értéke megmaradjon. így jelentős bér­megtakarítások keletkeztek egyes fővárosi és vidéki kórhá­zakban, intézményekben. Csu­pán azért, mert a vezetők kezébe adott döntéssel — hogy tudniillik maguk állapítsák meg a pótlékok mértékét — rosszul éltek. Ez te­hát nem az adórendszer hibája, hanem helytelenül értelmezték a végrehajtást. A munka- vállalókért Az EDSZ nem törődhet bele a munkavállalók jogainak csorbí­tásába. Az érdekképviseletet se­gítené egy úgynevezett szakszer­vezeti frakció a Parlamentben, amely részt venne a döntések elő­készítésében. Bár ebben az ágazatban meg­lepőnek tűnik, de a szakszerve­zet nem mondhat le végső esz­közként a sztrájkjogról, még az egészségügyben sem. Ez azon­ban csak szervezetten, intézmé­nyenként rögzített formában al­kalmazható. S nem politikai (például vezetőválasztás) célok érdekében, hanem gazdasági fegyverként kell alkalmazni. Természetesen vannak olyan foglalkozási csoportok, ame­lyeknél ez elképzelhetetlen (akutellátás, mentők, szülészet). Ám törvényben és kollektív szerződésben biztosítani kell ezt a jogot. Szükség van a tartalmi meg­újulás mellett a szervezeti kor­szerűsítésre is. Az „egy munka­hely — egy alapszervezet” meg­maradása és a EDSZ-en belüli ágazatok fenntartása mellett úgynevezett alágazatok kialakí­tására. (Például gyógyító-meg­előző, szociális és gyógyszerellá­tás). Érthető, hogy az egészség­ügyben is lezajló változások mi­att differenciálódnak az érdekek. Más a problémája a szociális gondozónak vagy a kórházi or­vosnak, mégis egymással szövet­ségben kell lenniük. Ennek felté­tele viszont egy alulról építkező, a tagság által létrehozott demok­ratikus választási rendszer, s eb­ből következően az EDSZ egy­sége. Említésre méltó, hogy az utóbbi időben olyan, szakszerve­zeten kívüli szervezkedések is vannak, amelyek ez egység elle­nében hatnak. Több pénzt! Az egészégügyi dolgozók bére 30-40 százalékkal maradt el más területek, szakmák mögött. Ta­valy szeptemberben — ez köztu­dott- a kormány és a SZOT vitá­jában szó volt e témáról. Látni kell azt is, hogy csak a megter­melt pénzt lehet elosztani. —Több hónapos vitában igye­keztünk a reális lehetőségekhez mérten béremelést kiharcolni — mondotta a főtitkár. így 8,2 milli­árd forint bruttó összegre tettünk javaslatot. Ismeretes, hogy 1988- ban 59 millió forintot kapott az ágazat bizonyos hiányszakmák dolgozóinak fizetésemelésére. Ez egy évre vonatkozóan 300 millió forintot jelent. Elsősorban a fekvőbeteg-gyógyintézmé- nyekben s néhány szakorvosi, szakasszisztensi területen érez­tette hatását. Ez időleges feszült­ségeket okozott ugyan, de jelezte a szakszervezet szándékát. Az ígéret és reális esély megvan arra, hogy az elkövetkező három év­ben lépcsőzetesen rendezzük a többiek bérét is. 1989-ben a há­rom műszakos szakdolgozókét, a rá következő évben az orvoso­két, majd a fennmaradó rétege­két. Idén 1,7 milliárd Előreláthatóan 1989-ben 1,7 milliárd, azt követően három- milliárd forintot szánnak e célra. Az egészségügyi dolgozók jog­gal várják el, hogy népgazdasági átlagnak megfelelő bérezésben részesüljenek, jövedelmük fejez­ze ki a társadalmi munkameg­osztásban betöltött szerepüket, végzett munkájuk értékét. Álmodtam egy várost Bemutató a József Attila Színház Stúdiószínpadán Kiss Irén „Ál­modtam egy várost” című színdarabját mutatta be ja­nuár 14-én a József Attila Színház Stú­diószínpada. Szereplők: Szakácsi Sán­dor és Ivan- csics Ilona. Az előadást Valló Péter rendez­te. Képünkön: jelenet az elő­adásból (MTI-fotó: Rózsahegyi Ti­bor) Molnár Károly: Avignonban női kolostor épült (vn/5.) Párizs irataiból megállapítha­tó, hogy mikor kezdődött a pros­titúció megadóztatása. A város a XIII. században már jelentős ösz- szegű bevételhez jutott. Nem mindenütt egyforma a bordélyházakkal kapcsolatos hatósági magatartás. Sok helyen éppen hogy csak eltűrik tevé­kenységét, de nem ritka az sem, hogy ezek a házak válnak a mu­latozás, vígság központjává, az előkelőségek nyíltan járnak ide. Fokozatosan kialakult, hogy a prostituáltak csak bizonyos ut­cákban bonyolíthatták le szerel­mi vásáraikat. Templom és vá­sártér közelében nem tartózkod­hattak. A bordélyházak utcáit nem világították meg, hogy a tisztesnek tartott állampolgárok­nak ne legyen szégyenérzetük, ha belépnek a kapun. Időnként az uralkodó tekinté­lye kellett a prostitúció zavaros Mindig azt vallottam, hogy a világ nem velünk kezdődött, ha­nem részei vagyaink egy ezredé­vek óta tartó s az idő végtelenjé­be nyúló folyamatnak, azaz kö­telességünk okulni eleink önzet­lenül ránk hagyományozott örökségéből. Ezért vonzanak folyvást a nekem beszédes épü­letek, a hajdani piktorok festmé­nyei, a köztünk már nem lévő szobrászok remekei, a megsár­gult okmányokba kódolt infor­mációk. Ezeket nézve, csodálva, illetve böngészgetve elmosódott arcélek villannak fel, elcsende­sült indulatok izzanak újra, elfe­ledett szerelmek bontanak ismét virágot. Nem céltalanul, mert ezek az üzenetek önmérsékletre, tole­ranciára, konszenzusra, félreért­hetetlen emberségre intenek. Valamiféle igazmondó tükröt tartanak elénk, amely szembesít alkalmi hibáinkkal, tévedéseink­kel, s arra serkent, hogy szaba­duljunk meg azoktól, szakítsunk velük, meglelve az egymás felé vezető legrövidebb utat. Ezért tetszik Holakovszky Ist­ván ’’Peres, poros iratok” című sorozata. A legutóbb izgalmas, XVIII. századi sztori elevenedett meg előttünk. A Nógrád megyei Vécsey Júlia asszony állítólag nem vetette meg Bacchus nedű­jét. Olyanok is akadtak, akik ital- szeretetét kissé túlzottnak minő­sítették. Miután békésen elhalá­lozott, megkezdődött a megle­hetősen fura, utólagos számon­kérés. Méghozzá a férj részéről, aki vagyonéhségtől vezérelve notórius italozónak, szenvedé­lyes poharazgatónak óhajtotta titulálni volt neje őnagyságát. Felvonultak — pro és kontra — a tanúk, akik nem éppen ér­dek nélkül nyilatkoztak. Úgy vélem, ennyi is elég an­nak érzékeltetésére, hogy erre a tíz percre találkozhattunk azok­kal a személyekkel, akik sok szempontból hasonlítanak ránk, azaz aligha suhogtak angyalszár­nyaik. Ne ítéljük meg esendőségü- ket, hiszen ezt a végzést már nincs hová kézbesíteni. Legfel­jebb önmagunknak. Talán nem hiába. Varázslatos operett Tinédzser koromtól rajongok az operettért. Akkor is így véle­kedtem, amikor meglehetősen ostoba, a vaskosan rákosista kul­túrpolitika silánynak, értékte­lennek deklarálta ezt a mégis pusztíthatatlan, ezt az örökzöld műfajt. A közönség rokonszenve, hű­sége érthető. Ki ne szeretne ál­modozni, ki veti meg a fülbemá­szó muzsikát, a derűre hangoló dallamokat, a könnyed, de mégis szellemes cselekményszövést, a talpraesett, a kacagtató poéno­kat, a kissé érzelmes, de andalító történeteket? Ugye, hogy a legtöbben igen­nel szávaznak, s színházjegyet váltanak, bekapcsolják a készü­léket, ha Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Lajtai Lajos, Budai Dénes, Kálmán Imre mű­vei szerepelnek a repertoáron. Ezzel a káprázatos kínálattal csábított bennünket a január 19- i, csütörtök délelőtti parádé. Schubert Ferenc szerkesztő Honthy Hanna, Feleki Kamill és Sárdy János legsikeresebb felvé­teleiből válogatott. Élvezhettük — hogy csak néhány példát em­lítsek — Fleury és Basil belépőjét a Luxemburg grófjából, Glauzi- usz bácsi dalát az Állami Áru­házból, s természetesen nem hiá­nyozhattak a Csárdáskirálynő bűvöletes betétei sem. Ismét tudatosult bennem, hogy ez a színészhármas eljutott arra a szintre, amelynél nincs to­vább, amely a felső határ, amely a hamisítatlan tökély. Nemcsak azért, mert az idősebbek számá­ra ők idézik a messze röppent, a vissza már sosem csalható, szőke fürtű Ifjúságot, hanem amiatt is, mert a szakma, a hivatás óriásai­vá nőttek, akikre illik emlékezni. Thália berkein túl is. De félre a hivataloskodással! Megtesszük ezt anélkül is. Mind­nyájan — de sokan vagyunk ilye­nek —, akiket rabul ejt a Szépség, bármilyen alakban, formában testesül is meg, akiknek üres órá­it ízzel, színnel, tartalommal tölti meg minden, ami garantált ér­ték, kétségbevonhatatlan kincs, szívmelengető jelzés azoktól a komponistáktól, akiknek jóvol­tából legalább néha a gyorsan el­siető Öröm kopogtat be hoz­zánk. Köszönet érte. Pécsi István helyzetének szigorú rendezésé­hez. Iratok tanúsíthatják, hogy Nápolyban a magyar történe­lemből is ismert Johanna a kö­vetkező rendeletet hozta: ”1. 1347. évi augusztus 8-án Johanna királynő megengedte, hogy a közönség szórakoztatásá­ra Avignonban női kolostort ren­dezzenek be. Nem akarja a ki­rálynő, hogy a könnyelmű nő­személyek az egész városban el- széledjenek, hanem megparan­csolja nekik, hogy egyetlen ház­ba költözzenek, és hogy felis­merjék őket, bal vállukon vörös szalagot hordjanak. 2. Ha valamelyik lány egyszer gyenge volt és tovább is gyenge akar maradni, úgy a poroszló ra­gadja meg karjánál, és dobpergés közepette, vörös szalaggal a vál­lán vezesse a városon keresztül abba a házba, ahol jövendő társ­női összegyülekeztek. Tiltsa meg neki, hogy á jövőben a város bel­sejét átlépje, s ha ezt első ízben megteszi, titokban korbácsolja meg, másodízben azonban nyíl­tan vesszőztessék meg és számű­zessék az országból. 3. Jóságos királynőnk megpa­rancsolja, hogy e házat a dón Pontroucat utcában, az Augusti- nus-kolostor közelében rendez­zék be. A házra kaput kell felsze­relni, amelyen mindenki belép­het: azonban állandóan zárva kell tartani, hogy a főnöknő tud­tán kívül, kit a város tanácsa évenként választ meg, a férfi az itt alkalmazott lányokat fel ne keresse. A kapu kulcsát a főnök­nő őrizze, és szigorúan intse meg a fiatalságot, hogy ne lármázza­nak és ne kínozzák a lányokat. A legkisebb, ellenük emelt panasz esetén pedig azonnal a toronyba kell őket zárni. 4. A királynő kívánsága ezen­kívül, hogy minden szombat este a főnöknő és a tanács által meg­választott seborvos minden lányt megvizsgáljon, és ha olyat talál­na közöttük, aki a közösülésből származó betegséggel van meg­fertőzve, úgy ezt különítsék el, nehogy az ifjúság megbeteged­jék. 5. Ha a lányok valamelyike te­herbe esik, úgy a főnöknőnek gondoskodnia kell arról, hogy teste gyümölcsét idő előtt el ne távoh'tsa; a tanácsnak jelentést kell tennie, hogy az idejében gondoskodhassék a gyermek el­látásáról. 6. A főnöknőnek nem szabad tűrnie, hogy nagypénteken, nagyszombaton vagy pedig a szent húsvét napján férfi a házba lépjen; ha a főnöknő e parancsot megszegi, úgy el kell csapni és nyilvánosan meg kell botozni. 7. Végül azt akarja a királynő, hogy a főnöknő ne engedje meg a zsidóknak, hogy e házba belépje­nek. Ha azonban valamelyik mégis belopózna ide és együtt aludna a kolostor valamelyik le­ánylakójával, úgy azonnal le kell tartóztatni és a város valamennyi utcáján keresztül kell botozni.” (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents