Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. január 14., szombat

8. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE

0}

nagymama lesz

yj

*» ®

Beszélgetés Csűrös Karolával

Jelenet a Szomszédok forgatásán; a képen Kulka János, Csűrös Karola, és a rendező Horváth Ádám

(Fotó: MTI-Press)

Éppenséggel nagy- és dédma- máink idejében keletkezett, s vált azóta örökzölddé ez a sláger: „Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz...” Csűrös Karolát, aki „civilben” a Madách Színház hűséges tagja (hűséges, mert néhány kezdeti vidéki év után ide szerződött, és évtizedek óta itt dolgozik), jóllehet a polgári életben nincs is gyermeke, tehát unokája sem, a Szomszédok című televíziós sorozatban immár másodszor érték nagymamái örömök.

— A nézők egy része — kiváltképp ha kéthetenként képernyőre kerülő sorozatról van szó, amely immár 1987 májusa óta egyfolytában megy — azonosítja a színésznőt a szerepével. A Szomszédokban én vagyok Etus, akit lánya, veje, s éppen nagylá- nyosodó, 13—14évesJulcsi unokája, egyaránt így, a keresztnevén nevez. S akinek most, másfél évvel a sorozat indulása után, megszületett a második unokája is: Flóra — mondja az újságírónak Csűrös Karola.

— De hát nemcsak a sorozatban.

— Persze hogy nem: az életben is. A sorozat írói mentek az élet után. Vagyis amint sorozatbeli lányom, azaz Frajt Edit színésznő-kollégám bejelentette, hogy áldott állapotban van magánemberként, a Szomszédok szerzői Edit filmbeli figuráját, Julit is terhesre írták. Amikor a sorozatban ott tartottunk, hogy Julinak már nagy fájdalmai vannak, mindenórás, akkor, a forgatás befejezése után, Frajt Edit hazament, összecsomagolta a holmiját, bement a kórházba, és néhány órán belül világra hozta Franciskáját. (A filmben: Flórát).

— Most térek rá arra, hogy a nézők szinte azonosítják a színésznőt a figurájával — folytatja Csűrös Karola —, amikor bementem meglátogatni a „lányomat”, vagyis Frajt Edit kolléganőmet, mind a nővérek, mind társai a kórteremben nagy gaudi- ummal fogadtak: „Már vártuk a nagymamát, lássa végre az új unokáját”, mondták félig nevetve, félig komolyan.

— Az új unoka, a Mágenheim család új tagja tehát Flóra, míg az életben a Franciska névre fog hallgatni, ha kezd majd odafigyelni a szavakra, ugye?

— így van. Egyébként rendezőnk, Horváth Ádám csak eny- nyit mondott róla: „Ez az első csecsemő a világtörténelemben, akinek már születése előtt

megvolt a televíziós szerződése! ”

— Mitől szereti ennyire a közönség a Szomszédokat? Illetve kerüljünk közelebb Csűrös Karolához: mitől olyan népszerű ez az Etus?

— Álszerénység lenne tagadnom, hogy Etus csakugyan népszerű lett. Mindenütt megismernek, üdvözölnek, barátságos szavakat mondanak, még az autóból is kihajolnak sokszor, lelassítva a járművet, hogy köszöntsenek. A Rádió ifjúsági osztálya nemrég végzett egy felmérést a fiatalok körében, és arra a megállapításra jutott, hogy az ifjúságnak hiányzik az „etusság”. Mármint az, hogy legyen egy olyan tapasztalt, hozzájuk közel álló felnőtt személy, akinek nyíltan és részletesen elmondhatják örömeiket és bánataikat ugyanúgy, ahogy unokám, Julcsi, meg a lányom s a vejem teszi a Szomszédokban, amikor velem beszélgetnek.

— Eddig legalább négy-öt szerző írta a Szomszédok epizódjait. Közülük ki találta ki Etust?

— Egyik sem. Leginkább a rendező találta ki, Horváth Ádám, emléket álllítva szeretett édesanyjának, Horváth Zoltán, majd Sárközi György feleségének, akinek lánykori neve Molnár Márta, minthogy Molnár Ferenc leánya. Ismertem őt jól magam is, csakugyan ilyen Etus- szerű teremtés volt: intelligens és művelt, nyitott, és mindenkin segítő, a saját családjával szemben sem tolakodó, minden berozsdásodott konvenciót sutba vető,

semmibe bele nem szóló, s ha kérték a véleményét, akkor is alaposan, megfontoltan, s a legnagyobb toleranciával mondta el. Egyébként Horváth Ádám Mártának szólította édesanyját csakúgy, ahogy Juli lányom is Etusnak szólít engem a filmben.

— S hogy érzi magát a Szomszédok néhány főszereplője visz- szatérő szerepkörében? Nem unják még?

— Egyáltalán nem unjuk. Miközben természetesen megírt szerepet játszunk, azért nagyon sok mindent adunk bele a magunk egyéniségéből és életéből. Amellett a kitalált cselekmény minden alkalommal az akkor éppen aktuális valóságos magyar eseményekbe olvad bele, mindig napirenden tartjuk mindennapos gondjainkat, bajainkat, örömeinket is. Ettől nem lehet megunni a dolgot — még jó ideig. Az őrmezei lakótelep egyik házában egyébként kezdettől fogva bérel néhány lakást a Magyar Televízió, ez így olcsóbb, mintha stúdióban kellene mindig díszleteket építenünk. És a ház igazi lakóival már egészen jól összebarátkoztunk. A környék lakói olykor statisztálnak is egy-egy epizódban. Ami engem, azaz Etust illeti: az én otthonom is egy valódi keramikusnő lakása és műhelye volt egykor, a hölgy meghalt, férje úgy ápolja emlékét, hogy semmit el nem mozdított, és örömmel bocsát mindent forgatócsoportunk rendelkezésére — mondja befejezésül Etus, azaz Csűrös Karola.

Barabás Tamás

Robinson hajdani szigetén

Egy Alexander Selkirk nevű skót tengerészt, aki összeütközött a kapitánnyal, 1704-ben kitették egy távoli csendes-óceáni szigeten. Selkirk több mint négy éven át vívta az ember klasszikus élethalálharcát a természettel. Vadkecskék húsát ette, bőrükből pedig ruhát és sátrat készített magának. Két angol hajó mentette meg 1709-ben; egészséges és erős maradt. A rá következő három évben Woodes Rogers és Edward Cooke könyveket írt Selkirk viszontagságairól. És hét évvel később megjelent a skót tengerészről szóló eddig legismertebb regény: Dániel Defoe Robinson Crusoe-ja.

Defoe sok helyszínt és részletet megváltoztatott. A színtér nem a csendes-óceáni sziget, hanem egy karib-tengeri trópusi szigetecske, a cselekmény kiegészül egy Péntek nevű bennszülöttel, és hőse 28 évig él a lakatlan szigeten. De vannak párhuzamok is — például a regénybeli Robinson és Selkirk is kecskebőrből készíti ruháit.

850 lakosú mesebeli sziget

Ma már alig él néhány kecske ezen a Chiléhez tartozó szigeten, mely a Defoe-regény hősének nevét viseli. A szigeten egyetlen 850 lakosú kis halásztelepülés van. A modern civilizációval repülőgépek, turistaszállók és televízió köti össze.

A Robinson-szigeten most

sok a változás, és nem mindenki örül a kontinens felől fújó új szeleknek. Egyesek igen jól nélkülözni tudnák az 1986 óta parabolaantennával vehető televíziót. Egy fiatal háziasszony és anya, Ariadne Chamorro panaszkodik: az emberek között megszűntek a személyes kapcsolatok.

Pedig még több változás várható, mert a kormány a távoli Santiago de Chilében fejleszteni szándékozik a szigetecskét. A tervek még csak részben hozták nyilvánosságra, de valószínű, hogy a Robinson-szigetet meg akarják nyitni a nemzetközi turizmus előtt. Hallani lehet olyan elképzelésekről is, hogy a karibi oázisok mintájára kis pénzügyi paradicsomot lehetne létesíteni. A sziget három szerény szállodája évente összesen 500—1000 idegen látogatót fogad, akik többnyire a déli félteke nyarán, december és március között érkeznek. A kormány azt szeretné, ha a jövőben többen jönnének. Az idegenforgalmi szektorba beruházók 40 százalékig terjedő adómentességre számíthatnak.

Amikor a XVI. században Juan Fernandez spanyol tengerész Peruból Chile felé tartva felfedezte a szigetet, melynek közelében egy kisebb is van, az még lakatlan volt. Később angol és francia kalózok búvóhelynek használták öbleit, ahonnan megtámadták a hajókat és a szárazföldön levő spanyol településeket.

A világháborúban egy német Robinson élt a szigeten

A Robinson Crusoe-sziget földrajzi helyzete után a Mas a ti- erra (Közelebb a szárazföldhöz), még kisebb társa a Mas afuera (Távolabb) nevet kapta; utóbbi ma Selkirk nevét viseli. 1750-ben a spanyolok néhány évtizedig fegyenctelepet tartottak fenn itt, ahol túlnyomórészt a chilei nemzeti felszabadítási harc politikai foglyai raboskodtak. 1877-ben Alfred von Rodt svájci nemes kibérelte a szigetet a chilei kormánytól, és élete végéig itt élt. Rodt második Robinsonnak nevezte magát. Amikor 1905- ben elhunyt, a szigeten 120 ember lakott. Áz első világháborúban a sziget környékén merült el a legénység egy tagja, akit a „német Robinsonnak” neveztek el, a lakott településtől 3 kilométernyire, egy kunyhóban élt egészen a második világháborúig.

Chile 1935-ben nemzeti parkká nyilvánította a szigetet, mely az ötvenes évek végén kapta mai nevét. 1966-ban kifutópályát létesítettek kis repülőgépek számára. Az üdülők élő languszták társaságában utaznak haza a kontinensre. A Robinson Crusoe-sziget halásznépe a langusztából él —, a kagylós rákokat Európába és az Egyesült Államokba exportálják.

(Ford.: Horváth Ida)

Mindennapi nyelvünk

Válasz az illetékesektől...?!

Érdeklődéssel és megkülönböztetett figyelemmel olvasom az illetékes hatóság, hivatal, intézmény hivatalos képviselőinek válaszait az állampolgárok panaszairól, megjegyzéseiről, felvetéseiről. Kevésbé ingerel, hogy az illetékesek általában megnyugtatnak, és bizonykodnak valódi vagy vélt igazukról. De az már nem tetszik, ahogyan magyarázkodnak, ahogyan a tények és érvek megfogalmazásában eluralkodik a nyakatekertség, a felesleges bonyolultság, a félrevezető okoskodás és szakszerűsködés.

Az álságos általánosságok miatt erejét veszti a személyes felelősség- vállalás, s hitelét a tárgyilagosság. A nyelvi formálás hivataloskodó, szakszerűsködő módja csapdájává válik a közérthetőségnek. Az illetékesek nyelvhasználatának gyakori jelensége és gyakorlata, hogy a feleslegesen használt idegen szavak mögé bújtatják a lényeget. íme, egy példa: „Áz utastájékoztatásban, elsősorban a vizuális, kívánnivalót hagy maga után (?), az auditív tájékoztatás a követelményeknek megfelel” (Népújság, 1988. nov., 14.). Csak sejti az átlagolvasó, hogy azt ismerte el az illetékes: nem megfelelő az írásos, a látás számára szánt tájékoztatás, s ugyanakkor a hallásnak szánt hangos tájékoztatás megfelelő, de tegyük hozzá ez is csak akkor, ha tagolva, érthetően fogalmazva és nem elhadarva szól a hangos tájékoztatás az utazóközönséghez.

Nem kis fejtörést okoz az olyan hivatalos megfogalmazás, amelyben kulcsszerepet kapnak a szakzsargon agyonhasznált kifejezései, hivataloskodó divatszavai: „A hivatalból lebontott stéggel (horgász- paddal) kapcsolatos panaszokra kapott válasz nyelvi formálása így vált át hivatalosdira, szakszerűsdi- re: „A vízilétesítményt (mármint a stéget!) csak hatósági engedéllyel, a vízilétesítmény kezelőjének hozzájárulásával szabad létesíteni” (Magyar Hírlap, 1988. nov. 25.). Az időszakos vízállás, az „anyagi vonulat”, a volumen, a fogyasztási felfutás, nyelvi formák használói nem érzékelik, hogy éppen az illetékesek válaszait tekintve illene tudni, hol húzható meg a szakzsargon használatának határa.

Jó lenne megfogadni azt az egyszerű tanácsot is, hogy nem igen nyugtat meg bennünket az ilyen szövegrészlet sem az illetékes válaszában: „Sajnos, eladónk hibázott, de összességében jól dolgozik, s különben is az eset nálunk nem jellemző, nem tipikus".

Annak sem örülünk, ha bújtatva is — kioktatnak bennünket: „Figyelembe véve a lakások állagát és életkorát, melyek legalábbis nekem nem tűnnek „bagónak”, vulgáris kifejezéssel élve” (Népújság, 1988. dec. 5.).

Az illetékesség, a hatáskör tekintélyét, szavahihetőségét sem igen növeli meg az, ha az illetékes a tévedhetetlen szakértő álláspontjáról ítélkezik, s nem érvel, nem bizonyít a tények egyértelmű megfogalmazásával. Az illetékes szakértő nem akaija megérteni, hogy mit nem ért a sértett állampolgár. A tények, az érvek tisztelete mellett, meg kell tanulnunk értelmesen fogalmazni, s megbecsülni a legmegfelelőbb szavak, nyelvi formák választási lehetőségét.

Nem élt ezzel az az illetékes, aki a hivatalosság fölényességével így kezdte válaszát szakszerűsödve és hivatalosul: „Válaszomat modellértékűnek (?) is szánom...”

A közérdeklődésre leginkább számot tartó illetékességi válasz megfogalmazójának intésül szánjuk a költő e versrészletét: „A szavak védnek, a szavak szavatolnak” (Kiss Benedek). Dr. Bakos József

Aforizmák

Némelyek abban a reményben dörzsölik a vállukat, hogy a nyakukat szapanozzák.

Vámpírok! Jelentkezzetek önkéntes véradónak!

Hogy lépést tartsunk az idő vei, autóba kell szállnunk.

Aki sokáig rejti a fejét a homokba, ne csodálkozzon, hogy strucctoll nő rajta.

Életünk két sávon fut. Az egyik a balszerencse sávja, a másik az akadály sávja.

Némelyik bumeráng márany- nyira régi, hogy vissza sem tér.

Egyszer volt, hol nem volt!..

Egyszer volt, hol nem volt egy revizor a közélelmezésügyi igazgatóságról. Sajátos gondolatokat szült munka közben: „Ami az egyik fülemen be, az ugyanazon a fülemen jön ki.”

Czakó Gábor:

Négy magyar rémmese

A józan ész diadala

Presszón innen, diszkón túl, egymásra talált Olá Gijjom és Tót Lucsilla. Gijjom gyűrűket vett Lucsillának: karikát és köveset, nyakláncot, fényképet csináltattak, közöset. Aztán ahogy jobban megismerkedtek, a fényképet Lucsilla széjjeltépte, de előtte Gijjom szemét rozsdás szöggel kiszúrta, fülét lenyírta, haját csikkel leégette. Kiderült, de ki ám, hogy Gijjom utolsó, alattomos, mocskos he- vimetálos. Gijjom ugyancsak rájött, hogy Lucsilla ugyancsak megéri a pénzét! Hogy az igazság is kiderüljön, meg a szeny- nyes is maradjon a ládában, elég legyen itten —■ ahogy mondani szokás — egyetlenegy szó: a lancmók cemende baracklekvár helyett borssal ette a grízes tésztát.

A két család megalakította a válságstábot. Az okosabbja kiszámította, hogy mit ér a két gyűrű, a nyaklánc, mennyit a nyugatkárpáti rokonság ígérte

nászajándék, számbavette, hogy le lett már foglalózva a kul- túrház nagyterme, a cigányok fölvették az előleget, a nyomda kinyomta a meghívókat, Náci bácsi levágta a birkát. A vitában győzött a józan ész.

Hét országra szóló lakodalmat csaptak. Három napig húzta a cigány, folyt a lé, a kutyák csirkecombot ettek, a csirkék mazsolás tortát, én három cubá- kot. Gijjom és Lucsilla máig is élnek, ha meg nem fojtották egymást egy kanál vízben.

Hogy készül a kétségből az egység?

Az őszön összetanakodott ötven ötödéves ősbölcsész: ők ugyan nem járnak Szerda tanár újonnan kiírt ódon előadásaira, már csak azért sem, mert Szerda professzornak ugyané kollégiumát elsőben már elszenvedték egyszer. Jogász cimboráiktól tudták, hogy senkit sem lehet

ugyanazon vétekért kétszer... No, összeült a tanszékcsoporti tanács öt professzora: Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök és Péntek. Hétfő a diákok követelését kerek perec antimarxis- tának minősítette, Kedd szerint az ilyen mozgolódásokban hátsó gondolatok bizseregnek, az elkötelezetten párton kívüli Csütörtök prae-akadémikus visszautasította a tanügyi báránybőrbe búvó pártellenes farkaskodást. Péntek ’88 rebellis szellemében tanácsolta: meg kéne nézni, mi az igazság a tanulók kérésében, s vélte: tán lehet értelmes kompromisszumot kötni velük, hogy a tanári tekintély is megmaradjon, és a deákok is tanuljanak valamit.

Szerda professzor összefoglalta az elhangzottakat — egyhangúnak minősítvén a tanácskozást. Péntek professzor tiltakozott, hogy ő társaival nem értett egyet, hanem a diákok felé hajlott. Magyarán nem azt mondta, amit kollégája a szájába adott.

Szerda tanár szemöldöke a magasba szökkent.

— Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára, miért baj az, Jancsikám?

Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja!

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás Tiszán innen, a parkolón túl, a fövenyes strand előtt terjengett egy kis terecske, hol kilencféle árusok üdítgették a maguk hasznára a nekihevült fürdőzőket. A bódék és nyárfák árnyalta terecske bejáratát fehérrel vágott, kerek, piros Kresz-tábla óvta az autósoktól: a strandig az utolsó tizenkét métert tegyék meg már gyalog.

No, ugyan óvhatta!

Óvta egy környezetvédelmi őr is, aki a tilosba hajtókát szorgosan bírságolgatta: a maga hatáskörében háromszáz forintokkal. Egyszer, amint éppen egy piros Ladazsiga ablaktörlője alá

dugta a cédulát, mit látott, mit nem? Belül, a műszerfal műbőr bontására ki volt tűzve, szépen, időrendi sorban a tegnapi bírság és a befizetést igazoló csekk, a tegnapelőtti, az azelőtti, és egy takaros tűpárnában bevetésre kész gombostűk várakoztak.

Ebből ti, akik még nem tudjátok, most megtanulhattátok, hogyan mulat egy magyar úr.

Néma gyereknek az e’társ mondi a nevét

Éccé a bulgárok még a magyarok értelmes határvillongás helyett doppingversénybe kezdtek. Ösmerik, sport: békapko- dik a legények a titkos izombogyókat, aztán gyúrik a temérdek vasakat, ki bír nagyobbat. No, hun a bolgár bírt, hon a bulgár. A magyari alig-alig, mer’ tugy- gyuk, gyütt a laboros, vette a pisit, és úgy kiválogatá belülié a bogyót, mint kotlós a piros kukoricát.

így nem méhetétt soká. A szemfüles magyari edző végre kilesé a csalafintaságot a függöny hasadékán: hogy a bulgár vasgyúró a világcsúcs után menten a rejtékhely pamlagjára dűl,