Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-08 / 292. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 8., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Árak, bérek — 1989 Lássuk be: a bérből és fizetésből élők már becsületszóra sem hiszik el, hogy az idén — a tervezett 15 százalék helyett — 17 százaléknál megállítható a fogyasztói árak növekedése. (Lehet, hogy megállítható, ám ettől függetlenül a közhangulat még nyugtalan és ez nem mellőzhető politikai jelenség.) Azt meg végképp nem hiszik el az emberek, hogy jövőre az ideinél kisebb — rossz esetben is azonos — mértékű lesz az infláció, s hogy az idei, mintegy 10 százalékos reálbércsökkenés helyett esetleg meg- űsszuk 6 százalékkal is. S mert az ilyen előrejelzéseknek — megfogalmazóikon és hirdetőikön kívül — úgyszólván senki nem ad hitelt, jobb lenne már most felkészülni arra, hogy az elkövetkező hetekben is, de még inkább januártól alighanem soha nem tapasztalt bérnyomás nehezíti a pénzügyi restrikció híveinek és gyakorlóinak dolgát. Ami az év végéig előttünk lévő néhány hetet illeti: előre kiszámíthatatlan, ám minden bizonnyal hirtelen megugró bérkiáramlás várható. Egyrészt az úgynevezett „bázis” javításának szándékával, s ha másként nem, akkor esetleg az eddiginél is jelentősebb létszám- csökkentési akciókkal. (Ez útóbbi nem feltétlenül jelenti a tömeges elbocsátásokat. Sokkal inkább azt, hogy az éppen esedékes nyugdíjazásokkal megüresedett állásokat nem fogják betölteni.) Másrészt — és ez máris jellemző — mindenütt, ahol az átlagbér-szabályozás elvei érvényesülnek, ismét jellemzővé válnak a létszámhígítási törekvések. S arról se feledkezzünk meg, hogy éppen mostanság válik esedékessé azoknak a pénzeknek a kifizetése, amelyek a bérklubfelté- teleket maradéktalanul teljesítő vállalatoknak járnak. (Igaz: úgy hírlik, hogy ez utóbbira az állam- igazgatásnak elkülönített kerete van, ám a kiáramló vásárlóerő szempontjából tökéletesen mindegy, hogy végül is milyen címkéjű számláról történnek a kifizetések.) És persze az sem feledhető, hogy éppen a közelmúltban történtek — és ugyancsak milliárdos nagyság- rendű — központi bérintézkedések, megint csak a vásárlóerő mennyiségét növelve. Az esetleges félreértéseket elkerülendő, nyomatékosan kell hangsúlyozni, hogy nem a bérek emelése ellen emelek szót; mindezt csak azért említem, mert egyelőre még nagy kérdés — bár korábbi és hasonló vállalati akciók következményeit ismerve talán nem is olyan rejtélyes kérdés —, hogy minderre miként reagál majd a gazdaságirányítás és jelesül a pénzügyi kormányzat? Nem lenne meglepő, ha a vállalatok nagy hirtelen szembetalálnák magukat egy új, bázisnövelési szándékaikat határozottan blokkoló szabállyal. Végtére is: az államigazgatás ez ügyben nem mondható gyakorlatlannak... Netán még az is előfordulhat, hogy az utolsó pillanatban rántanak elő olyan monetáris eszközöket, amelyek bevezetésével azonnal és — a vásárlóerő-csökkentés szempontjából — sikerrel ellensúlyozhatok a várható béremelések. (Közéjük értve természetesen a már említett és nemrégiben elhatározott központi, részben költségvetési fedezetből, részben pedig a vállalatok saját számlájára történő béremeléseket is.) Minden esély megvan tehát arra, hogy a jövőre esedékes inflációs iszapbirkózás már a legközelebbi napokban megkezdődik, s egyelőre még sejteni sem lehet, hogy ez hova vezet? A kormányzat persze okkal hivatkozhat — ismét s ezúttal bérügyben — a nagyon megfontolt, a nagyon mértékletes vállalati magatartásra. Reménykedhet abban is, hogy a jövő évi szabályozásba épített — most már egyébként alig fölismerhető — fékek és korlátok elegendőek és kellőképpen erősek lesznek a vállalati bér- gazdálkodás kordában tartásához. De mi történik akkor, ha mégsem? Ha a vállalatoknál mégis engedni kényszerülnek az elementáris erejű társadalmi bérnyomás- nak, amit most már erősen támogatnak a szakszervezetek is. És végül is okkal, mert a jelenlegi bér- és kereseti viszonyok most már nemcsak további fogyasztás- és általában életszínvonal-csökkenéshez, de rövid távon végzetes következményekkel fenyegető, zuhanász- szerű teljesítménycsökkenéshez vezetnek. " Mi lesz akkor, ha a kormányzat konzekvensen tartja magát ahhoz a meghirdetett álláspontjához, miszerint nem óhajt részt venni a konkrét bérmegállapodásokban? Azaz, legyen az egyezkedés a Kamara és a szakszervezetek dolga. Ám ha ők netán nem ismernének mértéket — vagy mértéktartó megállapodásaikat éppen a vállalatok nem tartanák be —, akkor szükségképpen jönnek a szigorúan alkalmazott monetáris eszközök, a likviditást szűkítő intézkedések, a fogyasztói áremelések. És mi történik akkor, ha a felemásra sikeredett béregyeztetési rendszerben vég nélküli tárgyalások kezdődnek-a munkaadók és a munkavállalók között, s az általános tanácstalanságot, no meg a bérből élők számára elviselhetetlen időhúzást megint csak robbanásszerűen megnyilvánuló társadalmi követelések hatására kell befejezni: vagy értelmetlen — mert a teljesítményösztönzést veszélyeztető — kompromisszummal, vagy pedig tehetetlenül bedobva a gyeplőt. Ez egyúttal a korlátlan és ellenőrizhetetlen béremeléseket is jelentené, és persze az azon nyomban fölgyorsuló, egyszersmind kezelhetetlen bérár-spi- rált. Ez ügyben idejekorán elhangzottak az első és aggódó figyelmeztetések, mondván, hogy a gazdaság nincs abban az állapotban, hogy máris és nagy hirtelen megengedhető lenne a vállalati bérszabályozás számottevő lazítása. Ám a nem is jelentéktelen bérliberalizálás időközben eldöntetett, visz- szalépésre alighaJehet számítani, így aztán marad a kérdés, hogy vajon mire alapozza a kormányzat azt a meggyőződését, hogy 1989- ben az ideinél elviselhetőbb, de legföljebb az ideivel azonos mértékű infláció várható? Másképpen fogalmazva: szabad-e egyáltalán ilyesmit ígérni akkor, amikor mégiscsak fennáll a veszélye annak, hogy az ideinél is magasabb inflációs rátával kell majd bajlódnunk, ne adj isten, olyannyira meglódult inflációval,' hogy emiatt viszonylag rövid idő múltán esetleg fel kell adni a bérliberalizálási törekvéseket. (Gyakorlatilag ez történt 1985-ben, az akkori bérszabályozással.) Rövid az idő, de talán annak újragondolásához még mindig elegendő, hogy vajon különösebb veszélyek nélkül működtethető-e az a bérmegegyezési mechanizmus, amely egyébként a valóságos bérmegegyezésnek mindössze csak alig felismerhető torzója, vagy jobb lenne máris belátni — és inkább most, mint később vállalni —, hogy ez a bérliberalizálás nemcsak torzszülött, de félő, hogy köz- veszélyes is. . Mert ha ez csak későn derül ki és megint csak kapkodó intézkedésekhez — esetleg egy drasztikus bérstophoz — vezet, akkor magyarázatként legföljebb csak az marad, ami az egyik kormánytisztviselő szájából az idén augusztusban a benzin árának váratlan emelésekor már elhangzott, hogy tudniillik: „Az ígéret nem úri becsületszó, amit tűzön-vízen át be kell tartani." És ez egyúttal a kormány hitelének erős megtépázását jelentené az összes előre sejthető, ám végül is beláthatatlan bonyodalmakkal együtt. Vértes Csaba Előnyök és követelmények A Finommechanika és a bérklub Aligha túl sok olyan termelési egységet lehetne felsorolni manapság, ahol a dolgozók maradéktalanul elégedettek lennének a fizetésükkel. Persze a legtöbb helyen maguk a vezetők sem boldogok akkor, amikor azt kénytelenek elmondani a munkásaiknak, hogy emelnénk mi a pénzt, emelnénk szívesen, csak hát miből és hogyan. Hiszen a szabályozók, és a többi és a többi... Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a különféle cégek minden lehetőséget megragadnak annak érdekében, hogy ezen az áldatlan állapoton változtassanak. Nos így tettek a Heves Megyei Finommechanikai Vállalatnál is. Hogy mivel próbálkoznak, s hogy milyen reményektől vezérelve? Erről beszélgettünk dr. Gál János gazdasági igazgatóhelyettessel. — Mire vállalkoztunk? — kérdi. — Nem másra, mint árra, hogy tagjai leszünk a bérklubnak. Az erre vonatkozó pályázatunkat az idén január 13-án küldtük el az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalhoz, de előtte már jeleztük részvételünket a HVDSZ központjának is. Az ÁBMH már január 21- én vissza is igazolta a dolgot, majd később jött tőlük egy levél, miszerint a gazdálkodásunkat úgy minősítették, hogy alkalmasak vagyunk erre a tagságra. Az idei esztendő első hat hónapjában sikerült megfelelnünk az előírt kritériumoknak, s erről értesítettük is őket. — Milyen megfontolások alapján döntöttek úgy, hogy belevágnak ebbe az egészbe? — Először is azt kell leszögeznem: valamennyien úgy ítéltük meg, hogy alkalmasak vagyunk a rendkívül komoly követelmények teljesítésére. Mi következik ebből? Ha ez tényleg így is lesz, akkor módunk nyílik arra, hogy dolgozóink nagyobb teljesítényét honorálhassuk. Tudni kell ugyanis, hogy 1988-ra — a központi keresetszabályozás értelmében — csupán 2,5 százalékos bérfejlesztésre lenne lehetőségünk. Optimális ese'tben viszont ennek egy szerényebb mértékű meghaladására is gondolhatunk. De csakis akkor — s ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni —, ha minden vonalon azt produkáljuk, amit előzetesen megfogalmaztunk. — Mik is pontosan ezek a sokat emlegetett követelmények? — Hadd ismertessek egyet-kettőt a teljesség igénye nélkül... Szó van itt mindenekelőtt a tőkés export számottevő növeléséről, továbbá az állammal, a bankokkal, a hitelezőkkel szembeni pénzügyi dolgok rendezéséről, méghozzá az esedékességtől számított 30 napon belül. Ezeknek eddig — igaz, hogy komoly erőfeszítések révén — megfeleltünk. Aztán az sem mellékes, hogy terrmékeink árát nem emeltük, még annak ellenére sem, hogy szálh'tóink az alapanyagok árával nem így cselekedtek. Mi tehát drágábban szereztünk be egyes „kellékeket”, de a különbözeiét nem igyekeztünk érvényesíteni a mi áruinknál. Meg kell még je' gyeznem azt is — hiszen ez is szempont —, hogy a vagyonarányos nyereségmutató miatt sem kell szégyenkeznünk. S fő célunk tehát az — ismétlem —, hogy embereinknek többet adhassunk. S ha pedig nagyobb a nyereségünk, akkor az elkövetkező esztendőben több forintot fordíthatunk’ a fejlesztésekre is. — Gondolom, az idei év nem túlzottan könnyíti meg a helyzetüket. .. — Ez abszolút igaz. Huszonkét esztendeje vagyok már a vállalatnál, de ennél nehezebb hónapjaink még nem voltak. Maga a bérklubban való részvétel is olyan tennivalókat állított elénk, amelyeknek az elvégzésére az összes energiánkat mozgósítanunk kellett és kell. Szabadjon utalni a már említett két területre, azaz a tőkés exportra, illetőleg a pénzügyi teljesítésekre... Az előbbi, vagyis a kivitel fokozása roppant széles körű piaci munkát igényelt tőlünk. Az utóbbival kapcsolatosan viszont az a helyzet, hogy szinte nap mint nap figyelnünk kell a bevételeket és a kiadásokat, nehogy véletlenül előforduljon, hogy valahová nem fizetünk időben. Ez ugyanis olyan „hibapont” lenne, amelyik veszélyeztethetné az egész ügyet. Tény az is, hogy a feladatokat, az eredményeket hónapról hónapra értékeljük a vezetői megbeszéléseken. — Kérem, szóljon egy-két §zót az akadályokról is.:. — Az alapanyag-ellátás anomáliái országosan is jelentkeznek, minket is sújtanak, igaz, nem olyan erősen, mint esetleg másokat. Sokkal inkább negatívan hat az, hogy az egészségügyi intézmények — kórházak, rendelőintézetek stb. — pénzforrásai meglehetősen szűkösek, márpedig ők a fő vásárlóink. Ez a legfőbb oka annak, hogy a nagykereskedelem például már lemondott néhány, az idei évre szóló megrendelést is. Különösen az orvosi bútorokra érvényes ez a megállapítás. Mindennek ellensúlyozására tovább kell keresnünk- kutatnunk a piacon, hiszen a kapacitásokat feltétlenül ki kell használnunk. — Az előbbiek során utalt arra, hogy az időarányos tőkés export az eredetileg elképzeltek szerint alakul. Vannak-e új partnereik? — Igen, méghozzá a svájci Syntes cég, amelynek csontcsavarokat szállítunk, az idén mintegy 30 ezer darabot. De ezen túlmenően megmaradtak a régi ügyfeleink is. — Mennyire motiválja az itteni vezetőket, munkásokat az, hogy a vállalat tagja a bérklubnak? — Nézze, az itt tevékenykedők valamennyien tudnak erről, hiszen már a kezdet kezdetén tájékoztattunk mindenkit, ismertettük a feltételeket, a várható nehézségeket, de — természetesen — a lehetséges előnyöket is. Azóta is rendszeresen informáljuk a történésekről a vezetőket, akik továbbadják a hallottakat a beosztottjaiknak. Úgy vélem, a gárda számára mindez igen nagy hajtóerő. — Ha már az előnyökről esett szó... Vannak már konkrétumok? — Ha a béremelési lehetőségekre gondol, akkor azt kell felelnem, hogy eleddig még ezeket nem használta ki a vállalatunk. Elsősorban azért, mert itt az egész év eredményessége a tét, vagyis a decemberi mutatók ismeretében határozhatunk. A világért sem szeretnénk előre inni a medve bőrére... — Optimista? — Nem is tudom, mit mondjak erre... Annyi és annyi buktató van manapság a gazdasági életben, hogy szinte lehetetlen jósolni. Maradjunk annyiban: mindnyáján nagyon szeretnénk, ha nem váltanánk kudarcot.. (sárhegyi) Egy a sok közül A Hatvani Városszépítő Egyesület kezdeményezése, amely értékelő vizsgálódás ösz- szegzéseként a gondozott, kicsinosított családi és társasházak tulajdonosait, lakóit elismerésben részesíti: mindinkább célravezető. Mert ahogyan Juhász Ferenc, az egyesület elnöke kifejtette, a rendszeres szemlék, városkerülő séták visszamenően azt igazolják, hogy a lakosság körében egyre szaporodik azoknak a száma, akik tavasztól tavaszig rendben tartják házukat, azok környezetét, s fáradságot nem kímélve parkosítanak, virágokkal és bokrokkal veszik körül lakóhelyüket. Hogy ez az egyesületi elismerésnek, az otthontulajdonosoknak juttatott díszokleveleknek a javára írható?Ez senkit nem foglalkoztat. Sokkal fontosabb, hogy az egyre szűkülő anyagi keret nem veti vissza a városszépítő akciót, nem gátolja az egyesületi munka kibontakozását. Juhász Ferenc az idei értékelés befejeztével is csaknem tucatnyi utcát sorolt fel, ahol tetszetős házak, gondozott közterületek sorjáznak. Ennek megfelelően a „Takaros lakóház, gondozott környezet 1988” mozgalom idei leg- jobbjaiként az Arany János, a Dembinszky, a Hegyalja, az Ifjúság, a Kertész, a Kastélykert, a Kölcsey, a Tabán, a Tízeshonvéd és a Vár utcák érdemelték ki a Városszépítő Egyesület oklevelét. Ám hogy ne kelljen rangsorolni, név nélkül közöljük sok közül az egyik ház utcai frontjának fotóját, azzal a megjegyzéssel: amilyen a külső olyan általában mindenütt a gondos házigazdák, illetve a társasházlakók belső környezete is. Példájuk pedig — bízzunk benne! — mind több követőre talál a reánk következő esztendőkben. Dollárbevételét stabilizálja új üzeme segítségével a DKV Már teljes üzemben működik Százhalombattán a Dunai Kőolajipari Vállalat új hidrogén-floridos alkilező üzeme. így befejeződtek a két évig épült technológiai lánc munkálatai, amelyek számítógép-vezérlésűek s magas oktánszámú, speciális benzin előállítására alkalmasak. Segítségükkel a vállalat évente 70 ezerlonnával növelheti az exportpiacon keresett ólommentes benzin termelését és ellensúlyozhatja az egyéb benzintermékeinek világpiaci áremeléséből származó elmaradt bevételt. (Fotó: Krista Gábor — MTI)
