Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

8. SPORT NÉPÚJSÁG, 1988. december 31, szombat Egy fiú a házból („Ötkarikás” történet) Mire elég nyolc és fél óra? Szinte hallom az ezerféle választ. Mint például olyanokat, hogy el lehet olvasni egy kisregényt, ki­pihenheti magát az ember, ké­nyelmesen megjárhatja az Eger — Budapest utat és még vásárol­hat is a fővárosban, vagy éppen a villámkezű hölgyek akár két pu­lóvert is megkötnek. Hadd ne so­roljam tovább a tippeket. Van vi­szont egy lány, aki mindenkinél különb dologra képes ez alatt az idő alatt. Hogy mire? Lefut száz kilométert. Ám, hogy pontosak legyünk, Fehér Enikő, a Gyön­gyösi SE atlétája a legutóbbi, Santanderben megrendezett szupermaratoni világbajnoksá­gon 8 óra 34 perc alatt teljesítette a már említett távot. Találkozásunkkor először a spanyolországi vb-ről faggattam. — Talán meglepő, de 26 éve­sen én voltam a legfiatalabb résztvevő. A célba 389-en ér­tünk be, az eredményhirdetéskor a nők mezőnyében engem szólí­tottak harmadikként a dobogó­ra, az abszolút értékelésben pe­dig az ötödik lettem. A verseny legemlékezetesebb szakasza az a húsz kilométer, amelyet az At­lanti-óceán mentén jelöltek ki a szervezők. — Hogyan osztottad be a 100 kilométeren az erődet? Egyálta­lán beszélhetünk taktikáról? — A rajt előtt résztávönként a fejemben lefutottam a versenyt. Előre megterveztem, hogy mi­lyen tempót diktálok magamnak, illetve menet közben az érzéseim­re hagyatkoztam. „Élesben” hat­van kilométernél jelentkezett a fi­zikai, úgy 80-85-nél pedig az ide­gi fáradtság. Innentől kezdve egy belső hang szinte megállás nélkül mondta, hogy nem sok van hátra, nem sok van hátra... Egyébként már az edzéseken is úgy készül­tem, hogy ne ijedjek meg ettől a százezer métertől. — A konkrét ráhangolás meddig tartott? — A verseny előtt három héttel már csak erre koncentráltam. Az első hét még javában a futással telt el, a másodikban már lélekta­nilag készültem a világbajnok­ságra, a harmadikat pedig teljes egészében a pihenésnek szentel­tem. Mivel tudtam, hogy mikor lesz a rajt, ennek megfelelően alakítottam ki a napirendemet, hiszen ilyen apróságokon is sok múlhat. — A regenerálódás egy ilyen, vagy akár egy „szimpla * marato­ni után mennyi időt igényel? — A folyadékveszteséggel együtt 5-6 kilóval nyom keve­sebbet a mérleg a versenyt köve­tően. Egy hétig valósággal szen­vedek, amíg visszaállok a rendes kerékvágásba. Hál isten, az ízü­leteim még remekül bírják, csu­pán a szezon végére fáj egy kicsit a térdem és a derekam. Meg sze­retném ragadni az alkalmat, hogy köszönetét mondjak dr. Basa Antalnak, aki figyelemmel kíséri az esetleges kisebb sérülé­seim gyógyulását és kint volt ve­lem a világbajnokságon is, ahol menet közben kontrollálta, hogy rendben van-e a szervezetem. — Még aznap, hogy hazaér­keztetek Spanyolországból, ke­restelek szülőfaludban, Gyön- gyöstarjánban, de meglepeté­semre, nem voltál otthon. Ki­mentéi a környező erdőbe egy ki­csit mozogni. Más ember ágynak esik, ám te... — Ó, velem gyakorta megesik ez. Akkor például kocogtam egy könnyű tizenkét kilométert, s utána éreztem jól magam igazán. Ha lefeküdtem volna, biztos csak forgolódok az ágyban, így vi­szont kipihentem magam. Most, ősszel voltunk Innsbruckban és ott is hasonlóképpen cseleked­tem a 13 órányi zötykölődés vé­gén. Melegítőbe bújtam és irány a természet. — Hogyan jössz ki az autó­sokkal? — Sehogy. Nem tudom, hogy mi, az út szélén futók, kinek ár­tunk, de állandóan cikiznek a ve­zetők, dudálnak, mutogatnak, miegymás. Ez is tipikus magyar vonás, olyan sofőrbetegség. — Egy világbajnoki bronzér­mesnek mekkora sikere van Gyöngyösön vagy épp Turján­ban? — Nem hiszem, hogy vete­kedhetnék a harmadosztályú labdarúgókkal... De azért sokan felismernek, sőt, a városban még autogramot is kértek már tőlem. — Sportlapunkban megjelent a hazai atlétanők versenyszá­monkénti rangsora. A maratoni futók között a tizedik vagy. Én a helyedben elégedetlen lennék ez­zel a besorolással. Te hogyan mérlegeled az ez évi teljesítmé­nyedet? — A sors fintora, hogy az idén nem tudtam megfutni az első osztályú szintet. Már az idény­nyitón, Szegeden szerettem vol­na „átlépni a választóvonalat”, de nem jött össze. Marseille-ben, ahol ugyan megszereztem a győ­zelmet, karnyújtásnyira voltam a minősítéstől, de írd és mondd, 38 másodperccel kicsúsztam az idő­ből. Ez annyit jelent, hogy kilo­méterenként hét tizeddel kellett volna gyorsabban szednem a lá­baimat. Szerintem ez legalább olyan vékonyka hajszál, mint ami Güttler Karcsit választotta el az olimpián az aranyéremtől. Ami a külföldi szereplést illeti, közel annyit utazhattam, mint tavaly, és közel olyan eredmé­nyesen is tértem haza egy-egy maratoniról, mint 1987-ben. Az egyesületi rangsorban Csépe Gabi mögött továbbra is tartom a második helyem. — A jövő esztendei kilátások? — Már javában készülök 1989-re. Többek között kaptam egy Párizsba és egy Egyesült Ál­lamokba szóló meghívást, ami­nek szeretnék eleget tenni. Azt kívánom magamnak, hogy sérü­lésmentes év elé nézhessek, s még véletlenül se gátoljon olyan buta baleset, mint néhány hete, amikor a vitrinüveg szétvágta a térdemet. És hát az se lenne megvetendő, ha ezúttal sikerül­ne megfutnom az első osztályt! Budai Ferenc Az egyik egri — lajosvárosi —, tizenkét lakásból álló, négyszin­tes épület lakói a békés egymás mellett élés jegyében, tizenöt esztendő alatt sok mindent meg­tudhattak egymásról. Legtöbbet talán éppen a gyermekekről, akik az óvodás-, de főleg az isko­láséveket már ebből a lakótelepi lépcsőházból startolva teljesítet­ték, illetve törlesztik még ez irá­nyú kötelességeiket. Nehéz lett volna bárki számára eltitkolni — vélhetően nem is akarta senki — hogy az adott csemete milyen ér­deklődésű, milyen szakmát ta­nul, milyen közép- vagy főisko­lára jutott be, zenél vagy sportol szabad idejében. A túlzás nélkül jónak minősíthető átlagból a szö­uli olimpián toronymagasan ki­emelkedett az egyik. Tudta min­denki, hogy Sike András neve már évekkel ezelőtt túljutott nemcsak Eger város, hanem az ország határain is. Közismert volt az is, hogy a junior világver­senyek érmei után ez év tavaszán már a felnőtt EB-n is szerzett egy bronzot az 57 kg-os birkózó. Ar­ra kimondatlanul is számítottak a lakótársak, hogy az ötkarikás játékokon szintén becsülettel helytáll majd a ház — időközben, a fővárosba került, a sok elfog­laltság miatt esetleg havonta ha­zalátogató — ifjú titánja. A do­bogó megközelítését is nagy elis­merés, gratuláció követte volna, az aranyérem, az olimpiai bajno­ki cím azonban egyszerre izzóvá tette a Sike család körüli légkört. Akinek lehetősége volt, már a délelőtti, televíziós közvetítés után azonnal kifejezte jókívánsá­gait és nem csekély örömét az érthető izgalmakat átélt család otthon lévő tagjainak, a délutáni órákban azonban szinte mozgás­ba jött az épület. Fokozatosan tudatosult a lakókban a dolog nagyszerűsége. Volt abban vala­mi semmihez sem hasonlítható, egyébként felemelő érzés, hogy a ”mi fiunk ’’világra szóló sikert ért el. Sikiéktől a három közül a leg­kisebb, elszánt és következetes munkája nyomán elkerült a világ távoli részében szerencsét pró­bálni, és most nevét kopogják a telexgépek, ismétlik az örömhírt a rádióban és majd ismétlik az egészet este a tv-ben. Ez utóbbi alkalomból gyűlt össze egy ven­dégkoszorú Sikéék lakásában, ahol ’’nyugodtan” végig lehetett nézni azt, amit mindenki tudott. Csillogó, majd meghatottságtól elhomályosult szemekkel láthat­ták az egybegyűltek a két nagyí­vű dobást, melynek következté­ben nem volt mit tennie a bolgár Balovnak. Képzeletükben szí­vükre ölelhették a féktelen örö­mében zabolátlanul ficánkoló Bandit, aki csókolta a szőnyeget, csókolta az aranyérmet, lengette a magyar zászlót. A boldogság mámorító érzése teljesedett ki a technika jóvoltából, s közben le­hetett a győzelemre koccintani. Egerben egy lakás szobája és a szöuli Szagmu sportcsarnok szinte egyet jelentett azokban a pillanatokban. A lakótársak és barátok egy fi­út ünnepeltek a házból. Egy fiút, aki szeptember 22. óta az él­ménybeszámolók során elmond­ta talán több, mint százszor, hogy milyen volt az olimpia döntője, milyen érzés a dobogó legmaga­sabb fokán állva hallgatni a Him­nuszt és látni az árbocon felkúszó nemzeti lobogót. Kisebb és nagyobb közössé­gek, de az ország egésze számára jelentett felejthetetlen sportél­ményt a magyar szempontból várakozást messze felülmúló 1988-as nyári olimpia. A sport barátainak, benne a magas szintű teljesítmények eléréséhez min­den áldozatra képes versenyzők és szakvezetők tisztelőinek szí­véhez nőtt a szöuli olimpia esz­tendeje. Ezért is fájóbb kissé, hogy túlhaladt rajta az idő. F. B. Mezey, a negatív hős Bicskei Bertalan kezében a karmesteri pálca Alig fél év telt el azóta, hogy július 15-én Mezey Györgyöt ne­vezték ki a magyar labdarúgó­válogatott szövetségi kapitányá­nak, pénteken újból kapitánya­vató és -bemutató sajtóértekez­letre hívták az újságírókat az MLSZ-be — az utóbbi két és fél évben immár hatodszor. Noha hivatalosan eddig még nem je­lentették be, senki előtt sem volt kétséges, hogy Bicskei Bertalan, a Bp. Honvéd eddigi szakvezető­je lesz a magyar labdarúgás 41. szövetségi kapitánya. A sajtótájékoztatón ott volt Varga Miklós és Tisza László, az MLSZ irányító triumvifátusá- nak két tagja, Czékus Lajos főtit­kárhelyettes, Rácz Gyula, a fe­gyelmi bizottság vezetője és ter­mészetesen Bicskei Bertalan. Bevezetőjét azzal kezdte Varga Miklós, hogy nem ilyen jellegű évzárót képzelt el, őt is és az MLSZ teljes apparátusát meg­lepte Mezey György lemondása. December 20-án kapták a meg­bízatást, hogy kiválasszák az új kapitányt, s miután több személy- lyel tárgyaltak, Bicskeire esett a választásuk. Szavait azzal zárta, hogy köszönettel tartoznak a Bp. Honvédnak, amiért szabaddá tette az edzőt. Bicskei „székfoglalójában” azokra a kérdésekre próbált meg válaszolni, amelyek ilyenkor a közvéleményben felmerülhet­nek. — Hogy miért vállaltam el a felkérést? — mondta. — Nem le­het olyan nehéz helyzetben a magyar labdarúgás, hogy ne je­lentsen nagy megtiszteltetést a szövetségi kapitányi tisztség. Olyan szaktekintélyek örökébe lépek, mint Baróti Lajos, II- lovszky Rudolf, Sós Károly, La­kat Károly, Mészöly Kálmán, vagy éppen közvetlen elődöm: Mezey György. Céljai között — amolyan programbeszédként — az újdon­sült kapitány az európai közép­mezőny megközelítését jelölte meg, de csak a válogatott, nem pedig a klubok számára. Mint mondta, egyesületi szinten még ez is csak illúzió lenne, ott ugyan­is jóval nagyobb a lemaradás. A vb-selejtező csoportból való to­vábbjutás esélyeiről így véleke­dett: — Túl a sorozat egynegyedén, a reális esélysorrend a követke­ző: Spanyolország, Írország, Magyarország, Észak-írország, Málta. Csak annyit mondhatok, jó lenne egy hellyel előrébb lépni ezen a képzeletbeli ranglétrán. Az új kapitány — mint mond­ta — 48 játékossal számol a válo­gatott keret — illetve keretek — összeállításánál, nem számítva azokat, akik ellen jelenleg rend­őrségi eljárás folyik. A tervek szerint az „A”-keret január 28- án utazna jugoszláviai edzőtábo­rozásra, a névsort egy héttel ko­rábban hirdetik ki, ugyanakkor, amikor Bicskei kijelöli segítőtár­sait — az edzőket, az orvost, a gyúrót — is. A sajtóértekezleten Mezey György neve is szóba került — negatív értelemben, ami megle­hetősen visszatetsző, hiszen jog­gal vetődik fel a kérdés, hogy mi­ért már csak utólag róják meg. Először Varga Miklós utasította vissza azokat a kritikákat, ame­lyekkel Mezey a sajtóban illette az MLSZ-t, majd Tisza László — aki megerősítette azt a hírt, mely szerint megválik a triumvirátus­ban betöltött posztjától— mond­ta azt, hogy szíve szerint több­ször is fegyelmit adott volna Me- zeynek, ha nem érzi ennyire át­menetinek pozícióját. Élőször azért, amiért nem volt hajlandó megbeszélni hosszú távú prog­ramját más szakemberekkel, má­sodszor pedig azért, mert a bun­daügy megvitatásától, mint egy előkelő idegen, teljesen elhatá­rolta magát. Tisza — „civilben” az OTP vezérigazgatója — még túlzott anyagiasságát is felrótta Mezeynek, csak az a kérdés, mi­ért nem tette meg ezt korábban a nyilvánosság előtt? Mindenki formában Megesett a csoda, sikerült lencse­végre kapnunk Szántó György fotóriporterünket, amint alig tit­kolt büszkeséggel mutatja fel éle­te legnagyobb fogását. Mivel híve a rendszeres testedzésnek, egy olyan sportágat választott, ami szegről-végről férfiasnak is mondható. De hogy nemcsak a pecázáshoz ért, tanúsítják azok a gömbölyded formák (POP-sik) amelyeket egy óvatlan pillanat­ban a Hungaroringen örökített meg. Ehhez csak annyit: a mi for­mánk se legyen rosszabb jövőre. Végezetül, hogy teljes legyen a kép, — pláne így, szilveszter tájé­kán — a szalóki tónál nyáron ké­szült felvételt is előszedtük a fiók mélyéről. A fedetlen keblű höl­gyek ígéretet tettek, hogy fellépé­sükkel szívesen színesítenék a jö­vő évi Népújság-kupát. Bevall­juk, ajánlatukat fontolóra vet­tük... Fehér Enikő az idei szu­permaratoni világbajnok­ságon bronz­érmet szerzett Száz kilométer — egy szuszra

Next

/
Thumbnails
Contents