Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
6. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 31., szombat Bényei József Hazatérhetsz Köszönd meg a kerítések dadogó ritmusának, hogy olyankor is hazavezettek, amikor szemed világító cserépdarabkái belehulltak a mámor kavargó kútjaiba s a szélütött jegenyefák táncoltak hajukba tűzött csillagokkal — Köszönd az árokparti fűnek, hogy volt párnád, eledeled, tartott árnyékot arcodnak, amikor hosszú útjairól az elégedetlen csodakeresésnek hazataláltál s tétova lábad alig ismerte a falusi fordulókat — Köszönd a torony árnyékának, hogy megbújt alatta egy jászol, amelyben sárga kukoricakóró zizegett s hiába csörgették láncaikat a térdreboruló buta tehenek, csak szemük és orruk fényessége volt hajnali olajosmécsed — Köszönd a krumplisveremnek, hogy mindig megvédett két szem krumplit a fagytól, két kortyy tejet a forróságtól azért, hogy ízüket sose feledd el — Köszönt a kaskötő széknek, hogy borzongatták éjszakai nyugalmad boszorkányos mesék, manók Utassy József: imbolygó surranással, ördögfiókák, lápi li- dércek s hogy adtál az öreg Illésnek egy karaj kenyeret, mert megmutatta hogy táncolnak a holtak Dávid hegedűjére a kikerekedett holdban — Köszönd a mindennapi lélegzetet, a lépés biztonságát, és azt a mozdulatot, hogy meg tudod emmelni kalapod minden ember előtt, aki az útonjárók alázatával rádköszön —, és hogy megtanítottak kezet fogni s azt a nyulat is, amit egyszer kabátja bekötött újjában hozott apád — és köszönj meg mindent, ami vagy, ami voltál, s amivé lesznek a gyermekeid, köszönj meg mindent a kerítésnek és krumplisveremnek, és álmodd azt, hogy feláll a fehér szalmán egy újszülött kisborjú reszkető lábbal, de anyamosdatta tisztasággal és szemében olyan mély a végtelenség, mint a tiedben valamikor, amikor útnak indulták s azt hitted, legalább meghalni hazatérhetsz... Torkom sivatagát látva dohogsz-e, Noé, te vén hordótulajdonos, te?! lm, itt vagyok. Kilétem ne tudakold. Ragyogtass az asztalra egy kupa bort! Lobogók után loholtam, lihegtem: selymek bolondja, suhogva siettem. Bár ballagtam Tóth Árpád: volna veled a hegyre: tőkék remetéje, te jóöreg, te. Oda hitem, oda minden reményem: a poharat szorítom csak keményen. Csupa csillag ez a világ, csupa hold. Tündököltess elém hát egy kupa bort. Újév reggele Véget ért a Szilveszter-éji szendser. Felkelne az ember. De nem mer. Mert jön a kenetes Basszusú szemetes. És jön a gyászos Szopránú gázos. Jön a májfoltos Sarki boltos. Sőt, jön a bordó Orrú levélhordó. Jönni nem restel Hajlongó testtel Uram s parancsolóm: A házmester. Velejön nyájas kibice, A vice. Jő és belém kíván sokat A nő, aki rám mosogat. Jön vidáman a szabószámla, S arcáról a bőr le nem hámla. Győri László: Jön bús, fekete sál alatt A temetési vállalat. S jön az olcsóságmentes Hentes. És buékot nyihogat, ó, Minden páholynyitogató. Fiákeres és ószeres Reámborulnak: ó, szeress! És jön emez, és jön amaz, És jön háromszor ugyanaz. S jönnek tízezren. S ájulton fekszem. S tolongnak vadul Az ágyam körül, S direkt mind az én Újévemnek örül. Nyüzsögnek zsúfolt rendben A széken, asztalon, kredencen És a sézlongon. És keresztül a sok tolongón Hozzám jutni alig tuda A guta. Tél Árkosodik kudarcaim arca, Aggosodik arcomnak kudarca; Kudarcaim úgy vénítnek engem, Estemet is észre kéne vennem. Estemet is? Negvenkét esztendő Nem lehulltom, életemet kezdő. Két kis őszim s nyári pirinyókám Hajnab'tja szürkületi órám. Hegyi lakban álom elalélnom, Falra, mészre ír csak a salétrom E vacokban, amelyet az ánti- Világban még huzatottt a háziúr, a tőke. Nyolcvan év. Azóta Két háború meg egy telerótta. Nem kézjegyek, más jegyek a falban. Életem, te elolvashatatlan! Ó, életem, Mária zuhanvást Próbálja már odabenn az alvást. Késő este. Dolgozott egész nap, Dolgozott, mint énrám ez az évszak, Mint gonoszul rám ez az esztendő: Negyvenkettő, évem negyvenkettő. Nem hull a hó, noha már hullandó. Tétovázik, jár-kél a zimmankó Föl-alá; megy, jőni vissza ismét. Mínuszoktól maródik a festék. Langy égtájat lassúdan kigondolsz. Konyhaajtón hiába a pokróc. Jégvirág ró ablakra krikszkrakszot, Halhatatlan mint ír monogrammot Fecnijére sohase mulandón Sok vendégem: annyi pénzbehajtóm. Hullni kezd, hó vastagul serényen Tollászkodva füstös, ó cserépen. Garral ül rá, noha nem ám oly vad Nyomorában majd, amidőn olvad, Majd midőn a föld felé csüggeszti Vén szárnyát, de az a nap még messzi. Szárnya most még nem csügg az ereszről. Tél van, tél dúl, nem a kikelet dől. Hójövet, te télre vált esztendő, Éltem, te évre negyvenkettő! Negyvenkettő? Mára már negyvennégy. Vers leáll, de nem tesz idő ekként, két esztendeje amit leírtam, Esteledve mért is hajnalitsam? Megbocsájtok immár mindeneknek. Élni, élni, nem halnom. Szeretlek. Bulla Márta rajzai Ilii I lin —IIIIIMim ii IIl i i it Herczeg István grafikái Rózsa Endre: W. S.-neh 1. A LÉTRA A történészek csak a létra fokait kaparják sorra. Ha egy művész belekezd, két végtelen egyenest kutyul össze egyenest, s kész is a létra. Hol az a létra? 2. KI HAL ÉLVE... TANK alá fordul A háborús nemzedék. Nem vittük sokra. Kereszt milliárd marad. A van: volt-nincs pillanat. ... ÉS A GÉSA VÉLEMÉNYE: HAJ KUrta, szén szem. HAJKUrásszuk a zsozsót. HAJ, KUtya élet! 3. ÖRÖK MANÓ Ne keress engem a múltban, nem éltem, el sose múltam, ne kutass engem a mában, nincs-lepke lapul e bábban, tűvé ne tégy a jövőben; s rám lelsz egy fonák-időben, egy soha valóra váltban, el soha nem jöhetőben! Törő István TÉLI NAPOK Ropog a fagy földön, levegőben, prüszkölve kelünk, álmunk beleroppan az éjszakába, annyi nesszel hurcol a sötét; nap nélküli láthatáron leng a pára, hófüggönyt biggyeszt a föld ablakára, s belénk bújik a tél - disznót ölnek, hallom a hörgő tusát, s a fogók ujjongó neszét, meghívást a vacsorához, ily távol semmi sincsen, alvó fák, fagyott tó, hóval behintett utak, melyek nemrég a szívekig értek - a varjak közénk sírják magukat, házak mélyéről vakkantak a kutyák, a sózott, latyakos főutakon toporognak lusta járművek, s a fűtött szobában, hol egész nap ég a villany, már tervezgetjük a tavaszt.
