Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-30 / 310. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 30., péntek Gárdonyi Géza hagyatéka mind ez idáig összeforrt dr. Ko- rompai János irodalomtörténész nevével, ő ugyanis már huszonöt éve foglalkozik az emlékek, írások gyűjteményével, és segítségével az énjeklődők számos újdonságot megtudhattak az Egerben sok évet leélt író munkásságáról. János bácsi neve tehát már elválaszthatatlan Gárdonyiétól, ám nemrégiben rajta kívül más is elkezdett foglalkozni a területtel. Koczkáné Király Júlia az egri Vármúzeum közművelődési osztályán dolgozik, s fél éve ismerkedik behatóbban az „egri remete* munkásságával. Tanítómestere természetesen dr. Korompai János. — A Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán végeztem, s a diploma megszerzése után nem mentem vissza Pestre, mert Egerben mentem férjhez — mondja Koczkáné Király Júlia. Előbb a helyi tízes iskolában tanítottam, s fél éve kerültem jelenlegi munkahelyemre, múzeumpedagógus- irodalomtörténészként. Most is dr. Korompai János a Gárdonyi-hagyaték hivatalos kezelője, ő az, aki folyamatosan megismerteti velem azt. De nem titkolt szándéka, hogy folytassam a megkezdett munkát. Azt szokta mondogatni, hogy ő végigdolgozta az elmúlt huszonöt évet, de kell még száz, hogy a végére érjünk. — Általában mindenki az Egri csillagok című regény kapcsán ismeri meg Gárdonyi nevét, s a legtöbb esetben az ismeretszint itt meg is reked. Ön hogyan került közelebb hozzá? — Természetesen annak idején én is az Egri csillagokkal kezdtem. Aztán legközelebb a főiskolán ismerkedtem műveivel. Magyar szakosként leginkább az új- és legújabb kori irodalmat kedveltem, s ebbe beletartozott Gárdonyi is. Már régebben is foglalkoztatott, hogy esetleg ide kerülök, s tanárként is sokat olvastam tőle. — Nem gátolta az, hogy Gárdonyi sokak szerint középszerű ifjúságiregény-író ? — Azok mondják ezt, akik nem ismerik a munkásságát. Ők terjesztették róla azt is, hogy félművelt néptanító. A hagyaték teljes feltárásának az is célja, hogy megismertessük a nagyközönséggel az ő teljes munkásságát. Koczkáné Király Júlia — Milyen mélyen tudott ez idáig megismerkedni a hagyaték tartalmával? — János bácsival közösen nézzük át az eddig feldolgozottakat. Emellett eddig főleg a gyakorlati megközelítéssel foglalkoztunk, a könyvtárat például már tudom használni. — Hol tart jelenleg a kutatás? — Sikerült János bácsinak leltározni az egész anyagot, sőt néhány kiválasztott részt tudományosan is feldolgozott. Engem a későbbiekben Gárdonyi és a nyelvészet kapcsolata érdekel leginkább. — Nem kellene egy nagyobb csoportnak foglalkoznia a hagyatékkal? — Foglalkozásszerűen nem hiszem. Azonban létre lehetne hozni egy olyan közösséget, amelynek a tagjai érdeklődnek a munkásság iránt. Legmegfelelőbb volna talán az egykori Gárdonyi Társaság újraélesztése. Az viszont mindenképpen öröm, hogy nemrégiben járt nálunk egy fiatal egyetemistákból, főiskolásokból álló csoport, akik Gárdonyi és a misztika kapcsolatáról tartottak előadást. Emellett rendeztünk az íróról vetélkedőt, s így a sok résztvevő diák is tanulmányozta az életművet. — Azt hiszem, azért sem ismerjük Gárdonyit, mert szinte hozzáférhetetlenek a művei. Talán csak az Egri csillagokat lehet megvásárolni... (Fotó: Koncz János) — Sajnos, a Gárdonyi-művek többségének nem jelent meg újabb kiadása az ötvenes évek óta. Rövidesen kapható lesz az így élt Gárdonyi című kötet; amelyik nagy hiányt pótol. A legnagyobb baj az, hogy erre sincs pénz, még helyben sem tudjuk megoldani a könyvkiadást, kiállítások rendezését. — Nem jelentheti ez azt, hogy a hagyaték ismeretlen marad a nagyközönség előtt? — De, attól félek, hogy egyelőre igen. Csak a több pénz jelentheti a kiutat, hiszen egyébként minden adott: emberek, lelkesedés, hatalmas anyag. De remélhetően tíz-tizenöt év múlva, amikor még nagyobb feldolgozott anyag áll rendelkezésre, már a közönség elé lehet tárni valamilyen formában a gyűjteményt. Eredetileg meg akartam kérdezni Koczkáné Király Júliától, hogy milyen új témába akar kezdeni, ha elkészülnek a Gárdonyihagyatékkal. De hát, ahogy hallottuk, ehhez kell még száz év. Az pedig elegendő idő valameny- nyiünk számára ahhoz, hogy számunkra is hozzáférhetőek legyenek a kutatás eredményei. Addigra talán ahhoz is akad pénz, hogy megismerjük annak az írónak a munkásságát, akiről a megyeszékhely egyre több intézményét elnevezik. Addig is: várjunk türelemmel... Kovács Attila Simonyi Imre, Bényei József, Lőrinczy István, Jenei Gyula, Szabó Csaba, Pol- ner Zoltán költeményei — Páskándi Géza történelmi játéka — Koronás kegyetlenek (kisregény) — Csorba Piroska: Botrány Lelketlenben (egyfelvonásos) — Kaposy Miklós: Ami a régebbi rádiószilveszterekből kimaradt — A hatvani számadó és kisbojtárja (monda) — Négyszemközt Faludy Györggyel — A tartalmi fejlesztés béklyói — Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel — Megfejthetők-e tenyerünk „hieroglifái”? Megyénk országos teijesztésű közművelődési folyóiratának ez évi utolsó száma központi gondolatként a mindenkit foglalkoztató stabilizáció, illetve kibontakozás kérdéseit taglalja. Gábor László Lukács Jánosnak, a Politikai Bizottság tagjának, a Központi Bizottság titkárának gyöngyösi látogatásáról számol be. Szalay Zoltán arról tájékoztatja az olvasókat, hogy Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter miként vélekedik a bírákról, bíróságokról és a jogalkotásról. Dr. Kovács János, a szerkesztőbizottság elnöke közoktatásunk gondjait, ezeken belül a tartalmi fejlesztés béklyóit körvonalazza. Barta Imre közgazdasági gondolkodásunk fejlődéséről ír. Szüle Rita arra keres választ, hogy megfejthetők-e tenyerünk „hieroglifái”? Változatos az irodalmi anyag is. Simonyi Imre, Bényei József, Lőrinczy István, Jenei Gyula, Szabó Csabá, Polner Zoltán versekkel jelentkezik. Folytatódik Páskándi Géza történelmi játéka: A kiéheztetés. Befejeződik Csorba Piroska egyfelvonásosa: a Botrány Lelketlenben. Kaposy Miklósa régebbi rádiószilveszterekből kimaradt sztorikat fűzi csokorba, Balogh Béni mondája: A hatvani számadó és kisboj- tárja helytörténeti hangoltságú. Misóczki Lajos Faludy György- gyel készített interjút. Pécsi István sci-fi töltésű kisregénye, a Koronás kegyetlenek Szent Margit életének ma is tanulságos mozzanataira utal. Szalatnyay József festőművész a piktúráról Megjeleni a ^evesj Szemle KOZHHtl vlödési folyóirat 4 tartatomból Simonyi Imre, Sényel jőrsef, tärl«e*y István, Jenei Gyűl*. S*aW Ct»ba, Feiner Zoltán versei Pásltáttál tüéza törten«!mi játék* Koronás kegyetlenek ! kisregény! Csorfea Firoska: Sotriny lelketlenben •égffts Ivföoásos) Kaposy Miklós: ■ Amt 3, régebbi Í rááiósxíivnSíter ékből kimaradt T. Ágoston táíalé: Lapaám Koppány Zsolt: Horpasi» mellkason \ Stólogb Béni; A hatvant számadó ét kisbojtárja (mond») Gárdonyi Gáza wmicsak GSre Gábor könyvekkel járóit kostáé * magyar hámor történetéhez Négyszemközt Faludy Györgyét Az igazságSgyi miniszter birákrőf, bíróságokról, jogalkotásról XVI. évfolyam 1988. december vallott felfogását ismerteti. Far- A folyóirat fotóit Bárok kas Anrfrás —többek között —a András, Gál Gábor, Pesti ErGárdonyi Géza Színház bemuta- zsébet és Szántó György készítőit elemzi. ' tette. Kaposy Miklós: Ami a régebbi rádiószilveszterekból kimaradt (Részlet) Az 1976-os szilveszteri műsorhoz tizenkilenc miniszterrel, államtitkárral, miniszterhelyettessel és vezérigazgatóval vettem föl interjúkat. Azt az alapfazont találtam ki, hogy minden intézmény vezetője panaszt tesz valamely, a tárcájához tartozó ügyben. A MÁV vezérigazgatója például a sok vonatkésésre panaszkodott, a könnyűipari miniszter a gyermekbútorokra, a Fővárosi Tanács elnöke az útfelbontásokra, a HKI igazgatója arra, hogy romos a lakása, stb. A posta vezérigazgatójával a telefonbeázásokra akartam panaszkodtatok Szalagon volt már a siráma, beszélgettünk. Közben körülnézek a szobájában és fölfedezek egy, a telefon őskorából való készüléket. — Ez csak dísz, vagy működik is? — kérdezem. — Még hogy csak dísz? — kérdi büszkén. — De mennyire, hogy működik! Idesüssön! Mivel kínálhatom meg? Kávé, konyak, üdítő? — Hát, egy üdítő kávé talán. A vezér fölveszi a telefonmatuzsálemet. — Erzsiké? Kávét a Kaposy elvtársnak! Beszélgetünk. Elmondja fiatalkorát, emlékeit, gondjait, múlik az idő, már az adatbankot is bemutatja, de a kávé még nem jön. Kínlódunk, sztorizunk, elfogy a türelmem. — Ide hallgasson, Horn elvtárs! Nem fontos az a kávé, majd legközelebb megiszom. — Hogyhogy nem fontos? Átnyargal a tróntermén, föltépi az ajtót: — Erzsiké, mi van azzal a kávéval már? — Milyen kávéval? — Hát, amit egy órával ezelőtt, telefonon... — Nem hallottam semmit. Nem is szólt a készülék — hebeg Erzsiké. Hátulról vigasztalom meg, simogatom a vezérigazgató vállát: — Sebaj, Horn elvtárs, bizonyosan beázott a vonal! A századik esztendő S zép, havas, csendes karácsonyt vártunk, de vágyaink nem teljesültek. Viharos északi szél tört ránk, amely esőt hozott hó helyett és megtépázta a betlehemes hangulatunkat. A fenyőfák alatt a gyerekek az idősebbektől meséket hallgattak a régi, szép karácsonyokról, amikor pislogó viharlámpák imbolygó fényében nagy bundákban, Mikulássipkákban taposták maguk előtt a havat és úgy mentek az éjféli misére. — Ezek voltak az igazi, szép karácsonyok! Emberi gyarlóság vagy erény, hogy a múlt mindig megszépül az idők távlatában és fe- lejtődnak a kínok, a fájdalmak, vénségeinkkel együtt lelki tüskéink sem fájnak már annyira, és megszépülnek hajdani szomorúságaink. — Hol vannak a régi, szép idők? Keresgélünk, és mint ahogyan látást adó szemüvegeink dioptriái is változnak az esztendők során, úgy formálja múltunkat ifjúságunk felidézése, olyannyira, hogy vénségünkre már olvasni is tudunk szemüveg nélkül. Csikó Barnabás dédunokájától kaptam levelet a két ünnep között, hogy menjek el hozzájuk Alatkára és íijak a dédnagyapjáról, aki december harmincadikén lesz kilencvenkilenc esztendős. Hó nincs, nem csúszósak az utak, mindenszenteki időt hozott az idei karácsony, így csak az igazi telet ígérő szél süvít be a szélvédő üvegen. Errefelé homokos a föld, és a legnagyobb őszi sárban is vidáman száguld az autó, itt az elakadás oka csupán a téli hófúvás lehet. Rázza a fekete december az útmenti nyárfák virgácsgallyait, keresgéli az árkok mélyén a. még meglapuló száraz leveleket, aztán felkapja őket és forgatja, mint a ringlispil, kedve szerint. Boszorkánytáncot járat a legelők száraz töviseivel is, megtépázza a csipke- és galagonyabokrokat a tanyákat ösz- szekötő csenderesekben, ahol foglyok, fácánok kapirgálnak az odaöntött ocsú között. A Bamus már messziről lobogtatja a sapkáját, hogy el ne tévedjek és egyenesen hozzájuk találjak, hiszen a távirat már tegnap jelezte az érkezésemet. Ismerősként ölel magához, előre is köszöni az utat, a fáradtságot és hogy elolvastam a levelét, amelyben még a benzinköltségem megtérítését is szívesen vállalta, csak hogy a déd- nagyapa kívánságát teljesíteni tudja. Á kerítésen is lyukat harapó kutyákat hátraparancsolja az asszony, a két ükunoka szélesre tátja a kaput, hogy beállhasson a kocsi az eperfa alá, az övéké mellé. Nagyot szippantok a tágas pusztaságban a tiszta alföldi levegőből, tüdőre hűzom az utolsó cseppjét is, aztán bevezetnek a házba és a szobába, ahol a majdnem százéves ember lakik. Életemben akadt már dolgom néhány matuzsálemkorúval, emlékszem, valamikor írtam Gacsal Józsefről, Poroszló százhárom esztendős szülöttjéről is... Manapság a meglepetések világát éljük, mert nem csupán a karácsonyi időjárás cserélt helyet a húsvétival, de más lett a város, a falu, a tanya is. A ház, ahová belépek, hajdani vidéki urasági kúriák emlékét idézi, a villany, a televízió, a motor, az autó éppen olyan természetesek, mint a kapirgáló tyűkok az udvaron. Kopogtatok Csikó Barnabás szobaajtaján,- de a bebocsátó engedélyt dédunokája feleségétől kapom. Ott ül a cserépkályha mellett, nádból font nyári karosszékben, amelyet puha pléddel béleltek ki a gondos kezek. Fején fekete kalap, amely kifejezetten jól illik fehér ingéhez, kemény tekintetű, csontos arcához, amelyről még egy évszázad távlatából is megidézhető a hont foglaló ősmagyarok emléke. Bizonyára ez a sziklaszilárd, szittya, birtokolni vágyó harcos nép özönlött be a Vereckei-hágón, és foglalt nekünk is erőszakkal hazát. —■ Adjon az Isten jó napot! A hang már nem a régi csengésű, de a kemény, makacs tekintet, ar sasorr, a száj - ívelése még kevesebbet veszített eredetiségéből, mint a kéz szorítása. Bajuszát igazítva mutat helyet maga mellett, és a családnak is az asztal körül. A Bamus akarta, hogy maga ide jöjjön. Előkerülnek a karácsonyi sütemények, a menyecske terülj asztalkámat varázsol egy pillanat alatt. — Most vagyok kilencvenkilenc esztendős... — Éltesse az Isten! Tekintete megkeményedik, a mongolos szemek hunyorognak, a magasba emelt kar erőtlenül legyintésbe dől. — Az ember elérik, mint a szilva! A földre hull magától. — A nagy bölcsességek mindig röviden egyszerűek, és mégis egy élet kell hozzá, hogy bennünk érlelődjenek. — Mire emlékszik a legszívesebben? Nem szól. Gondolom, talán el sem ér tudatáig a kérdés, vagy annyiba sem veszi, hogy válaszoljon. Közben Barnusék dicsérik szellemi frissességét, étvágyát, felemlítik a két deci bort, amit egész nap elszopogat, kútvízzel keverve. Az ükunokák egyike egyszer a karosszékben ülő aggastyán ősre mutat, jelzi, hogy „papuska” beszélni akar. — Egy hímes jegykendőre... Összenézünk, várnánk a további magyarázatot, de Csikó Barnabásnak erről már nincs több mondanivalója. Hálás vagyok, hogy szóra érdemesített, megsimogatom ölbe ejtett, összeaszott keze fejét, amelyen ráncos a bőr, mint az érett szilván. Estefeléig maradok náluk, mindenki mindenről beszél, csupán az ünnepelt hallgat. Lehet, hogy a századik esztendőt forgatja a fejében... Szalay István
