Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 24., szombat 9. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS ■ -7 : S ' i—I----1— ..........:—I---------I-----------■______I ■ I ............■.........'.............~ c hele Gi- bono: Tró- ló Mária rmekével B. Montagna: Madonna Jacobello del Fiore: Mária gyermekével talanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint rábontotta. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki. „Ha nem mosolyogna — mondotta magában —, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.” Ebben aztán meg is nyugodott. Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent. — Milyen kedves vagy — mondogatták. — Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe. — Tetszik? — kérdezte a tanító. — Nagyon szép — biztatgat- ták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását. — Az a szép rajta — szólt a tanító zavartan —, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohasem tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért. Éjfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve. — Nézd, sógor — mondotta kötekedve. — Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is. Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte. — Hallgass! — folytatta emeltebb hangon. — Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, aranybetűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üveg- szekrényben sem látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát sem hordod. Szégyelled. Valid be, hogy szégyelled. — Részeg vagy — mondta a sógor. — Nem vagyok részeg — kiabált a tanító. — Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók Mátyás Ferenc Betlehemi csillag Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag s megszületett végre a Jóság és levette maszkját a hazugság arca, — ó, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasított élet hangját új láz rázza fel és végre megvívhatja harcát, ami élni akar, — a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az idő s a józan érzelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna, — hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, mely letépi a becsukott ajkakról és bezárt szívekről a lakatot, hogy felszabadítsa a föld szánandóit a magány börtönéből — hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek s a tiszta levegőben elém jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a sötét ködbe, — bizony, mondanám, hogy feljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember s a lábujjhegyén járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. Juhász Gyula Betlehemes ének Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki Betlehemben született ez este A jászol almán, kis hajléktalan, Szelíd barmok közt, kedves bambino. Ó, emberek, gondoljatok ma rá: Hogy anyja az IJr szolgáló leánya És apja ács volt, dolgozó szegény S az istállóban várt födél reájuk. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, A betlehemi kisded jászolára, Amely fölött nagyobb fény tündökölt, Mint minden várak s kastélyok fölött. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz, A kerek föld mindegyik gyermekéhez Egy üzenettel jött: Szeressetek! Ó, emberek, gondoljatok ma rá! az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép fehér angyalt, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket.. . Föl is kelt és kaijait fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl. — Részeg vagy —ismételgette a sógora. — Részeg. — Nem vagyok részeg — rikácsolt a tanító, és sírva fakadt. — Csak fáj, nagyon fáj, itt — és a szívére mutatott. — Rátapostatok. Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott, és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára. Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoranjárkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt. Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzéke- nyülés fogta el és sírni kezdett. Könnye lecsorgott, és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetűvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval, s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt, és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye, fölfelé. Mezey Katalin Az a karácsony Életem egyre sokasodó karácsonyai közül mért pont az jár az eszemben, amire alig emlékezhetem? Kétesztendős nem voltam még, kis bátyám a harmadik évéhez közeledett. A szomszéd ház pincéjében laktunk édesanyánkkal, mert azt az épületet, amiben a mi lakásunk volt, bombatalálat érte, nagy lyuk tátongott az oldalán. Az emlékezetemben ez a pince egy homályos és szűk vasúti kocsihoz hasonlít. A falak mentén szorosan egymás mellett ültek az emberek. Egymással szemben olyan közel, hogy térdeik között alig volt néhány lépésnyi szabad hely. Én ezt a néhány lépésnyi szabad helyet arra használtam, hogy megtanuljak járni. Jobban mondva, hogy újra megtanuljak. Mert egyszer tudtam már, mielőtt ide, a pincébe kerültem, ahol a nyirkos hidegtől megbetegedtem, és lázasan feküdtem orvos és gyógyszer nélkül napokon át. Édesanyám attól félt, hogy apámnak nem tud már megmutatni élve. Apám, szegény, azonban egyre késlekedett — nem csoda, Budapestet már körülzárta az ostromgyűrű, ők pedig valahol a Dunántúlon vonultak „visszafelé”. Én pedig szerencsésen meggyógyultam. Igaz, nem egészen a magam erejéből. Az történt ugyanis, hogy egyik nap — mikor anyám épp vízért ment a távoli kútra, mert a vízvezeték megrongálódott, nem működtek a csapok — valamiért lejött a pincébe az első emeleten lakó idős asszony. Vali nénit, ezt a magas, szikár asszonyt egyébként semmilyen harci cselekmény nem hajtotta le a pincébe. Düböghettek, höröghettek az ágyúk, eszelősen vijjoghattak a lövedékek, villoghattak a torko- lattüzek, és dörömbölhettek az égbolton a repülőgépek, a két csöndes öreg nem mozdult ki a szoba-konyhájából. — Ha meg kell halni, haljunk meg úgy, ahogy éltünk — dacoltak a háborúval. Most, hogy véletlenül benézett a pincébe, és meglátott engem, apró gyereket lázasan nyűglődni kiságyamon, nem sokat gondolkodott. Jól becsomagolt a takaróimba, kézen fogta aggódón figyelő kis bátyámat, és felvitt minket magához. Mikor édesanyám megjött, és keresett bennünket, engem ott fent talált a Vali néni öreg karosszékében az ablak előtt, a beeső téli napfényben. Nekem az a napsütés, akármilyen télies volt is, annyira megtetszett, hogy a kedvéért meggyógyultam. így kerülhettem aztán vissza a pincébe, és derülhetett ki rólam, hogy annyira legyengültem, hogy még járni is elfelejtettem. A pincebeli szűk szabad helyen tehát térdek közül indultam, és térdek közé érkeztem. Nem haragudtak lábatlankodásomért a pincebeliek, evvel is telt az idő, eltereltem figyelmüket egy kicsit arról, amiről egészen elfeledkezni úgysem tudtak. Még azért sem szóltak, hogy minduntalan ráléptem a vékony cipőkben, gumicsizmákban elfagyott, fájdalmas bütykökre. Egy ilyen egyhangú pincenap estéjén — amikor mindenki a megszokottnál is szomorúbban sóhajtozott, és féltve gondolt távol levő szeretteire: vajon őket hol éri a karácsopy? — ismét megjelent az ajtóban Vali néni. Édesanyámat kereste, aki éppen lefektetni készült bennünket. — Katókám, nem akarod megfürdetni a kicsiket? Kérdése szinte tréfának hangzott. Mióta a pincében laktunk, anyánk vizes kendővel törülte át testünket, és dörzsölt gyorsan szárazra az épp csak levetett ruhák alatt: — Égyik kezet, gyorsan. A másik kezet, gyorsan. A felhajtott ingecske alatt a hátat, gyorsan... — Megfürdetni? — csodálkozott el anyám. Vödörben hordták felváltva az ivóvizet kilométerekről, a pince pedig fűtetlen hideg. — Jól megraktam a sparher- tot, vittem föl havat a lavórban. Megolvad, megmelegszik. Akkor előbb a gyerekek, aztán te magad is megfürödhetsz. Mi már Jenő bácsival megmosakodtunk. Elvégre karácsony van! Anyám boldogan vette elő a törülközőket, a szappant, felöltöztetett, és felvitt bennünket az emeletre. A konyhában, a vén, fehér zománcos, fekete tetejű sparherton nagy, öreg lavórban olvadozott a hó. Párás meleg volt, jó mosószappanszag. Mikor megmelegedett a víz, a földre tett kislámpa fényénél — az elsötétítés miatt nem használták akkoriban a mennyezeti lámpákat — beleálltam a lavórba. Ma is emlékszem a lámpa fénykörében pirosló, meleg vízben tocsogó lábaimra. Míg jólesően végigmosdatott, nagyot sóhajtott anyám. — Szegény apátok, vajon jut-e neki is legalább ennyi karácsony? Hogy mért jár az eszemben ez a régi, szomorú ünnep, mikor azóta annyi szép, ajándékkal teli fenyőfa alatt és mellett állhattam? Talán azért, mert azon az estén minden más karácsonyesténél nyilvánvalóbban bebizonyosodott: nincs olyan nyomorúság, amelyben ne tudna örömöt okozni, ajándékot adni az, aki akar. Ha másként nem, egy öreg lavór friss hóból olvasztott fürdővízzel. Simái Mihály: ADVENT Mint angyalszárny szitál az alkonyatban a hó a szent hó Karácsony hava — s mellékállásban hóhérruhát foldoz Heródes udvarában Mária József az ács iszik mint a gödény Betlehem tornyos lakótelepén ezer talentumért ha kap lakást — és nem számítják be a megígért föltámadást lángperzses angyalszárny az alkonyat égeti lelkünk Karácsony Hava — sűrűsödnek a fájások de nem lel albérletet áldott terhével Mária
