Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

6.

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. december 24., szombat

Karácsonyok

A karácsony egyszerre az egyik legegyetemesebb és legszemélyesebb ünnepünk. Közös érzéseket idéz mindnyájunkban: a szeretet, az együvétartozást, a békességet és az emberi melegséget. Mégis, mindenkinek megvan az egyéni élménye, amelyet nagyon nehezen tud megosztani másokkal, mert sajátos élethelyzete miatt mást és mást jelentenek számára az egyetemes fogalmak. Ezért nem egyes, hanem többes számban kell beszélnünk az ünnepről: karácsonyok születnek egymás mellett, s élnek elkülönült, mégis egybecsengő életet. Munkatársaink — Jámbor Ildikó, Palágyi Edit és Koncz János — olyanokat kerestek meg, akik valamilyen okból különlegesen töltik el ezeket a jeles napokat.

Ikon — fehér keretben

Hány családod van? — szól a kérdés, és á nyelv hagyományokon csiszolódott kifejezése élet- felfogást takar. Egy emberpár alkothat szoros, kipróbált szövetséget, de családdá csak a gyermek megérkezése teszi őket. A születés, amely sokszor széthulló, kifordított létünkbe is képes csöppentem valamit a legegyszerűbb, és tán legősibb csodából. Ha a pillanat ünnepi, és az apróságot igazán várják.

— Zsoltnak hívják, 3800 gramm és ötvenöt centi — mondja az anyuka, akinek alig néhány napja jött világra a fia. Nem száraz adatok ezek, hanem egy újszülött első, büszke tulajdonságai.

— Sokáig kellett várnom rá. Tíz éve mentem férjhez, és az első pillanattól szerettem volna gyermeket. A párommal jól megvagyunk, szépen élünk, de mégis éreztük, hogy kicsi nélkül nem megy — meséli Zsákai Lászlóné, és a kórház szülészeti osztályának vakító fehérsége szinte megszínesedik szavaitól. — Ha minden jól megy, karácsonyra már hazaengednek, és együtt tölthetjük az ünnepet.

— Hogy mit szólt a család a kisfiúhoz? Nem is mentek el, itt vártak a folyosón, amíg vajúdtam és világra jött a pici. Nem mondták ugyan, de tudom, hogy titkon fiút szeretett volna az apukája, meg az apósom is. Most ez az örömünk is megvan. A ■nevet együtt választottuk, szép, ugye?

— Elhatároztam, hogy otthon maradok a három évig, jobb a gyereknek, ha mellette vagyok. Dehogy tenném be bölcsödébe, ha már ennyire akartuk, legyen ő most a legfontosabb. A munkám megvár. Egy gimnáziumban takarítok, a férjem gépkezelő a vi- sontai bányában. Nemrégen készült el a házunk, magunk építettük, külön szoba várja benne a kicsit. Szeretünk Hevesen lakni, odavalók mindkettőnk szülei — mondja Zsákainé, de kicsit abba kell hagynunk a beszélgetést, mert fontosabb vendég érkezik. Apró kezét összeszorítva nyugodtan, békésen fekszik anyja karján, majd gondol egyet, és keserves sírásban tör ki.

— Népi van itt a legnagyobb hangja, mondták a nővérek is. Azt hiszem, ebben az apjára hasonlít.

— Hogy várom már a karácsonyt! — mosolyodik el az anyuka. Annál szebb ünnep talán nincs is. Már előző nap feldíszítjük áfát, szenteste már csak a vendégeket várjuk. Ez lesz az első alkalom, hogy mi leszünk a házigazdák. Tudom-e mit kapok a férjemtől? A legszebb ajándékot mindenesetre igen, és én is ezt adom neki — a kisfiúnkat.

Ha hí\juk a 01-et

Tisztában vagyok azzal, hogy orrolnának rám az előfizetők, ha megsejtenék — hogy akár egy rövid beszélgetés erejéig is — az egri interurbán távbeszélőközpont dolgozóját, Sztrakay Katalint feltartom a munkájában. Szerencsére addig kollégái átveszik a szolgálatot. S nem is árt néhány percnyi pihenés, hiszen mint mondja, állandó figyelemre, s olykor nagy-nagy önuralomra, türelemre van szükségük. Éjjel- nappál-három műszakban összesen tízen látják el a feladatot. S a szoros beosztás miatt elképzelhetetlen lenne, hogy hétvége, ünnep kimaradjon. Most karácsonykor és szilveszterkor is bent kell lenni.

— Már harminckét esztendeje csinálom — nyugtázza derűs mosollyal. — A középiskola elvégzése után, még Ózdon kezdtem 1957 szeptember 15-én, majd a hetvenes években kerültem Egerbe. Egyébként szarvaskői születésű vagyok.

— Az nem kétséges, hogy kiegyensúlyozottságra, megértésre

van szükség e hivatás gyakorlásához. S mi kell még?

— Mindenekelőtt biztos földrajzi ismeretek. Hisz megesik, hogy távoli, eldugott kis településekre továbbítjuk a hívást, s mi bonyolítjuk a nemzetköziek egy jó részét is. így hát illik jó néhány idegen nyelven ismerni a számokat, hogy egyeztethessünk, s minimálisan (oroszul és németül) beszélni, hogy legalább az üdvözlő, eligazító formulákat el tudjuk mondani. Az utóbbi időben szlovákul, s mióta vendég- munkások dolgoznak Gyöngyösön, lengyelül is kell tudni. Megszaporodtak a hívások — főként így ünnepek tájékán — Romániából.

— Ezek szerint a forgalomból sok minden regisztrálható.

— Hogyne. Már előre tudjuk, mikor jönnek az olasz vadászok Besenyőtelekre, vagy külföldi sí- táborozók a Mátrába, Bükkbe. De mást is észlelünk. Megkezdődik a téli szünet, egyre több a

. gyerekhívás. Egy-egy film után, - ha ötletet kapnak — jelentkeznek a telefonbetyárok, akik ismerősüket vagy épp minket akarnak bosszantani.

— Akadnak nehéz kuncsaftok is?

— Az éjszakai olimpiai közvetítések idején sokan igényeltek ébresztést. Az egyik ügyfél pontosan 2,43-ra kérte a hívást, mert 2,45-kor kezdődött az adás. Nehéz volt meggyőzni, hogy csak negyedórás terminusokat vállalunk. Hiába csöngettem egy számot, nem jelentkezett: A hívó aztán megkérdezte, biztosan nincsenek otthon? Nem látom, le van-e húzva a redőny? Sajnos, sokaknak a készülék mellé használati utasítást is kellene adni.

— Ügy látom, humor nélkül ez nem megy...

— Hát, néha az is kell, de igyekszünk pontosan minden kérést kielégíteni. Hiszen minden ember, minden beszélgetés fontos.

— Gondolom, ismeretségek is szövődnek a kábelen keresztül.

— Még annak idején /eltűnt egy hívó udvarias, kellemes hangja. így ismertem meg az első férjem.

— Arról még nem esett szó, hogy a családja hogyan viseli el a folytonos szolgálatot, hogy ünnepen is nélkülözik olykor?

— A mostani férjemmel hét

éve vagyunk házasok. Ő már így ismert meg. Mit volt mit tennie elfogadott a hivatásommal együtt. Különben is megértő, szakszervezeti bizalmi. A Fi- nomszerelvénygyárban dolgozik. — Most egyébként szerencsém van. A karácsonyestét otthon töltöm, csak másnap délelőtt kell bejönnöm. Az unokáknak pedig — kettő Veszprémben, három Pécsett — már elküldtük az ajándékokat. A szomszédok veszik át, s megbeszélés szerint csak aznap este adják oda nekik. Aztán — hogyan is másképp? Majd telefonon beszélgetünk velük.

Az első ünnep új hazában

Tizenötezer embert, javarészt magyarokat hajtott el erdélyi szülőföldjükről a végső kétségbeesés az idén. Sokan beilleszkedtek megérkezésük óta, munkát találtak, átmenetileg a lakásproblémák is megoldódtak. Hogyan sikerül gyökeret ereszteni az új hazában, és milyen lesz az első itt töltött ka- rácsonyeste? Erről kérdeztük a Bagdi családot, akik Egerben telepedtek le.

Bagdi László és neje, Erzsébet, illetve unokahúguk, Katalin akit hosszabb ideje ők nevelnek, turistaútlevéllel érkezett Magyarországra július végén. A kis Oltcitbe csak azokat a holmikat rakták, amiket egy kempingezni induló család vinne magával, nehogy a határon gyanút fogjanak. Otthon a családnak nem szóltak semmit, mert tudták, hogy nem lenne erejük elindulni. Míg át nem értek, óriási volt bennük a feszültség, meg is kellett állniuk magyar földön, hogy kisírják magukat. Kati is itt tudta meg, hogy nem mennek vissza, itt kezdenek új életet.

Nagyváradi házukat elkoboz,- ták, testvérüket, aki az ingóságokat mentette, feljelentette a szomszéd. Hatvan kilométerre lévő vidéki pihenőházukat és hatvan gyümölcsfájukat könnyebb szívvel hagyták ott, hiszen soha nem kaptak annyi benzint, hogy rendesen tudták volna művelni a földet. Hogy milyen erő hajtotta el szülőföldjükről őket? Erre tömören eny- nyit válaszolnak: az, hogy Romániában ma tilos magyarnak lenni. Minden pillanatban éreztetik velük, hogy nem egyenrangú állampolgárok, alapvető emberi jogaikban korlátozzák őket, a hivatalokban, de a munkahelyeken is rendszeres a megaláztatásuk. Mindehhez járul a szinte elképzelhetetlen gazdasági helyzet. Öt deka vajat kaphat egy ember egy hónapra, a szűkösen mért kenyér másnapra ehetetlen. Fűteni, világítani alig lehet. A mindennapi élethez szükséges legalapvetőbb élelmiszereket, nem beszélve az élvezeti cikkekről, csak a feketepiacon lehet megszerezni irreálisan magas áron. A tömegközlekedés a vasút kivételével gyakorlatilag megszűnt.

Ebből a kettős szorításból indultak útnak Bagdiék, hogy nevelt lányuknak tisztességes emberi lehetőségeket biztosíthassanak. Azon az áron is akár, hogy sokat kell dolgozniuk, míg megteremtik új otthonukat. Mint mondják, itt van értelme a munkának, hiszen máris sokat haladtak előre, és szinte alig tudják megszokni, hogy bármikor bemehetnek az üzletekbe, majdnem mindent megkapnak. A kontraszt még erősebb annál, semhogy bajaink valós mélységükben érzékelhetők legyenek számukra.

Meghatóttan sorolják, mennyi segítséget kaptak az öt hónap alatt. Távoli rokonuknál húzódtak meg először, a Szederkényi utcán, akik maguk sem a legjobb körülmények között élnek, mégis befogadták őket. A munkaerő-szolgálati irodában állást szereztek nekik, Erzsébet asszony a nyugdiját is megkapta. Egy idős néni, Bakó Mária egy egész szobabútort ajándékozott nekik. Az Egervin, ahol a férfi villanyszerelőként, felesége palackozóként dolgozik, szintén jelentős támogatást nyújtott. A vállalattól kapták azt az épületet is, mely korábban öltöző volt, s melyet segítséggel rendbehoztak. Konyhát, szobát, fürdőszobát alakítottak itt ki. Mostanra otthonosan berendezkedtek, és elégedetten várják az ünnepi estét. Húsleves, töltött káposzta, diós és mákos beigli kerül majd az asztalra. Az ajándékokat még titokban tartják, de azt elmondják, hogy a főiskola Erdélyi Körétől szaloncukrot, narancsot, írószereket kapott Katalin, s az osztályfőnöke is meglepte egy titkos tartalmú csomaggal. A szakszervezettől rendkívüli segélyt kaptak az ünnepekre. Megvan már a fenyőfa is, nem lesz akadálya a gyertyagyújtásnak.

Azért nagyon valószínű, hogy bepárásodnak majd a szemek a határ másik oldalán maradt hozzátartozókra gondolva, akikkel hiányosan továbbított, visszafogott hangú levelek, bizonytalan időközönként érkező hírnökök segítségével próbálnak kapcsolatot tartani. Szinte mindenünk megvan már, mondja Erzsébet asszony, csak a honvágy, csak ez kínoz nagyon.

150 ezerdolláros Anna Franklevél

Anna Frank 1940-ben írt, az Iowa állambeli Danville-ben élő Juanita Wagner nevű levelezőtársának címzett képeslapja, amely 1988. október 25-én, a New York-i Swann Galéria árverésén mintegy 150 ezer dollárért kelt el.

TELEFOTO - MTI KÜLFÖLDI KÉPSZERKESZTŐSÉG

>

..........................................................................*.......................”.....S.

f Mindennapi nyelvünk J

Karácsonyi közcsöndesség, szilveszteri közricsaj

Mindennapi életünk két olyan sajátos jelenségére utalunk közleményünk címével, amely beszédkörnyezetünk minősítésére vonatkozólag is közfigyelmet érdemel. Általában a közfelfogás természetes viselkedési formának tekinti, ha a karácsony meghitt óráiban a csönd köröz felettünk, s gyakran feleslegesen nyüzsgő, idegesítő világunkban is vállaljuk a szelíd magatartási módokat, s a fülünket hasogató, idegeinket bénító hangoskodást és harsányságot tudatosan kerüljük.

A gépi ricsaj okozta zajterhelés, a bömbölő gépi zene világzaja is lecsendesedik a karácsonyi ünnepek békességes csöndességének vállalása folytán, s ezzel azt példázhatjuk, hogy beszédérzékenységünk teherbíró képességének gyengülését megakadályozhatjuk, s nemcsak a zajos környezetben érezhetjük magunkat jól: s a bensőségesebb beszédkapcsolatok kialakulásának is lehetőséget teremtünk.

Az érző és gondolkodó beszélőtársak beszédkedve is erőre kap. A fülsértő hangoskodásban és harsányságban nincs lehetőség a nyugodt, értelmes beszélgetésre, de a megfelelő közcsön- dességbeh felerősödnek a közlés vágyak is.

A karácsonyi egyre' általánosabbá váló ünnepélyes csendben önként vállalt, halkabbra váltó ■beszédkörnyezetünk is átalakul, átnemesedik. Ez a jelenség is azt példázza, hogy az ember jól érzi magát abban a beszédkömyézet- ben, amelynek a beszédes csend ad méltó keretet.

A művelődéstörténeti, a néprajzi kutatások beszédes adatokat szolgáltatnak arra, hogy az emberi közösségek bizonyos jeles napokon alkalmat teremtettek a zajosabb, a hangosabb, a lármásabb hangoskodásra, azaz a közrics'ajra. Szilveszterünk éjszakáján „közösségi szinten”, de nem közmorált sértő módon

megnövekedik a zajszint utcáinkon, lakásainkban, éttermeinkben, s a ricsajozása közmegegyezés alapján a közszórakozásnak általánps közszokásává formálódott.

Közéletiségünk közírói nem a szilveszteri hangoskodás, lármacsapás jelenségére gondolnak akkor, amikor oly gyakran kulcsz- szerepet bíznak a közricsaj szóalakra. Ezzel valójában arra a nem éppen kívánatos jelenségre hívják fel a közérdeklődés ügyeiméi., hogy az ember teremtette környezetben riasztó mértékben áraszt el bennünket a zaj, a lár- málkodás. A harsánysággal való élőszóbeli szennyezés elborítja környezetünket: zeng, harsány- kodik az utca, az irodahelyiség, a diszkó, a lakóház stb. S ez azt a beszédhelyzetet eredményezi, hogy nehezebben értjük meg egymást, s ebben az országos ricsajban nincs kellő védelmünk. Ezt a hangzásbeli ricsajt erősíti fel a látásunkat és idegeinket romboló fényharsányság. A videotechnika eltorzult csiricsáré fényeinek tobzódását kísérő harsány zenei háttér, s az mint közri- csajos emberi környezet „ösztönt hergel, agyat bódít” (Kiss Dénes: Az ifjúság házeresze).

A sunyi harsányságra, hangoskodásra külön is fel kell hívnunk a figyelmet, elsősorban azért, mert az öncélú sunyiskodó harsányság, hangoskodás kísérő jelensége, a durva hangnem, árnyékában előre tolakodik a trágárkodás, a nyers és ápolatlan beszédtevékenység, a nyelvhasználati szabadosság is. Sajnos, a közricsaj árnyékában az etikai, az erkölcsi eltorzulás jelei is mutatkoznak, ezért nyelvművelő buzgalmunk önmagában elégtelen, a közmorál, a közerkölcs, a közműveltség hatástényezőinek felerősítése is közgondunk kell, hogy legyen.

Dr. Bakos József