Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-17 / 300. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 17, szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Elöljárói munka — töprengésekkel Gondolatok az élelmiszer-gazdaságról Saját hazában prófétának lenni... Kedvem lett volna az utcán megállítani, hogy megtudjam, milyen íze van egy ilyen röpke %beszélgetésnek télvíz idején. A toporgó idegennek körülményes az ilyesmi, aki viszont tősgyökeres egerfarmosi, netán közéjük keveredett és elfogadott bevándorló, annak természetes dolog így meghányni-vetni az élet dolgait. Ennek a „hivatalnak” nincs ajtaja, amin illően kopogtatni kellene, a kalapot sem kell gyű- rögetni az ujjaink között várakozás közben. Csak egy pillantásba kerül, s máris adódik az ötlet: „Ott jön az elöljárónk, kapjuk csak el . . .!” Nem ritka hát, az ilyesfajta köszöntés: — De jó, hogy látlak Gábor öcsém, tudod, meg kéne nézni azt a telekhatárt odabenn a tanácsnál. Érdekelne, jól van-e kiszabva .. . S ezzel Ferencz Gábor elöljárónak, aki a farmosiak első számú szószólója a mezőszemerei közös tanácsban, máris a tarsolyába kerül egy kivizsgálandó hivatalos ügy. S így van ez rendjén szerinte is, mert ebben az alig. nyolcszáz lakosú faluban nem kell kivárni a pénteki elöljárói fogadóórát. Abból jut mindig és mindenhol a megbízatása szerint. * S ha már az utcán nem beszélgethettünk, olajos kezét a munkásruha szárába törölve fogad a szerelőműhelyben. Igaz, félhivatalosan, mert itt az első a gépek világa, a téli műszaki felkészítés, hogy aztán ha kell, rendben csatasorba állhassanak a Rimamente Tsz sok száz lóerős gépei. — Olykor-olykor nehezen, de össze lehet egyeztetni az itteni munkát és az elöljárói elfoglaltságot — mondja a szívesen társalgó fiatalember, akit bizony a közélet számtalan „ága” húz még, hiszen a szövetkezetben is, a pártban is jócskán akad megbízatása. — Ha ezekről van szó, minden segítséget, támogatást megkapok, ilyen háttér nélkül már feladhattam volna . . . De nem ez az elve, mondván, az úton végig kell menni. — Nem mai keletű ez a közéleti tevékenység, még abban az időben kezdődött, amikor Farmosnak önálló tanácsa volt. A tizennégy tanácstag közé tartoztam én is, a József Attila utca harminc családját képviseltem egészen az összevonásig. — Miként fogadták itt a Szemerével való házasságot? — Nehezen adták rá a fejüket az itteniek, viharos falugyűlés előzte meg a döntést, sokan ellene voltak, mások az összevonás mellett érveltek. Mostanra kiforrta az idő, hogy így volt jobb. Bár, néha-néha felerősödik egy- egy vélemény, miszerint „ti adtátok el a falut”, de csak olyankor, amikor valami nem ügy sikerül, ahogyan terveztük. A feltételes módnak — „ha akkor . . ., ha nem így lenne ...” — mindig elejét veszi a sok apró lépés, amely csak-csak sikerekről tanúskodik. Az itteni ember arra ad, ami kézzel fogható, amit a saját szemével lát, amit jó értelemben véve érez a saját bőrén . . . — Akkor vételezzük szemre, milyen osztályzatot kap ma a szülőfaluja? — Az összegszerűség, hogy azóta több mint ötmillióból gyarapodtunk, azt hiszem, nem sokat mond. Inkább így látványosabb: az egészségügyi ellátás jó, az óvodai gondoskodás jó, az iskolai szintúgy (a tárgyi ellátottság kitűnő, a személyi feltétel már gondot okoz, közismert pedagógusaink közül kettő nyugdíj előtt áll, s az utánpótlás . . .?) átlagosnál jobb a kereskedelem szolgáltatása (a környékről is ide járnak vásárolni), a művelődési, vendéglátási lehetőség csapnivaló (törjük a fejünket a megoldáson), a közlekedés kiemelten jó. — Mindezek ellenére úgy hírlik: Egerfarmos az elnéptelenedés útján botorkál. . . — . . .Botorkált! Igaz, hogy a szélrózsa minden irányába szóródtak a fiataljaink, de azért megvetette magát itt az Élet. Az elárvult házakba, van vagy húsz- huszonöt belőlük, egyre többen költöznek be innen-onnan, főként a hajdúsági tanyavilágból. Ki így, ki úgy, de mindenki igyekszik beilleszkedni. Nos, az idén két új ház épült, huszonnyolc alsó tagozatosunk van, kihasznált óvodánk, most korszerűsítettük. És azért csak csinosítjuk, rendezgetjük a falut társadalmi munkában is: útfelújítások, járdaépítések folynak, majdnem végig járhatóvá tettük a Táncsics utcát, ahol rövidesen szeretnénk is befejezni a munkákat. Ahogy jut pénz a közös tanácsi alapból, mert szükség és fontosság szerint kell osztanunk minden fillért. — Vélhetik úgy az emberek, hogy az „együttélés” miatt szét- forgácsolódhat a pénz . . . — Nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a terveinket társ nélkül nem tudnánk megvalósítani. Együtt gazdálkodva hamarosan meglesz a táv- hívásos telefonhálózatunk, a lakosság 75 százaléka „beszáll” a vízműtársulásba: jövőre áll a glóbusz, a gépház, egy-két éven belül lefektetik a vezetékeket, szóval egyértelműen a fejlődés útját jáijuk . . . De, visszatérve az önállóságra: az idő bizonyította, hogy erre itt ma nincsenek meg a feltételek, s alkalmas szakemberek sem kívánkoznak a hivatal élére, mondhatnám úgy is, ha kierőszakolnánk a helyi tanácsot, akkor bizony nagy gondot vennénk a nyakunkba . . .! — Ugye, nem azt akarja állítani, hogy itt semmi miatt sem fáj az elöljáró feje? — Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nekem, s a hat farmosi tanácstagnak nincsenek álmatlan éjszakáink. Megvannak a falu napi apró-cseprő problémái a járdával, a telekhatárral, a közvilágítással. Vagy azzal, hogy nem tudunk egyezségre jutni, bár itt is, ott is akaijuk, a füzesabonyi áfész-vezetéssel a Tüzép-telep vagy a presszó ügyében, ugyanis mindkettő bezárt, holott szükség lenne rájuk. Vagy a fiatalok szórakozási lehetősége, mert a heti egyszeri mozielőadás, vagy a kocsma ehhez édeskevés, s nem is az igazi . . . Aztán az elhúzódó vita a tanácsban a községi szeméttelep új helyének kijelölésére. Szóval, igaz a mondás, hogy nem könnyű „prófétának” lenni”... * A közélet gonddal jár és soksok töprengéssel: vajon jól dön- tött-e az ember? — Néha, amikor okkal, vagy jogtalanul vádolnak bennünket, el-elgondolkodom, hogy miért is vállaltam . . . Érdemes volt-e, eredményes-e a küzdelem, a ten- niakarás? Azért nehéz válaszolni erre, mert önmagát vagy elfogultan, vagy óriási marcangolások közepette mérlegeli az ember. Az igazi megmérettetést ezért bízom az itteni emberekre, a falugyűlési véleményükre. A szavukra, legyen az elismerő, avagy keményen bíráló, mert nem árt, ha ilyen is akad. — Csak nincsenek haragosai az elöljáróság miatt? — Haragosaim nincsenek, ne- heztelőim inkább, mert számon kérni, szabálysértésért bírságolni nem népszerű dolog, mégha a rend érdekében történik is a dolog. A mérleg serpenyőjében a megmérettetéskor ez is benne lesz, de emiatt semmit sem szabad feladni. — Tehát bízik a megmérettetésben. — Gondoltam már rá, hogy folytathatná valaki más, de ha új- [ ra jelölnek a faluban, akkor úgy érzem, kötelességem lesz elvállalni, de cserébe kérek majd érte valamit . . . — . . .Mi lesz az? — A régi összefogást, az igazi családias hangulatot, amit any- I nyira szeretnék megteremteni ennek a kisfalunak . . . Szilvás István I Látványos sikerek, kiáltó ellentmondások Mint arról lapunkban is beszámoltunk, a Heves megyei Műszaki-Közgazdasági Hetek programsorozatának keretében került sor nem oly régen arra a kerekasztal-beszélgetésre, amelynek résztvevői a világ, illetőleg hazánk élelmiszer-gazdaságának helyzetét vitatták meg. Ezúttal dr. Csáki Csabának, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektorának ott elhangzott előadásából emelünk ki néhány gondolatot. Mint megállapította, a világ élelmiszer-termelésének fejlődése mostanság gyakran képezi viták tárgyát. Főként azért, mert ez egy olyan terület, ahol jelentős sikereknek, ugyanakkor komoly kudarcoknak is tanúi lehetünk, azaz jellemzőek a kiáltó ellentmondások. Utóbbival kapcsolatban mindjárt meg lehet említeni a hiány és a bőség ellentétpárját: nagyarányú előrelépés az egyik oldalon, tragikus élelmiszerhiány a másikon. Mindezt igazolják a számadatok is. Például az, hogy harminc év alatt az élelmiszer-előállítás mintegy két százalékkal növekedett. Ha azonban azt is tudjuk, hogy az egy emberre jutó termelés csupán csak a legfejlettebb országokban emelkedett nagyobb mértékben mint a fogyasztás, akkor a kép már korántsem szívderítő. Vagyis: a népesség gyarapodása — hiszen évről évre mintegy nyolcvanmillióval vagyunk többen a Földön — gyorsabb, mint az élelmiszereké. Ilyenformán tehát — különösen Afrikában — egyre többen éheznek. Tényként kell leszögezni, hogy a mezőgazdaságban világszerte számottevően emelkedett az energiafelhasználás. A művelésbe vont területek 1976 óta alapvetően nem változtak, jóllehet az is igaz, hogy vannak még tartalékok, ámbátor ezek hasznosításához nagyobb beruházások szükségeltetnek. Maradt tehát az a megoldás, hogy a meglévő területekre összpontosítottak nagyobb energiát, főként műtrágyát és egyéb kémiai eszközöket. Mára viszont eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor itt is fordulatot kell elérni, vagyis változtatni kell azon a technológián, amihez az utóbbi 25-30 évben hozzászoktunk. Arról már nem is beszélve, hogy egyre inkább központi kérdéssé válnak a környezetvédelmi szempontok is. S visszakanyarodva a táplálkozáshoz, illetve ennek biztosításához... Az igaz, hogy százalékosan az elmúlt időszakokban csökkent az éhezők aránya, ám összlétszámúkat tekintve mégis egyre többen vannak. S amíg egy-egy országban a hiány, az éhség a legnagyobb probléma, addig másutt a túltermelés. Az 1985—86-os esztendőben például 30 millió tonnás gabona- készletek halmozódtak fel. További — egyre jobban a felszínen is látható, érzékelhető — zavarokat okoz az agrárprotekcionizmus. Mint ismeretes, úgy tizenöt éve a Közös Piac elhatározta, hogy az agrártermékekkel kapcsolatosan önállóvá válik. Az ebbe a közösségbe tartozó országok mindegyike — bár eltérő mértékben — él a protekcionizmussal. Ez az USÁ-ban például évente több milliárd dollár kiadást jelent, de Japán is óriási összegeket fordít az effajta támogatásra. Ennélfogva tehát nem a mezőgazdasági termelők versengenek, hanem a költségvetések, azaz csak azok győzhetnek, akik anyagilag kedvezőbb pozícióban vannak. A szegényebb államok — természetesen — háttérbe kerültek. E politika legnagyobb vesztesei például a középkelet-európai országok, többek között hazánk. Mellesleg az említett gyakorlat hatására ezen áruknál a világpiaci árak tartósan csökkentek. Nem lehet hát csodálkozni azon, hogy mostanság napirenden van az agrár világpiac reformja, hiszen a pillanatnyi helyzettel sokan elégedetlenek. Napjainkban lehetőség van egy pozitív fordulatra: mindezzel összefüggésben több javaslat is „él”, ám hogy ezek közül melyik lesz az igazi, az még bizonytalan. Egy rendkívül fontos elvi kérdésben azonban sok ország egyetért: nevezetesen abban, hogy a nemzetközi agrárkereskedelem ügyét nem lehet elválasztani a nemzeti agrárpolitikától. Ami a magyar élelmiszer-termelési rendszert illeti . . . Nos, itt is megszaporodtak a nehézségek. Szembe kell néznünk azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy a valamikori „aranykor” véget ért. A világban lezajló változásokhoz ugyanis nem alkalmazkodtunk kellőképpen, zökkenőmentesen. Hogy csak egy adatot mondjunk: a nyolcvanas évek elejéhez képest mostanság — ha a nagyságrendet vizsgáljuk — nyolcvan százalékkal többet exportálunk, de az ebből származó bevétel ugyanaz, mint akkortájt. A legkritikusabb pontot azok a formák, módok jelentik, ahogy eladjuk a termékeket. Mert azzal szembe kell néznünk, hogy pillanatnyilag képtelenek vagyunk tömegesen kiváló minőségű, magas feldolgozottsági fokú árukat szállítani a külföldnek. Mindezek mellett az sem könnyítette meg a mezőgazdaság helyzetét, hogy az állami támogatások az elmúlt periódusokban csökkentek, ezzel szemben az elvonások nagyobb mérvűek lettek. Hogyan lehetne elmozdulni erről a pontról, mit lehetne tenni a kedvezőbb állapotok elérésének érdekében? Nos, megoldás van, méghozzá abban az esetben, ha a nemzetközi versenyképesség feltételeit sikerül megjavítanunk. Mi kell ehhez? Magas szinten feldolgozott, minőségi termelésre épülő termékstruktúra, offenzív és összehangolt piaci stratégia, aktívabb kereskedelempolitika, az élelmiszer-feldolgozás kiemelt fejlesztése, a mezőgazdaság ipari hátterének erősítése, hatékonyabb, az exportot jobban elősegítő szabályozás, valamint az eddiginél eredményesebb vállalati munka. Kétségtelen, hogy ezek a feladatok nem kis erőfeszítést követelnek meg. Ám az is bizonyos, hogy amennyiben nem oldjuk meg ezeket, úgy esélyünk sem lehet arra, hogy a mostaninál jobb pozíciókat harcoljunk ki a világpiacon. (sárhegyi) Többmilliós társadalmi munkát végeztek A Vertikum büszke lehet . . . Olyan apró tábla jelzi hollétüket, hogy a felületes szemlélődő, a várost nem ismerő alig- alig találja meg a drótkerítés mögött a Vertikum Kisszövetkezet tervező, építő és javító szakcsoportját Hatvan központjában. Pedig eredményeik jogosan kecsegtethetnék őket azzal, hogy ismerik, és főleg elismerik ezt a kis létszámú, de annál vállalkozóbb szellemű csoportot. Azokat, akik idén „Hatvan Városért” oklevelet és plakettet kaptak. Többek között erről is beszélgettünk Ruszin Ferenccel, az itteniek elnökével. — Az első kérdés magától értetődik: miért e kitüntetés? —Ennek legfőbb oka talán az, hogy több milliónyi forint értékű társadalmi munkát végeztünk a városnak. Konkrétan azt hiszem az idősek klubjáért kaptuk a díjat, ahol mi voltunk a kivitelezők. Eredetileg felvonulási épületként szerepelt a Horváth Mihály úton ez a ház, amit átalakítottunk, s amelynél másfél millió forintos tevékenységet ajánlottunk fel. De ugyanígy megtettük ezt a kórháznál, véradóállomásnál, alkoholellenes klubnál, a tanács Madách utcai gázvezetékénél és a vágóhídi húsbolt kialakításánál. — Olyan jól megy önöknek, hogy mindezt megtehetik? — Nem panaszkodhatunk — mosolyodik el. — Bár a nevünkben a javító jelző is szerepel, azért az a jellemző, hogy legtöbbször új munkákat végzünk. És ez leggyakrabban építés. Jelenleg a Bajza József Gimnázium négy tantermes toldásán dolgozunk, ez egy 14 millió forintos beruházás. A jövő év augusztusában kellene átadnunk, de úgy tűnik, májusban már végzünk vele. De „szolgálhatok” érdekes hírrel is: ez idő tájt például dr. Kocsis Zoltán zongoraművész házánál is a mi szakembereink csinálják a tetőtér-beépítést Budapesten. — Mennyiben függnek önök az anyaszövetkezettől? — Jórészt csak a nevünkben. Ugyanis 1984 januáijában alakultunk át szakcsoporttá, egy ideje pedig független gazdálkodó egységgé. A budapesti székhelyű Vertikum Kisszövetkezet lényegében inkább valami ellenőrző szerepet tölt be mellettünk. És a teljes árbevételünk hat százaléka az övék . . . — A szakcsoportok általában ,,nem szoktak”nyereségesek lenni.. . — Pedig mi ebből élünk — a nyereségből. Évente 20—23 millió forint az árbevételünk, ebből ötmillió a tiszta nyereség. A többi elmegy az anyag vásárlására, valamint a bérekre. S ha már itt tartunk: nálunk hét és tizennégyezer forint körül mozognak az átlagfizetések. — Bruttó? — Nem, ez már az a pénz, amit a borítékban találnak a dolgozók. — Milyen szakmák képviseltetik magukat a szakcsoporton belül? — Szinte minden, az üvegest kivéve. A 28-35 szakemberből mindössze öten végeznek adminisztratív munkát. A többiek kőművesek, burkolok, ácsok, festők, mázolok, asztalosok, lakatosok, központifűtés-, vízvezeték- és villanyszerelők. Nem mindenki hatvani, van aki a környékről jár be. Amikor viszont nem a városban van munkánk, mindenkit elszállítunk a helyszínre. — Minden bizonnyal nem félnek a jövőtől. . . — Erre csak annyi a válaszom: 1989-re is megvannak már a megrendeléseink. Sőt! — válogathatunk is. Egyébként az anyagellátás egész évben folyamatos volt, soha nem kellett állnunk, várakoznunk emiatt. Reméljük, ez a későbbiekben is így marad. S ugyanígy abban is bizakodunk, hogy ezután sem lesz panasz a munkánkra, mert ez- idáig egyetlen garanciális javítást sem kellett elvégeznünk. (doros) Felújított betongyér* A Vas Megyei Építőipari Vállalat betongyárát 21 millió forintos költséggel felújították és korszerűsítették. Az új gyárban jelenleg a próbaüzem folyik. A korszerű betonkeverő — ahol a számítógép-vezérlésű gépekkel 40 féle különböző betonkeverék állítható elő — december elején kezdi meg a termelését. A keverőtoronynál (MTI-fotó: Czika László) Holstein prémium — új sör Nagykanizsáról A nagykanizsai sörgyárban megkezdték a Holstein prémium sör gyártását, amelyből az idén 2 ezer, az elkövetkezendő évben pedig 12 ezer hektolitert terveznek gyártani és forgalmazni. A 3,3 decilitc- res csomagolásban forgalomba kerülő 100 százalékos malátafelhasználással készülő sörkülönlegesség minőségét fokozottabb ellenőrzéssel garantálják. Képünkön Kassai Ágnes a Holstein prémium sört címkézi és fóliázza. (MTI-fotó: Czika László)
