Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
8. MŰVÉSZÉT KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 12., szombat Egert barokk városnak mondják. S valóban, sok olyan épülettel, freskóval találkozhatunk, mely ennek a művészeti irányzatnak a stílusjegyeit viseli. Egyik legfontosabb jellemzője a teatralitás, a színpadiasság. Éppen ezért volt érdekes az a tanácskozás, amelyet Noszvajon rendeztek, a múzeumi és műemléki hónap alkalmából a barokk iskoladrámáról. Egyúttal kiállítás is nyűt a színpadtervekről az egri Dobó István Vármúzeumban. Az elhangzott előadások, illetve a tárlat rekvizitumai — úgy érezzük — fontosat mondanak el a barokk lényegéről. Ezért válogattunk részleteket az elhangzott elemzésekből, illetve adjuk közre Kilián István kiállításmegnyitóját. Fotóriporterünk, Szántó György pedig körülnézett fényképezőgépével a tárlaton. A zene szerepe A magyar drámatörténeti kutatások nyilvánvalóan bizonyítják, hogy a középkor végének és a korai reneszánsznak vallásos szíhjátékaihoz szervesen hozzátartozott a zene. Mind a külföldi analógiák, mind pedig a fennmaradt, s a magyarországi gyakorlatot tükröző korai emlékek is énekes előadás mellett tanúskodnak. E tekintetben nem változott a helyzet akkor sem, amikor az eredetileg latin nyelvű liturgikus színjátékok a nép nyelvére is lefordított misztériumjátékokká alakultak át. Az ugyancsak énekes műfajú devó- ciós színjátékok, amelyek az olasz drámai laudákból fejlődtek ki, hazánkba is eljutottak, s a biblikus passió egész történeti fejlődése zenei műfajt mutat. Talán nem ennyire egyértelmű a zene szerepe a reneszánsz népi és népies színjátszásban. De ha arra gondolunk, hogy a különféle paródiák, trufák és farsák előadói főleg a mulattatok, vándordeákok, hegedűsök, énekesek köréből kerültek ki, nem tagadhatjuk az éneklésnek és a hangszeres zenének jelenlétét ezekben a műfajokban sem. Az udvari színjáték, amelynek legnépszerűbb válfaja az allegorikus politikai játék volt — akár önállóan, akár betétként adták elő — ugyancsak nem nélkülözhette az éneket, a zenét. A színjátékok keretében táncokat is adtak elő, a kor divatos táncait, stilizált táncokat vagy allegorikus táncjeleneteket. Ilyenek az európai uralkodók udvaraiban már régóta szokásosak. A tánc pedig zene nélkül elképzelhetetlen. Mindezekkel ellentétben a humanista vígjátékok zenei vonatkozásaihoz még ilyen közvetett bizonyítékaink sincsenek. De nem találunk utalást a zene szerepére a 16. század hivitázó vígjátékaiban és szatirikus játékaiban sem. Föltehető azonban, hogy élő előadásban a vígjátékok előtt és után ének vagy hangszeres zene hangzott el. Annyi bizonyos, hogy abban az időszakban amikor az európai zene űj műfaja, az opera kialakult és első virágzásába borult, Magyarországon legfeljebb csak csírájában jelentkezett — a 17. század közepén és végén — olyan drámai koncepció, amelyben a muzsikának a szokásosnál jelentősebb szerep jutott. Drámai emlékeink ebből a korszakból egyetlen kottasort sem őriztek meg. E sajnálatos tény arra készteti a kutatót, hogy zenei elemzés helyett más módszerrel közelítsen a kérdéshez, de éles határt se vonjon az iskolai színjáték és a műfajt képviselő egyéb darabok között. A zenei feljegyzések hiánya miatt különösen fontos minden olyan adat, amely hangszeres-énekes betétre, vagy csupán arra vonatkozik, hogy az előadott darabban muzsikusok is közreműködtek. Ritkán fordul elő, hogy a címben, ismertetésben, programban vagy magában a szövegben — mintegy rendezői utasításként — konkrét utalást találunk valamilyen zenére. Még ritkább, amikor a szövegből lehet következtetni zenés aláfestést vagy kíséretet igénylő helyzetre. Egyes esetekben analógia alapján gondolhatunk részleges zenés előadásra. Bízvást feltételezhetjük, hogy a színpadi játékokat általában valamilyen hangszeres vagy vokális zene keretezte. Erre utal Schola Ludusá- ban (1656) Commenius is, akiről tudjuk, hogy Sárospatakon komoly erőfeszítéseket tett a dráma műfajának pedagógiai kiaknázása érdekében. „Az előadást — úja — a harangok megszólaltatása után zene vezesse be, s az is zárja. Maga a felvonás pedig folyamatosan, zenétől meg nem szakítva, folyjon le.” Nem építhetett ugyan korábbi hagyományokra, mert a refomátus elöljárók idegenkedtek a színjátszástól, és — ami témánk szempontjából lényeges — a hangszeres zene műveltével szemben is állást foglaltak. Mégis a cseh pedagógus hatására (felismervén egyúttal az iskoladrámák nevelő jellegét és propagandaszerepét a hitterjesztésben) a 17. század második felében bevezették iskoláikba. Az Unitárius egyház ebben megelőzte őket. Mind a katolikus, mind az evangélikus iskolákban intenzív, a hangszeres oktatásra is kiterjedő zenei nevelés folyt, ami természetesen a színjátékok előadásbeli sajátosságaira sem maradt hatás nélkül. Az eperjesi evangélikus líceum előadásain rendszeresen elhangzott hangszeres zene az egyes jelenetek és felvonások között. Az 1665 július'elején előadott öt iskoladrámájuk kinyomtatott vázlatában például a rendezői utasítás szerint a jelenetek után „Musica Instrumentalis Cursoria”, a felvonásokat követően „Musica explication, a darabok végén „Musical so- lennis” van előírva. Ez utóbbihoz csatlakozott a II-IV. darabokban egy-egy, az egész dráma tartalmát erőteljesen kifejező német ének (Hymnus Germanicus). A IV. dráma 2. felvonása után valamilyen klasszikus éneket — bizonyára antik szövegre készült metrikus énekre kell gondolnunk —, valamint dob és rézfúvók alkalmazását kívánták meg. Más nyomtatott programok is utalnak éneklésre, zenére, táncra. Nem maradhat említetlenül az a fel vidéki eredetű, 1670 táján összeírt kéziratos drámagyűjtemény, amely mintegy 25 latin darabot tartalmaz. Nagy gondosságra vall, hogy következetesen megjelölték a szövegben az énekes-zenés részeket (pl.: can- tus; canens; canitur et luditur; Tuba velcantus; musica; tubáé; tympana; Trombon Mauror(um) et Musica libera; Luditur Cymbalo; Symphonia et Cantus item). Egyes drámáknál a szövegből következtethetünk valamilyen zene alkalmazására. így Bornemissza Péter Elektrájának (1558) mindjárt az elején Aegistus király kijelenti: „Első gondom is az, hogi lantos, hegedűs, Sípos, dobos, trombitás, zanta- lan (számtalan) előtem tanczollia- nak.” Papp Géza A római Collegium Hungaricumban A magyarországi jezsuita iskoladráma kutatása a közelmúltban jelentős lépésekkel haladt előre, elsősorban Staud Géza forráskiadásai révén. Mivel a Jézus-társaság valamennyi tanintézetében rendeztek színjátékokat, ezért magától értetődő volt a törekvés, hogy a kiadványos városok szerint adják közre a fennmaradt adatokat, s így az idevágó három kötet megjelenésével kirajzolódhat a rend iskolai színjátszásának magyarországi térképe. Jó! tudjuk, hogy a régi kulturális emlékeink kutatási programjának keretében kiadott dokumentumkötetek csakis az országhatárainkon belül játszott drámák összegyűjtését tűzték ki célul, mégis úgy véljük, az így nyert összkép hasznosan kiegészülhet, ha a Rómában, magyar teológusnövendékek jelenlétében vagy éppen az ő szereplésükkel előadott drámákat sem hagyjuk figyelmen kívül, s kísérletet teszünk arra, hogy az idevágó adatok mozaikkockáit összeillesz- szük. Mind a magyarországi jezsuiták, mind pedig barokk kori főpapjaink jelentős hányada Rómában végezte stúdiumait, így az ott látott spektákulumok, a „ludi scenici” ott előadott változatai jelentős mértékben befolyásolhatták a műfaj hazai megjelenési formáit és fejlődését. E feltételes módú fogalmazásunk azonban csak akkor válhat kijelentő módú tézissé, ha áttekintjük az idevágó adatokat, s összevetjük majd őket a hazai gyakorlattal. Rómában 1551-ben Loyola Ignác alapította meg a Collegio Romanot, a jezsuiták központi tanintézetét, amely köré nemzeti kollégiumok egész sora szerveződött a 16. század második felében. Első volt köztük a Collegium Germanicum (1552), amelyben már több olyan teológusjelölt végezte tanulmányait, aki később fontos szerepet játszott a magyarországi szellemi életben. Ilyen volt többek között Nicasius Ellebodius, Johannes Seidel és Szántó István. 1578- ban azután megalakult a Collegium Hungáriáim, amelyet két év múlva pápai bulla egyesített a német kollégiummal. Mintegy 700 magyarországi alumnus végezte e tanintézetben tanulmányait a barokk korban, s természetesen valamennyien láttak Rómában iskoladrámákat, sőt közülük sokan aktív részesei, szereplői is voltak azoknak . . . . . .Korántsem a végleges válasz igényével, inkább csak annak elősegítése érdekében jegyezzük meg, hogy egészen más benyomás alakulhat ki az olvasóban, aki az előadás szövegének patetikus latin frázisai és szójátékai között próbál eligazodni, s ismét más az előadás nézőjében és hallgatójában (vagy abban, aki legalábbis megkísérli a látvány és a zene kiegészítéseként felfogni a szöveget). Ha viszont ez így van, akkor annak kimondása látszik logikusnak, hogy a Csáky és Zichy által előadott és kinyomtatott szövegeket nem helyes önmagukban vizsgálnunk, mert azok nem tekinthetők írói alkotásoknak, hanem csupán egy komplex műalkotás kiegészítő részeinek. Olyan látványosság elemeinek, amelyben képzőművészet (a templom márványoszlopai és freskói), iparművészet (a dekorált szőnyegek, brokátok, függönyök), zene (Pittoni melódiája) és udvari etikett (széksorok hierarchikus rendje) mellett az előadott szöveg csak egy eszköz a sok közül arra, hogy az összhatás monumentális, lenyűgöző legyen. A barokk udvari reprezentáció tartozéka mindez, kordivat, amely a korban hatásosnak vélt műfaji kereteket is kialakította. A szöveg önállótlanságát és jelentéktelenségét még további két szempont is alátámasztja. Egyfelől az, hogy nem maguk a főszereplők írták őket, másfelől az, hogy az elolvasás alapján még csak az sem derül ki világosan, hogy végeredményben hány szereplő adta mindezt elő, a szöveg mely részeit szavalta Csáky és Zichy stb. Nyilván mindez a rendezőtől függött, számos variáció lehetősége állott fenn, amit az alkalom és a körülmények szabtak meg, nem pedig az író előre megfontolt szándéka. Ha az iskolai színjátszás fogalmát a legtágabban értelmezzük, akkor bizonyára az efféle, doktoravatással is egybekötött, zenés-allegorikus ceremóniák is elférnek annak keretei között. Annál is inkább, mivel Staud Géza is hangsúlyozottan komplex jelenségnek határozta meg a színjátékokat, amelyeket nem lehet pusztán irodalomtörténeti módszerekkel megközelíteni. Kívánatosnak látszik tehát, hogy a vizsgálati módszerek e komplexitása a jövőben az eddigieknél határozottabban érvényesüljön a kutatásokban, amelyekhez — úgy reméljük — jelen példáink is ösztönzést nyújtanak. Bitskey István ■BBE9MB9 Tökéletes iilúzi Telekessy István egri püspök 1699-ben a városban működő jezsuita gimnázium egy darabját megtekintve arra inspirálta a tanárokat és a diákokat, hogy a következő esztendőben Dobó Istvánról, a város hős kapitányáról mutassanak be valamiféle drámát. Az előadásra 1700-ban került sor, erről azonban sajnos csak az alig néhány sornyi bejegyzésből van tudomásunk: „ ... az egri püspök Öméltósága, hogy az ifjúságot buzdítsa egy nyilvánosan előadandó drámára és színjátékra jutalmat tűzött ki, és megjelölte a dráma témáját: Eger várának a keresztények kicsiny seregével szembeni híres védelmét az óriási török haderővel szemben, a védők hősi tetteit a velük együtt harcoló Dobó István vezetése alatt. Ezt előadták kollégiumunk nagyudvarában felállított és díszletezett színpadon, a sziklák alatt a bejárathoz közel, ahol maguk, a sziklák, a domboldal és az -azokon kiképzettsétányok, valamint a városfal is díszletként szolgáltak; és hogy még hatásosabbak legyenek a falak ellen indított támadások és roham, a védők ellentámadásai, valamint a csatározások a vár kommendánsának ajánlatára a sétányokon ágyúkat helyeztek el, amelyek, valahányszor befejeződtek a jelenetek, felbődültek. A dráma szerencsésen végbement, jelen voltak a távolabbi és szomszédos vidékek nemesei, valamennyien tapsoltak, megjelent a váci püspök úr Öméltósága is.” Eddig szól az adat. Magam e falak között tanultam több esztendőn keresztül, jól emlékezem az egykori gimnázium nagyudvarára, amely 1700-ban még sokkal nagyobb lehetett, hiszen a jelenlegi Gárdonyi Gimnázium épülete akkor még nem készült el, s nem volt meg az egykori jezsuita rendház sem, hanem annak helyén néhány polgárházban folyt a tanítás, templomul pedig az ugyancsak ezzel a területtel szomszédosán felépült török kis- templomot használták a tanárok és a diákok. 1700-ban itt a sziklákkal tarkított és a sétányokkal kiképzett domboldal, a még máig is meglévő orgonás előtt állíthatták fel az ideiglenes színpadot, s a közönség az orgonással szemközti oldalon foglalt helyet. A területet akkor is, mint ma, a várfal zárta be, s azon egy bástya- kiszögellés is található. Az iskolaszínpad a XVII- XVIII. század folyamán gyakran kényszerült arra, hogy szabadtéren rendezze meg előadásait, az egri tanárok azonban, bár ők sem rendelkeztek nagy közönség befogadására alkalmas színházteremmel, most mégis a dráma tárgyához a legmegfelelőbb színhelyet választották ki. A színpad a valóságot megközelíteni törekvő illúziók világába vezet. Az illúziókeltés itt a szabadtéren volt a legtökéletesebb. Az ügyes taná-
