Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-11 / 269. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 11., péntek Miről olvashatunk a Kritika novemberi számában? A szerkesztői összefoglaló után új vonásokkal, új szempon­tok feltüntetésével folytatódik az Értékrend-Kultúra-Ideológia cí­mű vita. „Szerte a világban tart a hosszú menetelés a diktatúra és a demokrácia között — ez a de­mokratára” — állapítja meg ta­nulmányában Ágh Attila, és elemzéseiben abból indul ki, hogy mit tudunk mi hasznosítani a demokrácia külhoni tapaszta­lataiból. A két nagy kérdés amire a választ keresi: lesz-e egyre több demokratikus ország a világon? — képes-e a szocializmus tanulni a történelmi tapasztalatokból? Jánosi Ferenc hozzászólásá­ban a gazdasági reform esélyei­vel és a KGST működésének problémáival foglalkozik, s meg­fogalmazza azt a felimerést, hogy a „szocialista országok reformjai mindaddig kudarcra vannak ítél­ve, amíg egyedül, nemzeti hatá­rokon belül, a többiektől függet­lenül akarjuk kiküszöbölni az is­mert hibákat, hiányosságokat.” Szükség van tehát egy Demokra­tikus Közös Piac létrehozására — vonja le fejtegetéseiből a követ­keztetést. Az utóbbi hónapokban olva­sók ezrei ismerkedtek meg B. Pasztemak híres, sokat vitatott regényével, a Doktor Zsivágó- val. Zappe László „Kicsoda Zsi- vágo doktor? címmel a Pravdá­ban lezajlott érdekes vitát ismer­teti. A regény jobb megértését szolgálják Boris Paszternák leve­lei a doktor Zsivágóról (Schiller Erzsébet fordítása), valamint Lev Voszkreszenszkijírása Pasz­temak és az orosz vallásfilozófu­sok címmel (Kiss Ilona fordítá­sa). Napjaink talán legnépszerűbb olvasmánya az önéletrajz. Szávai Nándor Magyar emlékírók című monográfiájának ismertetése kapcsán Király István irodalom- elméleti tanulmányában elemzi az önéletrajzot, mint műfajt, az irodalmi önéletrajz sajátosságai, az egyéniség, a személyiség ön­keresését, a formai elemek szere­pét, a válsághelyzetet mint ön­életrajzírói szituációt és végül a befogadói esztétika problémáit. Simonyi Imre, Polner Zoltán, Lőrinczy István, Cseh Károly, Magyar Barna, Gennadij Alekszejev versei — Gombár Endre: Gondos nem disszidál — Páskándi Géza történelmi játéka — Koronás kegyetlenek (kisregény) — Csorba Piroska: Botrány Lelketlenben (egyfelvonásos) — Kaposy Miklós: Párhuzamos interjúk — Remenyik Zsigmond napló­jegyzetei — Emlékeim Tamási Áronról — Beszélgetés a kormány egészségmegőrző programjáról — Mérlegen az 1987—88-as tanév Az újságárusoknál a Hevesi Szemle ez évi 5. száma Hevesi Szemle Megyénk országos terjesztésű közművelődési folyóiratának ez évi 5. száma az egészségmegőrzés témakörének közérdeklődésre számottartó rész­letkérdéseit taglalja. A társadalmi program lehető­ségeire és eredményeire utal Kiss Sándor beveze­tője. Balázs Sándor, a népi kollégiumok hasonló jellegű törekvéseire emlékezik. Dr. Kökény Mihály szociális és egészségügyi miniszterhelyettest a fel­elős szerkesztő interjúvolta meg, mérlegkészítésre kérve őt. Homa János megyénk illetékeseit szólal­tatta meg hasonló szándéktól vezérelve. A Pedagógiai műhely című rovatban dr. Kovács János összegzi az 1987—88-as tanév tapasztalata­it, méghozzá a középfokú oktatás vonatkozásá­ban. Dr. Nagy Andor, a nemzetközi oktatótelevízi­ós szemináriumok krónikáját és jelenét taglalja. A hagyományokhoz híven változatos az irodal­mi anyag is. Simonyi Imre, Polner Zoltán, Lő­rinczy István, Cseh Károly, Magy ári Barna, Gen­nadij A lekszejev versekkel jelentkezik. Indul Gombár Endre: Gondos nem disszidál-ja, ez a nívósnak ígérkező kisregény. Páskándi Géza történelmi játéka A kiéheztetés, Eger múltjából idéz kifejező erejű epizódokat. Folytatódik Pécsi István sci-fi töltésű történelmi kisregénye a Koronás kegyetlenek. Befejeződik Csorba Piroska Botrány Lelketlenbenje. Kaposy Miklós újabb magvas humoros írással jelentkezik. Zárulnak Remenyik Zsigmond naplójegyzetei. Lisztóczky László Tamási Áron hozzá intézett, aktuális gondolatokban bővelkedő leveléhez fűz kommentárokat. Sárhegyi István az Erdélyből át­küzmhviöfm ftiyóifíti XVI.évfolyam 1988, október 5 A tartalomból m *:■ v: í Ay. f&tkíMí *54** Pir&ikl: HAH* . MttWíiyíis ZtífrfXMt 8***<?íjf*ti* * Ke*«*4**y Hfc-Wf** ** «Air települt Magyari Barnát, a tehetséges fiatal költőt mutatja be. Szecskó Károly Mód A ladár portréját idézi. A nemrég elhunyt Neményi Lili újabb színháztörté­neti kuriózumokkal szolgál. Dr. Farkas András — többek között — a Gárdonyi Géza Színház bemu­tatóit értékeli. A fotókat Gál Gábor, Koncz János, Pesti Erzsé­bet és Szántó György készítették. Simonyi Imre: Üzenet ha egy nap elmegyek majd tőletek nem köszönök el senkitől még a lányoktól sem s nem viszek magammal egyebet csupán a botot amellyel végigvertetek rajtam — meg egy tarisznya megaláztatást (ha útközben elfog a régi jó étvágy az otthoni ízek iránt hát torkig jóllakhassak belőletek) s üzenetet is csupán annyit hagyok hogy mondjátok: ugyan mi történt volna ha bárcsak egyetlenegyszer is kiülünk a lócára s egymás dohányából füstölünk egyforma füstkarikákat Heves megyei ifjúsági közösségek figyelmébe A hagyományokhoz híven a ren­dező szervek ez évben is pályázatot, vetélkedősorozatot hirdetnek a me­gyében működő ifjúsági közösségek részére. A pályázaton részt vehet bármely klub, szakkör, közművelő­dési egyesület, amatőr művészeti csoport, baráti kör, olvasókör, sza­badidős társaság, KlSZ-alapszerve- zet vagy diákkör. A vetélkedősoro­zat címe: 80 nap a Föld körül. A Vemétől kölcsönzött cím jelzi azt a szándékot, hogy egy földkörüli, képzeletbeli utazásra invitálják a szervezők az ifjúsági közösségeket. A vetélkedő hat fordulóból áll, melynek során Magyarországról in­dulva az öt földrészre látogatnak el a résztvevők. Havonta egy feladat­csomagot kap minden csoport, amelyben kötelező és választott fel­adványok egyaránt szerepelnek majd. A képzeletbeli utazás kiindu­lópontja szűkebb hazánk, saját la­kóhelyünk. A rendezők kérik, hogy elsőként a játszani kívánó csoportok mutassák be lakóhelyük érdekessé­geit, szépségeit, az ott élő emberek szokásait a hozzájuk vendégségbe érkező ifjúsági csoportnak egynapos program keretében. A tervezetet, amelyben szabad­idős rendezvények is szerepelhet­nek, a Megyei Művelődési Központ címére (Eger, Knézich Károly u. 8.) kell megküldeni pontos névvel és címmel ellátva, 1988. november 24-ig. A borítékra rá kell írni: 80 nap a Föld körül. Megyei Tanács V.B. Ifjúsági és Sportosztály Megyei Tanács V.B. Művelődési Osztály KISZ Heves Megyei Bizottsága Megyei Művelődési Központ Kiállítás, vendégségben Miízcmw — épület nélkül Ha történetét kutatjuk, 180 éve van műszaki múzeumunk. Ha épületét, kiállításait keres­sük, ma sincs. Annakidején, 1808-ban, ami­kor a Nemzeti Múzeum megala­kult, a Széchenyi-féle gyűjte­ményben voltak műszaki emlé­kek is. A múzeum technológiai osztálya gyűjtötte, rendszerezte, később átadta az ipariskolának, a Műszaki Egyetemnek ezeket a tárgyakat — amelyek nagy része aztán elkallódott. A kormány már 1883-ban kezdeményezte önálló műszaki múzeum alapítását azzal a kikö­téssel, hogy az intézmény egyút­tal műszaki vizsgálatokat is foly­tasson. A múzeum és a vizsgáló intézet megalakult, de lassan el­sorvadt a múzeumi gyűjtő-, rendszerezőmunka, a kiállítói szándék, és 1922-ben az intéz­mény nevéből is törölték a múze­um szót. így lett belőle Technikai Vizsgáló Intézet. 1936-ban a mérnök- és építészegylet, vala­mint a Magyar Államvasutak hozott létre egy technikai-mű­szaki múzeumot, amelyet a kor­mány átvett és Kassára telepített. A felszabadulás után megint csak nem volt Magyarországnak műszaki gyűjteménye. Ekkor alapított néhány gyár, tröszt ki- sebb-nagyobb, feliben-harma- dában még ma is létező szakmú­zeumot. Az országban jelenleg 47 egységből álló ipari múzeumi hálózat működik, trösztök, gyá­rak szakmai történetét bemutat­va. Egyebek közt bányászati, vegyipari, vízügyi, építészeti, textilipari, olajipari múzeumok ezek — Sopronban, Pécsett, Vár­palotán, Esztergomban, Zalae­gerszegen, Pápán, Vácott, Gö­döllőn, Kétegyházán — és még jó néhány városban. 1973 az Országos Műszaki Múzeum legújabbkori alapításá­nak dátuma. A szépséghibája csak annyi, hogy az intézmény kiállítóhelyiség nélkül, mindösz- sze raktárépülettel működik mindmáig. A főváros XI. kerüle­tében lévő raktárak így műszaki történetünk tizenegyezer tárgyi emlékét rejtik a látogatók elől. Egyébként a kerület fejlesztési tervében régebben szerepelt egy kiállítócsarnok építése, a legú­jabb variációban viszont erről már nincs szó. A jelenlegi pénz- szűkés világban a raktárakban halmozódó tárgyak nem is igen számíthatnak bemutatásra, „fel­támadásra”. Ezért is „vendégszerepel” most a Néprajzi Múzeumban az Országos Műszaki Múzeum nagyszabású kiállítása, a Magyar alkotók a műszaki haladásért címmel. A rendezők bemutatják a legkiválóbb magyar tudomá­nyos és műszaki alkotók mun­kásságát, s azt, hogy miként já­rultak hozzá tudósaink, mérnö­keink, feltalálóink az emberiség haladásához. A kezdeteket a 10—12. szá­zadból a magyarországi vasol­vasztóhelyek ásatási leletei, pél­dául a Vasvár — Kökényesdülőn talált kemencék illusztrálják. Feltárul Thurzó János technikus és bányavállalkozó 15—16. szá­zadi, színes- és nemesfémbányá­szattal kapcsolatos munkássága. Láthatjuk a Kocs községben fel­talált kocsit, Hess András, Miko- vinyi Sámuel térképeit, Hell Jó­zsef gőzgépét, Segner János András turbináját. Aztán az egyetemek, főiskolák, technikai iskolák megalakításának korá­ból a világhírű tudós, feltaláló ta­nárok — Kempelen Farkas, Jed­lik Ányos, Bolyai János — mun­kássága következik. Majd meg­jelennek a reformkor nagy tudó­sai, Vásárhelyi Pál, a vízszabá­lyozás úttörője, Irinyi János, a gyufa feltalálója. A múlt század közepétől kez­dődik a nagy felfedezések kora. Ekkor tevékenykedett Eötvös Loránd az inga, Puskás Tivadar a telefonhírmondó, Schwarz Dá­vid a kormányozható léghajó, Bánki Donát és Csonka János a karburátor, Zipernowszky Ká­roly, Déri Miksa és Bláthy Ottó a traszformátor, Asbóth Oszkár a helikopter, Bródy Imre a krip- tonlámpa feltalálója. Aztán már csak találomra vá­laszthatjuk ki a technika korának legnagyobb magyar alkotóit, köztük Kandó Kálmánt, a vasút- villamosítás úttörőjét, a Nobel- dijas Hevesy György kémikust, Kálmán Tódor aerodinamikust, Szilárd Leó fizikust, vagy Neu­mann János matematikust. A legújabb kort a Vega-űrszonda magyar szellemi közreműködői­nek munkássága képviseli. Bizonyára a ritka kiállítási le­hetőség az oka, hogy a kiállítás rendezői mindent meg akartak mutatni, így aztán zsúfolódnak a tárgyak, a szövegek, a fotók, a dokumentumok. Az utolsó terem a Műszaki Múzeum megalakulásának tör­ténetét vonultatja fel, a szakmú­zeumi hálózat, a gyűjtőkör és a központi technikai adatbank be­mutatásával. K.M. G yertyaszagú és krizantém illatú még mindig a teme­tő. Csonkig égett gyertyák, kialudt viaszmécsesek és megfa­gyott drága virágkoszorúk emlé­keztetnek még a halottak napjá­ra, amikor felkerekedett az egész ország és zarándokolt minden mozdulni bíró, jóérzésű ember. Tömött autóbuszok, vonatok és kocsik tízezrei vitték az emléke­zés virágait, a hála, a szeretet im­bolygó fényeit a feldíszített te­metőkbe a legszomorúbb, de legemberibb emlékünnepen. — Halottak napján temettük! Fenyőillatot hoz a fagyos no­vemberi szél, gyantaszagot árasztanak a dércsípte koszorúk, a számban érzem könnycseppem sós ízét, szívemet megmarkolja a keserűség és a bánat. Törpének érzem magam a kőkemény sír­hantok mellett, tehetetlen lény­nek, aki ujját sem mozdíthatja a végzet ellen, és a szívet csavaró fájdalom, és az időhozta beletö­rődés hozhat talán majd némi vi­gasztalást. — Élt 48 évet. A temetőből a jól ismert házba megyünk, ahol együtt a család minden tagja, és ahol most a gyász és a fájdalom az úr. Nem sírnak már, mert egy idő után a könnyebítő könnyek is kiapad­nak, de a lélek könnyek nélkül is zokog. Némán ülünk egy ideig, majd egy-egy elejtett szó, később a ko­szorúba fűződő emlékező mon­datok visznek vissza valameny- nyiünket az élet valóságaihoz. — A szíve vitte el. — Megölték! — villan a legény szeme, aki az imént a temetőben még egy hangot sem ejtett azon kívül, hogy közölte velem a te­metés idejét. A feleség nem tiltakozik, nem is bizonyít, ő most csak a történe­teket mondja el, mint egy hihe­tetlen mesét, ehhez illő hanghor­dozással, miként mint óvónő azt a gyerekek körében számtalan­szor meg is teszi: — Amikor hazajött, nem lát­tam rajta különöset. Jancsikát kérdezte, meg Pirit, hogy eluta- zott-e a nagymamájához? És mi­re a tányérokkal az asztalhoz ér­tem, már holtan feküdt a föl­dön . . . Ilyenkor a hosszú hallgatások a legszömyűbbek, mert a sebek felszaggatása tetézi a bánatot hordozó szavakat. — Megölték! — keményedik szoborrá a nagyobbik fiú és a csendes bánat helyett erő, és ha­Az ötödik parancs rag ül ki az arcára. — Hogy érted? — Apa, meg a helyettese esz­tendők óta harcban álltak. Az üzemben mosolyogva jártak az emberek között, nem bántották, nem ócsárolták egymást, de a színfalak mögött dúlt a háború. Időbe telik, amíg Katinka ma­gához tér annyira, hogy feltudja fogni a fia szavait, talán hitvesi kötelezettségének is érzi, hogy, — mint a család közeli barátját — élethűen tájékoztasson. — Ismerte jól Pétert! Igazgató­ként szép eredményeket ért el, az emberek hallgattak rá, szerették, becsülték. Legutóbb titkosan is rászavaztak. Munkatársai elől sosem aratta le a babért, kitünte­tésre javasolta őket, büszke volt rájuk. És mégis! Három éve né- hányan kikezdték. Vizsgálat, vizsgálatot ért, amelyekből győz­tesen, tisztán került ki, de az igazságtételnek igazán örülni mégsem tudott. — Akkor miért bántottak? — kiáltott fel valamelyik éjjel álmá­ban. Amikor megsimogattam a verejtékező homlokát semmire sem emlékezett. — Jól bevacsoráztam! — mo­solygott, és a másik oldalára for­dult Katinka nyeli a könnyeit, és mintha kötelessége lenne, foly­tatja a történteket: — A névtelen levelekről, a fel­jelentésekről, a rágalmakról meg ne feledkezz mama! És a fenye­gető telefonokról sem, amelyek­ről kiderítette a hatóság, hogy a helyettesétől származnak ... Az asszonyka rábólint, pa­rancsnak veszi a fia szavát és el­mondja évszámra a szörnyűsége­ket, a véget nem érő vádaskodá­sokat, a felbérelt dologtalan lum­penek hamistanúzásait, akiket később ezért elmarasztalt a bíró­ság. A felettes szervek évszámra nem vállalkoztak a békebíró sze­repére, így aztán végül is a bíró­ság döntött. Előttem a felmentő ítélet, és az élethű elbeszélés nyomán szinte hallom a tapsot, amelyet az igazgató kapott, amikor felol­vasták a műhelycsarnokban a végzést. — Későn jött az ítélet! Katinka tenyerébe fogja a ke­zét és zokog, a két kisebb gyerek az anyját öleli, de a nagyfiú Kevi Péter dacosan kemény, mint a gránit, szívében dúl a háború. — Apának szép temetést ren­deztek! Párnán vitték a sok ki­tüntetést, mindent elborított a virág, és az áradó „szeretet”, so­kan fennhangon sírtak, az embe­rek csoportokba verődve ismer­ték el az ő igazságát, valaki még azt is említette, hogy a harca nem volt hiábavaló. Ezt hangsúlyoz­ták a szónokok is! Katinka és Péter a nagyobbik fiú a kapuig kísérnek. Megál­lunk, és a szomorú novemberi délutánon, amikor már a bújócs- kázó Nap fénye is elhomályosul, a temetőre téved a tekintetünk, ahol Kevi Péter pihen. — Megölték az apámat! — vo­naglik végig újra és újra a fájda­lom a fiatal, sima arcon. És nem akadt senki, aki még idejében se­gített volna rajta . . . — Megszegték az ötödik pa­rancsot! — néz rám Katinka ma­donna arccal, és bibliai áhítattal magához öleli a fiát. Morcos, nagy felhők jönnek, magasodnak, tornyosodnak és elered az eső. Varjak szállnak el a falu fölött, gyászol és károg va­lamennyi, kitudja hová röpül­nek, hol lesz az éjszakai szállá­suk . . . Szalay István <

Next

/
Thumbnails
Contents