Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
4.-h§B? 1 ... N ÉPÚJSÁG, 1988. november 30., szerda Generációk? Vadászai puska nélkül: munkában a természetfotós (balra) Fiókált eteti fecske Beszélgetés Adamik Miklóssal A természet szeretete az egyik legnemesebb emberi tulajdonságok közé tartozik. Napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap kincseinek megóvása. A civilizáció fejlődése során egyre növekednek az élővilágot veszélyeztető ártalmak. Másrészt pedig a ma emberének alapvető kötelessége saját életfeltételeinek kialakítása mellett, a jövő nemzedékének az egészséges környezet biztosítása. Adamik Miklósnak, a Gyöngyösi Mikrolelektroni- kai Vállalat dolgozójának egy életre szóló élménye a természetfotózás. Az áll%t- és növényvilág ritka pillanatait bemutató képei nagy szenvedélyről árulkodnak. Színes fotóival több alkalommal jelentkezett a Nimród, az Élet és Tudomány, a Búvár újság címlapján. Alkotásai hazai és nemzetközi pályázatokon számtalan sikert arattak. 1973-ban Újvidéken „Aranyszem” diplomával tüntették ki. A Rókaszemek című képe a nyolcvanas években egy prágai nemzetközi vadászati kiállításon a magyar pavilon falát ékesítette. Alapító tagja a Nimród- és a Heves megyei fotóklubnak. A Tungsram fotókörében két évtizedig dolgozott. A gyöngyösi Mátra Múzeum hely- történeti kiállításának természetfotóit is ő készítette. Az utóbbi években sok felvételt alkotott Gyöngyös műemlékeiről, nevezetességeiről. Fotós társadalmi munkáért a Gyöngyös Városi Tanács oklevelében, a HNF kitüntető jelvényében is részesült. Tagja a Gyöngyösi Műhely alkotó közösségének. Alföldi születésű vagyok — vallja. — Lajosmizsén születtem. 1953-ban kerültem Gyöngyösre, az akkori Szerszám- és Készülékgyárba. Harminc évet a termelésben dolgoztam. Annyira megszerettem a várost, hogy ezt vallom szülőhelyemnek. Mondhatni, millió szállal beépültem életébe ... Nős vagyok, két lányom van. Az egyik kertészmérnök, a másik pedagógus. — Hogy került kapcsolatba a fotózással és honnan ered természetszeretete? — Budaörsön katonáskodtam, s egy ottani fotólaborban szerettem meg, leszerelés után pedig önképző módon vetettem rá magam a fényképészetre. A munkám mellett ma is ennek élek. A természettel cserkészként barátkoztam meg. Maradandó élményt nyújtottak a táborozások, kirándulások. 1954- től több mint harminc éve tudatosan fotózok. Kezdetben végigpróbáltam minden ágát, kerestem az igazit. Végül az állat- és növényvilág mellett kötöttem ki. Ez egy életreszóló programot ad az embernek. Lehet, hogy elfogultan hangzik, de szerintem azok, akik a természet megszállottjai, türelmesebbek, megértőbbek a mindennapokban ... — Képei alapján a természet- és környezetvédelem propagandistájának mondják. Miért tartja ezt fontosnak? — A testi-lelki egészség megőrzéséért valamit kell tennünk, amire mondhatjuk: ezt én csináltam, ez az én szülöttem. Szerintem mindenkiben van valami plusz, amit felszínre lehet hozni. — Melyik a legkedvesebb képe, s mi volt a legszebb élménye? — Országos pályázaton és több kiállításomon is tetszést váltott ki a Fiatal szarvasbikák Gemencen című képem. Ezt egy ottani ártéri erdőrészben, szakadó esőben, mozgó lovas kocsin, állva kaptam lencsevégre. Kilenc fiatal, gyönyörű állatot ábrázol. Emlékezetes marad számomra az is, amikor a téli Mátrában, hóviharban hosszú időn keresztül egy szarvascsordát követtem. Egy patakon íveltek át, mint eleven acélrugók: ezt sikerült lekapnom. A pillanat törtrésze alatt játszódott le az egész. De sorolhatnám tovább. Hatezer negatívomat saját magamnak leltároztam. Nagyon nehéz közülük választani ... Beszélgetésünk során az is kiderült, hogy Adamik Miklós a fotózáson kívül faszobrokat, fafaragásokat is készít szabad idejében. S ezek szépen, egyszerűen berendezett lakása falát díszítik. Terveiről, további elképzeléseiről végül röviden ennyit mond: — Amíg tudok mozogni, egészségem engedi, addig csinálom. Nem teszem le a kezemből a fényképezőgépet. Korcsog Béla A listavezető: Picasso — 37 millió dollár egy festményért Új rekord az árverésen Újabb rekord született hétfőn este a Christie’s londoni árverésén. Picasso rózsaszín korszakából származó képe, az „Artista és a fiatal Harlekin” című festmény 20,9 millió fontért (kb. 37 millió dollár) kelt el, megszerezve ezáltal a legdrágább huszadik századi festmény címét. Ezzel megdőlt a két héttel ezelőtt — ugyancsak egy Pi-' casso-kép által — felállított rekord. A kék korszakból származó, „Anya és gyermeke" „mindössze” 24,75 millió dollárért kelt el New Yorkban. A kép boldog tulajdonosa egy japán magángyűjtő. Túlzottan izgatott volt ahhoz, hogy válaszoljon a riporterek kérdéseire. Annyit mindenesetre meg lehetett tudni, hogy rendkívül elégedett első londoni útjának tapasztalataival. A felkelő nap országában — a jelek szerint — jó befektetésnek tartják a festményeket. Minden idők eddigi legdrágább képét, Van Gogh 1888-ban festett „íriszeit” 54 millió dolláért egy japán biztosítótársaság vette meg. Csöreg témát boncolgatott a november 20-i Szerpentin. A riporter megszólaltatott egy olyan újságírót, aki valaha egyetemet végzett, aki az úgynevezett nagygeneráció sorsáról vallott. Érdeklődéssel figyeltem az ősziiinte hangvételű visszapillantást. Már csak azért is, mert némileg idősebbként magam is cselekvő, illetve szenvedő részese voltam ennek a periódusnak, a hatvanas esztendők hetvenes évekbe átnyúló szakaszának. Rögvest kijelentem, hogy messzemenően tiszteletben tartom mások meglátásait, ezért aztán csak értetlenkedtem, morfondíroztam. Nehezen bé- kültem meg azzal a gondolattal, hogy a becsülendő naivitás olykor meghökkentő vaksággal társul. Mindmáig kétlem, hogy a hit — erre folyvást szükség volt, és lesz is — torzítja a szemlélet- módot, megbéklyózva szellem szárnyalását, a csak azért is kritikus magatartás megnyilvánulásait. A problémát csak azért említem, mert az elmúlt hét során számos műsor foglalkozott ezzel. Minderre fény derült a szombati Ismét — a javából! megint színvonalas, egészségesen népszerűsítő kínálatából. Péterváry Gábor felidézte például azt a beszélgetést, amelyet Fóti Péterrel készítettek a Valóság 10-es számában megjelenít cikke kapcsán. Ebben a szerző valamiféle erőszakolt tipológiát kreált, s ebbe kényszerítette az egyes korcsoportok tagjait. A diskurzusból ismét meggyőződhettünk arról — nem vitatva persze a jószándékot —, hogy A Jó reggelt! gazdái tudják, hogy meg kell küzdeniük a hallgatókért. Ez a szituáció nem zsibbasztja, hanem frappáns ötletek rajtoltatására serkenti őket. Különösképp tetszik az a megoldás, hogy számítanak a sietős emberekre, s ezért a nyolc óra előtti záráskor hangos szinopszisokban foglalják össze, a több mint háromórás jelentkezés leglényegesebb mozzanatait. Nemcsak emlékeztetőként, hanem kíváncsiságfelkeltésként is. A hétfőt egyébként Kispestnek szentelték. A telepüMunkát Dr. Szerkezet Átalakítás vagyok, kormányunk jogosítványával rendelkező, állítólag szimpatikus, megbízható, nagy teherbírású és szépreményű. Hetenként egyszer üzenetet kapok, a szöveg mindig ugyanaz: „Még nem döntöttünk bebocsátása ügyében.” Nem tudom, mi rossz van bennem. Már néhányan bejutottak. Legutóbb a bruttósítás, igaz, előtte a Külkereskedelmi Jog hengerelte az utat. Nekem szerkezetem ellen való minden erőszak, az ÁFA viszont szinte betörte a kaput. A Központi Tervgazdálkodást már régen elbocsátották, el-eljön hozzám, néha, hordja a híreket. Úgy néznek az ÁFÁ-ra, mint a véres ingre, az OTP pedig rálépett a Gyár kamatlábaira, azóta egyszerűén csak vegetán élnek. Már a szélkakast is eladták, így legalább nem látják, hogy új szelek fújdo- gálnak. Pató Pál igazgató úr szavai szerint: „Fő a kivárás, mégha nem is ez az elvárás!” Azt a karrierista Inflációt továbbra is felfelé futtatják a szamárlétrán, a szocialista országokba irányuló exportjukat pedig „ugrikban” számolják. a csak azért is skatulyázásnak, az íróasztal ■ melletti kínkeserves elméletgy áriáinak nincs semmi értelme Töprengésre késztetni enélküi is érdemes lehet, hozzátéve azt, hogy ennek megvan sokkal egyszerűbb, célra ve- zetőbb útja. Leljük meg ezt, és járjunk azon, méghozzá szemellenző nélkül, nyitottan és következetesen. Az igaz — s ez is több ezer éves dilemma —, hogy az egyes nemzedékek között olykor ellentétek feszülnék, s az se kérdőjel’ezhető meg, hogy a história pillanatai nem mindegyiknek biztosítják a zavartalan kiteljesedést. Hasznos erről meditálni, megtoldva azzal, hogy a hídverés valammy- nyiünk feladata. Ma és holnap egyaránt. Sokkal szimpatikusabb volt Sára Sándor operatőr bemutatása, ö ugyanis megkapó konkrétumokkal érvelt. Joggal szomongott a menekülő emberség, a száműzött humanitás miatt, s indokoltan nehezményezte a mindinkább eliburjánzó egymás iránti közömbösséget. Méltán ostorozta a sztálinizmus tudatba rejtőzött, napjainkban is ható káros örökségét. Akaratlanul is n.yomatékol- ta, hogy közös dolgunk kutatni e veszedelmes értelmi vírusfertőzés okait, keresve a minél hatékonyabb medicinákat is. Olyan penzum ez, amely csatasorba állítja mindazokat, akik az egészséges társadalmi megtisztulás elkötelezettjei, akik nem szeretnék, ha az utánuk következőknek is efféle kórokkal kellene gyűrközniük. Semmilyen helyzetben. lés szülöttjeként kérték mikrofonhoz Nyers Rezsőt, a Politikai Bizottság: tagját, államminiszterünket, aki ideális partner lett, utalt ifjúságának fooiszenvedélyé- re, csatár, majd fedezet szerepkörére. Ezt követte a politikai párhuzam, a mélyértelmű summázat, a hatásos zárás. Az ilyen blökkokból várnánk bőségesebb ajánlatlistát. Nemcsak azért, hogy válogathassunk, hanem amiatt is, hogy gazdagodjunk, okuljunk, csiszolódjunk. Közmegelégedésre ... Pécsi István keresek! Tegnap felhívtam az üzemi háromszöget, hogy meggyőzzem az igazamról. Az igazgató először azt hitte, hogy a szerelmi háromszög egyik tagja vagyok. Mondom: „Szerkezet Átalakítás! Valamikor a cél országa voltunk, most legyünk e cél országa!” ök viszont a Keret Átalakítást várják, s különben is saját erőből van már innovációs programjuk, amelynek megfelelően most új közlekedési táblákat gyártanak: hatból csinálnak egyet, jelentése: egyirányú zsákutcában megállni tilos; maximális sebesség nincs; az utca végén (össze) omlás- veszély és egyéb veszélyes hely. De mi szükség van nekünk ilyen táblára?! Most már tudom, hogy kormányunk az ilyenek miatt van frázis-késésben, vagyis mindent újból meg kell magyaráznia ... Szóval, munkát keresek. De nem akarnak alkalmazni. Az utóbbi hónapok céltalan várakozása nagyon megviselt, lehet, hogy táppénzre megyek. Mintha homok került volna a szerkezetembe ... Saiga Attila Színházi levél Sorsunkon töprengő emberek Azt gondolná az ember, ritka szerencse kell ahhoz, hogy aznap jegyet kapjon valamely színházi előadásra a fővárosban. Tanúsíthatom, nem így van. Pedig, ha nem is az évad kezdetén, de az első felénél (tartunk. Gyanítom, nemcsak a bérletezés- sel lehet baj a székesfőváros teátrumaiban. Az élet- színvonal látványos romlásának ez is egyik*jól1 érzékelhető fokmérője. Akárhogy is van, nekem ezúttal ez jól jön. hiszen sem rafinált utazási irodák va)gy szervezők, netán üzérek kegyeit sem kell keresnem. Az út nyitva áll, ha nem is a páholyokig, s ha nem is mindig olcsón-. Így eshet meg, hogy egy héttel a premier után bejutok a Vígibe, ahol Szikora János rendezésében játsszák az-Éjjelt menedékhely-t, a klasszikus Gorkij-darabot. Szokatlan a koncepciója: egy szárazföldön veszteglő, kiszolgált bárka a cselekmény színtere. Gyomrában derékbatört sorsú figurák, Kiesesek, Bubnovok, Szatyi- nok tengetik nyomorúságos életüket. Egyként nyomorultak a „fedélzeten élők” is; saját gonoszságuk, kisszerű- ségiük vagy épp kiszolgáltatottságuk áldozatai. A Tordy Géza megformálta „hamis próféta”. Luka, csak ideig- óráig csöpögtet sivár életükbe némi reményt. Pusztulásra ítéltettek. Mégis, az előadás végén felsejlik valamilyen megoldás. Deszkánként szedik szét, bontják le kilátástalan, sivár létük színhelyét. Sokáig visszhangzik még bennem Szatyin (Kern András játssza) néma kiáltása, amellyel zárul a tragédia. Nemcsak megrendít, figyelmeztet is. Itt, ma, mindannyiunkat. Nem tudom, lesz-e kor, mikor Shakespeare-t leveszik a színlapról. Emberismerete, költői nyelve — így Eörsi István fordításán át is — lenyűgöz. Nemcsak engem, gondolom sokakat, hiszen a Coriolanust — ezt az egyébként állítólag saját korában:, s azóta is kevéssé játszott, kedvelt színművet — a Katona József Színház már három éve nem veszi le a műsorról. Az is igaz, szerep és személyiség ritka találkozása az. ahogyan Cserhalmi György alakítja a főhőst. S méltó partnerei ebben kollégái, Blaskó Péter, Rajhona Adám, Balkay Géza, Máthé Erzsi, Bodnár Erika, hogy csak a ileges'leg- jobbakat említsem. Egyén és közösség, a vezető és a tömeg. hős és áldozat .problémája Székely Gábor szándékosan lecsupaszított „eszköz- telen” rendezésében mai dilemmákat boncol. Még a jelmezek is a jelenkort idézik, megkönnyítve az elvonatkoztatást. Az előadás felkavaró és mindemellett friss, az eltelt esztendők sem hagytak rajta egyetlen porszemet. Minden középiskolásnak, de minden közéleti embernek, politikusnak látni kellene. Sorsunkért felelősen töprengő alkotók műhelye ez. Sokkal személyesebb problémát boncol az amerikai szerző, T. Williams műve: A vágy villamosa. (Ismét csak a Vígszínházban láttam. De hát, válogathattam a legjóbbakból!) A főszerep Almási Éva nagy lehetősége, s remélem, .nem csalódom, ha azt merem jósolni, hogy ő mélyen átélt, árnyalt alakítása miként a legendás elődöké is, bevonul a magyar színháztörténetbe. Olyan partnerei vannak ehhez a látszólag érzelmes, valójában mélylélektani sorstragédiához, mint Pap Vera, Reviczky Gábor, Hegedűs Géza. Remek a díszlet is, a darab eredeti közegét idézi, egy amerikai nagyváros külső kerületének szánalmasan közönséges világát. Ahol Blanche, az élet szépségei után vágyódó elszegényedett értelmiségi polgárlány csak elpusztulhat. A ragyogó személyiség, s a lélekölő sivárság kontrasztja ez. Hisz nem látunk magunk körül ilyesmit manapság? Jámbor Ildikó Okos ötletek Ni B£ei& áfa •* áF§& $0& ^S Htt ä$ «•!'“ (fffi| Eß Ki&j& ^bp* B Bn6» BB BlBíp BBpJ i» Bi IpB W' BÄ tép» BP*1Bl^
