Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-22 / 278. szám

4. KULTÚRA KOZMUVELODES NÉPÚJSÁG, 1988. november 22., kedd r Egy hét. . A KÉPERNYŐ ELŐTT Csak játék A Fedora egyik jelenete A történelem színpadára ren­delt mindnyájunkat, hogy egy szokatlanul bonyolult időszak­ban vizsgázzunk tisztességből, emberségből, nyíltságból, áldo­zatkészségből. No, nem szanató­riumi körülmények között, ha­nem ütközve, vívódva, valódi szövetségeseket, igaz társakat kutatva. Nem kis tehertétel ez, épp ezért folyvást fogyó szabad órá­inkban hatványozottan vágyunk az önfeledt szórakozásra, a meg­újító kikapcsolódásra. Legalább szombatonként. így aztán nem csoda, ha igen kritiku­san mérlegeljük az ekkorra sza­bott kínálatot. A legutóbb ugyan nem csa­lódtunk, de harsány lelkende- zésre se volt okunk. Az egyes csatornán, a Fedorát, ezt az 1978-ban készült NSZK- francia filmet nézhettük. I. A. Diamond és Billy Wilder fordu­latokban bővelkedő, krimiízeket sem nélkülöző forgatókönyvet produkált. Az igényesség érthe­tő, hiszen az utóbbi alkotó ön­magának is dolgozott, hiszen ő rendezte a kétségkívül hatásos, ám műfajilag aligha meghatároz­ható munkát. Habkönnyű történetet talán épp emiatt nem remélhettünk, mivel, ha áttételesen is, de csak szembesülünk az élet olykor ne­hezen elviselhető, de hamisítat­lan ízeivel. Utólag se ódzko­dunk, legfeljebb az annyira óhaj­tott szellemi vidám parki kirán­dulás élményeit sajnáljuk. Sebaj! Némi elégtételünk azért maradt, mert ismét haszno­sítható receptet javasolhatunk a honi terepen munkálkodóknak. Akkor is, ha nem figyelnek az ef­féle jelzésekre. Megtekinthették volna a ket­tes adón vetített Egy zsarut, ezt a meglehetősen közepes színvona­lú francia tákolmányt. Ha meg­teszik, akkor rádöbbennek arra, hogy a kivételes képességű, a markáns egyéniségű színész a szinte semmiből is valamit vará­zsol. Alain Delon ugyanis hús-vér figurává, majdhogy sejtelmes ka­rakterré mintázta rendőrét, ezt az íróasztali torzszülöttet, aki semmit sem csinál, csak némi részrehajlással — itt az etikai csorbulás — szimatol. Reggel, este, éjszaka, azaz a nap minden órájában. Ráadásul vontatottan, unalmasan, gyilkosán, egyhan­gúan. Kocsiból kiszállva, jármű­ben ülve. Csak a művészre koncentrál­tunk. Megérte. Érdemes volt, bravúrjait ugyanis sokáig őrzi még memóriánk. Másokkal együtt vallom: hoz­zá hasonló személyiségek nálunk is fellelhetők. Jó lenne megtalál­ni őket, valamennyiünk örömé­re. Kárpótlásként a továbbra is hi­ányzó jelképes dodzsemért s megannyi kacagtató mutatvá­nyért. Pécsi István Felfedezzük Magyarországot Nem is olyan sok idővel ez­előtt a külpolitikai riporterek va­lósággal „taroltak” a televízió­ban. A legérdekesebb anyagokat ők hozták a világ másik végéről, ahonnét szenzációs leleplezé­sekkel szolgáltak. Bejárták a nyomornegyedeket, megmutat­ták a kapitalista rendszer ellent­mondásait. Eljutottak a gerillák főhadiszállására, vagy a hatalom túlkapásait közvetlen közelről ábrázolták. Az utóbbi időben azonban megváltozott a helyzet. Felfe­dezzük hazánkat is, közvetlen környezetünk konfliktusairól hírt kaphatunk a képernyőn. Nem csoda hát, ha olyan közis­mert, eddig inkább külföldi film­jeiről híres személyiség, mint Róbert László is vállalkozik bel­politikai tudósításra. Négyrészes sorozatának első epizódja futott le kedden, a 2-es csatornán, nem kis visszhangot keltve. Talán éppen azért volt érdekes ez, mert épp olyan vehemenciá­val rugaszkodik neki témájának, mint annak idején határainkon túl. Érdeklődése minden apró részletre kiteljed. Valahogy úgy közeledik minden jelenséghez, hogy attól a bizonyos tánciskolái kályhától kezdi a tájékozódást. Mert bizony sok összekacsintás volt régebben a beszélgetések­ben, mintha az, aki nézi a pro­dukciót, sok dologgal tisztában volna. Pedig az igazság az, hogy sok szempontból valóban elölről kell kezdenünk az ismerkedést, mert leegyszerűsítettük a folya­matok ábrázolását. Emiatt valóban nagyon izgal­massá válik Róbert László kiin­dulópontja a Ki a tettes? című ri­portsorozatában. Rácsodálkozik azokra az emberekre, akikkel tu­lajdonképpen nap mint nap ta­lálkozhatunk, csak a sorsukra nem voltunk eddig kíváncsiak. S mivel nem közeledtünk nyitott szívvel és szemmel feléjük, csak közhelyeket tudhattunk meg ró­luk. Ezek aztán nem vezettek jó­ra, mert egyik oldalon megfogal­mazták, hogy az illető azért nyúlt az alkoholhoz vagy a kábítószer­hez, mert „szereti”, a másik ol­dalon pedig úgy nyilatkoztak, hogy a „társadalom szerencsét­len áldozata”. Mindkét megálla­pítás csalóka, mert előítéleteken alapul, akár jó- akár rosszindulat szülte. Róbert László az alapokig sze­retne eljutni. Az egyéniségre kí­váncsi: a szülői háttérrel, az é- letúttal, a szokásokkal foglalko­zik. Ez némileg elnyújtottá és hosszadalmassá változtatja be­szélgetéseit, de azt hiszem, más utat nem választhatott. Azt vi­szont nem értem, hogy miért te­gez le olyan egyszerűen felnőtt embereket, még ha azok fiatalok és elesettek is. Ebben a gesztus­ban van valami leereszkedés, ami nem egészen illik a műsor stílu­sához és mondanivalójához. Mindenesetre ezzel együtt tisztességes ez a vállalkozás és méltó a figyelmünkre, ha való­ban fel szeretnénk fedezni Ma­gyarországot. Gábor László Nimim-hét (Fotó: Koncz János) Tömeges gyermekáldozatok Rejtélyes etruszk lelet Az Itália földjén élt ősi etruszk népről eddig alkotott felfogásunk­kal ellenkező tényekre enged kö­vetkeztetni egy olaszországi régé­szeti lelet. Az etruszkokról eddig azt hittük, hogy életszerető, barát­ságos emberek voltak, akiknek vallását leginkább az a hit jelle­mezte, hogy mind az egyén, mind pedig az egész nép sorsa előre el­rendelt és megváltoztathatatlan. Életüket alárendelték az istenek akaratának, s imákkal és áldoza­tokkal csak tessék-lássék léptek kapcsolatba a túlvilági hatalmak­kal, abban a hiszemben, hogy cse­lekedeteiket alig befolyásolhatják. Rómától 80 kilométerre észak­nyugatra két évvel ezelőtt egy olyan régészeti leletre bukkantak, amely valószínűleg Etruria legré­gebbi városának, Tarquiniának a nyomait tartalmazza, s azt sejteti, hogy a jámbornak hitt nép ke­mény véráldozatokra is hajlandó volt: újszülött gyermekeket áldoz­tak fel tömegesen az istenek aka­ratának befolyásolására. Massimo Pallottino, Olaszor­szág leghíresebb etrukszkkutatója szerint kétség sem férhet hozzá, hogy a Tarquinia kultikus helyein talált, s részben a Krisztus előtti IX., részben a VII. századból szár­mazó, szarvasagancs-darabokkal kevert hamvmaradványok rituális céllal feláldozott újszülöttektől származnak. A felfedezés nemcsak azért meghökkentő, mert az emberál­dozatot az etruszk néptől idegen­nek tartották, hanem azért is, mert ellentmondani látszik a régészek körében éppen mostanság terjedő felfogásnak, amely tagadja, hogy emberáldozatok bemutatása elter­jedt volt az antik világban. A leg­utóbbi ásatások például éppen a föníciaiakat „mentik fel” a gyer­mekgyilkosság vádja alól. Eszerint az ősi Karthágó helyén és a mai Olaszországban feltárt gyermeksí­rokból a tudósok arra következe- tetnek, hogy az eddig megöltnek hitt gyermekek valójában termé­szetes halállal haltak meg, s csak azért temették el őket csoporto­san, hogy Bál isten kegyeit keres­sék. Karthágó helyén, a Szicília mel­letti kis Mozia-szigeten, valamint Szardínián újszülöttek ezreinek csontmaradványaira bukkantak. Egyik csecsemő sem élt többet 6 hónapnál, s a holttesteket olaj- és masztix-fával keverve égették el. A leletekből — és ókori króniká­sok, például a Rómában élő görög Diodorus Siculus leírásaiból — az utókor arra következtetett, hogy a csecsemőket élve temették el. Figaro, Truffaldino, Bakin, Gyulus, s még számtalan alak, amelyet Epres Attila, az egri Gárdonyi Géza Színház művé­sze töltött meg élettel. Egyike azoknak, akik ebben a fiatal tár­sulatban bontogatják szárnyu­kat, arcélük egyre markánsab­ban rajzolódik ki. Minden szere­pében más. Kerüli a sablonokat, az avítt megoldásokat. Gondol­kodó színész, aki nem a színpa­don kívül elmélkedik a világról és az emberről, hanem a gesztus­ban, az alakításban. „1963-ban születtem Kapos­váron, bár azóta talán ha ötször jártam ott. ízig-vérig Balaton­part i gyerek vagyok. Szüleim pa­raszti származásúak, s valami­lyen délszláv népcsoportból va­lók. Nevét apai nagyapám ma­gyarosította Eredicsből. Bala- tonbogláron és -lellén lakik fa­míliánk, ott jártam általános is­kolába, illetve télen a tó jegére, nyáron a strandra, Oszkár öcsémmel. Akkor úgy gondol­tam, hogy szabad ember mara­dok és erdész leszek vagy vadász. Sopronban tanultam az erdészeti szakközépiskolában, a világ ak­kori legjobb intézményében, majd ott kezdtem el az amatőr színjátszást kóstolgatni.” így vall magáról Epres Attila, s talán meg kell nyugtatnunk, hogy érezhető a nézőtérről: sza­bad ember maradt. Igaz, nem azt a hivatást űzi, amelyet gyermek­korában elképzelt magának, de hozzásegítette végzete, hogy akár még ilyen alakot is öltsön, így teljesebb, s talán még függet­lenebb lehet — egy másfajta fe­gyelmet követelő színházi világ­ban. „A színművészeti főiskolán elő­szőne besegített a sors és a jósze­rencse, rövid boldog repülések és keserves, hosszú törődések után el is végeztem. A főiskolaelőtt Zalaegerszegen katonáskodtam, a diploma átvétele után a Vidám Színpadra kerültem kezdő szí­nészként. A filmezéshez korán szerencsém volt, játszottam fő­szerepet és kisebbeket, mind nagy lelkesedéssel. Nagyon sze­retem a Balatont, a lovakat, a ba­rátságot, a szerelmet és a sört. Minden vágyam a jó színház, kis társulattal, és sikerelőadások- kal!” Úgy látszik, hogy teljesült ez az elképzelése, mert a társulat in­dulásakor megfogalmazottak szerint élhetett eddig Egerben. A legnépszerűbbek közé tarto­zik, a fiatalok és az idősebbek is számon tartják, figyelnek rá. Ezért is hívtuk meg az egri „Ke- riben” megrendezett Népújság­hetünkre, ahol irodalmi kávé­házban szerepel ma este 8 órától. Vendége: Kocsis György. Nem önálló műsorral készültek, ha­nem szeretnének beszélgetni szerelmükről és hivatásukról: a színházról. (gábor) Brandauer rendez, Koltai Lajos az operatőr München, NSZK: Koltai Lajos operatőrrel dolgozik együtt legújabb, „Artisan” („Mesterember”) című film­jében Klaus-Maria Brandau- er osztrák színész (jobbra), aki ezúttal nemcsak a főszere­pet játssza, hanem egyben rendezi is a művet. A forgatás 1988. október 31-én kezdő­dött meg. (Telefoto - MTI Külföldi Képszerkesztőség) T. Ágoston László: Kutyadivat Miután Sztanicslacsek Otto­kárt kinevezték osztályvezető­nek, vett egy kutyát. Nem túl ki­csit, de nem is túlzottan nagyot. Pont olyat, ami a beosztásának megfelelt. Az eb szőre jól illett a kávészínű átmeneti kabátjához. Sajnos, a nyakán volt egy fekete pötty ... No jó, egye fene, le­gyen folt, amit még a vastag nyakörvvel is alig lehetett elta­karni. Pedigré ide, pedigré oda, ez arra utalt, hogy a hőn szeretett eb édesanyja alkalmasint rangon alul házasodott. Meg is említette ezt a tulajdonosnak, aki némi magyarázkodás és alkudozás után ötszáz forintot elengedett az árból. Amikor főosztályvezető lett, fájó szívvel, de elajándékozta a kutyáját anyai nagybátyjának, aki éppen akkor ment nyugdíjba, és egy rákoscsabai kertes házba költözött. Ezzel le is tudta az öregről való rokoni gondosko­dást. A titkárnőjének prémiumfel­adatként kiadta, hogy egy héten belül szerezzen neki akkora ku­tyát, mint az igazgatóé. Az se baj, ha nagyobb, mert manapság, ugye, annyi a személyi válto­zás ... Ha jól helyezkedik, akár egy vezérigazgatói széket is alá­fújhat a tavaszi szellő. Meg is tette a hatását a kellő anyagi ösztönzés. Egyik reggel akkor dán doggal állított be a hölgy, hogy Sztanicslacsek majd­nem a széke mellé ült, amikor meglátta. — Kérem, főnök, álljon föl, és üdvözölje Bugyutát! Megszokta, hogy a gazdi minden reggel kezet fog vele. — Aztán a kutyához fordult: — Bugyuta! Légy szíves, köszöntsd az új gazdit! Sztanicslacsek kényszeredett mosollyal állt föl. A kutya méltó­ságteljesen két lábra állt, odati­pegett a főosztályvezetőhöz, te­nyerébe csapta a mancsát, cup­panós puszit nyomott kopaszodó fejebúbjára, és azt mondta: „szia . . .” — Mást nem tud? — kérdezte, miután kibontakozott a kutya öleléséből. —De igen. Visszahozza az el­dobott labdát, bevásárol a kö­zértben, három golyóval zsong­lőrködik . . . — Autót nem tud vezetni?. — Megvolt a jogosítványa, de egyszer ittasan elgázolt egy macskát, és bevonták. — Kár. De lássa, kivel van dol­ga, aláírom a célprémiumát. Ettől kezdve minden délután levitte Sztanicslacsek Bugyutát a játszótérre, és órákon át futballo­zott vele. Válogatott kapust akart nevelni belőle. Eleinte szó­vá tették a környéken lakók, hogy mégiscsak disznóság elven­ni a gyerekektől a játszóteret. Ő válasz helyett odaszólt az ebnek: „üdvözöld a nénit!” S akit egy­szer Bugyuta szájon csókolt, nem nagyobb mutatkozott többé a játszótéren. Egyik délután Sztanicslacsek olyan messzire rúgta a labdát, hogy mire Bugyuta odaért, már valami kis szőrpamacs morgoló­dott rajta. Mindkettő fölkapta, és rohant vele a gazdihoz. — Micsoda inszinuáció ez, ké­rem?! — rohant oda hozzá egy tréningruhás férfi. Sztanicslacsek fel se nézett, úgy mondta: „puszit a bácsinak, Bugyuta!” Aztán szinte kővé dermedt ijedtében. — Te jóságos ég! . . . Borong- noki elvtárs a minisztériumból, személyesen? Burbu-gyu . . . — Jellemző ... — tápászko- dott fel a földről a másik. — Ek­kora dögöt tart, és még maga akar vezérigazgató lenni? Aki egy kicsit is ad magára, már egy éve törpepincsit tart! — Ej, no, ne duzzogjon már! ... — vette ölbe a szőrpa­macsot Sztanicslacsek. — Úgy hallom, maguknál is változni fog a divat. Fogadja el engesztelésül Bugyutát, én meg majd szerzek magamnak egy törpepincsit . . . — Szóval úgy gondolja, kutya- harapást a szőrivel? Rendben van, de nem tudom, ez a kevéske haja elég lesz-e ahhoz, hogy ma­gát meggyógyítsák? . . . Epres

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents