Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-19 / 276. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. november 19., szombat

MŰVÉSZÉT

KÖZMŰ VELODES

7.

vele a régi békét helyreállítsa, és az országot a belső bajok ellen megvédelmezze. Egyébként pedig úgy fog eljárni, mint azt II. Endre magyar király az aranybullában már minden királyok nevében megfogadta.

— No, most csak váljunk tovább — mond Mária, amint hátrafont kézzel éppen úgy sétálgatni kezdett a bécsi császári palota szobáiban, mint Pozsonyban megszokta, amikor mélyen, alaposan elgondolkozott.

— Tizenkét nap múlva kell Budán lenni Ferdinándnak. Ha ez nem sikerül neki, el van veszítve ügyünk. Szapolyai erőre kap, és szembeszáll vele — mondogatta a királyné Annának, akit nagy ritkán beavatott gondolataiba. — Le kell tiporni a ’’tót királyt”, még ha menekvésre venné is útját. Példásan meg kell verni, hogy kijózanodjon belőle mindenki Magyarországon. Hogy ne jusson többé senkinek eszébe egymás mellé állítani két király képét, és kockázni felette. Egy korona és egy fejedelem.

Hát lóhalálban jöttek is a hívek Magyarországból, zengett tőlük a bécsi kövezet, a hírnökök már nem tudják megtalálni a kifejezéseket a mondanivalóikhoz. Minden lódobogás, amely szikrát vert a bécsi vár kövezetén: egy-egy újabb magyar várnak az el estét jelentette. Magyaróvár - kinyitotta Báthory nádorispán. Győr, Szentmárton, Komárom, Esztergom az érsekkel együtt, Várday Pállal, Tata, Visegrád.

I— Túlságosan szép ez a gyerek! - emlegette Mária borzongó babonával a germán közmondást, amikor nappal és éjjel jobbnál jobb hírek tolakodtak be a szobába. Hisz itt nincs ellenállás. Itt nincs egy férfi az elerőtlene- dett országban. Odahengered- nek Ferdinánd lábai elé, és a térdeplőktől nem tud előrehaladni az első Habsburg hódító útjában. Csak jönne már valamely kétséges hír is, amely gondolkozóba ejtene. Csak már jönne egy

lovas, aki nem egy-egy újonnan elfoglalt magyar vár nevét kiáltaná le hetykén nyergéből a kapuőrségnek. Csak már visszatérne egy is a régi kísértetekből, onnan, a pozsonyi házból. Máriának úgy dobogott a szíve, hogy a két tenyerével kellett fogni a nagy éjszakában, hogy idő előtt ki ne ragadja magát testéből leikével együtt. Csak jönne már egy aggodalmas lovas, egy elsavanyo- dott, egy elsötétedett képű, aki nem ugrana le bolond módjára a nyeregből, nem verné fel kiáltozásával a vár ünnepélyes csendességét. .. De nem, még mindig a győzedelmes hírek jönnek. Megadta magát Nagyszombat, Nyitra, Galgóc, Trencsén, ahová nem is személyesen ment el Ferdinánd átvenni a várkulcsokat, hanem csak egy Katziáner nevű alvezérét küldte. Hát ez volt János király félelmetes országa, amiért az özvegy királyné szívbajosán, rettegve imádkozva tölté egy esztendeig a remeteséget Pozsonyban? — No, de talán majd Buda, a megerősített Buda ellenáll, hiszen elég ideje lehetett János királynak itt hadait vissza- és egybehívni. Talán Buda. .. Augusztus tizenkettedikén jött a lovashír Bécsbe, hogy János király kivonult Budáról, és a pesti oldalra ment. Hová, merre? Csak a nyomába, Ferdinánd! — imádkozott, írt, lelkendezett Mária; veszélyes a földi pondró, amíg mozogni tud. Csak utána, Ferdinánd, Roggendorf, te nagy sza- kállú; Katziáner, aki legszívesebben írja nevét a hadijelentések alá, Salm gróf, ki végre hadvezér lettél! Csak utána a „Festett királynak”, amíg egyetlen katonája és híve van, amíg nem lesz körülötte mindenki áruló, amíg egy férfi van az országban, aki szemközt mer nézni az Első Habsburggal. Utána a menekvő vadnak, Pestre, Gubacsra, Hatvanba, Egerbe, Váradra, Erdélybe. . . Csatára kell őt kényszeríteni, mielőtt elhagyná valahol a magyar határt, arra, Lengyelország felé, amerre menekedni látszik.

Végre újra futár jön. Ünnepélyes, ceremóniás, meggondolkozott, aki gyaloghintóbán teszi meg az utat Budáról Bécsbe. Maga Báthory István uram őnagysága, Magyarország nádorispánja ő, aki szakállát simogatva lépdelt be a bécsi palotába, és egykedvű hangon, mintha már unná az egész mulatozást, jelenti Mária özvegy királynénak:

— Ferdinánd úr megbízásából ezennel van szerencsém meghívni felségedet Budára, miután az orvos urak felségednek különösen javasolták vala a budai hegyek levegőjét!

Az özyegy királyné ezt a „megpróbáltatást” már nem bírta e! gyenge szervezetével, amely ellenállott a legnagyobb keserűségnek, gyötrelmeknek, szenvedéseknek. Mária királyné ekkor volt „nő” először eleiében — valóban elájult, mint ez nőknek szokása. | *

II. Lajos király ott, a székesfe- jérvári sírboltban hallhatta, hogy megint kopogtatnak, tesznek- vesznek felette, mint most egy esztendeje novemberben. Talán megint királykoronázás lesz Magyarországon? Vagy pedig királyi temetés? A halott nem csalódott, mind a kettő elkövetkezett ebben az eseményteljes esztendőben. Először Lajos király kriptáját bontották fel a kőmívesek, és ismét ravatalra helyezték a király koporsóját, mintha csak a kőmívesektől függött volna, hol folytassák Magyarország története a mohácsi csata után. Folytatják Lajos király temetésénél, mintha kitörülnének egy esztendőt az ország történetéből. Szapolyai királyságát, Szapolyai megkoronázását el kell törölni az évek történetéből, ott kell folytatni a királyságot, az alkotmányt, az ősi virtust, ahol elhagytuk. Jer tehát elő még egyszer (harmadszor) a föld alól, te szegény, sokat szenvedett, ifjú király, és áldd meg bűnbánó nemzetedet, amely sírva állja körül koporsódat. Jöjjetek vissza, ti főpapok, főurak, főnemesek és koronázó nemesek, akik egy esztendeig feledtétek Lajos királyt, és a ’’törvénytelen” királynak esküdtetek hűséget. Itt, a halott király koporsójánál kell megesküdnötök utódjára, hogy ezentúl hívek, serények, igazszívűek lesztek az alkotmányos magaviseletben. Túl van az ország határain már az a nemtelen férfiú, akit könnyelmű szívvel tavaly királyotoknak koronáztatok. És a holt király megint csak kegyelmesen elfogadta az esküvéseket azoktól, akik őt egykor elhagyták, de íme, bűnbánattal visszatérnek.

Két napig feküdt koporsójában II. Lajos király a Nagyboldogasszony templom oltára előtt, hogy mindenkinek legyen ideje megvezekelni bűneiért a koporsó mellett elsóhajtott imával vagy magábaszállottsággal.

Két napig jártak a főpapok, főurak, nemesek a király koporsójához, hogy most már végleg elbúcsúzzanak mindentől, ami a régi Magyarországra emlékeztetné őket. Aki itt volt a tavalyi János király-koronázáson, az itt volt megint, és csodálkozott, azon, hogy néhányan hiányoztak János király egykori királyválasztóiból. Azok szegények bizonyosan meghaltak azóta, nem volt alkalmuk többé jóvátenni bűnüket.

Az oltár előtt ugyanazok a főpapok várják a Perényi által visz- szaorozott koronával Ferdinán- dot, akik tavaly Jánost várták. Az élen ismét a szálas vén Pod- maniczky, akinek megadatott a sorstól az a különös kegyelem, hogy két királyt koronázhatott meg életében. Büszke is volt erre a nyitrai püspök!

Csak a trónszékben ül más király a tavalyi helyett. A bozontos, vadas, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb, ritkás szakállú, lesütött szemű, ájtatos király ül — mintha II. Lajos lépett volna ki a koporsóból kissé megöregedve az ott töltött esztendő óta.

— Hogy hasonlít Lajoshoz! — szállott végig a sóhajtás a templomon, amikor az első Habsburg az oltár felé közelgett, hogy átvegye, és a nádorispán segítségével fejére illessze a magyar szent koronát.

Csak egyvalaki sírdogált keservesen, csendesen, magába merülten, szinte titokban odafent a karzaton. Egy gyászruhás, láthatatlan arcú asszony. Az özvegy királyné.

— Elmegyek végleg ebből az országból. Isten veletek! — re- begte megcsókolván a templom kövezetét.

Ez volt Mária búcsúja Magyarországtól.

Ö

Ez a történet még abból az időből való, amikor a magyarok szerettek otthon üldögélni.

Az Angyalzugban például sohasem lehetett lépéseket hallani; legfeljebb éjfélkor, a kísértetek órájában, amikor mindenki aludt. Ámde az nem volt lehetséges, hogy napközben láthatta valaki a szomszédját, ha csak lyukat nem fúrt a kerítésbe. A kerítések pedig többnyire sárból voltak építve, a tetejükön mindenféle vad növények teremtek, amelyeknek magvait a madarak hordták egyik házból a másikban, mert másvalaki amúgy is hiába kopogtatott volna velük. De a stiglincet, amely az ördögszekerek magvait piros mellénykéjében fütyürészve hozta: nem lehetett felelősségre vonni. Ugyanígy nem a szarkát sem, amely mindig a kertek végében szeret csatangolni, beljebb sohasem merészkedik, mert fél az emberektől. A cinke is egyedül mulatozhat. Ilyenformán történt, hogy a kerítéseken, a kerítések mellett rengeteg csalán nőtt az Angyalzugban. A csalán bozótokká, ligetekké, sűrűségekké növekedett, miután senkinek se jutott eszébe irtani e mérges, csípős, haragos növényt. Az Angyalzugban tán örvendeztek is magukban az emberek, hogy ez a gyűlölködő növényzet választja el őket egymástól.

De azért mindenki tudta, hogy például Anderes, aki nyáron táncmester volt, míg télen hen- teskedett: mivel foglalkozik igazában. Nagy hajú, ragyavert, hóbortos ember volt — aki nem volt való erre a világra — koldus és rongyos — az igazság szerint régen a kertben kellene a madarakat ijesztgetnie, mégis tudott feltűnést kelteni az Angyalzugban, amikor csak egy vöröshagyma elfogyasztásához fogott is. A hagymával és a zsebkésével kiállott az udvar közepére, és onnan hangos szónoklatokat tartott:

— Bolond az egész világ, mert azt hiszi, hogy sonka vagy véres hurka nélkül nem lehet megélni — szónokolt Anderes, hogy az alvó házikókban olyan mozgolódás keletkezett, mintha a lakók leakasztanák magukat a szegekről, ahová régen felkötötték életüket. Holott a hús voltaképpen csak a vadembereknek vagy a vadállatoknak való, nem pedig rendes polgárembernek. Az igazi erő — a szellem, a fantázia, az eszprit, a nagy gondolat és a táperő a vöröshagymában van. Éz hosszabbítja meg az életet, ez múlasztja el a betegségeket. Ez teszi hűségesekké a nőket, hogy még bolhafogdosás közben sem gondolnak a hamiskodásra.

Anderes meghámozta a vöröshagymát, és nagy passzióval enni kezdte a levágott gerezdeket. Sustorgott, recsegett, harsogott fogazata alatt a hagyma, hogy ki tüzeseden az arca, megizzadt a homloka. A szomszédság persze, amely a kerítések megöl vagy a padláslyukakból leste a bolond Andercset: nagy csodálkozással nézte Anderes táplálkozását. És a sánta szabó így szólott a feleségéhez:

— Keríts nekem egy vöröshagymát, megéheztem.

Máskor, őszi vermelések idején Anderes megint csak kiállott az udvarára, és káposztafejet tartott a kezében. A káposztának kivágta a torzsáját, és ropogtatva ette a kemény gyökeret.

— Hm, milyen balga voltam eddig — morfondírozott magában, mintha valami nagy felfedezést tett volna. Mire a megritkult csalánbokorban, de a száradozó bozótokban, a kerítéseknek állított nádcsomókban, de még a télire való kukoricaszárakban is, amelyek a házak elkülönítésére szolgálnak: zörgés támadt, mintha szél kerekedett volna. Pedig csak a szomszédság figyelt fel Anderes szónoklatára.

— Balga voltam, mert azt hittem, hogy a káposzta csak savanyítva, főleg pedig töltve élvezhető — folytatta Anderes, amint a káposzták torzsáit vagdalta, és ropogtatta fogaival —, pedig a káposztának a levele csak a kecskének való, nekünk, embereknek, a káposztagyökeret teremté az isten. Ébben van az erő, mint akár a csontban. Ebben van a halál ellen való védekezés, mint akár a jámbor életben. Ebben

van a jó, finom nyugodt álom, ami csak kevés embernek az ajándéka. Bezzeg én gondtalanul alszom, mert a káposztának csak a torzsáját eszem.

— Hozzatok fel a veremből egy káposztafejet — szólt suttogva hozzátartozóihoz a gazdag tímármester, aki harmadik szomszédja volt Andercsnek, de egyébként még a köszönését sem szokta fogadni.

No de muladozott az idő, a fák és bokrok mind távolabbra mentek az emberektől, mintha szégyellnék koldusságukat, késő ősz lett. Anderes tökmagot pirított, és olyan hangos szóval dicsérte a tökmag jóságát, egészségességét, tápláló erejét, hogy aznap még a háziurak is tökmagot ebédeltek az Angyalzugban. Különösen azok, akiknek valamely vétek nyomta a lelkét. És valamiképpen könnyebben érezték magukat a tökmag elfogyasztása után. Majd mindenféle aszott kökényekkel, a földben felejtett répákkal, karalábékkal állott ki Anderes az udvar közepére, és messzi hangzó szóval dicsérte azoknak a mezei növényeknek a jóságát, amelyek egész esztendőben érnek, és így olyan erőre tesznek szert, mint azok az idegemberek, akiket a halál se mer bántani. Nem, sehogy se lehet meghalni annak, aki a földben felejtett karalábéval táplálja magát, mert ez még a tormagyökérnél is erősebb.

— Főzzetek ebédre karalábét — intézkedett háznépével a gazdag boltos, aki már réges-régen semmit sem tudott enni, mindent kiadott a gyomra. És a karalábéból egy tállal evett.

Igazi ideje Andercsünknek azonban télen következett be. Disznóöléshez nem hívták, mert kiment a divatból. Otthon ült tehát, és mindenféle szerkezeteket állított fel a varjak fogdosására. Ezek a madarak ugyanis még Andercset is meglátogatták, mert még nem tudták, hogy milyen szegény ember őkelme. A mély hóba mindenféle csapóvasakat, hurkokat, csapdákat dug- dosott, és az udvarát ellepő varjakra rádörrentette az ajtót, hogy azok ijedten elmenekültek a ko- párságból. De néha egy-két varjú zsákmányul maradt a csapóvasakban.

A vatjúlevessel — mert hiszen levesnek főzte meg Anderes a vadmadarakat — kiült a ház eresze alá, és ott fújta, hűtögette a forró levest. És így beszélt:

— Most már tudom, hogy miért hal meg annyi ember a világon, akinek módjában volna akár a legfinomabb pástétomokkal táplálkozni!

Anderes szavaira most nem rezzentek meg a csalánok, sem a bokrok, sem az örökösen reszkető, zirgő-zörgő kukoricaszárak, tél volt, kopár és üres minden az Angyalzugban is. Csak a padlásokon hallatszott valami döröm- bölés, mintha unatkozó kandúr kergetné a száradó diókat.

Most már tudom, hogy az emberek botorul élnek, nem azt eszik, amit enniök kellene, hanem mindenféle haszontalansá- gokkal töltik meg a gyomrukat. Ártatlan állatok húsával, amely állatokat maguk mellé szoktattak meg alattomban. Pedig abban az állatban, amely az ember közelében, az ő táplálékán növekedett fel: annyi erő sincs, mint magában az emberben. Csak a vadban, a szabad természet gyermekében van erő, mert ő távol él az emberektől, és magára van utalva élete fenntartásában. Ugyanezért egy tányér varjúle- vest nem adnék oda egy tányér legfinomabb tyúklevesért sem, mert a varjú a madarak igazi őse. Ő az a madár, aki mindent megeszik, amit a világ neki kínál. Ő az a madár, amely összeszedi magába a holtak és elevenek erejét, mert egyformán megeszi a holtat és az elevent. Ő az a madár, amely a legkisebb hulladékon is elél, mert abból is kiveszi a nagy természet erejét. Éljen a természet, amely a varjúban összpontosította a világ erejét.

A nagybeteg boltos, hallván Anderes szavait, félretolta a finom pecsenyéstálakat ágya mellől, felkelt, és mezítláb végigment az udvaron, hogy a varjúfo- gó csapóvasat felállítsa.