Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-19 / 276. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. november 19., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 5. Éjszakai ügyelet Ma este dr. Kozma Pál főorvos vezeti az éjszakai ügyeletet a megyei kórház baleseti sebészetén. — Van, hogy nem történik reggelig semmi, főleg így hétköznap — meséli. — Ellenben hét végén szinte nincs megállás, két napon át talpon vagyunk, s nekünk nem lehet „selejtet gyártani”. A fiatalságból adódó lelkesedés egy idő után elfogy, megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy valaki itt maradjon. Sokszor kell ügyelnünk, s a beosztáskor derül ki igazán, hogy tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy sokan vagyunk az osztályon. Mikor megnyílt a kórház, 120 ágyunk volt, de az orthopé- dia levált, s maradt nyolcvan. Aztán idehelyezték a szájsebészetet, s most van 68. De szerencsére olyan még nem fordult elő, hogy valakit szakmaidegen osztályra kellett volna helyezni, s azt is elmondhatjuk, hogy a legkorszerűbb eljárásokat tudjuk biztosítani. Viszont bármikor jöhet egy tömegbaleset... * Kevéssel villanyoltás előtt vagyunk. Az osztály két folyosójának végén cigarettázó betegek ülnek. Beszélgetésbe elegyednénk, de nem sokra jutunk, mert jön Bornemissza Lászlóné nővér, s mindenkit aludni küld. Előbb kicsit érthetetlennek tűnik a szigor, ám megtudjuk, hogy még a rend fenntartásával együtt sincsenek mindig biztonságban. Akad beteg, akinek nem súlyos a sérülése, mondjuk csak a keze törött, s olykor „udvarolni” kezd a hölgyeknek. Mások valahogy becsempészett italokat húzogatnak, s erős jókedvüknek a folyosón adnak hangot. Még az is elő- fprdul, hogy a látogatónak éppen éjféltájt szottyan kedve hozzátartozóját látni, s mikor közük vele, hogy ez egyelőre lehetetlen, még a tettlegességet is kilátásba helyezi. Most azonban még csend van, nyugalom. Utólag azt is mondhatni: vihar előtti. Kilenc elmúlt, a sötét szobákból minitévék fénye szűrődik ki. Grósz Károly nyilatkozik az osztrák riporternek... * Dr. Gál Csaba szakorvos a jelenleg üres ambulanciára invitál. Felüti a naplót, eseteket idéz. — Az a baj, hogy sokan úgy jönnek be, hogy már többnapos a sérülésük — mondja. — Pedig csak a hatórásnál frissebb sebet tudjuk ellátni. Mostanában, mikor kezdődik a hideg idő, kevesebb az esetünk, az emberek jobban behúzódnak. De elég nekünk ilyenkor egy beteg is, aki beleesik az üvegablakba, hajnalig szedhetjük belőle a szilánkokat. Persze nem panaszkodom, hiszen senki nem kötelezett erre a munkára bennünket. Már azzal is megelégednénk, ha tisztelettudóak lennének a betegek, nem lennének részegek, nem hánynának le. Azonban a többségük erősen ittasan kerül be. Emellett minden évszaknak megvannak a „slágerei”. Tavasszal jönnek a motorosok, nyáron a vakáció kezdetekor a gyerekek. Télen sok a csukló- és bokatörés, míg ősszel általában favágás, fűrészelés után kerülnek ide az ápoltak... * Most azonban beteg még nincs, csak Kozma főorvos érkezik. — Hát nem hiába várnak fiúk — kezdi. — Rövidesen érkezik Hatvanból egy eset, az ottani kórházból küldték. Biciklivel esett el a férfi, az orra fölött van egy nyílás, amelybe belefér a csipesz, s az arca úgy felszakadt, hogy a füléig lehet húzni. Most indultak, s ha éjfél körül el tudjuk kezdeni a műtétet, kettőig talán végzünk. Addig megyek, harapok valamit. Miközben beszél, látszik rajta, hogy kicsit feszült. Magam is megborzongok, ki kell egy picit menni a levegőre... — Gyere már egy pillanatra — kiált felém az autóból a mentős. Mentegetőzöm, hogy a fehér köpeny ellenére sem vagyok szakember, de csak türelmetlenebbül szól rám, s nincs mit tenni: megyek. Az infúziót kell tartanom, amíg beviszik a beteget. Lenézek a felszabdalt, szenvedő arcra, de szerencsére most másra kell figyelni. — Mennyit ivott P. bácsi — kérdezi Kozma főorvos az előkészületek közben. — Három liter bort — alig érteni a választ. — És mennyire van hitelesítve? — Egy litert szoktam. Aprólékosan bemosakodnak az orvosok, mi is fölvesszük a zöld ruhát, a sapkát és a szájvédőt. — A műtőben csak kopaszon és pofátlanul! — oldja a hangulatot tréfával Kozma főorvos. És kezdődik az operáció, az alvó P. bácsiból meredeznek a csövek. Az ember amíg nem látott ilyet, azt hinné nem bírná végignézni, ahogy a doktorok csipeszekkel tűbe fűzött cérnákkal dolgoznak a véres húscafatok között. De ott testközelben rövid idő után elmúlik ez a fenntartás, hiszen kézzelfoghatóvá válik a gyógyítás csodája. P. bácsi feje például a kezdésnél, kivörösödve a steril zöld takaró közül, egyáltalán nem tűnt fejnek. Ám dr. Kozma Pál öltései nyomán egyszer csak elkezd körvonalazódni az ember, felismerhetővé válik az orra, a szája, s hogy a kettő között ott van a bajusz. S mikor két és fél óra múltán letisztítják a vértől az arcát, akkor válik egyértelművé, hogy ez ugyanaz a férfi, akinek a fényképe az asztalra tett személyi igazolványban van. Az óra negyed hármat mutat. * P. bácsi felébred. Fel akar ülni, rugdos, csapkod a kezével. Alig bírják négyen tartani. Megküz- denek vele a beteghordók is, amíg az osztályra szállítják. A szobában sem marad nyugton, a nővéreknek oda kell kötözni az ágyához. Ez is nehé2, mert feltépi a végtagjait szorító gézt, s szitkozódik. — Hát, nem lennék nővér — mondja P. bácsi ágyszomszédja, miközben kicsoszog a folyosóra. P. bácsi biztos, hogy nem hallotta meg ezt, de már nyugod- tabb. Néha próbál csak ugrani egyet, ám egyre erőtlenebbül. Mire pirkad, talán elalszik. * Négy óra felé jár az idő. A másik folyosón csend van. Mindenki pihen. A nővérek a rezidenciájukon kötögetnek, cigarettáznak, beszélgetnek, s ki tudja, hányadik kávét teszik fel. A feszültség állandó, hiszen bármikor jöhet a jelzés, a riasztás. Az orvosok is éberen alszanak, bevetésre készen. Nekik 320, a nővéreknek 90 forint jár az éjszakai ügyeletért. Kovács Attila Az első óra végén (Fotó: Koncz János) A rész és az egész „A pályára alkalmatlanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az isten!” — egy „munkaközösségi apuka” sóhajtott így a szülői értekezlet előtt. Az osztályfőnököt megkímélte ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gyakorlatát magyarázta a szülőknek. A sajátosságok, az önállóság hangsúlyozása sokakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabadsággal vissza is lehet élni — hallom a szülőktől, s a diákoktól. Az oktatási törvény az iskolák működésével kapcsolatban így fogalmaz: „Az alap- és középfokú nevelési-oktatási intézmény a helyi szükségletek figyelembevételével kialakítja helyi nevelési rendszerét, továbbá kiegészítő tananyagot dolgozhat ki, és megválaszthatja a fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszerének egyik sarkkő ve az önállóság, amely eddig is létezett, de nem markánsan és pedagógiai programokban is megfogalmazotton. Minden iskola kénytelen volt alkalmazkodni a mindenkori „diákanyaghoz”. Minden pedagógus rákényszerült, hogy a követelményszintre felemelje a nagyon különböző tudással, alap- műveltséggel rendelkező tanulókat. Ha ez nem ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármennyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az iskola, kénytelen volt együttműködni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte őket bizonyos mértékű alkalmazkodásra. A jellemző mégsem a sokféleség volt, a sajátosságok hangsúlyozása, hanem az egyöntetűség, a felülről kapott célok végrehajtása, a nevelési elvek, módszerek, a tantervek totális kidolgozottsága. Ezek a felülről és kívülről ható kényszerek csökkentették az oktatás hatékonyságát, örökös korrigálásokra kényszerítették a nevelőket és az irányítókat. A teljesíthetetlen elvárások, a nem a helynek, nem az iskolának való követelmények miatt mindennapossá vált a lelkiismeret-furda- lás, a megkésettség érzése, a sikertelenség miatti aggodalom. Az önállóság, a szuverenitás persze nem kényszeríthető ki máról holnapra. Áz oktatási törvény ebben is a folyamatosságot hangsúlyozza, hiszen sok helyen még nincs meg ennek a magasabb rendű minőségnek a személyi és tárgyi feltételrendszere. De a reális és kívánatos cél mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülők igenlésével, a társadalmi-gazdasági környezet elvárásaival. Egyre több olyan iskola van, amely a maga működését, saját logikája szerint gondolja át, s építi föl. Főleg a középiskolák között találhatunk vállalkozó kedvűeket. Az elmúlt tanévben például huszonhét középfokú intézmény kért engedélyt a tantervtől való eltérésre. Ezek a kezdeményezések, főleg ha majd engedély sem szükségeltetik hozzá, cseppek a tengerben, de összeadódva hozzájárulhatnak egy újfajta, eredményesebb fejlesztési stratégia kialakításához. A sokféleség, a sajátos arc persze nem jelenthet alapvető eltéréseket. A helyi közösségek, a nevelőtestületek dolga és kötelessége, hogy ne adjanak életteret a „kilengéseknek”, a nagy szélsőségeknek. Ezen egyébként a rész és az egész dialektikája is őrködik. Minden helyi nevelési rendszerre kötelezően érvényes az egész dominanciája a rész fölött. Az egységes követelmény orientál és szabályoz. A nevelés alapvető céljai az oktatási rendszer egészére érvényesek, s ezeknek a nemzeti műveltség törzsanyagának egységes meghatározottságában és a legfontosabb alapeszmék, értékek kötelező tiszteletben tartásában kell kifejeződniük. Z. E. Japán tanár a pécsi művészeti szakközépiskolában Jun Kawaguchi yokohamai keramikus az 1988—89-es tanévben a pécsi művészeti szakközépiskola két keramikus osztályának gyakorlati óráit oktatja. A tanórákon kívül a magyar fazekas-, illetve kerámiaművészetet tanulmányozza és új alkotásokat is készít. Az iskola pedagógusai a japán tanár működésének kedvező tapasztalatain felbuzdulva a jövőben rendszeressé szeretnék tenni a külföldi művésztanárok részvételét az oktatásban. Jun Kawaguchi Pécsett a Művészetek Házában a kerámia iránt érdeklődőkkel is találkozik. Képünkön: Gyakorlati órán a harmadéves keramikus tanulókkal (Fotó: Kálmándy Ferenc — MTI) ■■■■■■tÉÉÉÉÉÉÉtl«ÉaaaaaaMMHÉáÉÉÉÍÉÉÉÉ*ÉÉÉÉÉÉ**ÉtMtÉaÍMÍMMaÍÉÉÉÍÉÉÉáÉÉÉÉÉÉfttÉÍM Mindennapi nyelvünk i/ojj /»,. rfR2ß)li Képzavarok, kificamodott fordulatok Napjainkban a sajtó nyelv- használatának sajátos jelensége és gyakorlata, hogy egyre nagyobb teret nyer a cikkek, közlemények nyelvi megformálásában a képszerűségre való törekvés, a túlhajszolt élénkítés és színesítés. Szinte erőszakolt képsorok villannak az olvasók elé, és a merészebb nyelvi fordulatok sem jól illeszkednek bele a szövegösz- szefüggésekbe. A nyelvi képekkel megterhelt állandó szókapcsolatok sem illenek mindig egymáshoz, s mindez elbizonytalanítja az olvasót, s nemkívánatos félreértést szül. A szójátékszerű nyelvi formák célszerűtlenül keverednek olyan szólásformákkal, amelyek jelentésükben és használati értékükben a stiláris összeférhetetlenség típuspéldáját szolgáltatják, s végül a képzavar forrásaivá válnak. Az össze nem illő képi elemek és a kificamított szólásrészletek sikertelen vegyüléke a mondanivaló hitelét is kisebbíti. A célszerűtlen cifrázás bonyolultságba torkollik úgy, ahogy ebben a szövegrészletben elénk tárul: „Akárhogy is vesszük: a mérleg serpenyőjébe új szelek kerültek itt is ott is. Helyenként és időnként csendes fuvallatok formájában, más esetben vihart kavaró erővel, de minden alkalommal a meg-megrekedő levegő mozgatása, felfrissítése reményében” (Népújság, 1988. szept. 27.). A szemléletes nyelvi formálásra törekvés szándékáról bizonykodó szövegrészlet központi magjaként rokon értelmű szólásrészletek keverednek, s az olvasóban ezeket a szóláskapcsolatokat idézik fel: javára billen a mérleg serpenyője, a mérleg serpenyőjébe veti, teszi: mérlegel, fontolóra vesz, latolgat, megítél, érvel stb. Hogy a mérleg serpenyőjébe új szelek is kerülhetnek, már nehezebben követhető képszerű állítás, s nagyon messze esik a valóság valóban felidézhető tényeitől, történéseitől. De bizonyos áthallásokkal fel- idéződhetnek az olvasók tudatában ezek a szólástöredékek: ahogy a szél fúj: a körülmények változásának megfelelően; ismeri a szelek járását: tud a politikai nézetek változásairól; jó szél fújja vitorláját: kedvez neki a politikai helyzet; más szelek fújnak már: mások a gazdasági, társadalmi viszonyok stb. Éppen ezek az áthallások bizonytalanítják el az olvasót, annál is inkább, mert alig követhető képeket idéznek fel a halmozottan jelentkező képszerű kifejezések: nem állnak össze egységes és jól érzékelhető stiláris hatástényezővé, úgy, ahogyan ez a szövegrészlet ad rá beszédes példát: „A kulturális szféra legsebezhetőbb részéről, a művészetekről lehúzott, ki tudja hányadik bőrrel iparkodva be- tömködni a gazdasági mérleg hézagait. Pedig itt hiába kereskedik, ezen a rókán nincs bőr, most már csak a húsától és a vérétől lehetne megfosztani” (M. Hírlap, 1988. okt. 14.). Az idézett szövegrészlet központi magja ezekre a szólásokra épül: Egy rókáról két bőrt nem lehet lehúzni, elég egy bőr egy rókáról. A szólások átvitt értelmű mondanivalójára építkező szövegrészlet képi elemeinek sajátos mondanivalója felerősíti a szerző szándékát, s egyértelművé teszi a mondatsorokban megfogalmazott politikai nézeteket is. Dr. Bakos József Nemsokára villanyoltás
