Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-18 / 275. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. november 18., péntek KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Remenyik Zsigmondi Vándorlások könyve Érvek, ellenérvek Az egri tanárképző főiskola névváltoztatásáról Olvasóink írják Az elmúlt hetekben több olyan véleménynek, javaslatnak, észrevételnek adtunk helyet lapunk Pf. 23. című oldalán, amely az egri Ho Si Minh Tanárképző névváltoztatásával kapcsolatos. Nagy érdeklődés kíséri ezt a kérdést, hiszen továbbra is sorozatban érkeznek ötletek e témához megyénk határain túlról is. Ezekből adunk most közre néhányat. „Az egri tanárképző főiskola nemcsak Egeré, hanem az országé!” —írta Pásztor Emil nemrég a Népújságban, s ebben tökéletesen igaza van. Magyarországon mindössze néhány felsőfokú tanárképző intézmény működik, ezek az egész ország számára nevelik a pedagógusokat, egyben pedig megyéjük, régiójuk szellemi életének központja is kell, hogy legyenek. Nem lehet közömbös, hogy ezek az intézmények milyen nevet viselnek, nem mindegy, hogy nemzeti kultúránk örökségével a névadás terén helyesen sáfárkodunk-e. Teljes mértékben egyetértünk Pásztor Emillel abban, hogy a főiskolának már a megalakulásakor fel kellett volna vennie Gárdonyi nevét. Mivel ez nem történt meg, s most már e név Egerben sokszorosan foglalt, így szinte komikusán hatna, hogy a város 4—5 kulturális intézményének azonos a neve. Ez egyben az egri hagyományértékelés szűkösségére is mutatna, hiszen sok más neves egri személyiségről (Vit- kovics Mihály, Balassi Bálint, Eszterházy Károly), ugyanakkor egyetlen fontos kulturális létesítmény sem lenne elnevezve. Kazinczy Ferenc viszont Borsod megyéhez kötődik, Egerhez lényegi kapocs nem fűzi. Ugyanez a helyzet szerintünk Karacs Te- rézzel, akinek személyisége tiszteletre méltó, de inkább egy óvónőképző intézetet vagy középfokú iskolát célszerű róla elnevezni. Egészen más a helyzet Balassi Bálinttal, akiről Pásztor Emil igen furcsa, egyoldalú, sommás ítéletet mond: „A mai pedagógus- jelöltekre... nem a végvári vitézek véres kardja vár, hanem a gyerekek tanítása, nevelése”. Eszerint talán a Dobó Gimnázium tanulóira is a várkapitány véres kardja vár, mert iskolájuk az ő nevét viseli? És Gárdonyi talán nem ugyanazon törökellenes, véres harcokról írt-e mint Balassi? A közvetlen példaképkövetés kicsinyes aprópénzére persze nem válthatjuk be Balassi életművét, de nem is hihető, hogy erre szükség lenne: a pedagógusjelöltek aligha receptet várnak életvitelükhöz, az viszont kötelességünk, hogy múltunk értékeiből az igazgyöngyöket felmutassuk előttük. Éppen ezért helytelenítenünk kell azt az egyoldalúságot, amellyel mai közvéleményünk Balassit szemléli. Vegyük már észre: száz verséből mindösz- sze kettő szól harcokról, mintegy hetven költeménye a magyar irodalom legjelesebb szerelmi versciklusát alkotja, a többi pedig a reneszánsz vallásos líra gyöngyszeme. Tudós költő volt ő, mint ezt nemrég Nemeskürty István kismonográfiája hangsúlyozta: nyolc nyelven beszélt, műfordításokat készített németből, oroszból, törökből, lengyelből, latinból, ismerte Közép-Európa folklórját csakúgy, mint az olasz petrarhista lírát, vagy a Párizsban akkor frissen kiadott antológiát. Kérdés mármost, hogy vajon „a magyar líra atyját” kultúránk múltjának e kiemelkedő értékét éppen Egerben kell-e elsősorban megbecsülnie, vagy van erre országunkban másutt több indok és hivatottabb intézmény? Nincs, nem is lehet. Egerben ugyanis nemcsak járt, hanem négy évig ott lakott, több versében Egert, a „vitézeknek ékes oskoláját”, „végeknek tükörit” említi. Ezt egyedül ez a város mondhatja el magáról. Illő lenne tehát, hogy a város is említse őt, gyakrabban, mint eddig. A Balassiról elnevezett főiskola épületén belül azután stílszerű lenne az egyházmegyei könyvtárat az alapító tudós püspökről, Eszterházy Károlyról elnevezni, esetleg az egri Hittudományi Főiskola is felvehetné az ő nevét. így becsülhetné meg Eger saját történetének azokat a személyiségeit, akik sokat tettek egyfelől a városért, másfelől pedig a magyar nemzeti kultúra egészéért is. Bitskey István tanszékvezető, KLTE Debrecen * Tiltakozunk az egri főiskola névváltoztatása ellen. Ho Si Minh jelkép és útmutató a ma élő és a jövő nemzedéke számára. Nem érdemtelenül került ez a név a főiskola kapujára, ettől nem lesz rossz szájíze senkinek. Ha a várományos gróf Eszterházy oly sokat tett, akkor köny- nyen tehette a pénzéből és birtokaiból. Ha már annyira kell ra- gyogtatni ezt a jól hangzó nevet, nevezzenek el líceumot, könyvtárat róla, de hagyják Ho Si Minh nevét sértetlen. Berki Lajos Szolnok * Javaslom, hogy a tanárképző főiskola gróf Eszterházy Károly nevét viselje a jövőben. A Népújság információja szerint három név maradt a rostán: Gárdonyi Géza, Balassi Bálint és Kazinczy Ferenc. Gárdonyi Gézáról a városban már elneveztek egy oktatási intézményt, nem lenne szerencsés még egynek az ő nevét adni. Balassi Bálintnak és Kazinczy Ferencnek elévülhetetlen érdeme mellett is talán kevesebb köze van az egri főiskolához, mint az építtetőjének, aki a fennmaradt írások és szájhagyomány szerint kora egyik legfelvilágosultabb gondolkodója volt, a magyar művelődés élharcosa. Hatalmas birtokainak jövedelméből építette és rendezte be a kor színvonalán az épületet az egyetem számára. Úgy gondolom, az utókor még eddig nem becsülte megfelelő módon ezt a kiváló főpapot, aki nem a saját, vagy az egyház, hanem a nemzete számára építkezett. Fábián Zsuzsanna Eger A heti rádióműsorban tallózva örömmel bukkantunk rá Re- menyik Zsigmond regényének átdolgozására. Örömünk nemcsak annak szólt, hogy a Petőfi- adó szombat délelőtti műsorában elhangzó rádiójáték szerzője megyénk szülötte, hanem annak is, hogy a Magyar Rádió ismét „felfedezte” a huszadik századi magyar irodalom egyik legkitűnőbb íróját. A Vándorlások könyve Reme- nyik dél-amerikai élményeit idézte fel újra az ötvenes évek első felében — a regény 1955-ben jelent meg először —, amikor a sok csalódáson átment, s az akkori irodalompolitika által méltatlanul mellőzött író tanulságért és megtartó hitért fordult ismét életének kiapadhatatlan élményt nyújtó időszakához. A húszas évek első feléhez, amikor fiatalos értelemkereső szenvedélye a távoli földrészre ragadta a történelmi, társadalmi és erkölcsi értékeit vesztett háború utáni Európából. A személyes sors is bővelkedik izgalmakban, hiszen Reme- nyik az élményeket hitelesítő első személyű elbeszéléssel vezeti el olvasóját Dél-Amerika valóságába: Buenos Aires egyik nyomorult szállodájából indulunk el, megismerkedünk a déli sarkvidék cethalászainak életével, a patagóniai csendőrök lázadásával, az andesi favágók nehéz sorsával, eljutunk hegyi vadásztelepekre és Santiagóba, pásztorokat és indián peonokat ismerünk meg, majd Cuzcóban, a kecsua indiánok ősi fővárosának romjai között mi is hallgathatjuk Julius Schilling volt königsbergi egyetemi tanár bölcs példázatait az emberi értelem megvilágosodásáról és méltóságáról. Közben Argentína, Chile, Peru, Bolívia és Ecuador egyetlen nagy megpróbáltatás színterévé válnak, ahol a szörnyű nyomás alatt tiszta vágyak és remények csíráznak. Emberségről, megértésről, az elnyomottak és üldözöttek örök igazságáról. „Kaland és példázat” az írónak ez a műve, miközben az európai ember számára bepillantást enged az elpusztult ősi indián kultúra ismeretlen mélységeibe is. A rádióhallgató, aki a szombaton kilenc órakor elhangzó műsort figyelemmel kíséri, találkozhat egy kiváló író nagyszerű művével, s gazdagodhat az élet örök érvényű igazságaival. Nagy Sándor Vajda Pétér- emlékház Vanyolán Száznyolcvan évvel ezelőtt a Veszprém megyei Vanyolán született Vajda Péter, a reformkor költője, szépírója, újságírója, nagyhatású tanára. Egykori otthonát, a boltíves jobbágyházat, az idei múzeumi hónapra hozta rendbe a helyi tanács, a megye több mint egymillióforintos támogatásával. A költő életútjának bemutatása mellett a felújított épületben kapott helyet a helytörténeti gyűjtemény és a községi könyvtár is. Az emlékházban (MTI-Fotó: Arany Gábor) Mit ígér a Világosság decemberi száma? Egy nemzetközileg ismert szociológus és jogtudós — aki ez esetben igazságügy-miniszter, mellesleg megyénk szülötte — írta a lap vezető cikkét. Kulcsár Kálmán tanulmánya széles körű nemzetközi összehasonlítás keretében vizsgálja a jogi kultúra átvételének és a jog alkalmazásának a problémáit. Nyíri Tamás ugyancsak jól ismert gondolkodó itthon és külföldön: a katolikus teológia professzora a keresztény humanizmus kialakulásáról, mai szerepéről, helyéről, a keresztény emberkép problematikájáról, a kereszténység és a halál kérdéséről, az embernek a jövőért viselt felelősségéről út. Hegedűs Géza a tőle megszokott könnyed stílusban ezúttal a középkorról írt érdekes esszét. Egyebek között arról, hogy mi a középkor történeti és gondolkodásbeli lényege. Gombár Csaba egy évet töltött az Egyesült Államokban. A jó nevű politológusnak ez az idő arra is jó alkalom volt, hogy ösz- szehasonlítsa az amerikai és magyar politikatudomány jelenlegi színvonalát. Véleménye eléggé sarkos: a magyar politikatudomány még az alapvető kérdések felvetéséig sem jutott el. A politológia és a szociológia mezsgyéjén töpreng el Andorka Rudolf azon az alapvető kérdésen, hogy a mai magyar társadalomban KI KIT TART EL? É tkezésre az első turnusba osztottak be minket. A későn kelők zsörtölődnek, mi örülünk, elvégre reggel fél nyolckor még az üdülőknek is a reggelizőasztalnál a helyük. A nemzetközi hírű üdülőben látszólag magától megy minden, mint a karikacsapás, egy jól olajozott fogaskerékrendszer az egész, semmi akadozás, semmi csikorgás, pedig több mint ezer beutalt érzi itt jól magát. Érkezésünk másnapján az igazgató bemutatkozik, és megjelenik a teljes vezérkar. A direktor rutinos, de szimpatikus, békési akcentussal rövid tájékoztatást ad a megyéről, a városról, az üdülőről és külön is üdvözli a visszajárókat. Beszél sikereikről, gondjaikról, előre is elnézést kér, ha netán nem az étlapon feltüntetett és megjelölt ételt kapná a vendég. Példát is említ: megeshet, hogy babfőzelék lesz majd a lencse helyett vagy sólet, pacalpörkölt híján. Gurulnak az étkocsik, csinos lányok rakják asztalra a finomságokat. — Én nem rántottát kértem! A felszolgáló kislány belepirulva mutatja az étlapon a jelzést: a nyolcas asztalnál a hármas vendég szalonnás rántottát jegyzett... Reccsen a mikrofon, nem látjuk, de halljuk a direktort, aki elnézést kér az alumínium evő- eszközökért, de sajnos az egyik vendég — talán két hete —, innen szerezte be megnyitásra váró magánpanziójába az evőeszközt. Nevetés, halk, rosszalló morgás, csészék, poharak koppan- nak, jóízűen falatoznak az első turnus vendégei, miközben szám szerint a személyzet bemutatására is sor kerül, közöttük a harmincegynehány fiatal, akik Romániából települtek át, és most itt dolgoznak az üdülőben. A harmadik napon már ismerősként üdvözölnek minket a felszolgálók, kedvesen érdeklődnek; elégedettek vagyunk-e, nincs-e különösebb kívánságunk? Piriké, a középkorú testes fiatalasszony, a lányok figyelmességére még rá is dob egy lapáttal, mert a „fiúk” fülébe súgja: Miért szomorú Marika ? — Ha repeta kell, csak nekem szóljanak! Igazán nem lehet panasz az ellátásra, kedvesek, mondhatni bájosak, helyesek a felszolgálók, a személyzet. A leggyakrabban Marikával találkozunk, aki ügyes, csinos, hosszú fekete haja, babaarca és nagy, szomorú szemei bizonyára másoknak is feltűnik. Kedves, de nem beszédes, mosolyában van valami kötelező tartózkodó hidegség, ami különösen akkor tűnik fel, amikor a nagyszövegű főnökasz- szony, a Piriké belebotlik. — Szárazak a kenyerek Marika! A lány kicseréli a kosarát, még a hófehér szalvétát is kibontja, hogy valóban puhák-e alatta a szeletek? — Pecsétes az abrosz! Miért nem vigyázol? A kreol arc a szégyentől bíborrá változik, szája szélét gyöngyfogaival összeharapja, lakatot tesz az ajkaira, és hangtalanul dolgozik tovább. Piriké elkapja sajnálkozó, rosszalló tekintetemet, és a fülembe súgja: — Román! Savanyúvá válik a számban a körömpörkölt, forróvá a hasáb- burgonya, udvariatlanul Ott is hagyom a társaságot, és megyek a presszóba, hogy megigyam az ebéd utáni habos kávémat. A délután gyorsan telik, megyünk a kondorosi csárdába, amely meglepetésemre a falu közepén van, forsihtos másodosztályú múzeumvendéglő. — Hideg vacsora! — pillantok este örömmel Marikára, akin ijedtében áram fut keresztül: — Szólhatok a főnökasszonynak, ha parancsolja az úr! Teleszájjal rázom a fejemet, de ebben a pillanatban már Piriké is ott terem, és a tekintetével vasvillára szúrja a lányt. — Hol jár az eszed? Magamba csípek — és Marikát fölmentve — mosolyogva hívom meg Pirikét egy tejszínhabos kávéra. — A második turnus után! — kacsint, és magával röpítve ezernyi gondját tovalibben. Nem először járunk itt a „végeken”, Piriké is ránk ismert már az első pillanatban. — Meséljen valamit! — A románokról? — komolyodik el és parányi ráncok futnak össze a szeme sarkában. — Lusták, éa telhetetlenek! Minden kellene nekik. Lakást és ruhát kaptak, olyan étkészletet az egyháztól, amilyet én csak kirakatban láttam, miközben mi magyarok beérjük havi négyezerrel, és hogy egy kis „dohányhoz” jussunk, magunk gyúrjuk a cégnek a tésztát, szedjük a tsz- ben a csalamádéhoz az uborkát, meg a zöld paradicsomot, istenit neki... — Marika ügyes! Ráadásul nem is román, magyarabb, mint mi ketten... — Nem érdekel! Jönnek, szakadnak ránk csőstül, követe- lődznek, hangoztatják jogaikat, és amint lábrakapnak úgy nyílik ki a szájuk. Otthon koldusok voltak, itt egyszerre urat játszanak... Forró a kávé, még kortyolgatva is égeti a számat, ha akarnék szólni, akkor sem tudnék. Ismerősök érkeznek, így Piriké megköszöni a vendéglátást és tele daccal és irigységgel kilibben. Másnap hiába keresem Marikát. Áthelyezték a másik turnusba... Szalay István
