Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-13 / 245. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. október 13., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Bérreformról — kételyekkel Interjú dr. Vörös Péterrel, a SZOT bérreform bizottságának vezetőjével A gyerek sok, a hely kevés Leendő szakmunkások Kerekharaszton Pintér Ferenc szakoktató és a tanítványok Tanműhelybővítés — de miből? A Hatvani Lenin Termelőszövetkezetben, egészen pontosan annak kerekharaszti telepén immár majd másfél évtizede képeznek mezőgazdaságigép-szerelő szakmunkásokat. Mit is jelentett ez a tizennégy' esztendő a közös gazdaság számára, milyen eredményeket hozott ez az időszak, milyen terveket kovácsolnak a jövőre vonatkozóan? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Tóth János gépészeti főágazatvezetővel, valamint Tóth Sándor szakoktatóval. Nemrégiben a Szakszervezetek Megyei Tanácsának székházában vitafórumot rendeztek. Ezen a vállalatok, intézmények, üzemek képviselői a bérreformmal kapcsolatos véleményeiket, a dolgozók körében felmerült kételyeket, problémáikat vitatták meg. Nem volt könnyű dolguk, hiszen egyelőre egy olyan koncepcióról van szó, amely sokak számára szövevényes, önmagában is képlékeny, alakulófélben lévő dolog. Az esetleges kérdések tisztázására dr. Vörös Péter, a SZOT bérreform bizottságának vezetője vállalkozott. S a közel négyórás eszmecsere után arra is maradt ideje és ereje, hogy interjút adjon lapunk számára. — Az átlagember a bérreformtól valószínűleg fizetésének felemelését várja. Ám több helyen elhangzott már, hogy a fogalom korántsem ezt jelenti... — A szakszervezeti bérreform alapvető célja a reálbér megvédése, olyan mechanizmus kialakítása, amelyben a munkavállalói érdekek jobban képviselhetők. Középpontjában a dolgozók megélhetésének biztosítása áll, tehát az, hogy ne kényszerüljenek másodállás, mellékfoglalkozás keresésére, hanem az alapbérből tudják megőrizni az életszínvonalukat. — Előadásában ön azt is fejtegette, hogy a bérreform tulajdonképpen nem kívánja a teljesítményeket ösztönözni. Ez nem rejt bizonyosfajta veszélyeket magában? — Azt mondtam, hogy fő célunk nem az ösztönzés. Ennek az alapbéren keresztül kell megvalósulni. Magyarul, akit megfizetnek, attól elvárhatnak bizonyos teljesítményt. De ez nem fordítva történik! Tehát nem direkt ösztönöz a teljesítményre, „hogy ennyi darabért ennyi pénzt adok.” Hanem azt mondom, hogy kérem szépen, itt van tízezer forint, és ezért ezt kell csinálnod. Az egy más kérdés, hogy olyan bérmechanizmust kell alkalmazni, hogy a pénz mögött teljesítmény is legyen. De ez már a vállalat feladata, nem a szakszervezeté. Erre ott vannak az illetékes szervek, a kormány, a Gazdasági Kamara, a vállalatvezetés — ők adjanak követelményt azért a bérért, amit kifizetnek. — Ez lenne a béralku? — A béralku az egy keresetszabályozási mechanizmus, a bérpolitikának egy eszközrendszere. S hogy hogyan működne? Alulról felfelé építkezve, a vállalati szinttől egészen a kormányszintig. Hasonló funkciót jelen pillanatban is betölt például a kollektív szerződés. Csak ennek az a szépséghibája, hogy egy szabályzó rendszeren keresztül valósul meg. Tehát a helyi szakszervezet hiába mondaná, hogy 5 százalékos béremelés kevés, hiszen azóta a fogyasztói árak 15 százalékkal ugrottak, az igazgató azt válaszolná, hogy igazatok van, de nem tehetek róla. „Föntről eldöntötték, ennyit tudnak adni és kész.” — Melyek azok a pontok, ahol élesen különbözik a szakszervezet és a kormány véleménye? — Mi a reálbér megőrzését tartjuk fontosnak, az értékmegőrzést, a kötelező minimális béremelést, végül pedig, hogy olyan bérmechanizmus működjön, amely az érdekegyeztetésen alapszik. Tehát majdnem minden ponton nézetkülönbségek vannak a kormány álláspontjával szemben, ók is azt mondják ugyan, hogy legyen béregyeztetés, de nem tudnak lemondani arról a bizonyos szabályzó mechanizmusról. — Több helyütt olvasható, hogy a Szakszervezet a bérrendszer megváltoztatásán túl szociális, társadalombiztosítási, és egyéb területeken is újítani kíván. — Az egész szakszervezeti mozgalom újjászületőben van, s ennek léteznek bizonyos területei, amelyek szintén változtatásra szorulnak. Ilyen például a bérreform. De, jelen pillanatban dolgozzuk ki a szociálpolitikai reformot, foglalkozunk a lakásgazdálkodás átértékelésével, és rendkívül energikusan sürgetjük a költségvetés reformját. A bérmechanizmusról szóló elképzeléseinket tagsági vitára bocsátottuk — ezek szeptember közepéig tartottak. Utána az szmt-k meg az ágazati szakszervezetek összesítették a tapasztalataikat, majd véleményüket elküldték a SZOT-nak. Mi ezt földolgozzuk, majd a koncepciót eljuttatjuk a párt és az állam felé. Természetesen a bérreform egy folyamat, ezért nem fejeződik be 1988. december 31-én. Továbbra is munkálkodni kell rajta, s igazítani az élethez. — Ehhez milyen intézményrendszeri változtatásokra van szükség? — Első lépés az Országos Béregyeztető Tanács megalakítása, amely a munkáltatók, a munka- vállalók és a kormány közös testületé. Ezenkívül részt vesznek benne a szövetkezetek érdekképviseleti szervei is. — Ön szerint mikorfogjuk az első konkrét eredményeket érzékelni mi, bérből és fizetésből élők? — Ez alapvetően a gazdasági folyamatok függvénye. Ha sikerül elérni, hogy a minimális béremelést mindenki megkapja már az idén, akkor ez mindenki számára „megfogható” dolog lesz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a reálbér értékének megőrzése is automatikusan együtt jár vele. — Melyek a távolabbi feladatok? — Maga a béregyeztetési mechanizmus valóságos működtetése. Az, hogy alulról felfelé építkező rendszer alakuljon ki. Hát ez a „legnagyobb falat”, amellyel meg kell birkóznunk. Doros Judit T. J.: — Nos, az 1974-es induláskor, mindössze tizenöt tanulónk volt. Alapvető célként a saját igények kielégítését, az utánpótlás biztosítását fogalmaztuk meg. Telt, múlt az idő, s ez a vállalkozás igencsak „felfutott”, s a diákok létszáma folyamatosan növekedett: így 1982-ben egy évfolyamon már harmincán gyarapították ismereteiket. Erre az évre megépült a tanműhelyünk is, ugyanis a régi helyiséget addigra „kinőttük”. Rövidesen elkészült az ehhez csatlakozó szociális létesítmény is. A szükséges pénz bizonyos hányadát közös gazdaságunk adta, de részesedtünk a MÉM szakmunkásképzési alapjából is. T. S.: — A Hatvani 213-as Számú Ipari Szakmunkásképző Intézetbe és Szakközépiskolába — rajtuk keresztül pedig hozzánk — jönnek fiatalok szűkebb hazánk egész területéről, továbbá Pest, Szolnok és Nógrád megyéből is. Mezőgazdaságigép-szerelők oktatásával Hevesben csak itt foglalkozunk, így aztán érthető, hogy a kezdetektől fogva e szakra inkább a túljelentkezés a jellemző. —Az önök megítélése szerint milyen tanulmányi eredményű gyerekek kerülnek ide? T. J.: — Főként a közepesek, de akadnak négyes rendűek is. Tény viszont, hogy itt csak a jobbak állják meg a helyüket, hiszen a mezőgazdaságigép-szerelő szakma igen összetett. Az első esztendőben a növendékek alapképzést kapnak, igaz, már ennek második félévében — természetesen egyszerűbb dolgok esetén — bevonjuk őket a gépek javításába is. A másodikosok és harmadikosok pedig már ténylegesen bekapcsolódnak a „masinák” megreparálásába. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a leendő szerelők a legkorszerűbb eszközökön sajátítják el a mesterséget, azaz azokon, amelyeket a termelésben használunk. így tehát „élesben” végzik a feladatokat. T. S.: — Talán ennek a módszernek is köszönhető, hogy az elmúlt évtizedben a Szakma Kiváló Tanulója verseny országos döntőjében két diákunk is az első hat helyezett között végzett, s szerzett ezzel korábban szakmunkás-bizonyítványt. Egyébiránt pillanatnyilag négyen vagyunk itt oktatók, hárman a mezőgazdaságigép-szerelőkkel foglalkoznak, egy személy pedig az autószerelőkkel. Utóbbi szakmát 1984-től tanítjuk itt. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a termelőszövetkezet és a 213-as szakmunkásképző közötti kapcsolat jó. Az iskola mindig alaposan mérlegeli, hogy hová küld gyerekeket, s minthogy ide küld, ez jelzi azt is, hogy elégedett az itteni tevékenységgel. T. J.: — Szólnom kell arról is, hogy téeszünknek évente hozzávetőlegesen 2 millió forintba kerül a képzés, ám — amint azt tapasztaljuk — vannak olyan beiskolázó vállalatok is, amelyekkel szinte közelharcot kell vívni annak érdekében, hogy tanulóikat legalább szerszámokkal és munkaruhával lássák el, avagy fizessenek nekik étkezési hozzájárulást. Megfigyelhető az is, hogy egynéhány helyről úgy térifik vissza hozzánk a fiatalok a szakmunkásvizsgára — ugyanis harmadévben „kiadjuk” őket a cégeiknek —, hogy inkább felejtettek, semmint gyarapodott a tudásuk. Miért? Talán azért, mert nem mindenütt úgy, olyan intenzitással törődnek velük, mint itt, nem mindenütt támasztanak velük szemben olyan követelményeket, mint nálunk. Ennek pedig — érthető módon — negatív hatásai vannak . . . — Volt már szó az utánpótlásról . . . Vajon itt maradnak-e néhányon a gazdaságban dolgozni a végzettek közül? T. J.: Igen, évfolyamonként átlagosan öten-hatan. Bár az is igaz, hogy néhány esztendő múltán ezek közül is eltávozik kettő-három. Mindezt egyértelműen Budapest közelségének, „elszívó” hatásának lehet betudni. Nézetem szerint persze a kérdést ennek ellenére sem érdemes úgy feltenni, hogy megéri-e mégis számunkra ezt csinálni, avagy sem, hiszen egyrészt elköteleztük magunkat ezen ügy mellett, másrészt viszont az is tény, hogy mindig vannak, akik véglegesen nálunk képzelik el a boldogulásukat, azaz a szövetkezetünkben lévő gépszerelők és -kezelők hosszú távon erről a „ bázisról” kerülnek ki. Vonzerőt jelent az ifjak számára az is, hogy végzőseinknek lehetőséget biztosítunk traktorvezetői jogosítvány megszerzésére is. — Milyen elképzeléseik vannak a jövőre nézve? T. J.: — Mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy az elmúlt időszakokban tovább emelkedett diákjaink létszáma. Ezért 1985- ben egy újabb pályázatot adtunk be, amelyben megfogalmaztuk, hogy szeretnénk bővíteni a tanműhelyünket. A három évfolyamon immár kilencvenen-százan tanulnak, ám a rendelkezésre álló hely rettentő szűkös, vagyis a jelenleginek a duplájára lenne szükség. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, ahová benyújtottuk a pályázatot, támogatta az elgondolásunkat, ám a közlekedési tárca — oda is fordultunk, hiszen az autószerelők képzése hozzájuk tartozik — nem volt ennyire megértő a kérésünkkel kapcsolatban, vagyis az ő segítségükre nem számíthatunk. S bár Hatvan Város Tanácsa mellettünk áll, még mindig nincs annyi pénz, amennyi a beruházás megindításához kellene. A tervek már készek, a kivitelezést saját építőipari részlegünk végezné. Ha az anyagi rész kérdése megnyugtatóan rendeződne, úgy az elkövetkező évben nekiláthatnánk a tényleges munkálatoknak, s 1990-től már a kibővített szerelőcsarnokban folyhatna az oktatás. — Van erre remény? T. J.: — Nézze, vitathatatlan, hogy az itteni fejlődés legfőbb akadálya a helyhiány. Ha ez megoldódna — s bízom abban, hogy ez így lesz —, akkor nagyot léphetnénk előre, s a mostaninál is eredményesebben, magasabb színvonalon tevékenykedhetnénk . . . (sárhegyi) „Élesben" végzik a feladatokat (Fotó: Szabó Sándor) Még egyszer a hatvani bányatóról Van még eladatlan pihenőtelek Lapunk egyik augusztusi számában kritikus hangú írást közöltünk a Hatvan melletti bányatónál kialakult anomáliákról. Helyt adtunk — a tanács műszaki osztályvezetője mellett — az ügyben anyagilag érdekelt termelőszövetkezeti képviselők, de a pihenőterület parcellázása tekintetében leginkább érdekelt polgárok véleményének is. Miután a tanácsi vezetés más véleményt vallott: Szokodi Ferenc, akkori városi párt első titkár javaslatára közös asztalhoz ültünk a „hogyan tovább” tisztázása végett. Mint az első titkár fogalmazott, a lakosság körében elteijedt híresztelések tisztázása végett hallassák szavukat az érintettek, mert csak így juthatunk ötről a hatra, ez szolgálja a tanács érdekeit is! Sport es kikapcsolódás Angeli József tanácselnök a harmadik esztendeje vajúdó ügy kapcsán kifejtette, hogy a jászberényi út mentén lévő egykori kavicsbányató és közvetlen övezete szinte kínálta a lehetőséget, miszerint itt pihenőterületet alakítsanak ki. A tanácsot ez a becsülendő cél vezette, amikor szerződést kötött a Lenin Termelőszövetkezettel az 53 hektárnyi terület megvásárlására, továbbá megbízta a műszaki osztályt a tervezéssel, parcellázással összefüggő tennivalók jogszabályba foglalásával, majd a végrehajtó bizottság döntött a terület hasznosítása, kiárusításának módozata felől. Helyes volt a döntés Lapunk korábbi cikkének kritikus megállapításai kapcsán Takács Péter műszaki osztályvezető elutasította, miszerint a telkek árának felsrófolása, valamint az előnytelen típustervek szorgalmazása riasztotta vissza a kezdetben szép számmal jelentkező hatvani polgárokat, intézményeket a szerződések megkötésétől. Nem riaszthatta el a „kuncsaftokat” a négyzetméterenként 70— 80—100 forintos, területminőségtől függő vételár befizetése sem, hiszen ez önmagában alig haladta volna meg a 30—40 ezer forintot. Az osztályvezető szerint abban is helyes volt a vb- döntés, hogy nem engedett lehetőséget csak meghatározott, egységes megjelenésű, tájba illő létesítmények kialakítására a kettősnégyes tulajdonú telkeken, amelyeknek a mérete — zártkertek lévén — semmiképpen nem haladhatja meg a 800 négyzetmétert. Takács Péter utalt továbbá arra, miszerint a kezdeti nagy érdeklődés a hatvaniakban akkor csappant meg igazán, amikor a szerződést meg kellett volna kötni, illetve aktuálissá vált a vételár befizetése. Ök pedig csak ekkor engedtek tág teret a fővárosi, a pesti igénylők ideáramlásának. Növekvő anyagi terhek Szót kapott az egykori telekigénylők közül Bóna Andrásné is, aki elmondotta, hogy a tanács által tudatosított feltételek az akció megindítása óta lényegesen módosultak. S voltaképpen a tömbösítés, az ikerházakra vonatkozó megkötés, a típustervek alkalmazásának igénye vette el a hatvaniak kedvét a telekvásárlástól. Ők maguk ugyanígy gondolkodtak. Dr. Lindenberger Attila sem a telekárak kapcsán jelentett be lakossági ellenvéleményt, kifejtette viszont, hogy kezdetben senki sem számolt — mert ezt nem adták korábban hírül! — a közművesítés gondjaival, költségével, ami megint csak tánácsi követelmény. Fizessen a tanács Igen határozattan fogalmazott a Lenin Termelőszövetkezet, mint területtulajdonos „színeiben” Vágó József elnök. Elmondta, hogy megvolt ugyan a közös szándék a pihenőterület kialakítására, hasznosítására, de az útkeresés, az árakban való megegyezés túlságosan elhúzódott, s több történt általában a Népújság cikkének megjelenése óta eltelt idő alatt, mint az azt megelőző két év során. És e témát a termelőszövetkezet továbbiakban is segítő szándékkal kíséri, amire szemléletes bizonyság, hogy 1990-ig a bányató környékén 250 hektárnyi földterületet erdősíteni kívánnak. Egyebekben kijelentette Vágó József, hogy a vitás ügyet a közös gazdaság csak akkor tekinti lezártnak, tisztázottnak, ha a tanácstól megkapja az átengedett 53 hektárhárom és fél millió forint vételárát, ami hiányzik a közös kasszából. Az osztály eltekint Az eszmecsere során feltett kérdéseinkre adott válaszok egyébként sok tekintetben tisztázták a bányató környéki pihenőterület jelen helyzetét. Kiderült például, hogy a telkek vételárának befizetése után immár eltekint a műszaki osztály attól, hogy három éven belül mindenkinek fel kell építenie az oda szánt pihenőházát. Négy-négy épületegység tulajdonosai tartoznak továbbá közös szennytárolót létesíteni a tó vízminőségének megóvása végett, s mivel faház ikerformában nem képzelhető el, változatlan az a feltétel, miszerint az építményeknek szilárd anyagból kell létesülniük. Ugyancsak tisztázódott a telekértékesítés aránya, amely szerint a máig eladott száznál több parcellából alig harmincra szerződtek hatvaniak, míg a többi pestieknek jutott. No és mind a korábbiakban körvonalazott okoknak tulajdoníthatóan jelenleg is gazdára vár, vagyis eladó még néhány tucatnyi telek, amelyekre vásárlót várnak a tanácsiak. Teszik pedig abban a reményben, hogy a város közvetlen közelében mihamarabb sikerül egy olyan pihenőövezetet kialakítani, amely a lakosság és a munkahelyi dolgozó csoportok javára szolgál. Moldvay Győző
